Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

Irodalom, művészet

'1987. OKTÓBER 31.

Fábián Zoltán

Nyílt pályán

Áprili Lajos:

Mindszent

A tűzfalakra hús ködöt sír a november mélabúsan. Emberfürtös villamosok futnak a ködbe koszorúsán.

Mindszent virágos ár sodor s egy dísztelen sír gondja éget: ó. hogyha áthajítanám koszorúval a messziséget.

Tudom, hogy vár ma. nő a köd. nincs rajta rács. nincs rajta kőjegy. Határon átkiáltanám: ringasd szelíd karokkal, őrhegy!

Körül az este glóriás: ezernyi gyertya gyúl — s kilobban, ő alszik fénytelen tovább a kergetőző évszakokban:

Hó villan. Vérpiros bogyót fehérbe ejt a rózsa bokra.

Sírok között friss por szitál a temetői nyülnyomokra.

Aranybogár a'bodzafán, a csúcson villámok csatáznak. Karó-dardás terraszokon asszonyok szőlőt karikáinak.

A sárga gesztenyés tövén az élet ifjú láza tombol.

A labdázó fiúk zaját szél hozza a kollégiumból.

S jönnek szírénás, vad szelek, hogy fenn az új telet jelentsék.

Az én életem évszakos, az ő évszaka: végtelenség.

vonat váratlanul fékezett. A kerekek fül- bántóan csikorogtak, és a menetiránnyal szemben ülő utasok előrezökkentek az ülésen. Mindenki felriadt, az alvók előbújtak a fejükre húzott kabátok alól, akik meg addig olvastak, maguk mellé gyűrték az újságot, képeslapot.

A fekete hajú férfi a fülke közepén felállt:

— Bocsánat — mondta a sarokban, az ajtó mellett ülő űatalasz- szonynak, s kiment a folyosóra. Lehúzta az ablakot.

Sötét volt odakint, sűrű, párás sötétség; nem látszott más, csak a kocsikból leugráló kalauzok lámpáinak imbolygó fénye.

— Nyílt pályán állunk — szólt vissza a fülkébe.

A fiatalasszony az ajtó mellett a sarokban ismét kijjebb engedte a lábát, csak cipőinek hosszú tű- sarkai maradtak az ülés alatt; fejét vd ss zafészkel te az ura vállára. Tömött, barna .haján hátracsúszott a kékpettyes, rózsaszínű náj- lonkendő.

A férje sovány, hosszúkás arcú ifiatalember volt, vékony szálú, puhaszőke bajusszal. Nézett ki felesége vállára hajtott feje fölött a folyosóra, nézte a lehúzott ablakban könyöklő fekete hajú férfit s mögötte a megnyíló sötétséget, amelynek kellemes hűvösségét érezni kezdték a lábukon.

— Ilyenkor fáj a legjobban — mondta. — Tavasszal.

A fiatalasszony összerezzent:

— Olvassunk tovább. — Ügy igazgatta a fejét, hogy hajával végigsimítsa férje álla alatt a bőrt. — Fejezzük be ezt a cikket. Nagyon érdekes, nem?

A férje nem válaszolt. Előhúzta a kettőjük közé gyűrt képeslapot, szétnyitotta az ölében, és olvasni kezdtek.

Az ablaknál ülő idős ember elővette a zsebóráját, megnézte:

— Monor előtt állhatunk. — Vdsszatette az órát a mellényzsebbe. Körben le&imítgatta a tarkóján a dús, sörényes, ősz hajat, amely olyan áttetsző ezüstfehér volt, mint az angyalhaj a karácsonyfákon, s úgy kunkorodott is a vége.

Szemben vele a sötétkék overál- los fiatalember, aki eddig a fogasról lelógó pufajkája alatt aludt, jólesően nyögdécselt, nyűjtóztatta széles, erős derekát.

— Én ugyan nem erre a vidékre való vagyok — kezdte el mondani, mint aki félbeszakadt beszélgetést folytat —, de a bátyámék itt kaptak földet negyvenhatban. Gondoltam, mégsem kerülök tiszta idegenek közé. A feleségem eleinte na- nehezen hagyta ott a Mester ut- gyon nem akarta; franzstadti lány, cát. De a lakás, hogy azt adták, attól tüzet fogott ő is.

Overállja mély zsebéből cigarettatárcát vett elő; odakínálta a szemben ülő, idős embernek, azután magának is kivett egy cigarettát. Hosszan gondosan megnyomogatta, két végét a tárca lapjához ütögette és rágyújtott. Közben is beszélt:

— Amikor megszületett a gyerek, külön kellett költöznünk. Albérletben nem maradhattunk tovább, az édesanyjáéknál meg nem

volt annyi hely, hogy én is megférhettem volna. Két húga van a feleségemnek, anyányi lányok már azok is, így azután én kimentem Csepelre, a munkásszállásra. Másfél évet húztunk így le. Annyit mondok: nem kívánom még a halálos ellenségemnek sem.

A folyosón a fekete hajú férfi kiszólt az ablakon:

— Mi történt, kalauz úr?

Nem hallatszott be, hogy a kalauz mit felelt.

— Mit mond? — kérdezte a kövér nő: szemben ült a fiatalasz- szonnyal. ölébe eresztette a horgolást, s kihajolt a félig félretolt ajtón.

— Nem tudja ő sem — mondta a fekete férfi.

A vékony arcú, bajuszos fiatalember a következő oldalra akarta fordítani a képesújságot.

— Várj még egy kicsit! — mondta a felesége, s lapozó ujjai- ra tette a kezét.

— A férfi oldalvást lenézett kerek, kölyök orrú arcára, s befújt a kékpettyes nájlonkendő alól kibuggyant, barna haja közé.

A fiatalasszony elmosolyodott:

— Ezt nem értem.

— Mit nem értesz?

— Ezt itt alul. — Felhegyesedő orrával odaintett.

A férje magyarázni kezdte:

— Feltételezték, hogy a csillagok mágnesességét tengelyforgásuk okozza. Tehát: minél gyorsabban forog egy égitest, annál nagyobb a mágnesessége.

Az asszony nézett fel rá, nézett beszéd közben kipiruló, sovány arcába. Duzzadt, rúzstalan ajka kicsit megnyüt, s végighúzta közötte a nyelve hegyét.

— Azonban kiderült, hogy nem minden gyorsan forgó csillagnak erős a mágneses tere. így ezt a feltételezést is el kellett dobni.

— Szörnyű.

— Mi szörnyű?

— Szörnyű, hogy mennyire szeretlek. — És hirtelen megcáókolta férje horpadt arcát, a szája sarkánál ott, ahol puha szálú, szőke bajusza elkeskenyedett.

A fekete hajú férfi izgatottan kiabált ki az ablakon:

— Micsoda-a? Csak nem? — Előresietett a folyosón, leszállt

— Biztosan a mentesítő van előttünk — mondta az idős, ősz hajú az ablaknál, s hallgatta tovább az overállos fiatalembert.

— Szokatlan volt a teherautó után traktorra ülni, de a lakás. Az megérte. Végre megint összekerültünk a feleségemmel. Olyan volt, mintha megint új házasok lettünk volna. A ház előtt van egy nagy cseresznyefa, a kapunál meggyfák. Nem sok gondozást kívánnak, de én már az őszön, amikor leköltöztünk, rögtön megnyesegettem mindegyiket. Szépen átvészelték ezt a bolond, hosszú telet, de azután sehogy se akartak kivirágozni. Még bimbót is alig mutattak. A feleségem szidott, hogy a nyeséssel biztosan megsértettem őket. El voltunk keseredve, napokig alig beszéltünk egymással.

— Korán keltem ma reggel, hogy jönni kellett a központba. Éppen csak pirkadt. Már kívül voltam a kapun, amikor észrevettem, hogy valami van, valami furcsa. Körülnéztem, hogy mi lehet az? Akkor vettem észre. Szaladtam vissza rögtön a házhoz, s bezörgettem az ablakon. A feleségem nagy álmosan dugta ki a fejét. „Mit hagytál itthon?” — azt mondja, de többet nem is mondott. Meglátta ő is: kivirágoztak a fák az éjszaka. A cseresznyefa, a meggyfák, egyszerre mind.

— A Szahara felől jött ez a hirtelen felmelegedés — bólogatott ősz sörényes fejével szemben az idős férfi. — Ez hozta meg a tavaszt.

— Én még ilyen szépet sosem láttam. A feleségem is csak nézte őket, nézte, mint gyerek a karácsonyfát. A fiatalasszony az ajtó mellett a sarokban könyökével finoman meglökte a férjét:

— Már rágondolsz megint — mondta.

— Már hároméves lenne.

— Most kezdem csak érteni a csillagok mágnesességét.

— Most tudom csak, mit tettünk.

Az asszony felegyenesedett a

válláról:

— Én tettem, amit tettem.

— Én akartam, hogy tedd.

— Azóta van újabb elmélet a mágnesességre ?

— Azóta sincs.

— Miért bántasz? — kérdezte az asszony, s hirtelen mozdulattal tenyere közé vette, maga felé fordította férje elborult arcát.

— Magamat bántom.

— Tavasz van.

— Azért fáj.

Odakint a folyosó végén nyílt- csapódott a kocsiajtó.

— Képzeljétek, majdnem összeütköztünk — jött vissza a fülkébe a fekete hajú férfi.

— Jesszusom — kiáltott fel a kövér asszony. Szája elé kapta a kezét; a hosszú, vékony horgolótű táncolt, villogott az arca előtt.

A fekete férfi kigombolta olasz szabású, rövid zakóját, s visszaült a helyére:

— Tehervonat ment előttünk, s az utolsó három kocsi leszakadt. Szerencsére a mozdonyvezető idejében észrevette.

— Azért fékezett olyan hirtelen

— mondta az idős ember az ablaknál. Elővette az óráját: — Eddig tizennégy perc a késés.

— Most mi lesz? — kérdezte a kövér nő. Nem tudta újrakezdeni a horgolást, reszketett.

— Semmi — válaszolt a fekete hajú férfi. — Betolatott a mozdony a három teherkocsival Mo- norra, mindjárt indulunk.

Az overállos fiatalember tele szájjal nevetett:

— Ez masiniszta!

— A vonat megiökődött.

— Most jött vissza a mozdony

— mondta a vékony arcú, bajuszos fiatalember.

isszajött? — kérdezte a felesége, s fürkészőn nézett rá. A szemével újra kérdezte: Igazán visszajött?

— Ez egyszer hasznát vehettem volna a biztosítási bélyegnek — szellemeskedett a fekete hajú férfi. — Tessék: ez az én szerencsém.

Nem szólt rá senki semmit. Nem is nevetett.

A vonat elindult. Lassan, észrevétlenül: akkor érezték csak meg, amikor ringani kezdett alattuk az ülés.

Boldizsár Iván:

Kim-játék

A Kim-játék a Dzsungel könyvének rokona. Maga Kim indiai kisfiú volt, annyi idős, mint mi, amikor a róla elnevezett fiújátékot játszottuk: tizenkét-tizenhá- rom éves. Éles szemű, gyors mozgású, szilaj fiú volt, kiváltképpen kitűnt jó megfigyelőképességével. Tetszett nekem Kim, csak azt nem értettem meg soha, hogy hindu gyerek létére miképpen került az angolok közé a dzsungelháború- han? A Kim-játék különben nem függött össze az indiai kisfiú történetével. Csak olyan jó megfigyelőnek kellett hozzá lenni, mint Kimnek. Téli játék volt. Nem hó kellett hozzá, hanem a külső hideg, mely beparancsolta cserkészrajunkat a fűtött tanterembe. Nyáron kinn ficánkoltunk az udvaron, a réten, a hárs-hegyi vén fák alatt is néha. De téli délutánokon behúzódtunk a dzsungelnek kinevezett tanterembe. Felforgattuk az osztálytermet, nehezen tudtunk mozogni a ferdén és keresztben összetolt padok között. Így képzeltük magunkat a vad, a félelmetes és kifürkészhetetlen őserdőbe.

Itt játszottuk a Kimet. Rajvezetőnk kirakott egy tisztásra a pad- őserdőben mindenféle apró tárgyat, kacatot, bicskát, tollat, törött ceruzát és annak hegyét is, színesiróndobozt, letört szálakat a papírkosár kiszáradt nádjából, nyakkendőt, cipőmadzagot, a latinkönyv egyik lapját, fényképet,

levelet, üres papírt is, hogy nehezebb legyen. Mindezt számba vette rajvezetőnk, Kálmán, akit a nyolcadik osztály lomnici csúcsának magasságában tiszteltünk. Azóta sem tiszteltem soha senkit úgy, mint akkor tizenkét-tizenhárom éves fővel és szívvel Kálmánt.

Kálmán letakarta a kirakott tárgyakat zsebkendőjével, mi körül- álltuk, vigyázz, kész, najt!-ra Kálmán lekapta a kendőt és három percig nézhettük a tárgyakat, mint Kim, az őserdők fia a hindu lázadók felszerelését, amikor az angoloknak kémkedett. Kálmánnak stopperórája volt, irgalmatlanul letakarta újra, és mi, usgyi! Vissza a fészeknek, erdei rejtekhelynek, csalitnak elképzelt padokba. öt perc alatt le kellett írni, mi mindent láttunk.

Hosszú betegségből lábadoztam akkor. Nehézkesen mozogtam, futásban, fogócskában, számháborúban lemaradtam. Rettenetesen megfeszítettem szememet, az agyamat, összepréseltem a szemhéjam mögé a véremet: nyerni akartam. Minden tárgyat leírtam, tudtam, hogy minden tárgyat, pedig húsz darab volt.

Kálmán beszedte a cédulákat „Holnap eredményt hirdetek!” — jelentette ki. Alig vacsoráztam. Álmomban hiúzzal harcoltam, mint Kim, fára másztam, mint Kim, mindent jól megfigyeltem, mint Kim. És dicséretet kaptam, mint Kim.

Délután Kálmán kihirdette az eredményt. Második lettem. Első Kristóf lett. Kristóf stramm fiú volt, legjobban futott az osztályban, remek cipője volt. mindig A pám megkérdezte egyszer, amikor beszámoltam Kristóf ügyességéről, hogy a gróf fia-e? CsakKépes Géza;

Tűzmadár

Tüzes szárnyon szállt a Nap puska golyó érte: az ég szagos füveire bugyog piros vére.

Vergődik még fent a Nap, most zuhan a mélybe - Violaszín nagy hegyeknek lángvörös a széle.

Súlyosodó titkokat súgnak az akácok - Violaszín hegyek mögül cseng a kacagásod.