Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
1987. OKTÓBER 3. Irodalom* művészet 9 Garai Gábor: A barkafa A bárkáján november közepén vöröslenek már halkan a rügyek, s mire a nyírfákról is a levél lepereg, s csak fenyők sötétlenek kint a- kertben, ezüst- és lucfenyők — ö készülődik koratavaszi első pompájára (nem bontja ki bimbóját — épp ettől előkelőbb a többinél) de ha Húsvét korán van — és) sehol egy rügy, bimbó vagy virág — ö kiáll ezüst-szürke prém-ruhában hisz gyakran fagy, reggelente kivált!), s fölvillantja, bár minden ködbe vész, hogy: lesz itt tavasz, lesz itt ébredés. Hodossy Gyula: Magánnyaralók Az ember lassan lelismeri: víkendház az élet. Körüljárja, nézegeti. Fák bűvös árnyéka, kacérkodó madarak éneke, reccsenő gallyak ijesztgetése, még füstölgő tábortüzek: rózsaszín plexiszemüveg. Ki merné levenni1 Dr. B. A. portréja szobába belépő idegen megállt a kályha mellett, és fázósan összedörzsölte a kezét. Az ódivatú szekrény fénytelen színén homályosan tükröződött szikár alakja. Zsebéből újság kandikált ki, az, amelyikben a hirdetés megjelent. — Vegye le a kabátját, kedveském — mondta az öregasszony. Széket húzott az asztal mellől, és közelébe tolta. — Tessék! Az idegen megköszönte szívességét, de állva maradt. Zavartan topogott, a szőnyegmdntát kaparta cipősarkával, és szemmel látható belső harcot vívott önmagával, miközben előadta jövetelének . okát. Házi néni mindvégig mosolygott, kedvesen, bátorítóan, mint azok az emberek, akik a legmélyebb szeretettel viszonyulnak embertársaikhoz; néha végigsimított fehér haján, s ilyenkor mintha ráncai is kisimultak volna. Az idegen akadozó hangját mintha beolajozta volna az öregasszonyból áradó jóság és megértés, mely az édesanyjára emlékeztette. Mondatai kikerekedtek, értelmük tömör formában tódult az ajkára, s mert érdekeik természetesen egybevágtak, hamarosan egyezségre jutottak. — Ezeket a megboldogult negyedik férjem szegezte fel — mutatott a falakra szerelt bogártárolókra a néni, — egyenként. Ilyen türelme volt szegénykének, órákig elbíbelődött velük. Nézte, hogyan kapálóznak, miután felszúrta őket gombostűvel a parafadugóra... Mondtam is neki, János, János, miért nem dugod előbb szeszbe, formaiinba szegénykéket, de sohasem válaszolt olyankor. Lekötötte minden gondolatát az inszektárium. Vasárnaponként kisétált a Bükkbe, s minden alkalommal begyűjtött valami ritka példányt. Ez volt egyetlen szórakozása.. . Bogara. Könyvből határozta meg őket, s így tudta, hogy melyik micsoda. . . De nem inna egy forró csáját, kedveském? — Nagyon köszönöm — felelte készségesen a fiatalember, s hogy örömét minél inkább kimutassa, végre levetette nehéz nagykabátját, felakasztotta a kályha melletti fogasra, kikészített széket közelebb húzta az asztalhoz, helyet foglalt. — Bizony jól esne, kint hideg van, és nagyon átfáztam. Miközben az öregasszony a konyhában hozzáfogott a teafőzéshez, az idegen alaposan körülnézett a szobában. Fel is állt, lépéseivel felmérte széltében-hosszá- ban, résnyire nyitotta a konyhával szemközti ajtót is, majd elégedetten visszaült a helyére. „Szép lakás — gondolta —, tágas, tiszta, világos! Vajon mennyi lelépés't kér majd a néni?” Megtapogatta zsebében a pénz- köteget, és felsóhajtott. Két éve Spórolt pénze volt a kék borítékban. — Grúz csája — mondta nyomatékkai Házi néni, s kitöltötte a gőzölgő, illatos folyadékot. Keze öregesen remegett, oda-odakoccan- totta az ibriket a csészéhez, s az idegennek szülei jutottak ismét az eszébe. tam... de másképp! Nem bűnügyi úton.. . mondjuk, a szívem vitt el. — Jó, a szíved. Nem bírta a mérget. — ÚRISTEN! Ezt a nőt vettem feleségül! Egyébként csakugyan gyönyörű vagy, mint. . . a bimbó. .. mint az írott tojás. Én is játszottam már köWői darabokban, nemcsak te. — Gyermekszínházban. Második favágót vagy harmadik erdei manót. — Rendben van Király csakugyan nem voltam. — Most az vagy. Halott király, akit azért mérgezett meg a királyné, mert megunta. Így lett a királynéból királynő. — Csakugyan meguntál? — Meg, felség. — Miért? — Mert csóró király voltál. — Keveset keresek? — Nagyon keveset. — Nem igaz, nem lehetsz ilyen — Ilyen vagyok. Lelketlen, romlott, pénzimádó. A legszaporább női fajta. Egy. . Alice királynő. — Túlzol, túlzol, magával ragad a játék heve. — A játék heve csak gyönge színészeket szokott elragadni. — Például engem? — Például. Én nem élvezem a játékot, mint ti, álszínészek. — Nem tudtam, hogy ennyire rossz színésznek tartasz. — Egyszer meg kellett tudnod. — Mit akarsz tulajdonképpen? — Szeretnék más lenni. — Más? — Szeretném, ha nem lennék gőgös. — Gőgös ? — Szeretném, ha nem csodálnám annyira magamat. — Csodálod ? — Szeretném, ha nem izgatna annyira a pénz. — A pénz? — Ne ismételd állandóan, amit mondok. Ó, bárcsak jobban illenék hozzád. — Hozzám? — A lehetségtelenségedhez. — Most már elég! — Igen, igazad van, elég. Alice királynőnek is elege van magából. Meg akar halni. Azt hiszem, ez az egyetlen értelmes megoldás. Itt van ez a kis üveg, és benne két- ujjnyi.. — Vodka? — Nem. Méreg. Most beveszem. Hu! Nem is olyan keserű. Csakhogy túl vagyok rajta. Istenem, milyen gyorsan elfelejtenek majd az emberek. A feledés éppen úgy működik, mint a méreg. Itt maradok a trónon, itt érjen az utolsó pillanat. A halál trónra ülteti az embert. 0. .. már kezd hatni a méreg. Először én fogom elfelejteni magamat. — Isteni vagy! — Elhomályosul a trónterem, alig pislákol a tükörben a fény... Most már onnan is ellobban. Ilyen az elmúlás, Alice királynő. .. Sötét van. Nem láthatom magamat. A kezem nem mozdul. Ki sem tudom tapintani az arcomat, de biztos vagyok benne, hogy mosolygok. . . Ez már' az elmúlás. Azt mondja erről az én kedves népem. .. Jégbe metszett kép, nem sokáig ép... Jégbe... met... sz... sz. . . Segítség!. . . Nem jön h. . . h. . . h. . . — Mestermunka! Nincs még egy színésznő az országban, aki ezt így utánad tudná csinálni. Imádlak! Mindennap kellene egy ilyen kis tréningét rendezni. Egészen felfrissültem tóle. Milyen remekül hoztad, hogy rossz színésznek tartasz! És az én reagálásom? Mit szólsz a sértődésemhez? Semmi túljátszás. mi? Igazi profimunka. Mi ketten még csodákat fogunk művelni. Ahogy itt fekszel az asztalon mozdulatlanul és sápadtan, mint AJice királynő. .. édes szívem. . . Ilyen tökéletesen még nem láttam halottat ábrázolni. De én is isteni vagyok, mi? Megcsókolta a felesége lecsüngő kezét. A kéz hideg volt és élettelen. Hirtelen arra gondolt, hogy mi lenne, ha a felesége csakugyan meghalt volna? Elállt a lélegzete a döbbenettől. Aztán megnyugodott. Látta magát fenségesen, komoran, szálfaegyenesen a ravatal előtt állani. Kései, egyetlen gyermeke volt egy idős házaspárnak; anyás, nagyon is az, s nehezen találta fel magát kényeztető gondoskodásától távol. Most hirtelen, szinte fájdalmasan engedett fel benne szorongása, melyet azóta érzett, amióta idekerült az Idegen Városba... Hálásan nézte az öregasszony remegő kezét, és szerette volna megcsókolni azt. Négy kanál cukrot tett csészéjébe, citromot csavart bele. alaposan felkavarta és belekortyolt. — ízlik, lelkem? — Finom — válaszolta az idegen. — Igya, kedveském, ha ízlik. Van elég. Töltsön még, ne sajnálja. Érezze magát itthon. — Köszönöm. Később rátértek a részletek megbeszélésére: Mátyás B. Ferenc: Luna—8, 283 — Mennyire tetszett gondolni? — Hát. . . Nem is tudom, kedveském, nem is tudom... — Mert hogy — hebegett az idegen —, a lakás... szóval a lakás gyönyörű, nem is, nem is képzeltem a hirdetés alapján, hogy ilyen... de... de... —• hangja rekedtté vált, és elhallgatott. Zsebébe nyúlt és elővette a kék borítékot. Szégyenlősen tette az asztalra. — Szóval ennyim van... Csak ennyim... Ha többre tetszett gondolni, talán részletre a többit... Tessék akkor ezt előlegnek tekinteni. .. Az öregasszony a boríték után nyúlt, kibontotta és belenézett. Keze már nem reszketett, amint a bankjegyek közé lapozott. — Szóval? — Nyolcvanezer... Mindketten sóhajtottak. — Tölthetek még egy kis teát, kedveském? — Igen, igen^ persze, hogy igen! Házi néni töltött, az ibrik ismét ritmust vert a csésze peremén. — Akkor én át is megyek a szomszédomhoz telefonírozni az öcsémnek — mondta az öregasz- szony, és zsebébe süllyesztette a borítékot. — Jöjjön, hiszen ügyvéd, na meg, mert hát hozzá költözöm. Vele hármasban majd megbeszéljük a további részleteket is. írunk csak úgy magunk között egy szerződést, kedveském... És azt is szeretném, ha megismerné magát. I. Mert tudja, kedveském, nekem is volt egy magafajta fiam, ott maradt negyvennégyben a fronton, s az öcsém imádta őt! Talán azért, mert neki nem lehetett gyermeke.. . A sógornőm? Hm... Isten a megmondhatója. Szegény nem volt olyan... Veszített, ahányszor csak úgy maradt. Nyugodjanak békében mindhár.- man... Az idegen elmosolyodott: „Bohókás mama. . . Az becsének megy telefonálni, kézben meg úgy beszél róla, mintha már eltemette volna”. Megint a szüleire gondolt akaratlanul. Nem látta őket jó fél éve. Vajon változtak-e az utolsó találkozásuk óta? öregedtek-e?.!. Amint berendezkedik majd ide, az_Üj Lakásba, meghívja őket magához egy teljes hónapra. Jól fog esni nekik is, ha egyetlen fiuk dicsekszik egy kicsit saját lakásával... Majd együtt lemosolyogják az uzsora árú albérleteket. .. Ami a pénzt illeti, hát csak rendbe szedi... Jól keres, módjával költ, spórolósan él... Gyönyörű, nagyszerű élete lesz ezentúl. Az öregasszony szinte hangtalanul tér vissza. Csak akkor vette észre, amikor ott állt mar közvetlenül mellette. ■ — Rendben van, nemsokára itt lesznek — mondta enyhe fújtatás- sal. — Remélem már a héten átadom magának, kedveském, a kulcsokat. Egyelőre csak bejelentem magát állandóra, aztán, ha majd elköltözöm a másik világba, lelkem, rendezheti kedvére a tulajdonjogot. Gondolom, jó lesz így? Tudja, nem kedvelem a hivatalos helyekre való mászkálást, azért szeretném, ha így tennénk. Megérti, kedveském, ugye? Az én koromban. .. — Nagyon jó lesz így — felelte gyorsan az idegen —; igazán köszönöm, nem is reméltem, hogy ilyen egyszerűen megy majd minden. .. — Mit akarok kérdezni? — vágott közbe Házi néni. — A pénzt a takarékból vette ki? — A, nem, úgy gyűjtöttem ösz- sze... Ahogy mondám szokás, harisnyában — nevetett kényszeredetten az idegen. — Az jó — ült le az öregasz- szony. — Jó, mert kellemetlen lenne, ha az irigyek kinyomoznák, hogy . pénzébe került a lakás... Egy kérdés a takaréknál, s máris megalapozódik a gyanú, ugyebár! S én, kedveském, nem élném túl a hercehurcát. Az én koromban óvakodnom kell minden izgalomtól, különben.. . Csengettek. Az öregasszony meglepő frissességgel sietett ki az előszobába. Pár pillanat múlva nyílt a szobaajtó, és két vállas férfi lépett be. — Ez az? — kérdezte egyikük. Házi néni bólintott, a két megtermett, szigorú tekintetű férfi az idegenhez lépett. Elkapták, hátracsavarták a karját, s mielőtt felocsúdhatott volna, kirángatták a lakásból, mint egy zsákot. Az öregasszony leemelte a kályha melletti fogasról a nagykabátot,' nehéz volt és meleg; kicsoszogott vele, s az előszobába visszatérő magas férfinak nyújtotta. — Ez az övé — mondta nyolcvan évére valló hangon, és megkapaszkodott az ajtófélfában. — Tudja, kedveském, az én koromban a láb már nem nagyon szuperál. essék lepihenni — mondta a férfi. — Majd holnap be tetszik fáradni a kapitányságra jegyzőkönyv végett! Mi addig ellátjuk őkelme baját, hogy egy életre elmegy a kedve a szélhámoskodástól! És a következő héten ismét megjelent a hirdetés: „Két szoba összkomfortot átadok. Érzelmi okokból egyedülálló fiatalemberek előnyben. Cím: Luna—B, 283. Házi néni’’. OllzeiUltotta: Rékaiy Ildiké "Gereblyéző if Tavasz
