Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
10 Szolnok megye múltjából 1987. OKTÓBER 3. Római és hun kori leletek Kengyel környékéről Kutatások 1957-19S5 között AZ ÍJ ÉS A NYÍL Az avarok és a honfoglaló magyarok harci eszköze A rejtélye« csontlemezek Az utóbbi években terep- bejárások, leletmentő és szondázó ásatások eredményeként jelentősen gazdagodott a Kengyel környéki szarmata emlékanyag. Ismereteink lehetőséget nyújtanak arra, hogy vázoljuk a község határának II—V. századi településtörténetét, az itt megtelepedett népcsoportok) életét, anyagi kultúráját. A Damjanich János Múzeumban föllelhető adatok arra mutatnak, hogy az első szarmata leletek az 19ö0-es évek második felében kerültek be a község nyugati peremén található Csöbörérpartról, ahol 1957- ben Mozsolics Amália. 1959- ben pedig Csalog Zsolt végzett ásatást (telepanyag). Az 1960—1970-es évek fordulóján dr. Kalmár András orvos gyűjtése szaporította a leletek és a lelőhelyek számát. A környék első szarmata sírleletét is ő mentette meg a Csöbörérpart közelében található Űjtemetőben. 1976—1977-ben a Csalog Zsolt vezette föltárás helyén, a már betemetett agyagbánya oldalfalában cserepekkel kirakott aljú kemencét figyeltünk meg. A már említett Űjtemető szélén, a magaspart oldalfalában Raczky Pál egy vermet tárt föl 1978-ban. Az 1970—1980-as évek fordulóján a a határ több pontján gyűjtöttünk római kori kerámiát. 1981 őszén és 1982 telén a Damjanich János Múzeum (Clsányi Marietta, Kovács Gyöngyi, Raczky Pál, Sik- lódi Csilla) a Halas-tó építésével összefüggő földmunkákkal egy- ddőben lel elmentő ásatást végzett a községtől délnyugatra, Baghy-major térségében, melynek során egyrészt temetkezések, másrészt telepobjektumok kerültek föltárásra. 1983—1985-ben elvégeztük a határ régészeti terepbejárását, amely huszonöt szarmata telephelyet eredményezett. A község délnyugati szélétől nem mesz- sze, a Martfű felé vezető út jobb oldalán 1984 augusztusában szondázó ásatás történt, akkor ugyancsak telepjelenségek (házrészlet, gödrök, stb). jutottak fölszínre. A lelőhelyek — mint minden korszakban — a megtelepedésre alkalmas részeken, vízjárta területek mentén helyezkednek el, így az ősi Tisza-meder két oldalán, főként külső partján, de ettől távolabb, egykori kisebb vízfolyások, erek szélén is előfordulnak (Mária-ha- lom, Bige-csatorna, Tisza II. csatorna), ahogyan ezt térképünk szemlélteti. (A Kengyel környéki megfigyelésekből kiindulva megállapítható, hogy míg a kora-népvái)- dorlás kori telepek szorosan követik a Tisza-meder vonalát, addig a szarmaták az attól távolabbi területeket is megszállták. Ez az eltérés bizonyos településmódbeli különbségekre vet fényt a két korszak között. A Bzarmata telephelyeknek a földszíni megfigyelések alapiján igen változó a kiterjedése, az 1500—2500 négyzetméter nagyságúak mellett 12—16 ezer négyzetmétert elérők is előfordulnak, amely a települések különböző formájára utal. Kengyel térségében két ponton kerültek föltárásra szarmata teleprészletek az utóbbi években. Az 1981. évi leletmentés során Baghy- majomál, az egykori Tisza- meder belső partján egy földbe mélyített lakóházat találtunk. Építői egy szabálytalan ovális alakú, 3,8- szor 2,3 méter nagyságú 8,5—9 négyzetméter alapterületű, nyugat-keleti irányú gödröt ástak, amelynek sárga agyag padlóját 25—45 centiméter mélyen leltük meg. Eredeti mélysége 60— 80 centiméter lehetett. A lakók a ház északkeleti sarkában egy 130 centiméter átmérőjű földbe vájt kemencét alakítottak ki, melynek alját cserépréteggel borították, hogy a meleget jobban tartsa. A kemence mellett, a keleti oldalon gödörszerű tárolóhely volt, ahol egy összetört, de rekonstruálható fazék került elő, mint a házastárs edénykészletének darabja. Mivel a házon belül semmilyen, tető- szerkezetre utaló nyomot (oszlophelyet) nem találtunk, így valószínű, hogy az a külső járószintre támaszkodott. Az ún. ollóágasos vagy szarufás szerkezetű nyeregtetőt szalmával, náddal, egyéb anyaggal boríthatták. A nyugati és a keleti oromrészt épített fal zárhatta le. A ház bejáratát nem sikerült megfigyelnünk. A kengyeli építmény rekonstrukcióját az ózdi III—IV. századi keleti germán telep és néhány ugyancsak késő római kori nyugati germán telep házaival összevetve kíséreltük meg elkészíteni. Hasonló építmény lehetett az, amelynek kis részletét (2,8-szor 0,5 méter) tudtuk csak föltárni az 1984. évi szondázó ásatáson. Az 1960—1970-es években a kutatás számos III—IV. századi házat tárt föl az Alföldön, melyek segítségével ma már képet alkothatunk a korszak „lakáskultúrájáról”. A kengyeli kemencés ház ritka típus, analógiáit Tisza- eszlárról és Tiszafüredről ismerjük a Közép-Tisza vidéken. Gyakoribb, hogy a kemence különálló, mint ahogyan ezt a közelmúlt tiszafüredi leletmentő ásatásán is megfigyelhettük. A korszakra jellemző ún. méhkas alakú, kerek vermeket, tároló-, illetve hulladékgödröket találtunk a Halastó építésénél ásott árok oldalfalában, a már említett kemencés háztól 250— 300 méterre, öt hasonló gödröt bontottunk ki a szondázó ásatás alkalmával. Ezeknek a tárolóhelyeknek kú- pos tetejük lehetett, ahogyan ezt Vaday Andrea rekonstruálta a kunszentmártoni telepen megfigyelt jelenségek alapján. Ugyanitt olyan cserépfelületet is leltünk, amely valószínűleg az egykori járószintet jelzi. A kengyeli szarmata kerámiaanyagból itt csupán néhány darabot említünk. A korszak díszkerámiájának tartható terra sigillata típusai közül például a Drag. 37-es forma töredéke fordul elő az egyik telepen. A kutatás megállapítása szerint ezek az edények (tálak, csészék) zömmel a III. században voltak használatban, vidékünknek a római provinciákkal fönnálló kereskedelmi kapcsolataira vetnek fényt. Tároló vagy főző edény volt az a már említett fazék, amely a kemencés házból való. A szarmata fazekas bordákkal és besimított hullámvonallal díszítette. A telepeken zajló mindennapi életre, a háziipari tevékenységre nyújtanak adatokat az agyag orsónehezékek, a kézi malmok kőtöredékei, a fenőkövek, stb. A korszaikban elterjedt szokás volt, hogy a pereszlent edény aljából vagy oldalából faragták. A malomkövek a kétrészes, rotációs szerkezetre utalnak. A környéken két helyről vannak adataink temetkezésekre. Az Űjtemetőben sírok ásásánál bolygattak meg egy szarmata temetkezés, leletanyaga fibulából, gyöngyökből és késből áll. A - másik lelőhely a kemencés ház térségében található, attól kb. 150—200 méterre, ahol a leletmentésnél négy temetkezés került föltárásra. Három nőt és férfit, továbbá két gyermeket temettek ide, mely sírok tájolása a korszakban általános dél-észak. Viseleti és használati tárgyanként bronz fibula, vas csatok és vas kések jutottak a múzeumba. A halottak lábaihoz edényeket (például korsó és tál) helyeztek, az egyik sírba kettőt is. A térségben összesen több mint huszonöt lelőhellyel, illetve leletegyüttessel számolhatunk a II. század első felében történt szarmata megtelepedéstől kezdődően az V. század első feléig. A szarmata és a gepida kor közötti átmeneti időszakra, az V. századra vet fényt az a kerámiaegyüttes, amelyet az 1970-es évek végén gyűjtöttünk, de amelynek pontos lelőhelye sajnos ismeretlen. Mindenesetre olyan helyről való, ahol jellegzetes III— IV. századi és V—VI. századi telepnyomok is vannak. Az anyagot a kevés kavicscsal történt soványítás, a gyorskorong használata, a barnás-szürke szín jellemzi. A töredékek megvastagodó, lekerekedő, erősen kihajló peremű, gömbös testű, kb. 15 centiméter magas és 8—10 centiméter szájátmérőjű fazekakhoz tartoztak. Formai szempontból ahhoz a kerámiához hasonló anyagunk, amely például a mohácsi és battonyai, az V. század első felére keletkezett házakból kerültek elő. Az analógiákból kiindulva a kengyeli kerámiaegyüttes egy kérdéses etnikumú V. századi népcsoport jelenlétére utal. Cseh János Az 1930-as évekig nem tudtak magyarázatot adni, az avarok és a honfoglaló magyarok sírjaiban talált formára csiszolt és irdalt csontlapoknak a szerepére. Különféle lehetőségek merültek fel. Tartották karhü- velyborításnak. tegezalkatrésznek, nyeregdísznek, takácsszerszámnak stb. Közel 60 évig tartott, amíg végre Cs. Sebestyén Károly néprajzkutató az említett sok talfelgatás után végleges magyarázatot adott az ún. rejtélyes csontlemezek funkciójára. Számos sir megfigyelése és a lapocskák elhelyezkedésének pontos analizálása után, mivel íjjat még nem találtak, bátran jelentette ki: „Véleményem szerint ez a feltételezett görbe faléc nem lehetett más, mint az eddig még meg sem talált íj. s a rejtélyes csontlemezek csak ennek az íjnak lehettek a részei.” A megoldáshoz és bizonyításhoz miután egyetlen íj sem maradt ránk, a régészet és etnológia párosításával jutott el. Kelet-Turkesztán- ból származó IX.—X. századi színes faliképen, amit a berlini múzeum őrzi. megfigyelhető egy nyilazó vitéz, melynek feketére festett ij- ján jól felismerhetők a fehéren ábrázolt csontlemezek. Ezek az íj közepén és a két végén találhatók. Alakja és a húr megakasztására szolgáló bevágási hely megegyezik a hazai csontlemezekkel. Buschan Weule és Luschan néprajzosok íjra vonatkozó munkáin keresztül ö&formájú ún. trük íj készítésének leírásával az avar íjat a következőképpen rekonstruálja: összetett reflex-íj. Hossza a feltárt sírok alapján 110—130 cm. A nyújtott S alakú két szárra marhainakat és .szarulemezeket enyveztek. A markolati középső rész keresztmetszete ellipszis, a kétfelé induló hajlékony karok át- metszete félkör, vagy téglalap alakú. Ez a keresztmetszet a fülek felé haladva átmegy gerinces kiképzésűvé, amely a „füleknél” négy- szögűre. majd egészen lapos alakúvá válik. Az enyhe S alakú karoknak ellaposodó részére volt enyvezve és kötözve a négy csontlemezből álló két fül, s erre csatlakozott kétoldalt az ideg- rostköteg, ami a lapocskák irdalásának a határáig ért. A csontlemezek belső homorú élén van az ideg beakasz- sására az íj fela.jzására szolgáló félkörös kimetszés. A bonyolult munkafolyamatokon és a többször ismételt szárítási szüneteken keresztül az ilyen íj készítése szerinte 5—10 év, de az újabb kutatások szerint kb. 1,5 évet vett igénybe. Szolnok megyei vonatkozásban a fentiekben tárgyalt csontlemezek szép számban kerültek elő Madaras László régész által vezetett Jászapáti—Nagyszállás úti VII— VIII. sz. avar temetőben. A feltárás 1982 augusztusában még leletmentésként kezdődött. majd a temető kiterjedésénél és leletanyagánál fogva, fokozatosan tervásatássá alakult. A sírok anyagának restaurálása az ásatással együtt folyamatos. A leletek váltakozó minőségben kerültek műhelyünkbe. Az íjjmere- vítő csontlapok anyagukban hol közepes, hol jó megtar- tásúak. melyeknek tisztítása és konzerválása az állapotuk függvénye. A köny- nyebben restaurálható lapocskák mellett sokszor kellett megbirkózni hossztengelyük mentén elfordult, torzult csontlemezekkel is. A hiányzó részeket befaragott díszítésükkel együtt kiegészítettük és így kerültek bemutatásra Moszkvában a nemrégiben megnyílt Avarok a Kárpátmedencében című kiállításon. E rövid kitérő után térjünk visz- sza az íj elengedhetetlen tartozékához, a nyílhoz. Az avar sírokban található nyílhegyek darabszáma és alakja változó. A darabszám László Gy. szerint a rangsorral állt összefüggésben, a csúcs kiképzése pedig a célra való használattól függött. Más és más végű nyilat használtak ütésre, vágásra, szúrásra, roncsolásra és páncélok átütésére. Igen érdekes megfigyeléseket tett Kalmár János arra vonatkozóan, hogy a sokáig, de még ma is fütyülő vagy zengő nyilaknak tartott csúcsok nem iránymegadásra. hanem gyújtásra szolgáltak. Kínai források szerint a fütyülő nyíl harc vagy vadászat idején a vezér által kilőtt, és így a megadott irányt jelezte. Ez a nyílcsúcs azonban különbözik a% annak tartott csúcsoktól, méghozzá annyiban, hogy a fütyülő hangot csak úgy érhették el, ha a nyíl csatlakozó szögére két-háromfu- ratú csont vagy vasgöm- böcskét húztak. A háromélű csúcsok szárnyaiba fúrt nyílások nem adhatnak fütyülő hangot, mert ehhez az egyik végén lezárt mélyebb furatra van szükség. Az átmenő furatok így csak a gyújtóanyag rögzítésére és felkötésére szolgálhattak. Gyújtórendeltetést bizonyít az, is hogy az ilyen csúcsok általában csapott végűek, hogy a befú- ródás el ne fojtsa a „repülő tüzet”. Kalmár János munkájában közli az eddig talált avar nyílcsúcs fajtákat, szerepükhöz magyarázatot fűzve. A háromszárnyú nyílhegyek alkalmazása az avarsággal együtt tűnik el az európai használatból, helytadva a lapos kétélű nyílcsúcsok elterjedésének. Nyílvesszőnek gondos válogatással leginkább nyír, nyár, fűz vesszőt, vagy lécet használtak. Egyenetlenségeit tűz fölött igazították ki. Egyik végén nyílajt, másik végén furatot készítettek a csúcsszög számára, amit enyvvel erősítettek be. A repedések elkerülésére a vesszőt közvetlen a hegy alatt körültekerték ínnal, kéreggel és saját megfigyelés szerint valamilyen sodrott szállal. A következő lépés a csiszolás, előbb durva, majd finomabb. Az egvengetéshez és a simító műveletekhez az erre a célra csontból készített kisebb-na- gyobb nyílásokkal ellátott kis gya- lut, vagy nyílfaragó kést is használtak. Utolsó művelet a nyíl feltollazása és a súlypontjának az ellenőrzései IA gondosan szerkesztett és pontosan kivitelezett munka eredményeként méltán lett az íj és a nyíl a VI. és XI. sz. közötti Európa egyik leggyilko- sabb fegyvere. Tóth Jónef Qas leállította: Tála« László Az 1984-e« ásatás rajza Nyílhegyek (rekonstruált rajz) t-----.----J*“ 4 MM S zarmata lelőhelyek Kengyel környékén
