Szolnok Megyei Néplap, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. SZEPTEMBER 5. SzrwM* jOftVtß Öltöztető kerítések A honfoglalás rokonszenvesen kezdődött. Egy-két éve, amikor már széles az országban kezdték először csak megtűrni, később aztán be is fogadni a folyók, tavak partján meztelenül fürdőzőiket. a szolnoki Tiszupáidon is megtelepedtek a napimádók. A fény és a víz kendőzetlen élvezetének hívei helyet követeltek maguknak, ám csöppet sem követelőzőén. Egyre gyarapodó csoportjuk a Potya alsó részén vert tanyát, elkülönültek, úgy tűnt azonban, nem kiközösíteni akarják magukat a fürdőruhához ragaszkodóik népiesebb táborából'. A ..határon" ágakra tűzött fürdőnadrágok inkább csak a túl hirtelen megbotrán- kozóknak jelezték; néhány lépés múlva olyan területre érnek, ahol a szeméremről másként gondolkodnak. Úgy tűnt, a naturisták — nevükhöz méltóan — természetesnek tartották, hogy mindenki a saját szemérmessége megengedte öltözékben vagy anélkül élvezze a Tisza-part örömeit. A legtöbb embernek persze egy idő után. kínos volt ..nyakig begombolkozva” mutatkozni a ruha nélkül napozók, labdá- zók, beszélgetők között — levetették ők is fürdőruhájukat vagy visszamentek az ágakra tűzött nadrágokon túlra. De nem felügyelők vigyáztak a naturisták tanyáján a környezet, s strand tisztaságára sem. A törzsvendégek csak magukról szóltak, nem követeltek: ,J\4i nem szemetelünk” — írták ki egy táblára és maguk készítette hulladékgyűjtőket elhelyezve segítettek minden közéjük tévédének példájuk követésében. Senkit nem bírságoltak meg, senkire nem rip>akodtak rá, ha a homokba dobta a cigiarettavéget. Persze rettentő kellemetlen volt, amikor a földre vetett csikket egy idegen egyetlen megjegyzés nélkül felvette és bedobta a szemétgyűjtőbe. Szóval, én nagyon rokonszenveztem a naturistákkal. Leginkább az tetszett, ők hisznek benne, hogy türelemre, mások szokásainak elfogadására, rendszeretetre az embereket nemcsak a büntetést is kilátásba helyező jogszabályok késztethetik. Az idei nyár közepén azonban egy kicsit csalódtam. A naturisták voltak a lehetségesnél idealistábbak vagy én értékelem túl a „természetesség" Tisza-parti jeleit és ezért gyártottam hamis elméletet a für- dőruhanélküliek toleranciájáról? Nem tudom. Mindenesetre július végén a naturisták tanyája tényleg teleppé alakult, még a folyóba is benyúló kerítés őrzi a „másként fűrdőzőktől”. Nem a 20 forintos belépő zavar, (ennyi a vetkőzés ára zárt telepien), csak a kerítés. Az hogy — hiába mehetek be bármikor napi áron — mégiscsak elzárták a s zabad strand egy részét. Hogy amit eddig önszántamból tettem, azt most már előírják nekem: le kell vetnem fürdőnadrágomat. Hogy az itteni Tásza-part tisztaságát látva már nem jut eszembe: „na ezek a meztelenek most alapos fricskát adtak nekünk”. A rend most már a pénzért járó szolgáltatás. Bár, lehet, hogy kellettek ezek a kerítések. Nem vonhatom ugyanis kétségbe a szolnoki naturisták vezetőségi (már ilyen is van) tagjaival folytatott beszélgetéskor hallottakat: a vízbe is nyúló drótháló tisztázza a határokat, megelőzi a „textilesekkel" való összetűzést, ki kellett szűrni a meztelen testekben nem a természetességet észrevevő „kukkolókat”; miért ne kémének pénzt a part tisztán tartásáért? Én is azt mondám, szükség van a rendre és mégis bánkódom. Mert le kellett számolnom egy illúzióval. Eggyel szaporodott bizonyítékaim száma: kapcsolataink fel h ötle őségében csak akkor bízunk, ha a megkívánt renden pontosan „lefektetett”, számonkérhető szabályok, kerítések őrködnek. Ha alkalom kínálkozik rá, még a természetimádat is így vértezi fel magát és a bürokrácia bástyái mögé törekszik, a mezítelenek pedig „kerítésbe" öltözködnek. Felújították a karcagi szélmalmot A Szolnok Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat anyagi terheket is vállal a szakma ipartörténeti emlékeinek megőrzése érdekében. Így került sor az 1820—1840 között épült karcagi szélmalom felújítására, közel három millió forintos költséggel. A két évig tartó munkát nehezítette, hogy a szerkezet kijavításához szükséges különleges méretű és anyagú fákat olykor csak nehezen, a tetőt borító zsindelyt például Csehszlovákiából sikerült beszerezni. A helyreállított, igiaz működésképtelen malom az elképzelések szerint idővel a malomipar történetét feldolgozó kiállításnak ad majd otthont. Fotó: Dede Géza gyógyszert eszünk marékszámra a feleségemmel. Mikor esténként kiporciózom már nem is kell a vacsora, de azért megérjük a házasságunk 60. évfordulóját! — bizakodik és jóízűt nevet ő is, a neje is. Tóth Istvánt arról kérdem, ha ne adj’ isten, ebben a pillanatban tűz ütne ki, ki riasztaná az önkénteseket? — Hát azért a rendszer megvan. Takács Ferencet kell szólítani a 33-as telefonon, aztán a riadóláncon terjed a hír. Denát negyedóra alatt itt vannak Karcagról a hivatásosok és teszik a dolgukat. — A harangokat nem lehet félrevemi? — Villannyal működik, lentről vezérlik, szépen szabályosan szól. Ha a harangozó megnyomná lent a gombot, az emberek elindulnának a templomba. Nézem a régi fényképet és kicsit irigylem eleinket. No, nem a technikájukért, hiszen a nádtetők egykori őrei egy égő üzem közelébe sem jutnának lóvontatású, vagy motoros fecskendőjükkel. Korunk a szirénázva száguldó piros haboltóké, és a katonás szervezettségé, melyről sajnos naponta tesznek bizonyságot a hivatásosok. De talán a melengető közösségi életérzést átmenthettük volna napjainkra is. Dr. Szabó András alezredesnek, a megyei tűzoltó- parancsnoknak el is mondom fenntartásaimat, mire ő más, színes fotókkal áll elő. Az országos versenyen győztes Szolnok Ynegyei csapat ünnepli a Belügyminisztérium hatalmas serlegét, melyet a legjobbként nyertek el 1981 után tavaly is. Elmondja a parancsnok, hogy ötezer körül van a megyei önkéntesek száma, s szervezettség dolgában az országban a legjobbak közé tartoznak. De ezzel együtt igaz, hogy veszített sokat presztízséből és tekintélyéből a szervezet. Pedig a tűz és a víz gigászi küzdelme ma Is lázba hozza a fiatalokat. De talán a vonzó külsőségeket nem pótolja maradéktalanul a technika. Jó, ma még vannak Tóth Istvánok, akik nem mérik sem idővel, sem energiával az egylet érdekében hozott áldozatokat. De ki veszi át tőlük azt a jelképes rézcsákányt, amely elmaradhatatlan tartozéka volt a régi korok felszerelésének? Néhány évvel ezelőtt Jászárokszálláson jártam. Az aratási ügyelet során egy idősebb ember strázsált a telefonkészülék mellett. Megérkezett a váltás, égy hetyke ifjú ember jött, zseb- redugott kézzel, hajadonfővel és foghegyről odavetette: — Jól van papa elmehet, most már itt leszek én. Az öreg mérgesen pattant föl a székről. — Idefigyeli öcsém, most hazamész. felteszed a tányérsapkát. begombolkozol és akkor átveheted a szolgálatot. A fiú zavartan megvonta a vállát aztán eloldal- gott. Az öreg pedig visszaült a székre, dohogott egy sort és elmélyült figyelemmel vigyázta a telefont tovább. Palágyi Béla Egy hatvan esztendős fotográfiát szemlélek immár napok óta. A kunmadarasi önkéntes tűzoltóknak a csoportképe Rembrand ecsetjére kívánkozik. Fényesre szi- dolozott rézsisakban, nyakig gombolt posztó egyenruhában, tenyérnyi derékszíjjal körbe kapva, melyen rézcsákány lóg, öntudatos, derűs tekintetű tűzoltók bámulnak a messzi jövendőbe. Délceg, szép szál ember valamennyi, mondják jobbára iparosok, akiknél a dús és ápolt bajusz is felvételi követelmény volt. A kép epicentrumában hivatalnokféle ember feszít, a ruhája is más, de a tekintetéből is sugárzik a másság. A tanító úr, vagy a fiskális lehet — a helybeliek ezt pontosan tudják — de, hogy parancsnok volt, ahhoz kétség nem férhet. A szerényebben öltözött zenészek között megroggyant öreg baka üldögél, bajusza, mint két fehér hollószárny lóg, talán a szabadságharc szemtanúja is lehetett, de ha még nem élt, akkor apja biztosan tapsolt Kossuth Lajosnak. Aligha születhetett volna ennél a képnél hitelesebb szociográfiai tanulmány Kunmadarason arról a nevezetes békebeli időről. Tóth István az önkéntes tűzoltó egyesület elnöke még azok közül való. aki néhány éves gyerekként ott lehetett volna a nevezetes fotográfián — koránál fogva is, ám eltökéltsége miatt mindenképp. — Nagybátyámtól örököltem én ezt a tisztet, ötven éven át volt szolgálatvezető az önkéntes tűzoltó egyesületben. Bizony, több mint száz éve már, hogy a falu jobb érzésű iparosai létrehozták ezt a testületet. Igaz, a baj szorította rá őket, de az is igaz. hogy a megalakulástól kezdve a község lelke volt mindig a tűzoltóság. Itt a Hortobágy szélén mi mással fedték volna a házak tetejét az emberek, mint náddal: olcsó volt, hisz megtermett a pusztán, meg aztán mindenki értett a nádalás- hoz, így hát a cserép, a pala meg a pléh csak néhány középület födémét borította. Aztán 1880-ban volt egy olyan tűz, hogy a falu negyede leégett. A Kálvin utcában ütött ki. de olyan szél volt. hogy a főzött szappan darabokat amolyan gyújtóbombaként hordta házról- házra. Na hát ettől kezdve lett aztán felkapott építőanyag a cserép. — És ekkor alakult meg a tűzoltó egyesület is? — Igen: 1881-ben a lakosság ijedtében annyi pénzt adott össze a tűzoltásra, hogy a tagoknak még kamatmentes kölcsönt is tudtak adni belőle az atyák. Fiskus Nagy József két ka- tasztrális hold erdőt adományozott a testületnek, erre épült egy pavilon, ahol aztán valamennyi rendezvényt, táncmulatságot, összejövetelt pontosan megtartottak. A harmincas években az épület megroggyant, 1957- ben lebontották, azóta ismét felépítettük, de fel ám! Nézze, én nem vagyok egy építész ember, a vágóhíd vezetője voltam, de mielőtt hozzáfogtam volna. számtalan megbízható ítéletű embert megkérdeztem, milyen legyen az új pavilon. Azt mondták olyan, hogy bele- illjen a tájba. így lett bolthajtásos, elölről hét boltív fogja össze. Négy évig tartott a társadalmi munka, igazán nem dicsekvésből mondom, sem szemrehányásként. de annyit dolgoztam rajta, hogy egy saját házat felhúzhattam volna ennyi erővel. — Térjünk vissza a régi időkre: kik és hogyan őrizték a falut? — A toronyban az év minden napján állandó ügyelet volt. A harangozó negyedóránként körbe ment és minden sarkon megfújta a trombitát. A főbíró ránézett az órájára és ha a kürtszó egyszer is elmaradt volna... De nem maradt el. A falu tizedekre volt osztva. Tűz esetén félre verték a harangot, kitették a piros zászlót abba az irányba, ahol a tűz keletkezett, de a harangozó fakalapáccsal ráverte a harang oldalára azt is, hányadik tizedben csaptak fel a lángok. Kezdetben egy kocsifecskendőnk volt két lajt- tal. ma van egy IFA Garanc gépkocsink, amit úgy alakítottunk át, hogy húsz ember elfér rajta, meg van egy önjáró motoros fecskendőnk is. — És a lelkesedés? Tóth István sokat sejtető- en mosolyog. — őszinte lehetek? Ma már a fiatalabbakat nem nagyon érdekli a dolog. Ma kijönnek a hivatásos tűzoltók, a nép körülállja, és kritizálja őket. Ha valaki felbukik egy téglában oltás közben, nevetnek... Gyulai Sándor itt hallgatja a beszélgetést és bólogat. Aztán felemlegeti azt az időt, amikor Tóth István megszervezte a húsztagú tűzoltózenekart. Nem volt könnyű, mert hát a régi gárdából már csak egyetlen ember élt, Lippai Péter bácsi. De őneki olyan adottsága volt a muzsikához, hogy egyetlen kottáról szétírta valamennyi hangszernek a partitúrát. Fújták hát a madarasi rezesek sokáig, aztán egyszerre elfogyott a rájuk szánt pénze a tanácsnak, nem tudták a tanárnak kifizetni a 14 ezer forintnyi járandóságot és a zenekar feloszlott. — Pedig zene nélkül nem egylet az egylet! — ezt már a nyolcvanhárom éves Nagy Sándor bácsi mondja, aki éppen a nevezetes fénykép készültekor öltötte magára a nyalka egyenruhát. — Cipész voltam a faluban. az elsők közül való. Másként nem is vettek volna fel tűzoltónak — mondja nem kis büszkeséggel és a szeme még ma is megcsillan, amikor arról beszél, milyen daliás idők voltak amikor vasárnaponként harsány zeneszó mellet kivonultak a gyakorló térre és az út mentén a lányok koszorúja vette szemügyre a menetet. — Talán még ma is ott van közöttük? — kérdem a szép arcú idős embert, de ő tagadóan rázza a fejét. — Én kérem 1951-ben kiléptem. Nem volt anyag a cipőcsináláshoz, elmentem Pestre dolgozni, haióalkat- részeket festettem mínium- mal, egyszóval eltávolodtam a szakmától. Most meg JCik veszik m
