Szolnok Megyei Néplap, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-26 / 227. szám
1987. SZEPTEMBER 26. Irodalom, művészet 9 Variak Kiss Anna: Magányosság Milyen tört-holdú éjjel! Micsoda hűvös nyár. Szűkmarkú év. Vak lovacska fejét kiszabadítja, Jár a levendulásban. Messzire dobog, Halk nyihogással válaszol A hintalói Tavalyi zsoltár hullik A gerendáról, Szekrények mélyén száraz Levendulavirág Emlékezik, Tükrök elköltözött Arcokba néznek. Az ablakig keserű-füvű rét, Jő a lovacska, szomorú. Visszadugja fejét A kötőfékbe. Törő István: Bizonyosság Gyűlünk a vizek felszínén, s akár a kérészek kivirágzunk halálunk előtt; de erre a hazára esküdtünk, a bodzatányérok illatára, hittünk e hatalmas lángban, mely lényünket melegítette — most örvénylő sötét habját elszórta az este, s mi fogadkoztunk örök anyánkra, hogy belenézünk az anyag titkába, mert testünk elég kemény, s nem olvasztják meg forró égövek — mienk a törvény, értünk vannak a szavak, mi védjük jelenünk, megállíthatatlan szélmalom-harcunk, de folyók jönnek, és mélyvizek, melyen kivirágzunk, s nem dobjuk oda az enyészetnek ifjúságunk! Bárányé Sándor» Parasztkendős asztal kereszteződéshez, amikor a macskás fa alatt tízóraizó munkásokat a kismama megszólította: — Kérem szépen nem tudnák ezt a macskát levenni a fáról? — A, maga macskája? — kérdezte az egyik szalonnázó munkás, és felpillantott a fára. — Dehogy az én macskám, hiszen döglött. .. — Azt hittem, el akarja temetni. — A legyek a macskáról a kenyérre szállnak, és a tejre, oda az üzlet elé. — Hadd szánjanak, kis nagysága, a légy olyan, Hol a szaron mászkál, hol a kenyéren. — De fertőző, a légy betegséget terjeszt. Öten-hatan elnevették magukat. A szallonázó munkás meghúzta sörösüvegét, aztán barátságosan, de kicsit kioktatólag a babakocsis nőhöz fordult: — Nálunk nyáron annyi légy van a kiskonyhában, hogy alig tudok enni tőlük. Nincs légypapír, rége;; volt légypapí^ de most nem lehet kapni. Nem jó az a sok légy, de látja, itt vagyunk azért jó egészségben, és utat építünk a kis- nagyságának. hogy ne legyen sáros a cipője. — Nem lehetne mégis valahogyan leszedni? — Felmászni nem lehet rá, vékony a fa. — Majd én lerázom onnan — mondta egy félcigány suhanc, s a bicskáját bekattintva felállt. A fához lépett, megrázta, de a macska nem esett le. Üjra megrázta, majd meghajlította a fát és elengedte. A fa hirtelen kiegyenesedve lerúgta magáról a macskát. Bűze szétterült az épülő út felett. — A fene egye meg a pofádat — szólalt meg egy* másik munkás —, most szagolhatjuk. Nem volt annak jó helye odafönt? A szél elvitte a szagát. Most átülhetünk a túloldalra enni. a nap meg odasüt. A szalonnózó munkás megitta a maradék sörét, és felállt: — Itt van a macska, ahogy kérni tetszett, haza lehet vinni. A kismama megijedt tőlük, és sietve elindult a gyermekével. A macska most újra az út szélén hever, igaz, már darabokban, mert egy előre-hátra tolató beton- szállító teherautó megtiporta. A meleg és a tavaszi szél hatására majd lassan porrá válik. Macskapor lesz belőle, melyet a szél felkap és behord a környező házak ablakain. G yuszi kirakta az asztalra a nyomtatványokat tollakat, pecséteket, a már elintézet és a még be nem fejezett ügyek dossziéit. Fél éve az Állami Biztosító körzeti megbízottja volt, és nagyon tetszett neki, hogy huszonkét éves létére már önálló hivatala van, s a lakosság az ötödik faluban is általa köt életbiztosítást. S nias helyhez kövte, mozoghat, mert felkérés alapján sok helyre ő maga megy ki a motorján, s ilyenkor aktatáskájában viszi a szükséges iratokat. Természetesen sokszor kell felkeresnie a városi központot, de ezek a hivatalos beszámolók és ügyintézések kedvére voltak, általuk szinte érezhetően és láthatóan nőtt a tekintélye önmaga előtt is. A szülei nagyon szerették volna, ha folytatja az apai mesterséget, és cipész lesz belőle, de neki nem tetszett a kétkezi munka, a gimnáziumot választotta, hogy értelmiségi pólyára lépes- sen. Így történt, hogy többrendbeli egyéb próbálkozás után a biztosítási szakmánál kötött ki. A szép családi ház egyik szobáját irodává alakították át, még az ügyfelek egy része is könnyen adódott, mert apját cipő- meg csizmajavítás miatt a környékbeliek is sűrűn felkeresték. Annak a kislánynak, akit négy hónappal ezelőtt eljegyzett, Rozikának az apja is így került a biztosítottak sorába. Szőllősi Ferencnek, a jómódú asztalosmesternek semmi 'kifogása nem volt a Gyuszi foglalkozása ellen, mert lánya, aki fodrászatot tanult, ilyenféle vőlegényre vágyott. Már az esküvő napját is kitűzték volna, ha Rozikát be nem viszik kórházba, s ott meg nem állapítják, hogy 6Ürgős vakbélműtétre van szüksége. Így azután el kellett halasztani az esküvőt, s elmaradtak azok az örömteli találkozások s, amelyek a műhelyben elfoglalt szülők tudtával Rozika szobájában napról napra megismétlődtek. Szőllősiné ugyanis házimunkája mellett rendszeresen segített az urának, s így meglehetősen ritkán nyitotta rá az ajtót a kipirult arcú, összeölelkezett párocskára. Ügy hitte, hogy csákóknál, gyengéd simogatósoknál egyéb nem történik a fiatalok között, hiszen ő jóra nevelte a lányát. Meg azután miért is sietne annyira egy menyasszony, hiszen hamarosan meglesz az esküvője, azt a kis időt már nem nehéz kivárni. Pedig hát már az udvarlás ideje alattt minden megtörtént, úgy, hogy a Gyuszi életében valameny- nyi gond a legszebben és legkényelmesebben elrendeződött. A napok kellemes folyását azonban megzavarta a műtét, s utána az, hogy a keresztanyja Rozikát elvitte magához egy Balaton menti községbe, hogy ott a jó levegőn meghízzon és megerősödjön. Gyuszi értetlenül állt a sors előre nem látott kettős beavatkozása előtt, nagyjából azzal az érzéssel, mintha azt az ajtót, amelyiknek a kilincsét fogja, nem engedné becsukódni egy küszöbre nehezedő láb. Ez azután olyan kényszerpályára tolta, amit semmiképpen nem talált kellemetlennek, de amelyről menyasszonya hazaérkezésével egyidejűleg vissza kell majd húzódnia. Ezen a reggelen éppen azt latolgatta magában, hogy a ma délutáni útja alkalmával tegyen-e kitérőt Ganyópusztára, amikor az odavaló Kis János csordás lépett be az irodába. Alacsony, ferde váltó ember volt, nagy orra alatt azzal a bizonytalan árnyékkal, amit a soha meg nem sűrűsödő bajusz maszatolt oda. Ennek az embernek a jövetele szintén nemkívánatos meglepetés volt a sorsnak, annál is inkább, mert mindjárt felébredt benne a gyanú, hogy Kis nem lehet jó hír hozója. De az emberekkel való gyakori érintkezés már tapasztalatokat is adott neki. Tudta, hogy Kis, aki a Ganyópusztára kihajtott teheneket legeltette, s akinek valami hiba volt a fejében, ezért is maradt meg csordásnak — emberi önérzet tekintetében gyenge lábon áll, s mindenkit, akinek a termelőszövetkezeti tehenekkel nincs dolga, Elintézett ügy magasan maga fölött valónak tekint. Természetesen talált hát rá arra a féle jóakaratú, félig fölényes hangra, ami mindjárt felére tap- pasztóttá azt az elszántságot, amit a keresztbe futó ráncokkal még alacsonyabbnak tetsző homlokon és a mélyen fekvő barna szemekben látott. — Na, mi járatban vagyunk errefelé? — Tudja azt maga jól — felelt Kis, és látszott rajta, hogy idejö- vet másféle szavakat forgatott hiányos fogai között. De önkéntelenül a célt megközelítően felelt, ha nem is a megrágott szavakat bökte ki. — Csak nem szánta rá magát a biztosításra? — kérdezte Gyuszi, és merően nézett a hirtelen pillogni kezdő szemekbe. — Többször is elmagyaráztam magának, hogy mennyire fontos és szükséges a ház biztosítása, tűzkár meg betörés ellen. Aki annyira magányosan, távol lakik a falutól, az mindig számíthat arra, hogy rossz szándékú csavargók kerülnek arrafelé. — Sajnálom én arra forintot... — mormolta Kis. — Bizony azt rosszul teszi, ezt is sokszor megmondtam — felelt nagyon komolyan a fiatalember, mint aki egy fontos tudós birtokában beszél. — A takarékosság nem menti meg a kártól, ami elébb- utóbb bekövetkezik, nekem elhiheti. — Elhiszem, hogyne hinném, de azért... — mondta vontatott hangon Kis, és aggodalmasan még feljebb ráncolta a homlokát, mert érezte, hogy a fiú szavai egyre messzebb terelik az egyenes ösvényről, amelyen haladni kívánt. — Majd még megforgatom ezt a dolgot, ami késik nem múlik. irtelen felébredt ösztönnel az iménti szavak útján mindjárt a cél közelébe kanyarodott. — Mert hogy most én nem a biztosítás miatt... — Nem-e... — Gyuszi szándékoltan tágra meresztette a szemét. — Pedig hát már én elő is készítettem az aláírandó kötvényt. — A... a lányom miatt. — A lánya miatt? — kiáltott fel túlzott meghökkenéssel Gyuszi. — Mi baja a lányának velem? A csodálkozás azért volt olyan mesterkélten felfokozott, mert Gyuszi nagyon is jól tudta, hogy neki mi köze van a Kis Icájához. Rozika már két hosszú hete volt a kórházban, amikor ő Ganyópusz- tán harmadszorra állt meg a motorjával', és megkérdezte Icát, akivel már az első alkalommal csoko- iózott, amikor az üzletkötés reményében oda kanyarodott az elhanyagolt tanyasi ház elé: — Csináljak veled egy kört? Ica, aki úgy bámulta és simogatta a leállított gépet, akár egy szép lovat, boldog nevetéssel kapaszkodott fel hát mögé a nyeregbe, és átkarolta a derekát. Gyuszi kis ideig erre-arra száguldott vele, azután egyenesen a régi csőszházba vitte. Később Ica, megbeszélés szerint már a főútbói kiszakadó elágazás elején várta, ő meg kerülő nélkül a csőszházba indult vele. Hiszen Rozika olyan lassan lábadozott, azután meg hetekig ott időzött a keresztanyjánál. — A lány azt mondja... azt mondja... — kezdett újra beszédbe Kis látható erőlködéssel —, hogy magának most már el kell ötét venni, mert hogy... — Micsoda... hogy nekem el kell venni Icát? — vágott közbe Gyuszi. — Hát talán megkértem én magától az ő kezét? — Azt nem.. . nem kérte... Kis önkéntelenül megint csak a kérdésre felelt, s ismét úgy érezte, hogy egészen más irányba fordították mint amerre haladni akart. — Hát akkor? Az ember azt veszi el, akinek megkérte a kezét. Igaz vagy nem igaz? — Igaz... De a lányom meg azt mondja, úgy sejti, hogy állapotos. Mert hogy amikor maga motorozni vitte... — Ügy sejti... De nagyon gyakorlott! — kiáltott fel Gyuszi. — Mit tehetek én arról! — De a csőszház... — motyogta Kis. Felemelte a kezét és szétterpesztette vastag ujjait. — A Jány azt mondja, ötször voltak ott. Ó akart emiatt idejönni, csak hát... szégyellj magát. A csőszház emlegetése, s főképpen az a körülmény, hogy Ica, akinek ő észrevehetően annyira imponált, nem mer személyesen követelőzni, áthangolta Gyuszát. Elmélyült, érzéssel teli hangon szólalt meg, s tenyerével a barátságos megszólítással egyidejűleg, anélkül, hogy felkelt volna ültéből, megveregette az esetlenül előtte álló Kis könyökét. — Ide hallgasson János bátyám. .. nekem már van menyasszonyom, akit apjától-anyjától feleségül kértem. Hát nem az az én kötelességem, hogy a menyasszonyomat vegyem el, akit már négy hónapja elgyűrűztem? Ez az érvelés túl erős, és tartalma ismerősen igaz voll. Kis az értelmével sehol nem talált rést rajta, amelyen az ő gondját átszoríthatta volna. — Hát ha úgy vesszük... — mondta, és csapott válla naég lejjebb ereszkedett. Ica akart mindenáron motorozni, mindig az elágazásnál ácsor- gott, hogy ne szalasszon el, amikor az úton arrafelé megyek. Ott várt saját akaratából, ezt is meg kellett volna neki említeni, ha már a csőszkunyhót bevallotta. — Várt vagy nem várt az elágazásnál, megmondta? — Gyuszi erősen a Kis szeme közzé nézett. — Meg..„ megmondta... — tördelte Kis, s a merő tekintet arra késztette, hogy a padlóra fordítsa a pillantását, akár a bűnös, akire ráolvassák a vétkét. — Na látja János bátyám, a szín- igazat hallotta tőlem. Meg azután van itt meg egy dolog. Mint férfiember a másik férfiembernek, úgy tárom maga elé... — A Gyuszi hangja mo6t őszintén nyílt lett, még egy kis zavar is megrezdült benne: — Tudja, a menyasszonyomnak kivették a vakbelét... Már előtte is sok görcse volt, csak titkolta a szülei elől, mert félt, hogy kórháziba küldi az orvos, mint ahogy csakugyan oda is került. A műtét után még érte jött a keresztanyja és elvitte magával, mert hogy ő ápolónő és gondját viseli addig, amíg egészen meg nem erősödik. Én az ő távollétét nehezen viseltem el Érti? Ez a vakbél-dolog csupán az oka, hogy hallgattam Icára és elvittem motorozni, hiszen annyira akarta. Mint férfiember vallja be igaz lelkére, maga a nagy kényszerűségben nem ugyanezt tette volna? Kis megint csak nem állta ki a fiatalember tekintetét, pislogni és hunyorogni kezdett. Valami olyanra történt hivatkozás, ami vele soha nem esett meg, de ezt, homályosan úgy érezte, megszégyenülés nélkül nem ismerheti el. — Hát ha úgy vesszük... én is ugyanezt... — motyogta. — Na látja János bátyám. Ezért nincsen Icának semmi keresnivalója rajtam. Az a gyerek-dolog meg nem érdekel engem. Nem egy motoros jár maguk felé, ezt is megkell jól gondolni annak, aki igénynyel lép fel. Hát minden jót, János bátyám. Az újból jelentkező fölény és a benne rejlő fenyegető árnyalat elnémította Kist. inden jót... — vá- szolt az eleresztő köszöntésre önkéntelenül a megszokott módon, és ki botorkált az ajtón. Az ügy, ami miatt idejött, kétségtelenül elintéződött, csak másképpen, mint ahogyan kelllett volna. A beszélgetés érthetetlenül félresikolott, mint csizmatalp a kifényezett padlón. De éppen mert a maga módján mégis elintéződött, mit lehetett volna még tenni? Semmit. Kis elindult hazafelé. Gyuszi pedig mélyre süllyesztve azt a gyanúját, hogy ennek az ügynek még folytatása lesz — elégedetten rakosgatta tovább a papírjait és pecsétnyomóit. Összeállította; Rékasy Ildikó
