Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
8 Tábori Zoltán: óka fénylett az udvar sarkában; olyan volt, mint valami nagy, zöld, hályogos szem. Körülötte a korlát már két helyütt leszakadt, a karvastagságú, korhadt faágak félig belelógtak a nyálkás vízbe. Maga az udvar csupán kihalt volt, de ez a tóka halott. Azt hittük, onnan jön a szag. Tálán még dög is van benne, gondoltuk. De azért csak mentünk, nem fintorogtunk. Az ajtó előtt néhány elmosódott lábnyom mélyedt a porba. Nem sok, legfeljebb egy tucat, és három-négy lépésnél jobban egyik sem távolodott el a küszöbtől. Ott, ahol a lábnyomok hirtelen megszűntek, kiöntött víz szétporladt pocsolyái látszottak. Csak amikor átléptük a küszöböt, akkor jöttünk rá, hogy nem víz az, amit itt szoktak kiönteni. Odabenn egy megszáradt arcú öregember feküdt az ágyban. Csak beléptünk az ajtón, de nem mentünk tovább. Nem a szag miatt, 'hanem mert a szoba kicsiny volt, és az ágy a szoba közepén állt. Nem értettük, hogy kerülhetett oda. Ágynak a fal mellett a helye. Köszöntünk, az öregember visz- szaköszönt. A hangja éppen olyan vólt, mint amire számítottunk: mintha ez a tompa recsegés nem is a torokból jött volna, hanem csak az arc kiszikkadt, s most meg- meggyűrődő ráncaiból. — Ugye, maguk kutakodnak a hompok után? — kérdezte az öreg. — Én tudnék mondani maguknak egyet-kettőt, hát azért izentem. — Jól tette, János bácsi — biccentettünk, biztatóan rámosolyogtunk, és szorosan adaálltunk mindhárman az ágya elé. — Aztán merrefelé vannak azok a hompok? — Hát van egy itt a Töllösben, de azt már biztosan megmutatták maguknak. Azt mindenki ismeri, meg közel is van. — Onnan jövünk, János bácsi. Pontosan ez az, amit keresünk. Tud-e még máshol is ilyen halmokat? — Aztán van kettő a Zsókapusz- tai oldalban... — Van ott tizenkettő is, János bácsi, csak nem mind olyan magas. Azt tegnap mértük fel, az erdész mutatta meg. Hát még? Az öregember egy darabig csak meredt maga elé, aztán felcsusz- szant a vánkosain, és az ablak felé nézett. — Az Övágásban is van egy — mondta halkan. összenéztünk. A következő pillanatban már térkép fedte az öreg megsárgult dunyháját. Leért egészen a lábáig. — Merre? ö először a térképre bárnu.t. azután ránk. — Én ezen ki nem ismerem magam. De szívesen elmegyek magukkal és megmutatom. Felült az ágyban, két karjával megtámaszkodott a háta mögött. A térkép csúszni kezdett lefelé. Utánafcaptunk, megigazítottuk. Azt néztük, és igyekeztünk nem észrevenni. hogy az öregember mennyire szédül. — Melyik is az az Óvágás? — A Bodhási-erdő legészakibb csücske. A nagy nyiladék egészen odáig megy el. Ujjunk fel-alá csúszkált a szakadozott erdészeti térkép foltjai mentén. — Ez lenne itt, az erdészház közelében ? — Az, hát. De a homp, amit én mondok, az még vagy egy kiiomé- terrel odább esik. Fellebbentettük a térképet, kezdtük összehajtogatni. Azt az erdőrészt már tegnap besatíroztuk. Az öregember ránkbámult. — Nem hiszik? — kérdezte. Egymásra pislantottunk, és a vállunkat vonogattuk. — Az erdész azt mondta, abban az erdőben nincs halom egy sem... — Tudja is ő, mi van ott, és mi nincs! Még tíz éve sincs, hogy ezt a kerületet járja! — János bácsi, az erdész tudja, milyen egy halomsír. És úgy ismeri a maga Óvágását, mint a tenyerét. Hiszen ott lakik. Irodalom, művészet 1987. AUGUSZTUS 29. Ördögdomb — Az Óvágást nálamnál jobban senki nem ismerheti. Merthogy az volt a mi birtokunk. Még a régi időkben. És az a homp ott állt a közepében. Mutogatta is jóapám, hogy lássad, fiam, imhol e az ördög fejebúbja! Ez is volt a neve: ördögdomb. Megint csak összenéztünk, a történet nagyon is ismerős volt. — Egy Ördögdombunk már van. Innen a harmadik határban... Az öregember összegörnyedve ült az ágyban, aztán hirtelen megrázkódott, kifelé fordult, és vézna, viaszfehér lábaival papucs után tapogatózott. De papucs nem került élő. — Megmutatom — motyogta. — Feküdjön csak Vissza, János bácsi! — csóváltuk a fejünk. — Ilyen betegen úgyse jöhet velünk! Inkább magyarázza el, merre találjuk a maga Ördögdombját, és majd mi megkeressük. De az öregember nem hallgatott ránk. Lassan felállt, és megkapaszkodott az ágydeszkában. — Néha rámjön a szédülés — zihálta. — De ha meg tüdők támaszkodni valamiben, akkor gyorsan elmúlik. Láttuk, milyen vágyakozva nézi a három lépés távolságra szür- kéllő falat. — Botja nincs? — kérdezte valamelyikünk. Az öregember világos drapp hálóinget viselt, annak alsó szegélyén két sötét folt látszott. Azt figyeltük, hogy a koszfoltok éppen ráillettek a térdére. Ránknézett, de csak nagysokára válaszolt. — Elveszett — mondta, aztán elmosolyodott: — Majd az erdőben török egy újat. Hiszen maguk autóval vannak, ugye? A nagy nyiladékon át egészen fel tudnánk menni az Óvágásig. Egymásra néztünk: gyanakvás, düh. fáradtság volt a szemünkben. — Ha olyan közel van a nagy nyiladékhoz, akkor mi magunk is megtaláljuk. Feltéve, ha létezik. — Nélkülem nem találják meg. Irdatlan nagy az Óvágás. émán bontogattuk a térképet. A szintvonalakat nézegettük, és észre se vettük, hogy valaki bejött a szobába, és megállt a hátunk mögött. Csak az tűnt fel, hogy az öregember hirtelen visszahuppant az ágyra, és mereven, hidegen bámult keresztül rajtunk. Megfordultunk. Egy idős asszony lépett elő az ajtónyitás homályából, és indult a szoba túlsó sarka felé. — Szóval maguk azok az Attila sírokat firtató régészek — mondta, és sarkig tárta az ablakot. Csak most lehetett látni, hogy az ablaküvegek milyen rettenetesen piszkosak az utca felvert porától. Az öregember köhögni kezdett. — Elfelejtettél köszönni, te lány! — nyögte két köhögésroham között. Az asszony ott maradt az ablaknál, félig a párkánynak dőlve. Néha kihajolt mintha sokáig nem bírná elviselni a szoba doho6, ápo- rodott levegőjét. — Én köszöntem! — sziszegte. — Arról nem tehetek, ha valaki süket, mint az ágyú! Nem tudtuk, mit mondjunk, inkább csöndben nézegettük a térképet, ha már egyszer a kezünkben volt. — És mit akarnak az apámtól? — csattant a kérdés. Fel se pillantottunk, úgy válaszoltunk: — János bácsi tud egy hompot a határban. A Bolhási-er- dő szélén. — Hol? — rikoltott az asszony. — Csak nem az Óvágásban? Meri hogy ott nincs, az hétszentség! — Ne szentségelj itt, te lány! — fuldoklott az öregember. — Tudod is te, mi van ott! Sose láttál tovább a Halas Pista házánál!-r- Vén agyalágyult! Hogy az ilyen mért nem bír nyugton maradni ott, ahol van! Tudtam, éreztem, miben sántikál! Még hogy az Óvágásban egy homp! Olyan sík vidék az, mint a gyúródeszka! — Tartsd a szád. te lány! Hazudtam-e valaha is az életemben, ama felelj! Az idős asszony egy pillanatra elhallgatott, aztán lassan visszasétált az ajtóhoz, két kezét az ajtófélfának feszítette. —• Innen ugyan nem megy sehová, akár van homp, akár nincs! Ügy akar járni, mint az öreg Szaftos Gyuri bácsi? Felénk fordult, úgy magyarázott tovább. — Ezek már teljesen olyanok, mint a gyerekek: mondhat nekik az ember bármit, csak mennének a saját fejük után! Ez a szomszéd Gyuri is addig erősködött, amíg elvitték a komáék kukoricát törni a régi birtokra. Ott aztán felfázott, vagy mit tudom én, mit szedett össze, de azóta félóránként összecsinálja magát! Nem is emlegetik másképp, mint Szaftos Gyuri! Hát nekem nem hiányzik, hogy egy ilyen vén trottyost pe- ienkázzak! Néztük a térképet, a zöld faltok egészen összefolytak a szemünk előtt. Az az Óvágás tényleg hatalmas volt. Se vége, se hossza. — Tessék, nézzék meg, kétnaponta hozom az ennivalót, de itt romlik meg minden, mert az apám mindig valami mást enne! De amikor a minap naspolyát hoztam — mit rimánkodott, hogy arra fáj a foga, mit foga, az ínye —, hát nem visszavitette, hogy a bokorról óhajtja szedni ő maga! Nem tudja megérteni, hogy ő már nem kelhet fel csak úgy ukk- mukk-fukk az ágyból! Az egész térkép tele volt óriási zöld foltokkal, a foltok közt megbújó apró, haldokló falvakal. Éreztük, soha nem érünk a végére. — Mit könyörgök neki, jönne át hozzánk, gyönyörű emeletes kőihá- zat építtetett a fiam, ellehetne ott nálunk, még színes tévé is van, de ő persze inkább marad ebben a putriban, és elvárná, hogy úgy bánjunk vele, mint valami herceggel ! Az öregember végre abbahagyta a köhögést, és kezdett kigombol- kozni a hálóingből. Furcsa volt látni, hogy minden gombnak más a színe. Reszkető ujjai hosszasan babráltak velük. — Én most elmegyek az urakkal. Megmutatom nekik a hompot az Óvágásban — zihált az öreg, és felénk intett. — Más úgyse tudná megmutatni, mert csak én tudom, hol van. A térképék visszakerültek azol- daltáskába. A csat fémesen csattant, kezünkben megcsörrent a tájoló háza, zsebünkben kattant egyet a lépésszámoló. Igyekeztünk kihúzni magunk. — Így igaz — mormoltuk, mintha fohászkodnánk. — János bácsi nélkül csak eltévednénk. Az asszony ránkbámult, aztán váratlanul elnevette magát. Különös. résre húzott szemekkel nevetett. — Hiszen nincs ruhája sem! Már jó tíz éve föl se kelt az ágyból, legföljebb a bilit kiburogatni! Az öregember méltóságteljes mozdulattal mutatott a sublatra. — Ott még van egy rend ruhám — mondta. — Mj jut eszébe? — szörnyül - ködött az asszony — Az a ruha... — Az az én ruhám, ez az én házam, te meg hordd el magad! — Az öregember hangja most meglepően éles volt. Az asszony elsápadt, aztán hirtelen megpördült, felrántotta az ajtót, és kiviharzott. A konyhából azonban még visszafordult, és öklét rázva kiabálta: — Vegye tudomásul, hogy én nem fogom óránként kimosdatni a mocsokból! Mosson magára a múzeum! egvártuk, amíg lépései végigpuffogtak az udvaron, azután lassan mozgolódni kezdtünk. Egyikünk az ajtót csukta be, másikunk az ablakot. Aztán nekiveselkedtünk, és a helyére toltuk az ágyat. Régi, nehéz, békebeli ágy volt, csikorogva araszolt vissza a falig. Az öregember már a sublathan térdelt, úgy öltözködött. Nem fogadta el a segítséget. Csanády János: Emlékezés egy régi utazásra Milyen fontos volt az az utazás kalandosan a busz méhébe bújva — míg megejtett az őszi köd-varázs már Nógrád dombjai között gurulva; az ismertből az ismeretlen idő-tenger felé evezni, a salgótarjáni esti füstben város tenyerén megérkezni. — Milyen kalandos volt az az út, pedig csak a sors vetett kockát, s hogy a kocka hatosra fordult, tán csak a város dzsinnjei tudták; fogadásukra megjelentek esti ezüst köpenyben, és a szobor körül lebegtek áttetszőén és könnyen — ifjú jövőnk, forró szerelmünk, szellem-kezük áldása rajta, ma sem hagy érintetlenül a ködös alkony varázslatja; hiszen, ha csak vándor-diákok lettünk volna, de nem, mi nem akartunk kevesebbet akkor; meghódítani az egész világot! \'«iA m&4i Rékassy Csaba: Folyó Donkó László: Napszél Szelíden szól a szél, dalol, rázizzen muskotálylevél, a kék ég is ráablakjol, napszél zúg s véle összeér. Földi- s égi-bóra röpül, gömbakác helikopterez nyár utazgat köröskörül, s hullócsillaggal ősz neszez• • • Szabó Ágnes: Kitekintés Györke László: A Rajz Az ív papíron krikszkraksz. Kék, piros, fekete vonalak kusza összevisszaságában, melyben azonban mégis felfedezhető valami rendszer: egy nagyobb pontba futnak össze a vonalak. Feljebb, mintha a háttérben lenne, sárgával a nap. A napnak feketével rajzolt arca van. Arckifejezése mintha ijedt-mérges lenne. Jobb alsó sarkában egy bomba alakú valami tömött feketével, kékkel és pirossal. Látni a belsejét, ahol három egyenes csík végződik bizonytalan formájú gömbbé. A jobb felső sarokban felismerhetően egy hóember. A furcsa „mű” egy négyéves kislány „alkotása”. De vajon mit akart ezzel kifejezni? Mi fogta meg a fantáziáját? Igen, a mágneses aknák. Előző nap egy filmet vetítettek a tévében. Ott láthatta azt a pusztító eszközt. A gyereket nem lehetett elparancsolni a tévé elől. Kétszer mégis kirohant a szobából. Félt a robbanástól, a látványtól. Izgalmas volt a film. Tele drámai feszültséggel. Allegro con brio. Ez volt a címe. A vasárnap délutáni nyugalomban a tévé elé kucorodott. A második akna felrobbanása után azonban a gyerek hisztérikus zokogásban tört ki. Ki kellett kapcsolni a tévét. — Apa, hova fogunk szaladni, ha robbani fog a bomba? — kérdezte később, mikor már úgy- ahogy megnyugodott. — Remélem, nálunk sose fog semmilyen bomba robbani. — És ha mégis... Hová fogunk szaladni. — Tudod, kislányom, nálunk béke van. Békében semmiféle bomba nem robbanhat. Szánalmas volt ez a felnőttes magyarázkodás. A gyerek azonban a szó dallamából, úgy látszik, megérezte. hogy a béke, az valami jó dolog. Oj értelmet nyert számára a szó, hiszen eddig csak úgy ismerte, hogy „Hagyj békén!”. S ennek cseppet sem örült. Képzeletét azonban nem hagyta nyugton az a pár filmkocka. Kérdés kérdést követett. Miért piszkál-
