Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
1987. AUGUSZTUS 29. Irodalom» művészet 9 Bárányé Sándor: Bálázók Gecse Árpád: Szőke leány virággal Erdélyi Sándor: A láng időszámításunk előtt a sumerok kitalálják a kereket hogy elfeledjék a lépések szomorúságát valaki mindig elől halad és fej fölé emelve kezében ott lobog fényesre kalapálva az első alkotás a láng Benjámin László: A tettes nyomai savak ölik szegény magányos fákat, ledöntik az erdők oszlopcsarnokait. A madarak röptűkben lezuhannak Halott folyókba fúlnak a halak. Benzingőzben, vegyszerek záporában vonaglik a megmérgezett világ. Só üt ki az egykor tarka réteken, elszökik a maradék oxigén. Ha eljut ide valaha az űrből egy érző lény: megtalálja a tettes lábnyomait a Hold porában, ujjnyomait a Föld halotti maszkján. ta meg a bácsi a bombát ha tudta, hogy fel fog robbani? Amikor a másik bácsi kiszerelte a szerkentyűt, később robbant fel mégis a bomba? Hogy került oda a partra? Miért kell, hogy felrobbanjanak a bácsik? — Látod, ez az, amire nem tudok neked válaszolni. Én sem tudok. Tágra nyílt szemekkel néz az apjára, közben nagyokat pislog. Hogy lehet az, hogy az apja valamire nem tud válaszolni? Félelme lassan elszáll. De gyerekeszével nem értheti az összefüggéseket. Számára semmit nem jelent a szó, hogy háború. Csak érzi, hogy az valami borzasztó rossz lehet, mert ott felrobbannak a bácsik. ♦ * * A gyerek nyugodtan aludt. Talán el is felejtette mindazokat a borzalmakat, amik előző nap annyira feldúlták, felzaklatták. Másnap pedig ez a szokatlan rajz. Az apa faggatóra fogja. — Én ezt harangnak rajzoltam — mondja a gyerek, s már görbül is a szája. Megsértették azzal, hogy bombának nézték az ő harangját. — Emlékszel még a bombára? — Igen. Rajzoljam le? Egy perc múlva már készen is van a rajzzal. Egy hosszúkás tek- nőféle. Közepén három csík. — Mik ezek? — Hát a piros, a kék meg a sárga drótja a bombának, amit a bácsi megpiszkált, mikor felrobbant. Harmadnap már nem akarta lerajzolni a bombát. — Apa, inkább lerajzolom az álmot. Máris szalad színes filctolláért. . . Letelepszik az íróasztalhoz. Papírt kér. Aztán hozzálát. Rövidre nyírott szőke haja a szemébe hull. Száját kissé szétnyitja. Közben, mint aki nagyon komoly munkát végez aprókat nyögdécsel. Nem létezik most számára más, csak a papiros, a hat filctoll és az álom. Apját kiküldi a szobából. Addig nem nézheti meg senki a rajzot, míg be nem fejezi. Két perc múlva szalad az apja után. — Látod, apa, most ezt álmodtam. Kis házikó kerítéssel, az udvaron három fa. Egy icipici tavacska. Gyalogút vezet a házikóhoz. Süt a nap. A réten rengeteg virág: piros, sárga, kék barna... A jobb alsó sarokban egy kövér fekete pötty. — Ez meg micsoda? — Hát a bomba. Lefogyott. Ugye. az ilyen kicsi bomba már nem is (tud felrobbani? ^i^^_Nyaralás rangon alul Az égből tűhegyek milliárdjai zuhogtak alá. — Nonszensz! — mondta az asszony. Hangja azonnal elhalt, mintha a testét körbefogó, forró homok itta volna be. Kétrészes fürdőruhájának szélei mélyen vágódtak a húsába, s ettől szétszerelhető, óriási játékbabához hasonlított. Orrára ragasztott, hosszúkás levél szúrt arcából a magasba, és férje borzongva gondolt arra, hogy bármelyik pillanatban előmászhatna alóla valamilyen nyálkás, csiganyomot hagyó bogár-szörnyűség, Fehér mezes fiatal lány andalgott át látómezején, és ő szinte megjegyezte: „Mintha frissen hullott hóból szitált volna magára dresszet... ”, de idejében megfékezte a nyelvét, és így megúszta, hogy felesége ismét legorombítsa egy jól irányzott idegen kifejezéssel. Hátuk mögött emeletes alpesi nyaraló emelkedett, aranyeső bokrokkal körítve. A férfi játékosan hűvös hegyekkel, mélyzöld fenyvesekkel, pisztrángsimogató, fényes vizű patakkal társította képzeletében képét, de a hét végére már beleunt, és érezte, hogy mennyire kirí a szemhatárig eltaposott sík vidékből ózondús illatot, bakancs- csikanást, tiroli vadászkalapot, havasi gyopárt és visszhangzó hoíla- hót idéző stílusával, s azóta számba sem vette; illetve csak annyiban, hogy továbbra is sűrűn szőtt szögesdrót kerítésének tüskéire akasztotta ruháit. Tavaly remekül érezték itt magukat, külföldön, a havasokban töltött szabadságuk utolsó akkordjait játszották el ezen a fövényen, három napra megszakítva hazafele- útjukat, s a csinos alpesi házacska édes nosztalgiával kísértette őket egész éven át. De nem pusztán a nosztalgia miatt tértek vissza e sós tavacska partjára; a tetőtér beépítés elvitte minden pénzüket az idén, s most alkalmi szegénységükben élvezni próbálták ezt a kényszer-tengerpartot. A móló csúcsában gyermekek labdáztak. Szivárványos permet lebegett fölöttük. A tavaszi magas vízszint iszaprétegében hosszú lábú, színes madár tapicskolt a sziget felé. Néhány merészebb úszó a tó közepén szelte a vizet. Hátán fekvő, nagyhasú férfi lebegett a labdázó gyermekek közelében, a bokros alatt beömlő ér áramlása lassan nyílt vízre sodorta, aztán már csak kopasz dombként égre dudorodó hasa látszott. Az alpesi házban porszívó dongott. Az asz- szony átfordult, hogy hátát tárja a napnak. — Megbabonáztak vagy megku- kultál? — kérdezte férjétől. — Gondolkozom. — Csak nem... — Egy kétrészes képen. . . A bal felében izzó sivatag, dünék meg minden, majd utánanézek a képes lexikonban, de a homokban virgonc, ezüstös halacskák ficánkolnak. .. A kép jobb felén tenger- mélyi táj, burjánzó növényzettel, kagylókkal, hajóronccsal és közöttük tevekaraván halad, kajla puskás, humuszos arabokkal... Megfestem! — jelentette ki határozottan, de tekintete könyörgőn kutatta az asszony izzadó hátát. — Mit szólsz? — Melegem van — felelte bágyadtan az asszony —, hagyjál... — Kérlek szépen! Nem messze a parttól zöld bódé állt, sötét belsejéből üvegcsörömpölés hallatszott ki. A férfi előkereste pénztárcáját és odament. A bódé mögötti partszakaszon strandoltak a legtöbben: mintha egy hajókatasztrófa kivetett áldozatai hevernének egymás hegyén-hátán a homokban. Kiszálkásodott, festéknyomokat őrző, korhadt csónak hevert a kibelezett, sárga autóbusz váza mellett, amelyben tavaly még elsősegély szolgálat üzemelt egy szeplős orvoslány személyében. A csónakot dupla izmú bajnok kezelte, készen, hogy fuldokló után vesse magát, de csak izomzatát csodáló kiskorú lányok jutottak osztályrészéül; őket hajókáztatta naphosz- szat a látóhatár mindent egybemosó homályán túl. Most a hűsítős lány volt a fő attrakció; a mentő- szolgálat roncsain gyermekek fenték feneküket. A közelben úszólecke folyt; bé- kányi kölykök figyelték sírásra torzult arccal mesterüket, aki pillangómozdulatokkal kanalazta a levegőt, mintha a napkorongot akarta volna leütni az égről, később a mély vízben úszókra hívta fel tanítványai figyelmét: tízen is szelték tempósan a tavat. A hátán libegő férfi olybá tűnt meredő hasával, mint egy hatalmas műanyaghordó. A kocsiparkoló felől a vánszorgó, sóhajtásnyi szellő benzinbűzt szitált. A deleién átforduló nap az asz- szonyra tolta az alpesi villa árnyékát. Amikor férje visszatért a négy üveg Coca-Colával, kipakolt a strandtáskájából, felszeletelte a kőkemény kenyeret, retket pucolt és meghámozta a felvágottat. Aztán csak bámulták ebédjüket reménytelenül, undorodva... — Első és utolsó nyaram, amit így töltök! —■ fakadt ki az asszony szinte sírva. — Láttál egyetlen ismerőst itt? Ugye, a jobb emberek messzire elkerülik az ilyen nyomo- rú helyeket! Életemben nem szenvedtem és nem untam magam eny- nyire, mint most... — Unod magad? — kérdezte kajánul a férfi. — Saját magad? — Unatkozom — helyesbített a felesége. — Istenem, istenem... És ki kell tartsunk, ha fene fenét eszik, akkor is, vagy rajtunk röhög majd mindenki otthon. Ha kibírunk itt még egy hetet, azt mesélünk majd otthon, amit akarunk! Mintha külföldön nyaraltunk volna, Olaszországban! — Pedig, ha akarod, akár ma is haza... — Persze, hogy akarom! — vágott férje szavába az asszony. — De lehetetlen! Ha most hazamegyünk ki hiszi el, hogy hét nap alatt megjártuk az olasz tengerpartokat. — Akkor maradunk — mondta unottan a férfi. — Csak idejében mondd meg, hogy hol jártunk, nehogy lebőgesselek... Más nincs? — mutatott a felvágottra. — Konzervhal. — Blöööeeee... —■ miméit hányingert a férfi. Az alpesi ház ablakában napraforgómintás pongyolában középkorú nő jelent meg. Fehér kendőt tartott a kezében, látszott, hogy integetni készül vele.. Hunyorogva kutatta a móló közönségét, aztán a hűsítős bódé körül ácsorgókat vette szemügyre. Ingerülten hátraszólt valakinek a szobába: — Sehol sem látom! Jó lesz, fiam ha kimegy a strandra és megkeresi. Az úr néha úgy viselkedik, akár egy gyermek, tudhatja! Na! Indul, vagy kezdősebességre vár, tramp- U?! — Boldogabbaknak képzeltem őket — suttogta férjének az asz- szony. — Ilyen ház, s akkor... — Nagyobb kutya nagyobb bajjal jár — vihogott a férje. Az ebédidő lecsillapította a lu- bickolókat, csak a hátán libegő, nagyhasú férfi maradt továbbra is vízen. Dombnyi hasa úgy rajzolódott ki a láthatár kékes falára, mint egy kis tengeralattjáró tornya. Valahonnan sirály közelítette meg, majd felhúzott az elveszejtő magasba. A kerítés tövében eszegető házaspár egyre súlyosabban érezte nyaralásuk mártíromságát. — Vagy mit szólsz ehhez? — kérdezte teleszájjal a férfi. — Képzelj el az előtérben egy modern várost, reklámok, fények, fertő meg minden, mögötte modoros hegység a maga biblikus kietlenségében, s fölötte áttetsző, megfeszített Krisztus, amint egyik kezét Kiss Benedek: Szukulo szemmel Egy hete még a tenger, cigánylány-sirályok rikoltozása, homokpart gyehennájára vetve testek kagyló-kitárulása. combok közt gyöngy-ígéret, csalánzó sötét moha, az örökkön-örökké-várlak, s a tiéd-nem-leszek-soha. Szítja szomjad a sós szél, de szemed egyre szűkül, és szűkülő szemedben minden nő egyre szőkül, már nem lányt keresel régen, mégis mind lánnyát válnak, bőrük feszes, nem rontja ránca tapasztalásnak, mint elsőt, mind úgy nézed, miként az Örök Évát. s nem tudod: öregedés ez benned, vagy fiatalság? Egy hete még a tenger, cigánylány-sirályok rikoltozása, egy hete még a tenger, s most kész vagyok megint a halálra. kitépi a szögből és eltakarja vele a szemét... — Engem fess meg ezen a parton, amint eltakarom a szemem! — De én komolyan btszélek — méltatlankodott a férfi. — Én is! — emelte fel hangját az asszony. Társaság haladt el mellettük, s az asszony előrehajolt, hogy eltakarja testével szerény ebédjüket. Férje éppen szalámikarika után nyúlt; keze ütközött felesége mellével. — Megőrültél?! — Az őrület a zsenialitás édes testvére — felelte a férfi, de a szalámikarikákat nem eresztette el. — Köszönöm. Fülsértő nyikorgásai kinyílt az alpesi villa kapuja, és lengén öltözött, földbama parasztasszony sietett ki rajta. — Olyan, mint Maria Sabina, a mexikói vajákos asszony! — Aki hallucinogén gombával gyógyít? — fitogtatta jólértesültsé- gét az asszony. — Nyolcvanhét éves már. tudtad? — Maria Sabina... — mélázott a férfi. — Megfestem, amint tíz ujja helyén tíz gomba nő... Kormos gombák, karmos gombák, és spórából duzzadnak az emlői... — Engem fess meg, amint szétesem az unalomtól! — Ha majd cserepeidben látlak — mosolygott a férfi. Verébforma madár penderült a közelükbe, és mohón, lüktető begygyei leste a homokra hulló morzsákat. A túlpartról langyos szél szabadult a tóra, elhessentette a benzinbűzt, s lassan, állhatatosan tolta maga előtt a vízen sziesztázó férfit, akit úgy tartott fenn búbos hasa, mint az asszír harcosokat bőrtömlőjük, amikor átúszták a Tigrist. Az égből újra előbukkant a sirály, előbb csak akkora volt, mint egy szitakötő, de hamarosan kinőtt az egyre apadó távolságból, teljes nagyszerűségében széttárt szárnyaival. torpedó alakú testével, ívelt csőrével, és röptében lecsapva végigszántott a vízből kidomborodó pocákon. A férfi fel sem vette, csak a szárnyak szelében felborzolt víz repedt egyre táguló körkörös barázdákra körülötte. — A madarak barátja — lelkendezett a férj. — Micsoda idegzet! — álmélko- dott a felesége — És mekkora az a madár! Akár egy kappan... Vajon mikor jutunk mi még kappanhoz... — Én már hozzájutottam — nézett gyűlölködve férjére az sszony —, de jobb, ha nem is beszélünk rólad! A sirály közben a pocakra záródó kört írt le, majd győztes vijjogással rátelepedett. Felkapta fejét, csőre megvillant, mint a hüvelyéből előrántott gyilok, s amikor lecsapott vele, a bódé mögötti, zsúfolt fövényen kiáltozni kezdtek a strandolók. Néhány an a vízbe vetették magukat, és gyors tempóban a libegő test felé úsztak. A sirály bevárta őket, csak akkor emelkedett a levegőbe, amikor az úszók verte hullámzás átfordította a testet. Az alpesi ház ablakából sikoly szakadt, és hamarosan feltűnt Maria Sabina jajveszékelve, ahogy illik, — Hogy lehet ilyen unalmasan elpusztulni? — Ege... — felelte a férj. — Jellemző! — És mélitó ehhez az unalmas helyhez... Nyomorú környezet, nyomorú halál... Hát, szívem, jövőre külföldön nyaralunk! Valahol, ahol barlangok is vannak, mert van egy remek ötletem! Festek egy barlangot, ami egy ember gyomrába nyílik és sirályok röpködnek benne, mint a denevérek. Mit szólsz? — Fesd meg előbb... — Egén... Csak egy jó barlang kéne mintának... — Majd külföldön — biztatta az asszony mosolyogva. — Majd külföldön. drágám, ott lyukasabbak! — Milyenek? — hökkent meg a férje. — Akkarom mondani: tágasabbak, meg minden. .. Külföldiek... — Nonszensz! — vágta rá diadalmasan a férfi; állta felesége tekintetét, aki hirtelenjében nem talált megsemmisítő idegen kifejezésre, s a sírás környékezte meg. Közben már kihúzták a puf- fadt tetemet, s a strandolók álmél- kodva állták körül, mint valami halkülönlegességet. A sós vizű tó közben hangtala- . nul ásított unalmában. Összeállította: Rékagy Ildikó
