Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-29 / 203. szám

1987. AUGUSZTUS 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Két éve "Lezárult alakultak a kísérleti szakasz A legnagyobb Iparág: a turizmus Mikor építünk új szállodákat? KNEB-vizsgálat a családsegítő központok helyzetéről KNEB-vizsgálat kezdődött augusztusban a családsegítő központok helyzetéről. A gazdasági körülmények, az élet­módváltozás miatt szaporodtak a konfliktusok a családok­ban az elmúlt években, ezért a kormány országos családse­gítő központ hálózatot akar létrehozni. E központok arra hivatottak, hogy betöltsenek egy űrt, a szociális ellátás, se­gítségnyújtás hézagait. Ugyanakkor alkalmasnak kell len­niük, hogy intim, meghitt viszonyt alakítsanak ki a hozzájuk fordulókkal, hogy azok bizalommal keressék fel őket ta­nácsért, segítségért. Két évvel ezelőtt alakultak hazáinkban a családsegítő központok — kísérleti Qél- lal. Megyénkben 1985-ben Jászberényben, Csépán és Jánoshidán jött létre, az idén pedig Karcagon, Szol­nokon és Kunszentmárton- ban. Jelenleg az országban harmincnégy családsegítő központ működik. A kísérleti szakasz lezá­rását segíti a KNEB-vizsgá­lat. Célja, hogy összegyűjt­se a központok tevékenysé­gének tapasztalatait, vá­laszt adjon arra; hogyan tudták összehangolni a csa­ládokat is érintő különböző típusú helyi szociálpolitikai tevékenységeket; milyen régi keletű és friss problé­mák megoldásában tudnak segíteni a családoknak; mi­lyen feladatai, lehetőségei vannak a központok országos hálózattá szervezésének. A vizsgálatban a Bács- Kiskun, a Borsod, a Heves, a Komárom, a Pest, a Sza­bói cs-Szatmár, a Szolnak, a Tolna és a Veszprém me­gyei NEB-nek valamint a fővárosi NEB vesz részt. A listán olyan megyék is sze­repelnek, ahol még nincse­nek családsegítők. Itt azok­ra a kérdésekre keresnek vá­laszt, hogy miért nincs köz­pont, mikorra tervezik a létrehozását? A teljes körű vizsgálatot a területi NEB-ek végzik. A megyei NEB a tanácsok il­letékes osztályával létesít kapcsolatot. A vizsgálatba bevonják a társadalmi és tö­megszervezetek (KISZ, Ha­zafias Népfront, Vöröske­reszt, alkoholellenes bi­zottság) képviselőit is. A ta­pasztalatok ugyanis azt mu­tatják, hogy ezek a szerveze­tek is foglalkoznak a csalá­dok segítségével, védelmé­vel, de egymástól elszigetel­ten. Az országos vizsgálat­nak orientáló célja is van; próbálják összehozni a kü­lönböző szervezeteket, kezde­ményezni családsegítő te­vékenységük összehangolá­sát. A vizsgálat egyik része- képt a családsegítő közpon­tok úgynevezett adatlapot töltenek ki. Ebben választ adnak arra, hol, hogyan, mi­lyen körülmények között dolgoznak; mi jellemzi azt a területet, amelynek ellátása a feladatuk; kiket gondoz­nak, milyen foglalkozású, helyzetű, családi állapotú embereket; milyen jellegű segítséget tudnak nyújtani; milyen okok miatt van szük­ség a segítségre; milyen a kapcsolatuk az illetékes szo­ciális intézményekkel. A vizsgálat második részé­ben a helyszíni vizsgálócso­portok a családsegítő köz­pontot és a helyi tanácsot keresik fel. Itt olyan fontos, kérdésekről is szó esik, hogy milyen a viszony a tanács és a családsegítő között, alá- fölé rendelt-e, vagy pedig (mint ahogy kellene) mellé­rendelt. Kiderül, mennyire tudják biztosítani a közpon­tok saját önállóságukat. Fény derül arra, hogy egy- egy településen milyen sa­ját igények vannak. A csa­ládokban a gyermekmegőr­zés például falun általában nem jelent gondot, a város­ban élők egy része viszont nehezen vagy egyáltalán nem tudja megoldani. Van­nak települések, ahol pél­dául az alkohol nagyobb gon­dot jelent, mint másutt. A vizsgálat során tisztázódik, sikerül-e elérni, hogy a csa­ládsegítő központ ne segé­lyező intézmény legyen (ma­gyarul ne csak szociális se­gélyért keressék fel az embe­rek). Ehhez nehéz belopni a köztudatba, hogy ezek az in­tézmények nem, hivatali szellemben dolgoznak, és nem szégyen, nem elítélni való dolog, ha valaki hozzá­juk fordul — ezeket a kérdé­seket is felveti a KNEB- vizsgálat. A társadalmi és tömeg­szervezetek munkatársait bevonják a helyszíni vizs­gálatokba, és tájékoztatást kérnek tőlük arról, hogy mi­lyen a kapcsolatuk a család- segítő központokkal, és mi­lyen előrelépést terveznek az együttműködésben. P. É. A Május 1. Ruhagyár túrkevei üzemében már a téli szezonra készül­nek a női kabátok. Ex­portra és belföldre több­féle fazonban és szín­ben szállítanak. Októ­ber végéig mintegy 15 ezer kabátot állítanak össze. (Fotó: T. Z.) Egy ízléses, modern szállo­da városépítészeti-városszé- pítési szempontból sem meg­vetendő, a turisták fogadá­sához viszont egyenesen el­engedhetetlen. Épült is ilye­nekből vagy egy tucat a nyolvanas évek elején, ami­kor az emlékezetes 300 mil­lió dolláros osztrák idegen- forgalmi célhitel háromne­gyed részét erre — szálloda- építésre — lehetett fordítani. Azóta viszont a szállodafej­lesztés berkeiben szélcsend honol. Nem azért, mintha a vál­lalkozások gazdaságtalanok lettek volna. Ellenkezőleg. A négy-öt éves hotelek meg­nyitásuk napjától kezdve igencsak látogatottak, és te­kintélyes nyereséget hoz­nék gazdáiknak. S ami ennél is figyelemreméltóbb; nem­csak nekik, hanem az egész népgazdaságnak, azon belül is az ország külföldi konver­tibilis fizetési mérlegének. Merthogy az olykor gyen­gélkedő mérleg egyik leg­biztosabb forrása éppen a turizmus, az abból származó devizabevétel. Az idegenfor­galom devizaszaldója min­den esztendőben aktív: a turizmusból származó bevé­telek évről évre ócskán meghaladják a turizmusra fordított devizakiadásokat. Kevés és drága Ez vitathatatlan tény, nem is kérdőjelezi meg senki. Amiből viszont annak kelle­ne következnie, hogy folyta­tódjanak a szállodaépítések. Ezt javasolják a turizmussal foglalkozó szakemberek is, akik állítják: a korábban gyors ütemben fejlesztett szállodakapacitás ma már távolról sem elégséges. Jó­val több vendéget fogadhat­nánk, sőt, fizetőképesebb vendégkört vonzhatnánk, ha újabb hotelekkel bővíthet- nénk a külföldi turistáknak szánt kínálatot. A szakvélemények szerint nem is annyira luxusszálló­kat, mint inkább közepes kategóriájúakat kellene épí­teni, mert ma ezekből van a legnagyobb hiány. Az egy­szerűbb fogadókkal, a ré­gebbi időkből fennmaradt, alacsony komfortfokozatú, olcsóbb szállodákkal ki tud­juk szolgálni a vendégeket, akárcsak a nemrégiben emelt négy-öt csillagos ho­telekkel. Közepes áru szo­bákat viszont a főszezonon kívül is nehezen talál a turista. Totális eladósodás Az osztrák idegenforgalmi célhitel felhasználásakor ugyanis a beruházásoknál az olyan pénzügyi konstrukciót alkalmaztak, amely — túlzás nélkül állítható — példa nél­küli. Tekintve, hogy a szál­loda igen nagyértékű objek­tum, megépítéséhez általá­ban hitelt vesznek igénybe a vállalatok. Hitelt — is. Ki­egészítésként saját pénzü­kön, amit számos országban városi, állami támogatással fejelnek meg. Hogyne, hi­szen a majdani szállodába érkező vendégek nemcsak a szállodaipart gazdagítják, hanem fellendítik a környék kereskedelmét, vendéglátó- helyeit, sportlétesítményeit, szórakozóhelyit, egész szol­gáltatóiparát. A nyolcvanas évek elején Magyarországon nem így történt. Sem a szállodaválla­latok saját pénze, sem hol­mi állami támogatás nem járulhatott hozzá a beruhá­zásokhoz, minek következté­ben a nagyértékű létesítmé­nyeket száz százalékig hi­telből hozták létre. Most pe­dig a nagy összegű hitel visszafizetése olyan súlyos terheket ró ezekre a válla­latokra. hogy további fej­lesztésekre nem marad ere­jük. Sőt, ahhoz, hogy a hi­teleket vissza tudják fizet­ni, és eközben a normális üzletmenet is zavartalan le­gyen, a vállalati jövedelem­szabályozásban különleges preferenciákat kellett nekik nyújtani. Más módon a ko­rábbi tévedést — a száz szá­zalékig hitelből történt be­ruházásokat — nem' lehetett ellensúlyozni. így történhetett, hogy ma­napság a mégoly jó üzlet­menettel büszkélkedő szállo­davállalatok sem képesek a népgazdasági szempontból is szükséges fejlesztést folytat­ni. Igaz, mindhárom nagy- vállalat próbálkozik valami­lyen módon bővíteni háló­zatát, s ez a mód többnyire külföldi tőkés partnerek be­vonása. Így épült fel a Club Tihagy üdülőfalu, osztrák és dán tőke bevonásával. A kö­zös tulajdon azonban azt je­lenti, hogy a nyereségben is osztozni kell. De számos ok miatt az ilyen lehetőségek is erősen korlátozottak. Pedig a magyar szálloda- ipar most már bővelkedik szakismeretekben, jó szak­emberekben. Olyannyira, hogy mind a HungarHotels, mind a Pannónia külföldi szállodák üzemeltetésére vállalkozik, vagyis úgy tesz szert konvertibilis bevéte­lekre, hogy szakembereinek egy-egy csoportját elküldi Ausztriába, az NSZK-ba dol­gozni. A jelenlegi szorult helyzetben ez igencsak ész­szerű lépés, ám minden te­kintetben jóval kifizetődőbb lenne, ha a szaktudást hatá­rainkon belyl kamatoztat­hatnánk. Ez Is szerkezetváltás Egyelőre nincs döntés ar­ról, hogy állami támogatás­sal, netán újabb külföldi hi­tel felvételével ismét fej­leszthető lenne a hazai szál­lodaipar. Pedig amikor a gazdaság, a termelés struk­túrájának korszerűsítéséről beszélünk, akkor igencsak gondolhatnánk erre az ága­zatra is. Hiszen a turizmus révén áz áruexport átlagá­nál gazdaságosabban jutunk konvertibilis devizabevéte­lekhez, és a turizmus útján másként exportálhatatlan szolgáltatásokat lehet ke­mény valutáért értékesíteni. (Gondoljunk a gyógyászati szolgáltatásokra, vagy akár csak azokra a szállodai, ven­déglői szolgáltatásokra, amelyeket a turisták itt tar­tózkodásuk idején ugyan­úgy igénybe vesznek, mint a fodrász-szalont, az autója­vítót, a taxit.) S ha azt kutatjuk, hogy a jövőben is lesz-e elég fan­tázia a turizmusban, vagyis hogy perspektivikusnak ne­vezhető-e ez az ágazat, ak­kor elég, ha a legkompeten- sebbre, az idegenforgalmi világszervezetre hivatko­zunk. A WTO prognózisa szerint ugyanis az ezred­fordulóra éppen a turizmus lesz a világ legnagyobb ipar­ága. Alaposan meg kellene te­hát gondolni, hogy miközben különféle, magas kultúrát igénylő, korszerű iparágak meghonosítását — például az autóiparét — célozzuk meg, vajon nem bánunk-e érdem­telenül mostohán . azzal a turizmussal, amelyben már sikereket értünk el, amely­ben már, mondhatni, ha­gyományaink vannak. Gál Zsuzsa Öregség és unalom Nyurga, szolidan pocakosodó fér­fi kért engedelmet, hogy ismeret­lenül bár, de néhány percre leül­hessen eszpresszói asztalomhoz. Belesett kéziratom kusza szövegé­be, majd nagy nehezen rátért mon- dókájára ilyeténképpen: — ön, ugyebár, az öregekkel foglalkozik, itt-ott, mindenütt.. Én berepültem a pályát... Túl vagyok a leszálló ágon... Bár nem sikerrel, de földet értem... Most, hogy lezá­rult ügye az, amiért éltem, meg- momdaná-e, mit kezdjek magam­mal? Megkértem, mondaná már meg, hogy mi zárult le az életében. Új­donsült ismerősöm megbotránko­zással elegyes ámulattal ‘ nézett rám: vajon csakugyan akad em­ber, aki nem ismeri fel őt? Csak­ugyan? Aztán legyintett! — Ennyi a dicsőség, uram... Ti- zennemtudomhány évig kerget­tem a labdát az enbé egyben, két éve leálltam, és már ön sem em­lékszik rám. Nem emlékeztem rá. — Most mivel foglalkozik? Láb-' darúgó edző? Megvetéssel hárította el a félté • telezést. Nem is szerzett tréneli oklevelet. Semmiképp sem érde­kelné az a foglalkozás. — Egyesületem előbb vendéglőst akart csinálni belőlem — mondot­ta — Három hónap alatt meg­utáltam. Mindig antialkoholistá­nak ismertek, most meg abból él­jek, hogy másokat itatok? Aztán egy kultúrházba küldtek, legyen belőlem népművelő... Ott tudtam meg, hogy főiskolát kéne végez­nem, ha valamire akarom vinni. Ahhoz már öreg vagyok. Szerettem volna megtudni, hogy miből él. Arca oly sejtelmessé vált mint a Névtelen jegyző szoboralak­jáé a Városligetben: — Nem mindegy az* unam? Él" házam, kocsim napi bagóm van. Csak az életem röppent el. És meg sem várva, hogy mond­jak valamit, már búcsúzott is. Utóbb egyik sportújságíró bará­tomtól tudtam meg, hogy a férfi, aki elröppentnek tekinti az életét — harmincöt éves. Azóta is eszembe jut időnként az epizód— Harmincöt év! Ha úgy vesszük, egy emberöltő. Schubert vagy József Attila, Vasvári Pál vagy Lermentov ennyit sem ért meg, mégis teljes élet után ment el... Harmincöt év! Ennyi idősen sok ember még a társát keresi, igazi hivatását szeretné megtanul­ni. úgy érzi, egyelőre még csak sorsának pitvarában ácsorog a hol­napra várva. Vagy fordítva a nézőszögön: Ve­res Pétert ugyan már negyvenesz­tendős korában sok, vele egykorú tisztelője Péter bácsinak szólítot­ta, de a boldogulás lehetősége csak alig valamivel ötvenedik éve előtt nyílt meg a balmazújvárosi betű­vető parasztember előtt. Hol kezdődik az élet leszálló ága? Az embert tehetetlenné nyo­morító betegséget kivéve talán alig akad ennek jele. Kodály és Illyés, Picasso és Artur Rubinstein példái arra utalnak, hogy az akarat hő­sei még matuzsálemi 'korban is klasszikus teljesítményekre képe­sek. • * * Néhány hete egy szabadidő köz­pontban akadt dolgom. A lépcsőn fölfelé haladtomban izgatottan csevegő társaság keltette föl a fi­gyelmemet. Megtudtam róluk: a nyugdíjas egyetem hallgatói. Mi is az a szokatlan nevű oktatási intéz­mény? Nem olyan felsőoktatási forma, mely diplomával kárpótol­ja hallgatóit azért, mivel elsuhant a fiatalságuk. Igazából nem is egyetem. Kezdeményezője is csak kétéves kurzusnak nevezi. Annak érdekében hozták létre, hogy a szellemi értékek iránt érdeklődő nyugdíjasok — iskolai végzettsé­gükre és szakképzettségükre való tekintet nélkül — hogy úgy mond­jam „karban tarthassák” intellek­tusukat, és bővíthessék ismeretei­ket. Nyilvánvaló, hogy a végül ki­osztott látogatási bizonyítványok nem egyenértékűek az egyetemi oklevelekkel. Senki számára nem kínálnak lehetőséget ilyen-olyan munkakör betöltésére. Viszont pá­ratlan előnyei is vannak a nyug­díjas egyetemnek. Sokak számára programot ad szabadidejük értel­mes fölhasználására. Új barátsá­gokhoz teremt keretet az ismétlődő találkozások sora a lét egy olyan fázisában, amikor jobbára elsor­vadnak a személyes kapcsolatok. * » * Talán már tíz éve is van, hogy megismertem azt a két öreg bará­tot akiről befejezésül szólni sze­retnék. Szomszédok voltak. Az idősebbik latin-történelem szakos gimnáziumi tanár volt hajdan, az ifjabb önálló műbútor asztalos. Úgy éltek egymás házszomszédjai- ként vagy ötven évig, hogy jófor­mán nem váltottak szót. Már be­léptek a nyugdíjasok közösségébe, midőn a tanár becsöngetett az asz­taloshoz, nem tudná-e kisegíteni egy kis enywel, mivelhogy egy ki­lazult széklábat szeretne megjaví­tani. A mester nem hagyta kínlódni a pedagógust, fölmelegített egy lá­baska enyvet, és átment a szom­szédhoz, hogy megreparálja a bú­tordarabot. Körülményes és némi­képp fontoskodó iparos volt. El­kápráztatta szomszédját olyan sza­vakkal, mint a „nút” a „falc” és a többiek. Erre tanárunk, — hogy megmu­tassa, őt sem a gólya költötte — latinul idézett egy közmondást, mely szerint ki minek nem meste­re, hóhéra az annak. Közben a műbútor asztalos szétnézett a szobában. Szakértő szeme rengeteg kisebb javítani va­lót talált a berendezésen. Felaján­lotta, megtanítja az egyszerűbb tennivalókra Horatius egykori ma­gyarázóját, hogyan segítsen ma­gán, ha följön egy asztallapról a furnir vagy elhomályosodik a fé­nyezés. Ment is ez a tanítgátás egyszer, kétszer, sokszor, Restellte taná­runk az ingyen különórákat és e szavakkal fordult oktatójához: — Mivel szolgálhatnám meg a kedves türelmét szomszéd úr? A mester titkon már várhatta is a kérdést, mert nyomban kész volt a felelettel. — Ha tanár úr is megtanítana viszonzásul valamire. — Csak nem latinra? — ámult az öreg. Mesterünk mosolygott: —• Ahhoz már fáradt az agyam. Talán fiatalon sem fogadta volna be És olvasni sincs már türelmem. De ha elmondaná nekem a két kissrácnak meg a farkasnak a tör­ténetét, mert azt egyszer félfüllel hallottam a rádióból. Meg hogy Ju­lius Ceasart miért ölték meg És hogyan éltek Rómában kétezer év­vel ezelőtt. ...És a tanár űr így vett végül gyalut a kezébe, a mester .pedig így ismerte meg az utat, melyet az antik Róma katonái a Tiberis partjától Budáig megtettek. ...És ők ketten szintúgy megtet­tek bizonyos utat. Egymás felé is. A tartalmas alkonyat fedé is. Az­óta ők már nincsenek. De példájuk mindig föléled bennem, ha unat­kozó öregekről hallok, akik ráadá­sul néha mindössze harmincöt évesek. Bajor fiagy Irnf

Next

/
Thumbnails
Contents