Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-29 / 203. szám

1987. AUGUSZTUS 29.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Két éve

"Lezárult

alakultak

a kísérleti szakasz

A legnagyobb Iparág: a turizmus

Mikor építünk új szállodákat?

KNEB-vizsgálat a családsegítő központok helyzetéről

KNEB-vizsgálat kezdődött augusztusban a családsegítő központok helyzetéről. A gazdasági körülmények, az életmódváltozás miatt szaporodtak a konfliktusok a családokban az elmúlt években, ezért a kormány országos családsegítő központ hálózatot akar létrehozni. E központok arra hivatottak, hogy betöltsenek egy űrt, a szociális ellátás, segítségnyújtás hézagait. Ugyanakkor alkalmasnak kell lenniük, hogy intim, meghitt viszonyt alakítsanak ki a hozzájuk fordulókkal, hogy azok bizalommal keressék fel őket tanácsért, segítségért.

Két évvel ezelőtt alakultak hazáinkban a családsegítő központok — kísérleti Qél- lal. Megyénkben 1985-ben Jászberényben, Csépán és Jánoshidán jött létre, az idén pedig Karcagon, Szolnokon és Kunszentmárton- ban. Jelenleg az országban harmincnégy családsegítő központ működik.

A kísérleti szakasz lezárását segíti a KNEB-vizsgálat. Célja, hogy összegyűjtse a központok tevékenységének tapasztalatait, választ adjon arra; hogyan tudták összehangolni a családokat is érintő különböző típusú helyi szociálpolitikai tevékenységeket; milyen régi keletű és friss problémák megoldásában tudnak segíteni a családoknak; milyen feladatai, lehetőségei vannak a központok országos hálózattá szervezésének.

A vizsgálatban a Bács- Kiskun, a Borsod, a Heves, a Komárom, a Pest, a Szabói cs-Szatmár, a Szolnak, a Tolna és a Veszprém megyei NEB-nek valamint a fővárosi NEB vesz részt. A listán olyan megyék is szerepelnek, ahol még nincsenek családsegítők. Itt azokra a kérdésekre keresnek választ, hogy miért nincs központ, mikorra tervezik a létrehozását?

A teljes körű vizsgálatot a területi NEB-ek végzik. A megyei NEB a tanácsok illetékes osztályával létesít kapcsolatot. A vizsgálatba bevonják a társadalmi és tömegszervezetek (KISZ, Hazafias Népfront, Vöröskereszt, alkoholellenes bizottság) képviselőit is. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy ezek a szervezetek is foglalkoznak a családok segítségével, védelmével, de egymástól elszigetelten. Az országos vizsgálatnak orientáló célja is van; próbálják összehozni a különböző szervezeteket, kezdeményezni családsegítő tevékenységük összehangolását.

A vizsgálat egyik része- képt a családsegítő központok úgynevezett adatlapot töltenek ki. Ebben választ adnak arra, hol, hogyan, milyen körülmények között dolgoznak; mi jellemzi azt a területet, amelynek ellátása a feladatuk; kiket gondoznak, milyen foglalkozású, helyzetű, családi állapotú embereket; milyen jellegű segítséget tudnak nyújtani; milyen okok miatt van szükség a segítségre; milyen a kapcsolatuk az illetékes szociális intézményekkel.

A vizsgálat második részében a helyszíni vizsgálócsoportok a családsegítő központot és a helyi tanácsot keresik fel. Itt olyan fontos, kérdésekről is szó esik, hogy milyen a viszony a tanács és a családsegítő között, alá- fölé rendelt-e, vagy pedig (mint ahogy kellene) mellérendelt. Kiderül, mennyire tudják biztosítani a központok saját önállóságukat. Fény derül arra, hogy egy- egy településen milyen saját igények vannak. A családokban a gyermekmegőrzés például falun általában nem jelent gondot, a városban élők egy része viszont nehezen vagy egyáltalán nem tudja megoldani. Vannak települések, ahol például az alkohol nagyobb gondot jelent, mint másutt. A vizsgálat során tisztázódik, sikerül-e elérni, hogy a családsegítő központ ne segélyező intézmény legyen (magyarul ne csak szociális segélyért keressék fel az emberek). Ehhez nehéz belopni a köztudatba, hogy ezek az intézmények nem, hivatali szellemben dolgoznak, és nem szégyen, nem elítélni való dolog, ha valaki hozzájuk fordul — ezeket a kérdéseket is felveti a KNEB- vizsgálat.

A társadalmi és tömegszervezetek munkatársait bevonják a helyszíni vizsgálatokba, és tájékoztatást kérnek tőlük arról, hogy milyen a kapcsolatuk a család- segítő központokkal, és milyen előrelépést terveznek az együttműködésben.

P. É.

A Május 1. Ruhagyár túrkevei üzemében már a téli szezonra készülnek a női kabátok. Exportra és belföldre többféle fazonban és színben szállítanak. Október végéig mintegy 15 ezer kabátot állítanak össze. (Fotó: T. Z.)

Egy ízléses, modern szálloda városépítészeti-városszé- pítési szempontból sem megvetendő, a turisták fogadásához viszont egyenesen elengedhetetlen. Épült is ilyenekből vagy egy tucat a nyolvanas évek elején, amikor az emlékezetes 300 millió dolláros osztrák idegen- forgalmi célhitel háromnegyed részét erre — szálloda- építésre — lehetett fordítani. Azóta viszont a szállodafejlesztés berkeiben szélcsend honol.

Nem azért, mintha a vállalkozások gazdaságtalanok lettek volna. Ellenkezőleg. A négy-öt éves hotelek megnyitásuk napjától kezdve igencsak látogatottak, és tekintélyes nyereséget hoznék gazdáiknak. S ami ennél is figyelemreméltóbb; nemcsak nekik, hanem az egész népgazdaságnak, azon belül is az ország külföldi konvertibilis fizetési mérlegének. Merthogy az olykor gyengélkedő mérleg egyik legbiztosabb forrása éppen a turizmus, az abból származó devizabevétel. Az idegenforgalom devizaszaldója minden esztendőben aktív: a turizmusból származó bevételek évről évre ócskán meghaladják a turizmusra fordított devizakiadásokat.

Kevés és drága

Ez vitathatatlan tény, nem is kérdőjelezi meg senki. Amiből viszont annak kellene következnie, hogy folytatódjanak a szállodaépítések. Ezt javasolják a turizmussal foglalkozó szakemberek is, akik állítják: a korábban gyors ütemben fejlesztett szállodakapacitás ma már távolról sem elégséges. Jóval több vendéget fogadhatnánk, sőt, fizetőképesebb vendégkört vonzhatnánk, ha újabb hotelekkel bővíthet- nénk a külföldi turistáknak szánt kínálatot.

A szakvélemények szerint nem is annyira luxusszállókat, mint inkább közepes kategóriájúakat kellene építeni, mert ma ezekből van a legnagyobb hiány. Az egyszerűbb fogadókkal, a régebbi időkből fennmaradt, alacsony komfortfokozatú, olcsóbb szállodákkal ki tudjuk szolgálni a vendégeket, akárcsak a nemrégiben emelt négy-öt csillagos hotelekkel. Közepes áru szobákat viszont a főszezonon kívül is nehezen talál a turista.

Totális

eladósodás

Az osztrák idegenforgalmi célhitel felhasználásakor ugyanis a beruházásoknál az olyan pénzügyi konstrukciót alkalmaztak, amely — túlzás nélkül állítható — példa nélküli. Tekintve, hogy a szálloda igen nagyértékű objektum, megépítéséhez általában hitelt vesznek igénybe a vállalatok. Hitelt — is. Kiegészítésként saját pénzükön, amit számos országban városi, állami támogatással fejelnek meg. Hogyne, hiszen a majdani szállodába érkező vendégek nemcsak a szállodaipart gazdagítják, hanem fellendítik a környék kereskedelmét, vendéglátó- helyeit, sportlétesítményeit, szórakozóhelyit, egész szolgáltatóiparát.

A nyolcvanas évek elején Magyarországon nem így történt. Sem a szállodavállalatok saját pénze, sem holmi állami támogatás nem járulhatott hozzá a beruházásokhoz, minek következtében a nagyértékű létesítményeket száz százalékig hitelből hozták létre. Most pedig a nagy összegű hitel visszafizetése olyan súlyos terheket ró ezekre a vállalatokra. hogy további fejlesztésekre nem marad erejük. Sőt, ahhoz, hogy a hiteleket vissza tudják fizetni, és eközben a normális üzletmenet is zavartalan legyen, a vállalati jövedelemszabályozásban különleges preferenciákat kellett nekik nyújtani. Más módon a korábbi tévedést — a száz százalékig hitelből történt beruházásokat — nem' lehetett ellensúlyozni.

így történhetett, hogy manapság a mégoly jó üzletmenettel büszkélkedő szállodavállalatok sem képesek a népgazdasági szempontból is szükséges fejlesztést folytatni. Igaz, mindhárom nagy- vállalat próbálkozik valamilyen módon bővíteni hálózatát, s ez a mód többnyire külföldi tőkés partnerek bevonása. Így épült fel a Club Tihagy üdülőfalu, osztrák és dán tőke bevonásával. A közös tulajdon azonban azt jelenti, hogy a nyereségben is osztozni kell. De számos ok miatt az ilyen lehetőségek is erősen korlátozottak.

Pedig a magyar szálloda- ipar most már bővelkedik szakismeretekben, jó szakemberekben. Olyannyira, hogy mind a HungarHotels, mind a Pannónia külföldi szállodák üzemeltetésére vállalkozik, vagyis úgy tesz szert konvertibilis bevételekre, hogy szakembereinek egy-egy csoportját elküldi Ausztriába, az NSZK-ba dolgozni. A jelenlegi szorult helyzetben ez igencsak észszerű lépés, ám minden tekintetben jóval kifizetődőbb lenne, ha a szaktudást határainkon belyl kamatoztathatnánk.

Ez Is

szerkezetváltás

Egyelőre nincs döntés arról, hogy állami támogatással, netán újabb külföldi hitel felvételével ismét fejleszthető lenne a hazai szállodaipar. Pedig amikor a gazdaság, a termelés struktúrájának korszerűsítéséről beszélünk, akkor igencsak gondolhatnánk erre az ágazatra is. Hiszen a turizmus révén áz áruexport átlagánál gazdaságosabban jutunk konvertibilis devizabevételekhez, és a turizmus útján másként exportálhatatlan szolgáltatásokat lehet kemény valutáért értékesíteni. (Gondoljunk a gyógyászati szolgáltatásokra, vagy akár csak azokra a szállodai, vendéglői szolgáltatásokra,

amelyeket a turisták itt tartózkodásuk idején ugyanúgy igénybe vesznek, mint a fodrász-szalont, az autójavítót, a taxit.)

S ha azt kutatjuk, hogy a jövőben is lesz-e elég fantázia a turizmusban, vagyis hogy perspektivikusnak nevezhető-e ez az ágazat, akkor elég, ha a legkompeten- sebbre, az idegenforgalmi világszervezetre hivatkozunk. A WTO prognózisa szerint ugyanis az ezredfordulóra éppen a turizmus lesz a világ legnagyobb iparága.

Alaposan meg kellene tehát gondolni, hogy miközben különféle, magas kultúrát igénylő, korszerű iparágak meghonosítását — például az autóiparét — célozzuk meg, vajon nem bánunk-e érdemtelenül mostohán . azzal a turizmussal, amelyben már sikereket értünk el, amelyben már, mondhatni, hagyományaink vannak.

Gál Zsuzsa

Öregség és unalom

Nyurga, szolidan pocakosodó férfi kért engedelmet, hogy ismeretlenül bár, de néhány percre leülhessen eszpresszói asztalomhoz. Belesett kéziratom kusza szövegébe, majd nagy nehezen rátért mon- dókájára ilyeténképpen:

— ön, ugyebár, az öregekkel foglalkozik, itt-ott, mindenütt.. Én berepültem a pályát... Túl vagyok a leszálló ágon... Bár nem sikerrel, de földet értem... Most, hogy lezárult ügye az, amiért éltem, meg- momdaná-e, mit kezdjek magammal?

Megkértem, mondaná már meg, hogy mi zárult le az életében. Újdonsült ismerősöm megbotránkozással elegyes ámulattal ‘ nézett rám: vajon csakugyan akad ember, aki nem ismeri fel őt? Csakugyan? Aztán legyintett!

— Ennyi a dicsőség, uram... Ti- zennemtudomhány évig kergettem a labdát az enbé egyben, két éve leálltam, és már ön sem emlékszik rám.

Nem emlékeztem rá.

— Most mivel foglalkozik? Láb-' darúgó edző?

Megvetéssel hárította el a félté • telezést. Nem is szerzett tréneli oklevelet. Semmiképp sem érdekelné az a foglalkozás.

— Egyesületem előbb vendéglőst akart csinálni belőlem — mondotta — Három hónap alatt megutáltam. Mindig antialkoholistának ismertek, most meg abból éljek, hogy másokat itatok? Aztán egy kultúrházba küldtek, legyen belőlem népművelő... Ott tudtam meg, hogy főiskolát kéne végeznem, ha valamire akarom vinni. Ahhoz már öreg vagyok.

Szerettem volna megtudni, hogy miből él. Arca oly sejtelmessé vált mint a Névtelen jegyző szoboralakjáé a Városligetben:

— Nem mindegy az* unam? Él" házam, kocsim napi bagóm van. Csak az életem röppent el.

És meg sem várva, hogy mondjak valamit, már búcsúzott is. Utóbb egyik sportújságíró barátomtól tudtam meg, hogy a férfi, aki elröppentnek tekinti az életét — harmincöt éves.

Azóta is eszembe jut időnként az epizód— Harmincöt év! Ha úgy vesszük, egy emberöltő. Schubert vagy József Attila, Vasvári Pál vagy Lermentov ennyit sem ért meg, mégis teljes élet után ment el... Harmincöt év! Ennyi idősen sok ember még a társát keresi, igazi hivatását szeretné megtanulni. úgy érzi, egyelőre még csak sorsának pitvarában ácsorog a holnapra várva.

Vagy fordítva a nézőszögön: Veres Pétert ugyan már negyvenesztendős korában sok, vele egykorú tisztelője Péter bácsinak szólította, de a boldogulás lehetősége csak alig valamivel ötvenedik éve előtt

nyílt meg a balmazújvárosi betűvető parasztember előtt.

Hol kezdődik az élet leszálló ága? Az embert tehetetlenné nyomorító betegséget kivéve talán alig akad ennek jele. Kodály és Illyés, Picasso és Artur Rubinstein példái arra utalnak, hogy az akarat hősei még matuzsálemi 'korban is klasszikus teljesítményekre képesek.

• * *

Néhány hete egy szabadidő központban akadt dolgom. A lépcsőn fölfelé haladtomban izgatottan csevegő társaság keltette föl a figyelmemet. Megtudtam róluk: a nyugdíjas egyetem hallgatói. Mi is az a szokatlan nevű oktatási intézmény? Nem olyan felsőoktatási forma, mely diplomával kárpótolja hallgatóit azért, mivel elsuhant a fiatalságuk. Igazából nem is egyetem. Kezdeményezője is csak kétéves kurzusnak nevezi. Annak érdekében hozták létre, hogy a szellemi értékek iránt érdeklődő nyugdíjasok — iskolai végzettségükre és szakképzettségükre való tekintet nélkül — hogy úgy mondjam „karban tarthassák” intellektusukat, és bővíthessék ismereteiket.

Nyilvánvaló, hogy a végül kiosztott látogatási bizonyítványok nem egyenértékűek az egyetemi oklevelekkel. Senki számára nem kínálnak lehetőséget ilyen-olyan munkakör betöltésére. Viszont páratlan előnyei is vannak a nyugdíjas egyetemnek. Sokak számára programot ad szabadidejük értelmes fölhasználására. Új barátságokhoz teremt keretet az ismétlődő találkozások sora a lét egy olyan fázisában, amikor jobbára elsorvadnak a személyes kapcsolatok.

* » *

Talán már tíz éve is van, hogy megismertem azt a két öreg barátot akiről befejezésül szólni szeretnék. Szomszédok voltak. Az idősebbik latin-történelem szakos gimnáziumi tanár volt hajdan, az ifjabb önálló műbútor asztalos. Úgy éltek egymás házszomszédjai- ként vagy ötven évig, hogy jóformán nem váltottak szót. Már beléptek a nyugdíjasok közösségébe, midőn a tanár becsöngetett az asztaloshoz, nem tudná-e kisegíteni egy kis enywel, mivelhogy egy kilazult széklábat szeretne megjavítani.

A mester nem hagyta kínlódni a pedagógust, fölmelegített egy lábaska enyvet, és átment a szomszédhoz, hogy megreparálja a bútordarabot. Körülményes és némiképp fontoskodó iparos volt. Elkápráztatta szomszédját olyan szavakkal, mint a „nút” a „falc” és a többiek.

Erre tanárunk, — hogy megmutassa, őt sem a gólya költötte — latinul idézett egy közmondást, mely szerint ki minek nem mestere, hóhéra az annak.

Közben a műbútor asztalos szétnézett a szobában. Szakértő szeme rengeteg kisebb javítani valót talált a berendezésen. Felajánlotta, megtanítja az egyszerűbb tennivalókra Horatius egykori magyarázóját, hogyan segítsen magán, ha följön egy asztallapról a furnir vagy elhomályosodik a fényezés.

Ment is ez a tanítgátás egyszer, kétszer, sokszor, Restellte tanárunk az ingyen különórákat és e szavakkal fordult oktatójához:

— Mivel szolgálhatnám meg a kedves türelmét szomszéd úr?

A mester titkon már várhatta is a kérdést, mert nyomban kész volt a felelettel.

— Ha tanár úr is megtanítana viszonzásul valamire.

— Csak nem latinra? — ámult az öreg.

Mesterünk mosolygott:

—• Ahhoz már fáradt az agyam. Talán fiatalon sem fogadta volna be És olvasni sincs már türelmem. De ha elmondaná nekem a két kissrácnak meg a farkasnak a történetét, mert azt egyszer félfüllel hallottam a rádióból. Meg hogy Julius Ceasart miért ölték meg És hogyan éltek Rómában kétezer évvel ezelőtt.

...És a tanár űr így vett végül gyalut a kezébe, a mester .pedig így ismerte meg az utat, melyet az antik Róma katonái a Tiberis partjától Budáig megtettek.

...És ők ketten szintúgy megtettek bizonyos utat. Egymás felé is. A tartalmas alkonyat fedé is. Azóta ők már nincsenek. De példájuk mindig föléled bennem, ha unatkozó öregekről hallok, akik ráadásul néha mindössze harmincöt évesek.

Bajor fiagy Irnf