Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. AUGUSZTUS 29. A Néplap vandógo: Vallat Péter Szolnokon sokat és sokfélét játszhattam Özvegyi nyugdíj A csuda tudja miért (dehogyisnem tudjuk), mostanság mindenki a pénzről beszél. Pontosabban arról, hogy kevés a pénz. Az élelmesebbek segítenek is magukon, a falusi tanár a nyári szünidőben napszámba jár házépítéshez, a gyári munkás családjával együtt hagyma meg paprikaföldeken hajlong hétvégeken, a mérnök nyálakat meg díszgalambot tenyészt a hobbiján, — jószemű nők kézimunkáznak, ügyes falusi asszonyok rendelésre tésztát gyyúnnak, tarhonyát reszelnek. Nagy népi ki mit tud zajlik napjainkban s az össznépi játék egyre megy: munkával, többletmunkával megteremteni azt a pénzt, ami valahogy a főállásból „kicsúszott, elgurult”, mert mindenki ragaszkodik évtizedeken át megszokott, s évtizedeken át mindig javult életszínvonalához. A megyében húszezren — 1982 őszén milyen szellemi útipoggyásszal, milyen készültségi állapotban érkeztél a Szolnoki Szigligeti Színházba, akkor éppen Győrből? — Mivel jellemezhetném akkori önmagamat? Kapcsolat a kortárs magyar irodalommal, annak is a „problematikusabb” vonulatával (Petri György, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos). Jellemző volt rám addigra egy jó értelemben vett mindent játszás, voltam például Ebelasztin lovag Kodály Háry Jánosában, játszottam Moliére-t, Molnár Feian- rencet, Agatha Christiet, Camust, előadtam Illyés monodrámáját és 35 éves voltam, akkor már tizenegy éve színész; öt év a Tháliában, öt év Pécsett, egy Győrben. Mit mondjak még? Volt négy-öt féle önálló estem. — Mondj valamit az indíttatásról, a folyamatról; hogyan lettél színész? — Így alakult. — A fölsoroltak után miképpen illeszkedik a sorba Szolnok? Győr után miért pont a Tisza-partját választottad? — Ügy alakult. Persze, az utóbbi tizenöt-tizennyolc évben tényleg sikknek számít Szolnok, s nemcsak a fővároshoz közelisége, meg a jó közlekedés a vonzereje. — Hát mi? — Például az erős, a színvonalas rendezőgárda. — Ha itt tartunk, megkérdezem: nézeted szerint hol foglal helyet a mai, a mostani Szigligeti Színház a magyar színházművészetben? — A vidék első három legjobb jában. És sok pesti színháznál előbbre tart. — Mi vihetné még előbbre? — Ami a magyal színházat; jó rendezők, jó színészek, nagyon jó darabok és a közönség. Vagy maradjunk csak Szolnoknál? Jó. Tehát kell egy jó menedzser. Ezt Schwajda úgy tűnik, elég jól csinálja..., talán lehetne még jobban. Aztán; a színészek egzisztenciáját tekintve is lényeges volna, hogy akkor használják őket, amikor az a színháznak is, a közönségnek is és persze magának a színésznek is a legjobb. Jó lenne, ha Szolnok megtalálná az arányt az operett é& Shakespeare között. Nagyon fontos, hogy ne vesszen el az, ami a Szigligeti szakmai rangját jelenti! — öt évadot töltöttél Szolnokon. Ha valamiféle mérleget készítenél, mit mondanál? — Azt. hogy betartották a szerződésben foglaltakat: mettől-meddig, mennyiért. — Mi az, amire szívesen emlékszel, és mi az, amire nem? — Szívesen emlékszem arra, hogy Szolnokon is sokat és sokfélét játszhattam. Kapásból eszembe jut Beau- marches Figarója, Schiller Ármány és szerelemje, Csur- ka Deficitje, a Kinkastély és Csehov. Rossz volt az, hogy nem lehetett előre tudni, mikor játssza az ember azt a sokat; nem lehetett kiszámítani, mit játszol és mikor, így nagyon szétszórttá válhat a színész, fizikai és szellemi energiáit. kondícióját tekintve is. — Mii nyertél, mit kaptál ezalatt az öt év alatt? Más lettél, több lettél? — Más nem lettem, öregebb lettem. — Több? — Nem hiszem. — Elég szkeptikus vagy. Elpuskázott lehetőségnek tartasz valamit? — Az időt! Három évre össze lehetett volna sűríteni azt az ötöt. Persze ez sem biztos, hiszen általában mindenütt öt-öt éveket töltöttem. — Ez valami bűvös szám az életedben? Ennyi kell, hogy valahol kibontakozhass és ennyi az elég is? — Nem. így alakult. — Régi panasz mindkét oldalról, hogy a szolnoki színészek a színházban, a színészklubban és a garzonlakásukban élik napjaikat, azután rohannak, hogy elérjék az éppen induló pesti gyorsot. — Ebben nemcsak színészek a ludasok! Nézd. ha nagyon ismerkedni, barátkozni akarok, esetleg félreértik. — De te, mintha kivételnek számítanál, így is, úgy is. Például filmeztél... — ... igen, egy film főszerepét játszottam el. a Valaki figyel-ben. — ... szinkronizáltál ... — ... nem ... — Eljutottál a szolnoki, a jászberényi, a mezőtúri főiskolákra. .. — ... igen ... — ... a középiskolákba ... — ... nem nagyon, de egyszer voltam még a Helyőrségi Művelődési Otthonban is. — Emellett rengeteg szerepet alakítottál a rádióban, s éppen ezekért kaptad meg a rádió nívódíját. — Igen. És jártam az országot, főleg az Esterházy és a Petri estemmel. — Közben majd két évadon keresztül Veszprémben is játszottál. Nem sok? — Szeretek utazni. Persze. nem ennyit és nem csak vonattal. — Mindezek mellett eléggé önpusztító életet élsz. Fizikailag is teljes erődből jelen vagy a színpadon, dohányzói, iszol, éjszaka sokáig fennmaradsz. Tudatos vállalása ez az élet fonákabb oldalainak, vagy éppen gyengeség? —' Lehet ez is, az is. Mindenki maga tudja, hol a határ. Mindenesetre én még nem ismertem olyan színészt, aki aludt tejet ivott volna, bár nikotinmérgezésre az a legjobb. — A Vígszínház társulatának lettél a tagja. Ha tíz év múlva megkérdezlek, mi jut majd eszedbe legtöbbször? — Gondolom, azon fogok töprengeni, mi lesz a következő, a tizenegyedik évben. — A színész magamutogató, hiába bújik a szerep mögé. Mégis sokan rettenetesen tartózkodóak, rejtőzködnek, titkolják a magánéletüket. Te is így vagy ezzel? — Az egzisztenciális problémáimról nem szívesen beszélek, mert ezzel mindenkit untatnék. Nagyjából ugyanazok a problémáim, mint másnak is az országban: Lakás, Gyereknevelés, Adósság! — Láthatunk-e még Szolnokon? — Hogyne! ősszel itt rögzíti a televízió a Kínkastélyt, abban játszom. Egyébként is. mondhatom, eléggé élő a kapcsolatom a Szigligeti Színházzal. — Utazni készülsz. — Igen. Szeptember tizenegyedikén az amszterdami egyetem finnugor tanszékén adom elő Esterházy Spionjátékát. — Miről kérdezzelek még? — A kollégáimmal, a rendezőkkel való kapcsolatról. — Mit mondanál? — Kovács Karcsi bácsit idézném. (Most nyugdíjas színész, még a Tháliában játszottunk együtt.) ö mondta azt, hogy két, viszonylag egy szerepkörben lévő színész soha a büdös életben nem volt jóban egymással! És ez nem baj. Mert nem a próbákon kell egymással nagyon jóban lenni, az előadás legyen jó! Azokkal a rendezőkkel, akikkel a legtöbbet veszekedtem, mindig találkoztam, és újra együtt dolgoztunk. Nem „családias” pálya ez, ennyi az egész. — Hát akkor jó utat, és viszontlátásra) És mit csinálnak azok, akik munkaképességüket rég elvesztették, olyan idősek már, hogy aligha tudnak kétkezük munkájával magukon segíteni. Mát csinál a 73 éves falusi özvegyasszony, s hogyan él a városon hirtelen magára maradt kisgyerekeket nevelő ifjú özvegy? Szolnok megyében (a Társadalombiztosítási Igazgatóság adatai szerint) pontosan húszezer ötszázhuszon- négyen vannak olyan asszonyok, akiknek havonta özvegyi nyugdíjat visz a postás. Elhunyt ipari munkás özvegye legkevesebb 2450 forintot -kap havonta, ők vannak a legtöbben a nyugdíjas öz- vegyasszonyok közül, számuk majdnem hétezer. A sorban a mezőgazdasági termelőszövetkezetek özvegyi nyugdíjasai következnek, szá- jrnu-k öt és félezernél több, s havi járandóságuk legkisebb összege 2360 forint. Vannak még kisipari, magánkereskedelmi, szakszövetkezeti nyugdíjas asszonyok, mármint olyanok, akik elhunyt férjük után kapják a megélhetés alapját képező havi já~ Vezseny az időskorúak faluja, az öregszülők ottmaradtak, s együtt vénülnek hajdanvolt szép, rangos házaikkal. S mivel időskorúak faluja, így sok az özvegyasz- szony is. A tanácsi kirendeltségen sorolják: 1986-ban negyven idős ember kapott rendkívüli szociális segélyt, nyolcán kétszer is. Az ösz- szeg általában 1000 forint, s az egész falu tudja, hogy a magányos öregek ezeket a pénzeket házuk javítására, vagy a téli tüzelő megvásárlására költik. Tavaly egy összegben 58 ezer forintot kapnak az öregek, az idén már 60 ezret terveztek megsegítésükre. A segítségadásnak persze más kézzel fogható példája is van a faluban. Napjában barátságos otthont, társaságot, hasznos szórakozást, jóízű ebédet és hazavihető uzsonnát ad az idősek klubja. A tizenhárom lakó között elvétve van csak férfi, a többség özvegyasszony. Giziké nénihez mégis a falu szélére bicikliztem. Amikor megtudta, hiányolják a klubban, konnyes-harago- san fakadt ki: — Nem, többet nem megyek a klubba! Hatvanhét évesen ért a szégyen, hát köszönöm szépen. Ezért dolgoztam évtizedeken át a népfrontban! A kosztért mindig megfizettem, senki nem mondhatja, hogy adós maradtam az államnak, mert tudom, hisz én agitáltam rengeteget érte, nem fejőstehén a mi államunk! De hogy tagsági díjat, 150 forintot fizessek havonta, amiért télen ott melegszem, újságot olvasok, tévét nézek, beszélgetek a többi hasonló sorsúval, hát azt nem! 2950 forint a nyugdíjam, szűkösen megélek bélőle. Igaz, tegnap is 58 forint 60 fillért adtam orvosságért és ez kéthetenként ismétlődik. Gyönyörű fürtöktől roskanandóságot. Az özvegyi nyugdíjak legmagasabb összegét nem sikerült kiderítenem. Elvétve tudok néhány öthatezer forintos özvegyi nyugdíjról, s tudok olyan úgynevezett kombinált nyugdíjról is, amelyet az özvegyasszony részben saját munkásévei, részben férje nyugdíja után kért megállapítani. A nyolcszáztizenvalahány lelkes Vezsenyrő! sokan tudják; egyike azoknak a nagymúltú, hajdan tekintélyes falvaknak, amelyek korunkban az elöregedés sorsát élik. Egyszerű a nyitja. A Szolnoktól alig 30 kilométerre elterülő faluban a termelő- szövetkezetben, néhány tanácsi intézményen és egy-két bolton kívül alig van valami munkahely. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elejétől érthetően a munkára érett fiatalok a szomszédos városokban, falvakban, kerestek munkahelyet. Először csak bejáróként dolgoztak a vezsenyiek Szolnokon és Martfűn, aztán megunták a buszt meg a kompot és ki így, ki úgy házat, lakást vett vagy épített a munkahelyi településen. dozó szőlőlugas fonja körül a kis ház bejáratát. — Ez szép, de nézze kedves, a gyümölcsfáimat. Ahhoz férfierő kellene. Tavasz- szal metszeni, permetezni — nem tudom megfizetni a napszámot, az nekem méregdrága. A napköziben 73 éves özvegyasszony sorolja, szin+e folytatja tovább amit a faluszéli társ elkezdett. — Szén, fa, olaj, hiába emelték az árát, hiába tudtam, én ugyan be nem szereztem előre. Egy szál tűzre- valóm nincs még télire, mert a nádtetős házam rendbehozására spórolok. Nekem kereken háromezer forint az özvegyi nyugdíjam, s nincs mellé segítség a gyerekemtől se. Hogyan is kérhetnék a háromgyerekes lányomtól? Nézze ezt a ruhát, húszéves ami rajtam van. Nem is tudom mi lesz, ha lekopik rólam. Többen mondják egyszerre magyarázzák, ki is gondolhat manapság arra, hogy a gyerekei segítsék. El van adósodva mind, ki azért mert házat épített, ki mert lakást vett, s ki mert már a gyerekének is vennie kell, vagy besegíteni az otthonteremtésbe. A klub első tagja, s egyben egyik legöregebbje Erzsiké néni kicsit szégyenlősen szól közbe. — Ugye, ha nem is mondják ki én rám csak irigykednek az asszonyok meg az emberek. Olyan kicsi az özvegyi nyugdíj, hogy nekem a 150 forint havi tagsági díja is elengedték. És egyikük se sorol rési emléket, érzéseikben már rég köddé vált a valamikor teljes család képe. Minden iéma a megélhetés körül forog. Hogy azért csak hétezer forint télire a tüzelő, mert az idősek klubjában ősztől tavaszig melegen vannak és használhatják a zuhanyozót Is. Egy rossz szó nem hangzik el, amiért ritkán jön levél, s még ritkábban látogató gyerek. De Erzsiké néni ezen a hétvégén a boldogságát kimondja. Ma nem marad délután is a klubban, siet haza, kacsát vág, estére Ajkáról megérkezik a fia a családjával... Családdal, méghozzá két iskolás korú gyerekkel maradt magára a városi panelház tizedik emeletén a valamikori négy embernek szűkös lakásban Erzsiké. Bár tíz éve, hogy eltemette a férjét, még negyven éves sincs, ö nem panaszkodik pénz, anyagi nehézségek miatt. Az igaz, augusztus elején hiába hirdetnek neki nyári vásárt a boltok, a szeptemberi iskolakezdésre rakja félre a forintot. A nagy fiú már középiskolás, a kislány meg olyan, mint minden mai tizenéves : mindent szeretne, amit másokon meglát. — Ha valóban nem írja meg a nevemet, megmondom, legjobban a társtalan- ság keserít. Pár évvel ezelőtt — na most, hogy mondjam, hogy megértse — még udvaroltak. Azt gondoltam, vállalnak özvegyen két gyerekkel. Dehát hamar kiderült szerencsére, hogy lakás kellett, hálótárs kellett... A hétvégeket utálom. Olyankor még egy ilyen ribilliós házban is csend van, béke, családi szeretet. A külvárosi kertes házban Iluska kövéren, mosolygósán kínai porcelánban szervírozza a kávét. — A legutóbbi külföldi utamról hoztam — mondja, amikor megdicsérem a szép porcelánt. Az az igazság, hogy nyolc éve azt csinálok, amit akarok! ősszel a Ma- gas-Tátra, nyárelőn az Adria, közben télen egy-egy átruc- canás Bécsbe. Drága jó istenem, micsoda sorsom volt énnékem! öt asszony nem tűr annyit, öt férfi mellett, mint amennyit én tűrtem a rabiátus zsarnokommal. A halál nemcsak neki volt megváltás, őszintén megmondom. Csak egészség legyen... A nyugdíjam nem rossz, az az övéből is hozzácsaptak egy kicsit, azután igen szépen jövedelmez a kézimunka is. Mondom is sokszor, amíg a divathölgyek kézikötésben szeretnek illegni-billegni, nekem jó sorom lesz. Ott a szoba sarkában az a kis lámpa, az világít nekem legtöbbször éjfélig az egy sima, egy fenkelthez. Persze az se akármi, hogy havonta kétezer forintot kapok az udvari lakás bérlőjétől. Ezért mondom is mindig, csak egészség legyen. Évente kétszer nálam nyaralnak az unokák, a legnagyobbat jövőre elviszem egy kis balatoni nyaralásra is. Hát én tudom, nem én vagyok a legszegényebb özvegyasz- szony a világon... Szolnok megyében összesen húszezer ötszázhuszon- négy olyan asszony él, eki- nek özvegyi nyugdíjat visz havonta a postás. Az özvegyasszonyok nagy többsége a létminimumnak is alig megfelelő jövedelmet mondhat magáénak. Azok a magányosak, akik egészségi állapotuk miatt nem tudnak valamilyen munkával sorsukon segíteni, a legszegényebbek. Rajtuk kell elsősorban segíteni mindannyi - ónknak, a társadalomnak. A gondoskodás, a felelősség vállalása társadalmi programjainkban már helyet kapott. Nekik persze a tettek, a kézzel fogható segítség a legfontosabb. Mielőbb. Sóskúti Júlia Egri Sándor Űjabb, elsősorban a hazai turizmust kellemesebbé tevő kisvendéglő nyílt meg az M—3-as autópálya mellett. A takarékszövetkezeti kölcsönből, magánerős beruházással épített századagos konyhával, étteremmel és vendégváró szobákkal rendelkező Sztráda vendéglő a kerekharaszti elágazásnál épült fel. (MTI Fotó: Szabó Sándor) Házjavítás és téli tüzelő
