Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-15 / 192. szám
1987. AUGUSZTUS 15. Irodalom» művészet 9 Bokros Júlia: Babák kbaa Bartók László: Weöres Sándor emlékkönyvébe Világnagy hársfa álmodik, ballag a vízen át, röpül fölötte hét ladik, alatta hetven ág. Hetven ágából dől a fény, körös-körül tükör, megáll a semmi közepén, kinéz mindenkiből. Látja, bogy szeme nyitva van, így álmodik tovább, bezárja a határtalan, viszi a sok virág. Bokros Láaalú: Vízparton lr az ember iért ír az ember? Nem az ember ír, az író ír, mert az a dolga — mondja az író. Én pedig, aki író nem vagyok, azt mondom: mert gráfomén. Vagy udvariasabban: mert van mondani valója és elfogadható, avagy jó stílusa. De nem, maradjunk csak a grafománságnál. Mánia? Kényszer? Az is. Valamit el kell mesélni. Valamit el kell magyarázni. Olyasmit, amit más is elmondhatna, csak éppen nem jut eszébe. Vagy elfelejtette. Vagy nem ér rá. Vagy nem érdekli annyiral Vagy el sem felejtette, és érdekli is, csak éppen nem gráfomén. De ha olvas valami effélét, akkor megörül, és azt mondja: „De jó, ez az! Éppen így gondolom én is!" És ennél nagyobb örömet nem szerezhetne annak, aki éppen azt megírta. Amiről például én írok, az egészen köznapi, egyszerű és magától értetődő. Sokat dolgoztam, tanultam, láttam, szenvedtem, örültem — vagyis sokat éltem, de itt már tehetünk is egy kitérőt azt megmagyarázandó, hogy mennyire szükséges újragondolni és újrafogalmazni az egész egyszerű dolgokat. Mert ez a mondat: „Sokat éltem” — önmagában egészen más képzeteket vált ki, nem azt, amit jelent. Siókat éltem, vagyis sok szeretőm volt, az egyik karjából ki, a másikéba bé; pezsgőztem, mulattam, lumpoltam. Nem dolgoztam, soha, ősz anyám tartott el, és ő fizette ki az adósságaimat is, mert természetesen adósságokat is csináltam, kártyáztam, s a kábítószert sem vetem meg, ha hozzájutok. Bárok, mulatók, szolidabb pillanatokban sarki kocsmák, luxusholmi, luxusutazások. Ugye, hogy ez jut eszünkbe? — Sokat éltél? Meg is látszik rajtad, olyan kiélt az arcod. Hát pedig nem így van. A pezsgő nem több, mint egy kellemes ital, legtöbbször a mutatás is kellemes, a szerelemről sokkal többet tud az, aki nem a mennyiség felől közelíti meg, s nem bizonyos, hogy a luxusutazás az igazi utazás. Aki főfoglalkozásban mulat, az tulajdonképpen unatkozik, és semmiképpen nem él sokat, sőt semmit sem lát és tapasztal abból a gazdag, sokszínű, néha tragikus, néha komikus, néha fárasztó, néha vidám, de sohasem unalmas valamiből, ami hatalmas, hömpölygő, méltóságos folyóhoz hasonlítható csak, s amit úgy nevezünk: élet. Nos, hát ezt csinálom én: körülnézegetek a világban, eltársalgok másokkal és magammal, s ha sikerül valami fontosat észreven- nem, leírom. Hogy élni érdekes, hogy embernek lenni felelősség, hogy az előítéletek ostobaságok, hogy a butaság rossz és veszedelmes, hogy szeressük egymást, gyerekek, de ne szeressük a rossz dolgokat és azok hordozóit, hogy éljünk szépen és értelmesen, mert meg fogunk halni, és kár értünk. Hogy nyáron nagyon meleg van, télen nagyon hideg van. a kutya ugat, a macska nyávog, és csodálatos, csodálatos falu! Közben mást is csinálok, ravaszul. Kiárusítom a készletet. Talán valahol Kosztolányinál olvastam azt, hogy a művészetnek vége, az írók önéletrajzot írnak, alkotás helyett magát a műhelyt árusítják ki. Jó volna tudni, hogy milyen könyvek olvastán gondolta ezt. Nem hiszem, hogy igaza volt ebben: egy folyamat kezdetét látta csak. De hát én nem vagyok író, nekem mindenképpen szabad kiárusítanom a készletem, vagyis a múlt. A múltam lezárt szeletét Ami már távlatot kapott. Roppant izgalmasnak látom a múltamat, mint minden ember. Kalandnak, s mint ahogy a fülszövegekben írják: „cselekményes, fordulatos, mindvégig lebilincselő történetinek tartom azt .hogy megszülettünk és felnövünk. Először gyereknek. És nagyon sokáig gyerekek vagyunk, beláthatatlan messzeségben van még a felnőttkor. — Hál’ istennek — mondta az a gyerek, aki én voltam valaha, más gyerekek pedig minél előbb felnőttek akartak lenni, milyen tarka, milyen sokféle már ez is! Aztán felnőttek leszünk. A noteszában lapozgató tanár emlékezhet arra, hogy milyen érzés a padban lapulni, eltűnni egy hát mögött, és némán rimánkodni a sorshoz, hogy csak most ne, és sápadtan menni ki a táblához, ha mégis. Milyen érdekes lehet így tanárnak lenni! Vagy orvosnak, aki maga is félt egykor, hogy fájni fog, és dermedten nézte a félelmetes formájú műszerek villogását. Vagy apának, aki megpofozza a kisfiát, mert már megint csavargott, s keze lendülete emlékszik az apai pofonra, amit ő kapott ugyanazért. Anyának, aki azt mondja: — Kislány létedre igazán rendesebben viselkedhetnél... s mintha egy rég porladó nagynéni hangja fejezné be a mondatot: — mert ki hallott már olyat, hogy egy kislány fára másszon és verekedjen! — S az egyszer volt kislány mosolyoghat magában, miközben űzi anyai mesterségét. — Köszönj szépen! — mondják a mindenkori felnőttek, de emlékezniük kell arra, hogy néha ők is unták a felnőttek szertartásait, és összeszorították a szájukat hiszen tudják, hogy tudok köszönni, legtöbbször szoktam is, dé most csak azért se. Milyen érdekes ez, milyen jó játék, mint egy állandóan változó világítású színpad, a legjelentéktelenebb apróság is távlatot kap, bonyolult összefüggések része lesz; a Beérkezett Nagyember fölismerheti az előtte álló szorongó pályakezdőben, a szakma kiváló mestere a zöldfülű kisinas valaha volt önmagát, üzennek egymásnak ama nagy folyó egymástól távol hömpölygő hullámai, de észrevesz- szük-e? De emlékszünk-e? Hát ezért írok én, hogy ne felejtsünk el emlékezni. Hiszen oly sok dolgunk van nekünk felnőtteknek; pénzt kell keresnünk, mert sajnos minden csak pénzért kapható, és miközben szörnyülkö- dünk, hogy micsoda drágaság, nemcsak azt felejtjük el, hogy ezt mondta már a nagyanyánk is — mi lesz ebből a világból, egy pár csirke két krajcár! —, hanem hogy a legfontosabb dolgokat nem pénzért mérik. A szerelemnek nincs ára, csak a kurválko- dásnak van. A barátságnak nincs. Az, örömmel végzett munka sem mérhető pénzzel, csak magát a munkát lehet és kell megfizetni. Meg kellene pihennünk egy-egy villanásnyi összemosolygásban vagy a beszélgetés csöndes óráiban, kölcsönösen gazdagítva egymást, üsse kő, legfeljebb nem nézzük meg a tévében a mai napra rendelt szent evangéliumot. S életünk folyamán többször szembe kellene néznünk azzal a kisfiúval, kislánnyal; az élesen fogalmazó, fontos dolgokban se másnak se önmagának nem hazudó, nagy tettekre és soha — megalkuvásra készülő tizenhat-tizennyolc évessel, aki mi voltunk valaha. kinek megadatott, hogy író legyen, az Lear királlyal, Natasa Rosztovával, Mesterrel és Margaritával és még mennyi mindennel gazdagítja a világot; verset ír nekünk és helyettünk a szabadságról, a szerelemről, a köznapi dolgok igézetéről. Akinek ez nem adatott meg, csak éppen gráfomén, mint én is, az megpróbál segíteni abban — miközben persze önmagának is magyaráz —, hogy emlékezzünk, hogy figyeljünk, hogy fedezzük föl a világot minden pillanatban. Hogyan változik a színpad, milyen gyorsan és alig észrevehetően mégis, már színesednek a lombok S ahol a fullasz- tó hőséget szidtuk a minap, ott már azt mondhatjuk nemsokára, hogy csak ez a rusnya tél múlna már el. Hiszeri az is nagyon érdekes és figyelemre • méltó dolog, hogy soha, amióta világ a világ, egyetlen kutya sem kezdett el még nyávogni. Hát nem? Rab László: Váróteremről váróteremre Öljünk be egy kényelmetlen általános iskolai padba, valamikor az 1968-as tanév végén. Szoron- gani fogunk abban a padban, nagyra nőtt diák nehezen fér már bele. Nem baj, gondoljunk arra, hogy pár év múlva kényelmesen elterpeszkedhetünk a technikum zöld asztalai mellett. Rlindehhez azonban utazni kell. Szálljunk fel gyorsan szüléinkkel a kisváros állomásán, s utazzunk el a Nyugatiba, ott majd átszállunk, s tovább utazunk. Kicsit küszködjünk a könnyeinkkel, amint szüléink magunkra hagynak a kollégium udvarán. Egy hónap múlva úgyis hazaengednek, ismerni fogjuk az utat, csak egyszer kell át- szállnunk. Még csak el sem ázunk, a pályaudvarra nem esik be az eső. Hetvenkettőben a technikumot szakközépiskolára változtatják, de ez a tény utazás? szokásainkon nem fog változtatni, mi ugyanúgy a Nyugatiba szállunk át. Érettségi előtt már ismerősök leszünk, kezünkben nemzedéki kegytárgyak, körözöttes kifli, pár debreceni, szelet kenyérrel, mustárral. Évekig utazgassunk így, de érettségi után fogadjuk meg, jó ideig nem szállunk vonatra. Fogadalmunkat ne tartsuk be, vitessük el magunkat katonának. Ha lehet, jó messzire vonuljunk be, a lényeg az legyen: a Nyugatit érintsük, amikor haza, illetve katonáékhoz vissza utazunk. Oldjuk meg úgy, hogy aki az Alföldön él, az a Dunántúlon szolgáljon, a dunántúliak pedig az Alföldre vonuljanak be, így nem lesz senkinek honvágya, s az átszállás is garantált. Intézzük úgy, hogy a zsoldból jusson sörre, kávéra, s az sem baj, ha a Nyugatiban bevágjuk a szokásos debrecenit. A mustárt el ne felejtsük! Amint leszerelünk, csendesen morogjuk magunk elé, már ezután nem utazunk ennyit, ígéretünket ezúttal sem sikerül majd betartani, mert egy váratlan pillanatban jelentkezni fogunk az ország legtávolabbi főis- kolájára, s mivel ott ránk — távoli vidékek küldöttjére — örömmel-várnak, el is járunk szorgalmasan. Tanuljunk levelező tagozaton, csak így ismerhetjük meg két-három éven belül az ország valamennyi vasúti megállóját, plusz még a csomópontokat. Rendszeresen szálljunk vonatra, de mindig egy nappal a konzultáció vagy vizsga előtt, egyébként nem érünk oda reggel nyolcra. A Nyugatiban fogunk leszállni, s a Déliből indulunk tovább. Ha megéhezünk útközben, kapjunk be debrecenit, öblítsük le automatikus málnával. Diplomaosztót követően szervezzük meg, hogy barátaink a tizennyolcadik vágány mellől integessenek utánunk. Jól sejtjük, nem máshol vagyunk, mint életünk fontos állomásán ... Otthon helyezkedjünk el általános iskolában. Nem fog történni velünk semmi különös, egészen addig, amíg be nem lépünk első osztályfőnöki óránkra, a legelső a tanévben. Rövid ismerkedést követően a gyerekek majd arra kérik a tanító bácsit, ugyan vigye már el őket kirándulni. Az osztály nyilván a Vidámparkot és az Állatkertet akarja meglátogatni. Ne keseredjünk el, vigyük el a gyerekeket! Pár hónap múlva, amikor újabb továbbtanulás után nézünk, s kezünkbe akad a felvételi tájékoztató, úgyis azt fogjuk tapasztalni, nem sikerül más egyetemre menni, csak háromszáz kilométerre levő intézménybe, korunknál fogva levelező tagozatra. Ezt az oktatási formát már régről kedveljük, egyedinek érezzük, speciálisnak. Hiszen hol az a másik oktatási forma, ahol a diákok táskájában együtt van pizsama, fogkefe, és az Uráli nyelvészet alapkérdései című tankönyv? Nincs is más dolgunk, csak fölszállni a kisváros állomásán, s a Nyugatiba lekászáíódni a vonatról. De most az egyszer ne rohanjunk! Menjünk be ráérősen a régi váróterembe. Ott senkit sem fogunk találni. Se berceli sokszoknyás nénikét, aki éppen hazafelé igyekezne a piacról, se nyírségi cigányokat, akik vadul vernék a gitárt, s közben szemelt riz- linget kortyolgatnának, se igazoltató rendőröket, akik itt, a szemünk láttára vizsgálják a senkiházi suhancokat, se kollégiumba visszautazó diákokat. Csak néhány kóbor utas kószál majd a hatalmas, hideg teremben. Haladásunk jelképes lesz, a hatvanas évekből sétálunk át a nyolcvanas évekbe. Ahogy majd nyílik a nyikorgós faajtó, csendesen állapítsuk meg: sokáig tart az út, amíg átérünk egyik váróteremből a másikba ... Összeállította; Réltasy Ildikó Rózsa Endre: Apu, ha én már nagy leszek... „Apu, ha én már nagy leszek, és te meg majd lenősz ...” kezdi lányom, és a szöveg túlontúl ismerős, szóról szóra elmondta már valahol valaki ... Mély hangon fölnevet apám, máig is hallani; „Apu, ha én már nagy leszek, és te meg majd lenősz .. Most látom csak, milyen öreg, a haja milyen ősz, ki térdén lovagoltatott, és „Gyű, gyű, katona" — hatalmas basszusán dalolt — lassacskán akkora, hogy bennem zokogás feszeng; térdre vethetem őt! „Apu, ha én már nagy leszek, és te meg majd lenősz ..
