Szolnok Megyei Néplap, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-18 / 168. szám

1987. JULIUS 18. Irodalom, művészet Tóth Erzsébet: Hangyatojás csak ott lenni egy szombati, családi reggelinél a párolgó tea, kakaó, méz mellett az örökmozgó gyereklábak mellett a buta és megválaszolatlan kérdések a félig vagy félig se elmesélt álmok mellett a még meleg, szétdúlt ágyak mellett egy újságba mélyedé, közömbös arc mellett a valahova készülés izgalma a repülő fürdőruhák, törölközők, termoszok mellett a készülő nyári nap mellett egy borzas, álmos feleség egy félig nyitott pongyola mellett és persze melletted is — nem gyűlölnélek csak ott lennék közömbösen akár egy szem kristálycukor vagy egy szárított hangyatojás Csukás István: Fű között csillog a harmat A fű között csillog a harmat, orra csöpög a kerti csapnak, a hajnal kocsmája ajtót nyit, a rigók nagy dáridót csapnak, a szomjas torkok ideje ez, meg az örömre szomjas léleké, fű vagyok, rigó vagyok, harmat vagyok, hallhatatlan örömöm, meglellek-é? masat rúgott a szatyorba. Péter át­ugrott a kapun, odaszaladt, elvette a kölyöktől gúzsba hálózott macs­kát, kapkodva magyarázta, hogy az állatokat szeretni kell. Taksony némán bámult elkob­zott játéka után. Hirtelen teljes hangerővel ordítani kezdett. — Automata gépsor? _ •> •}•> — Bútorraktár! — Mit mondasz, kisfiam? — Az anyád sikattyúját! A gyerek feje cékLavörös lett. Toporzékolt. Péter mezavarodottan nézte, közben a szerencsétlen macska égő csíkokat mart a kar­jára. E pillanatban előjött a házból a mama. Babafej, hájhurkák, kócos haj. összébb húzta hasán a pon­gyoláját, s egy jóltartott háziállat bamba nyugalmával nézett az új­ságosra. Péter kínosan érezte ma­gát: illetéktelenül ácsorog a kert­jük közepén, s ordíttatja a gyere­ket. Dadogva magyarázkodott. Odáig jutott, hogy . .. nem hagyta abba az állat rugdosá.. . — Te rohadt kurbli, menj a si- kattyúba! — a gyerek hangja hisz­térikus gurgulázásba fulladt, tehe­tetlenül tombolva nézett az elro­hanó macska után. A nő lustán felnevetett. — Tudja, az uram sokszor be­iszik és olyankor áll a balhé. Kö- tekszik velem, én meg visszaordí­tok. Ez egy jobb környék, tudja. Kis szünetet tartott, hogy a fiatal­ember kellően megilletődhessen a „jobb környék”-tői, ahová lám ők is bekerültek. Bizalmasan köze­lebb hajolt — Nem akarjuk, hogy azt mond­ják ránk, csúnyaságra tanítjuk a gyereket. A ronda szavakat más szóval helyettesítjük. Azt hasz­náljuk. Meg vagyunk állapodva, hogy a bútorraktár a hülyét jelen­. ti, az izéid meg helyett automata gépsort mondunk. Érti? — Aha... sikattyú? — A nőnek a... — Kurbli? — Kurva. Na mit szól? — Bámulatos. Az asszony önelégülten nevetett, nősténypillantással mérte végig a fiatalembert, s dicsekvő jókedvé­ben megsimította Taksonyka fe­jét. A hirtelen-váratlan mozdulattól a mellette álló gyerek ijedt csuk­lással abbahagyta a dühöngő bő­gőst, megrettenve rántotta fejét a nyaka közé, kezét arca elé kapta. Péter látta: kialakult védekező reflex. A ház mellett a szárítókötélen ágynemű s egy gumilepedő kite­rítve. Az újságos-tanár előtt össze­állt a hitvány képlet: Taksonyka rémülten iszkol a folyton üvöltöző és ráverő felnőttek elől, álmában bepisil, csenevész lelke torzul ök- lendezi vissza a rázúduló erősza­kot, kisegítő iskolába kerül majd, de csúnya . zavakat nem használ, azt meg kell adni. Másnap reggel Péter szokás sze­rint előkészítette a gyerek kiapad­hatatlan orrához a dupla adag zsebkendőt, de a kisfiú hátat for­dított, s beoldalgott a házba, mi­kor őt meglátta. Én is erőszakos voltam vele — Péter ólmos tehe­tetlenséget érzett. Tanácstalanul topogott a galambdúcra vagy ka- kukkos órára emlékeztető levél­láda előtt, belegyömködte a la­pokat. Vállára emelte a dögnehéz újsághordó táskát, bal kezével odébb igazította sajgó bőrén a he­vedert, de így mindig tartania kel­lett, hogy vissza ne csússzon. Felpillantott a ház-behemót ab­lakaira, s hirtelen támadt indu­lattal belerúgott egy kóbor kavics­ba. — Kotrógépház! Összeállította: Békás* Ildiké Az ablaknál ülök. A fotel puha. Kárpitjá­ban nyomott minták. Elég mélyek. Jól kita- pinthatóak. Azt mond­ják vörös színűek. Vö­rös — szín. Azt. hogy gömbölyű, szögletes — értem. Ha egy almát két kezembe rejtek, tenyereim szé­le. ujjaim vége összetalálkozik. Köztük dagad az alma — ez, göm­bölyű. A mellettem levő asztalon rádió, magnó. A magnó szögletes. Ha végigsimítom — így —, ez a teteje, itt az éle és a sarka. A bil­lentyűk is szögletesek — a kezem­mel látom. Sok dolgot látok még így. A hideget és a meleget, a si­maságot és az érdességet. Tudom, hogy a víz folyékony. A vizet kü­lönben is nagyon szeretem. Azért, mert azt mondják róla: színtelen. Szín, színű, színes — ezeket a fo­galmakat sehogy sem értem. Apa néhányszor megpróbálta megma­gyarázni. Dühroham és sírás lett a vége. Ilyenkor anya is mindig sírt — hallottam. Apa valami olyasmit mondott: ahogy az egyik tárgy koc­ka alakú, a másik gömbölyded vagy éppen sokszögű, ugyanúgy zöld, kék. piros és ... elfelejtettem. Pe­dig több szót is mondott. De miért jegyezzem meg? Nekem semmit sem jelentenek. Eh, hallgass inkább zenét! Ra­velt. Felállsz szépen. Négy lépés a könyvespolcig. Most egy balra. Ki­nyújtod a bal kezed. Igen. Itt van­nak a hanglemezrekeszek. A máso­dikban van a Bolero. Egy. kettő. Ez az. Most egy lépés jobbra. Utá­na 180 fok. Négy lépés. Forgás. Le­ülsz. A rádió második gombja. Le. így. Felállás. A fenébe is! Miért ül­tél le? Ha másfelet lépsz jobbra és úgy jössz vissza, máris célnál vagy. Nem. nem fárasztó. Hogy kuncog­tak ... Kuncogtak? Nyeríthettek a srácok, amikor lány létedre beáll­tál rolling-ballt játszani. Most már az is elég jól megy. A logikátlan­ságom bosszant. Mert a legfonto­sabb a logika és a pontosság. Enél- kül elveszett az ember. Na. mind­egy. Felállsz. Száznyolcvan fok. Fél lépés balra. Felnyitod a rádi­ót. A lemez szélét orrmagasságba és .. . Ügyes vagy. Már a koron­gon is van. A kart, így. rá a le­mezre. Gyerünk ... Ügyetlen. Leg­alább öt milliméter tévedés. Az üzemben a sajtológépnél ennyi az ujjadba is kerülhetne. Na, még egyszer. Helyes. Ülj a szőnyegre, úgy kényelmesebb. Miez ? ! Aha — ráültél a hamutartóra. Feledékeny- ség. Ma rossz formában vagy. Egy fél órája sincs, hogy a földön ülve cigiztél és hallgattad a magnót, önkontroll — mit is? Ugyan! Túl­ságosan lebecsülöd magad. Latino- vits Adyt szavalt. Azért nem árt a tréning. A feldöntött hamutartó a bizonyíték. Most tele van csikkel meg szeméttel a szőnyeg. Már szól a zene. Nem érdekes. Elmégy a sarokba a porszívóért és rendet te­remtesz magad körül. Oké. Felál­lás Itt a rádió. Igen. Félfordulat, öt lépés, még egy kicsit. Lehajolsz. Ez az. A konnektor derékmagas­ságban jobbkéz felől. Na. hol vagy? Végre. Száznyolcvan fok. Most jön a neheze. Azt. hogy hol a szemét, bajos kiszámítani. Minden esetre bekapcs. Három lépés. Gyerünk. Talán jó lesz. Szépen helyre raksz mindent. A villát kihúzod. Mehetsz művelődni. Vissza kettő, balra egy. Asztal. Itt a cigi, öngyújtó. De ho­vá tetted a hamutartót? • Jó ég! Nem tudom. A földön lenne? Nem találom. Jaj. a fejem. Az asztal. Na, csak nem fogsz sírni? Szedd össze magad! Ha ideges vagy. hi­bát hibára halmozol. Nyugi, nyu­gi! Számolj tízig! Egy, kettő.. Oké. És gondolkozz! A Boleróból ezt a részt szeretem a legjobban ... Nahát, hol az a hamutartó? A fo­Horváth Sándor: r Arnyjáték telben. Hát persze. Itt van. Most már leülhetsz. Nem. Kinyitod az ablakot. Fotel. Megvan. Beletér­delsz. Jobb kéz. Nyitva van. Le. Fordulsz. Vagy nem is. Fél lépés hátra. Egy kicsit balra. Csüccs. Szép ez a zene. Szép. Ezzel is sok bajom van. Mert ugye. a zene a hangok, azok szépek vagy hamisak. De hogyan szép a virág? Illatától? Nem. Apa azt mondta, színétől és formájától. Ennek a felét értem. Igazából még annyit sem. Mert szép-e a gömbölyű, a szögletes vagy a lapos? Az nem szép — az gömbölyű, szögletes vagy lapos. A múltkor anyával sétáltunk az ut­cán. Egy szép hang mondta: de szép lány. kár, hogy vak. Eszerint én is szép vagyok. Én. Ez jó kiin­dulási alap. A világból magamat ismerem a legjobban, meg ezt a szobát, meg a gépet, amir- a gyár­ban dolgozom. Na, azt kell is. Egy évig tanítottak. A gépet a fülem­mel látom. Ha nem a megszokott ütemben kattog, akkor baj van. Le kell állítani és a garatból ki­piszkálni a beszorult lemezt. Ne­kem a gépem hangja szép. Apa a vízcsobogást utálja. Azt mondja, zavarja. Pedig a víz százféleképp tud zenélni. Tud csengeni és su­sogni, és csörrenni — ez is szép. De mitől vagyok én szép? Hosszú a hajam, feketének mondják. Az arcom ovális. Olyan nagy tojás. S az orrom. Hm. Az orrom — apa azt mondja: pisze. A szemem is fekete. Apa szerint nem olyan, mint a többi munkatársamé. Csil­log. van benne élet. Anyától egy­szer megkérdeztem, neki tetszik-e a szemem. Sokáig hangosan sírt. Először nem értettem, miért. Aztán persze rájöttem. Az orrom, a ha­jam. az ajkam, a lábam, a mellem és úgy egybe az egész, ami én va­gyok. lehet szép. és beszélni is sza­bad róla. A szememről viszont nem. Mert nem látok. Jó lenne, ha egyszer valaki pontosan megma­gyarázná. mi az. hogy látni. Vagy egy éve apa azt mondta anyának: szörnyű lehet születéstől halálig örök sötétségben élni. Tudtam, hogy rólam beszélnek, mégsem ér­tettem. Mi az. hogy sötétség? Ezen sokat gondolkoztam. Ahogy a lá­tás lényegét sem képes senki meg­magyarázni. úgy ezt is hiába kér­dem. Magam jöttem rá. Nem volt egyszerű. Abból kellett kiindulni, hogy a sötétséget az okozza.... hogy is mondjam .... szóval, hogy hiányzik a szemem. Ha egy érzék­szerv nem működik, az a sötétség. Innen a megoldás már csak egy lé­pésre volt. Kerestem a magnón egy kemény rock-számot, aztán vattát tömtem a fülembe, és rá­tapasztottam a kezemet. Megszűnt az egész világ — teljesen sötét lett. Már percek óta hallgat a lemez­játszó. Na. ne bambulj! Feltápász­kodás. Fél lépés előre. A kart he­lyére. A lemezt le. Száznyolcvan fok. négy lépés. Másfél balra. Re­kesz. egy. kettő. Már a helyén is van. Hány óra lehet? Körülbelül négy. Bing. bing. bing. bing — ez a falióra. Kösz. Szóval, négy. Ha­zajöhetne már valaki. Szombat, négy óra. Kezd itt hűvös lenni. Na, persze, te pupák. Nyitva hagytad az ablakot. Megfeledkeztél róla. Bezárod szépen. így. Másról feledkeztél meg? Gondolkozz! Ja, a cigi. Hol a hamutartó? Persze megint a földön. Itt van. Benne a csikk. Jobban kell vigyáznod. Csi­gavér. Még felgyújtod a házat. Éhes vagyok. Kinn a konyhában van szendvics. Gyerünk! Az ajtóig négy lépés. Ha akarom, három is elég. Próba. Egy, kettő, há.. . neki a falnak! Ejnye! Ejnye! Na nézzük csak: mennyit tévedtél. így. Balra, balra. Itt az ajtó. Fél lépés. Ez sok. Nagyon sok. Nincs valami jó na­pod. De nem kell elkenődnöd. A legfontosabb a logika és a pontos­ság. A folyosó veszélyes. Mindig útban hagynak valamit. Mondom. Ráléptem egy papucsra. Kicsi. Az öcskösé lehet. Az öcskösre azt mondják: aranyos. Az azt jelenti: kívül-belül szép. A fele biztosan igaz. Az öcskös. okos. jópofa gye­rek. És szép a hangja. Tiszta. Itt az ajtó. Két lépés az asztalig. Kö­zépen rajta a tálca. Mindennek megszokott helye van. Könnyen megtalálom. A kenyér egy kicsit megszáradt. Annyi baj! Anya szendvicsét Tomi. a barátom is nagyon szereti. Tomi azt mondja, hogy ő lát. Apa szerint ő is vak. Egyszer együtt voltunk az orvos­nál. A szemész mondta: Tomi látá­sa kétszázalákos. Még javítható. Kiskorában rendesen látott. Már nem sokra emlékszik. A formákra inkább. A színekre nem. Kár. így ő sem tudja megmagyarázni. De azért nagyon Jó vele. Azt hi­szem. szeretem. Bár a szerelemmel kicsit ■ úgy vagyok, mint a színek­kel. Tudom, hogy van, dej hogy milyen ... Még jó, hogy nem a szememmel kell érezni, hanem va­lahol belül. A szívemmel. A szívem nem vak. Az oldalpáron Mezey litván grafikái Törő István: Halászunk A hajnal vizenyős partján, szabad perceinkre rátapadva dobáljuk horgunkat, mint álarcos halászok, arcunkon elsimulnak az éjszaka megjárt poklai, jósok sem lehetünk, értelmünk szelét nem érzik a fák. a folyó hallgatag sikamlósát a partok fékezik, szemgolyónkban összesűrűsödik a táj. a felhőkkel úszó tavasz, s testünk, akár egy tisztuló pohár, ébren fogadja a belecsordogáló fényeket — halászgatunk csöndben és magányosan, de egyre súlyosabb létünk után türelemmel nyúlunk, s minden mozdulatunkat pedzegeti a sorsunk •— hány szárnyalásba fogtunk, s hány bukást nyeltünk le, mindig kihalásztuk mélységekből a magasságot, életünk faggatjuk, elragadt örömökkel keltünk útra. s megfejtett titkunkat mások fölözik le, mert beérjük azzal, hogy hazaérünk, s elveszünk otthonunk magasba ívelő betonkalickájában.

Next

/
Thumbnails
Contents