Szolnok Megyei Néplap, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
8 Irodalom» művészet 1987. JÚLIUS 18. Sánta György: A baleset ajd egy éve szolgálok becsülettel. Még azt se mondták eddig, hogy menjek odébb. Nincs rossz dolgom a laktanyában. Az első nehezebb hónapok után még az eltávozásokat is úgy kaptam, ahogy én elképzeltem. Ezt persze nem tudta se a parancsnokom, se nagyanyám. (Apámra alig, anyámra halványan emlékszem. Annyit tudok, hogy apám > „hagyott itt minket”. Nagyanyám így érzékeltette rettenetes megvetését. Édesanyám pedig „bánatában utána halt”. Így tanította; szinte a számba rágta.) Később rájöttem: több ebbep a lánya iránt érzett kegyelet, mint az igazság. De én is így adtam tovább. Még itt is így beszéltem róla. Észrevettem, hogy sokan velem éreznek. A tisztek közül is néhányan. Az eltávozások alkalmával, alighogy hazaértem, levetettem az egyenruhát. Pedig ez szabálytalan. Miután átöltöztem, nagyanyám sose állta meg' dicsérő megjegyzés nélkül: megemberesedtem, a régi ruháim feszülnek a vállaimon. Ahová ilyenkor mentem, ott az egyenruha sem okozott volna zavart vagy feltűnést. Sétáltam a városban, végig a Körúton, amerre a tömeg sodort. Legtöbbször a Szigetre. Néhányszor leszólítottam egy-egy csinos lányt. De nem sokat beszéltem. Hallgatásom valóságos szófolyamokat indított el bennük. Élveztem ezeket a vasárnapokat. De én azt is észrevettem, ami mellett más elment, arra is rezdültem, ami mást hidegen hagyott, mert az „elcserélt külsőm”, akár akartam, akár nem, nyugtalanított. Ha néha mégis beszélni támadt kedvem, ködösen, de nagy átéléssel különös kémhistóriákat és bravúros szökések történetét adtam elő. Azon a szombat estén, amikor „dobbantottam” a laktanyából, ugyanaz a mechanizmus működött bennem, mint amikor otthon átöltöztem. Az elmúlt vasárnap voltam szabályos eltávozáson. Mégis, miután az alegység-ügyeletes ellenőrizte a létszámot, már éreztem, hogy felhúzódott bennem egy furcsa órarugó. Kattogni kezdett az időzítés. Az ügyeletes sebtében beírta a könyvbe a létszámot. Lerohant jelenteni. Ezzel, a tv-műsor megkezdése előtt letudta a kötelességét. Valami krimi kezdődött. Mindenki oda tódult. Ekkorra én már ott is voltam meg máshol is. Ügy képzeltem magam, hogy sápadt vagyok, ajkam keményen ösz- szezárva, a szemem furcsán csillog. Elfogott a rémület. Ha a folyosón összetalálkozom valamelyik elöljáróval, mindent leolvas az arcomról. Bementem a mosdóba, hogy a tükörben megnézzem magam, és helyreigazítsam a vonásaimat. Sápadt is voltam, a számat is összezártam, a szemem is furcsa volt. Megmosakodtam. A hideg víztől piros foltok ütöttek ki a képemen Ez mégis más, mint az a kértaairc. Lementem a többiekkel. Eközben már azt a fesztelen mozgást éreztem. ahogy elhaladok az ügyeletes asztala előtt, végigmegyek a folyosón, esetleg válaszolok egy kérdésre, majd kilépek az udvaron, és külsőleg nyugodtan eltűnök a sötétben a kerítés felé. Ősz volt, szeptember vége. Még langyos az este, de én valami szokatlan mozdulatlanságot éreztem. Mintha láthatatlan pókháló fonna körül. Mint amikor egy hernyó be- gubózni készül. Nem tiltakozik a téli álom ellen. Elfogadja sírnak, ágynak a selyemgubót. Míg a kerítés felé lopakodtam, az járt az eszembe: takarodó után engem is vár az ágy. Társaim ott szuszognak körülöttem. Lassan én is elalszom. Nem mondom, hogy igazán otthonos egy laktanyai körlet, de a lefekvés előtti mormoló beszélgetés, ásítozás, rendezkedés ad valami meghittséget. Nem olyan kietlen az egyedüllét, mint itt, a laktanyaudvar homályos szegletében. Megálltam. Az őr mozgását figyeltem. Halálra szántan. Tudtam, hogy jogosan szólít fel. ha észrevesz. Tudtam, hogy nem állok meg. Nem bírnám el a szégyent, hogy így kaptak el. Megdöbbentett a saját észjárásom, ferde logikám. Akkor miért dekkolok itt? Miért nem megyek vissza csendesen a körletbe, és ülök a kékesen vfl lódzó képernyő előtt? Ha ebben a pillanatban valami magyarázat kipattanna az agyamból, nem is bánnám. Meg is nyugodnék. Mert kinek kell ez a feszültség, ez az izgalom? Azt mondják, ha megöregszik az ember, már nem csinál hülyeségeket. Ha megöregszik?! De pont a hülyeségei miatt nem tudja meg. hogy hülyeséget csinált?! Most is kaphatok egy golyót, és vége. Azt a helyet kerestem, ahol már valaki megbontotta a kerítést. Kijutottam. Nem mondhatom, hogy szerencsésen, mert erre sose számítottam. És most. hogy a város felé talpaltam, egy cseppnyi elégedettség sem muzsikált bennem. Megtettem. Kész. Annak ellenére. hogy sose kívánkoztam a bizonytalanba. összeszorult a szívem; a műsor után az ágyszomszédom keresni fog. Arról nem is fantáziáltam. hogy nem szól senkinek. Csak a legrosszabb eshetőségeket vettem figyelembe, bár a következményeket el akartam kerülni. Más a leszámolás izgalma, mint a bujkálásé. Nem semmiért tesz ilyet az ember. Tíz hónap laktanyaélet. Nem is volt mindig rossz élet. De az életforma, a helyzet kikezdte az embert. Legtöbben egy lányért, egy ölelésért dobbantanak, Én egy éjszakát akartam szerezni magamnak Egy más éjszakát És nem tudtam megvárni, míg magától eljön. Talán akkor nem is lenne érdekes, izgalmas. Most még nyugodt lehetek. A társaim lélegzet-visszafojtva tapadnak a képernyőre. Szombat van, aki megteheti, szórakozik. A levegőben volt ez a „szombati hangulat”. A távoli kerthelyiségekből muzsika foszlányait hozta felém a langyos légmozgás. Az est is olyan lusta, mintha egy lüktető hét fáradalmait pihenné. Én pedig sietős léptekkel gyalogoltam bele abba a „más éjszakába”, amely egyre inkább tele lett azzal, amit magam mögött, hagy- _ tam. Mégsem fordultam vissza. Sokszor, nem fordul vissza az ember, amikor úgy érzi: a vesztébe rohan. Az órámra pillantottam. Tízet mutatott. Vége a filmnek. Takarodó. A fiúk felmennek a körletbe. Lefekvéskor észreveszik. hogy üres az ágyam. A szomszédom jelent. (Mást nem tehet. Ha nem íg.V cselekszik, még rajta is elverik a port.) A készültség már lendül is utánam. Ha még útközben elkapnak, a balhé se olyan óriási, és magamai is elégedett lehetek. Bennem volt, hogy sétálóra fogom a lépteimet és bevárom a szolgálati GAZ-t. Szépen visszavisznek. Keményen megmossák a fejem, és ezzel „el van felejtve” a dolog. De amikor magam elé idéztem a laktanyakapun kiforduló autót, és szinte hallottam a kerekek surro- gását. rohanni kezdtem. És olyan mohón kívántam megtartani ezt az éjszakát, hogy körülnéztem: hová bújhatnék, mit tehetnék, nehogy elkapjanak! Autószerelő szakképzettséggel, sofőr létemre ne tudnék megpattanni előlük? Az Apály utcában sikerült kinyitni egy fehér színű kocsit. Él is indítottam. Ekkor már tudtam, hogy nyertem. Nyertem? Ki tudja azt, az éjszaka kezdetén? Jól felpörgettem a motort. A száguldás megdobogtatta a szívem. Olyan kezdett lenni ez az éjszaka, mint egy új szerető. Bár tudnám felejteni a régit. (A szabályos tíz hónapot, ami mögöttem voit.) Lassítottam. Szinte andalogva vettem a kanyarokat. Fölöttem lámpák himbálóztak. A szembejövő kocsik rám meresztették reflektoraikat. Egyik-másik még pislogott is. Kiszáradt a szám. Amikor rágyújtottam, reszketett a kezem. Üjra az elmúlt tíz hónapra gondoltam. összerondítottam mindent. Helyrehozhatatlanul?! Mégis szeretném ébresztő előtt visszalopni magam. Ha lenne egy lány, akihez igazán közöm volna, ma biztosan felkeresném. Lelkendező izgalommal cipelném, vinném ke- resztül-kasul a városon. Lehet, hogy úgy a jó. amikor senkihez se tartozunk?! Nekem most nem jó. Visszagondoltam a hétköznapjaimra. Kopárnak, sivárnak mondtuk. Volt. aki már a centimétert vagdalta a múló napok szerint. Most mégis úgy tekintettem erre az időre, mint a visszahozhatatlanra. De a fenyítés után minden ott folytatódik, ahol félbehagytam. Mégis miért ez a görcsös kívánkozás egyik helyzetből a másikba, majd vissza? A vágy meg a félelem együtt? Miért van. hogy már visz- sza is mennék?! Már azt tervezem, hogy szépen .visszaviszem a kocsit oda. ahonnan elhoztam. Vigyázva veszem a kanyarokat Mintha az én első gépkocsim lenne. Nem örülnék én se, ha reggel a hűlt helyét találnám az autómnak. Bizony isten visszaviszem! Mi a fenének hordom magamnál azt a sok kulcsot? Ha azok nem lennének, már régen a laktanyában csücsülnék. Mikor fogok én a laktanyában csücsülni? Ha elkapnak. A bőröm zsugorodni kezdett a rémülettől Vissza akarok én menni, visszamegyek magamtól. Ha elmúlik az éjszaka. Ez már úgyis az enyém. Eljöttem. Ne keressétek. Hirtelen fékeztem. Pontosan parkoltam. Miután kiszálltam, megnéztem a helyet és a körülményeket, nehogy valami szabálytalanságon érjenek. Hiába játszottam bújócskát önmagámmal: feldúlt és nyugtalan voltam. Nem mindegy, hol kapom be a szíverősítőt. Legalkalmasabbnak egy bisztrófélét találtam. Sört ittam és konyakot. Felejteni akartam. Nehezen sikerült Amikor úgy éreztem, mintha vattán lépkednék, megkerestem a gépkocsit. Lassan körözni kezdtem körülötte. Már nem az érdekelt, hogy keresnék vagy sem. Vissza kell vinnem — csaptam be magam és beugrottam a kocsiba. Ügy éreztem, hogy bravúrosan fordultam ki a járda mellől. Hamarosan a legnagyob sebességbe kapcsoltam. Kihalt, hosszú utakat kerestem. ahol lódulhatok, lendülhetek, mint a hintán. Megijedtem, amikor minden imbolyogni kezdett körülöttem. Félreálltam, hogy ösz- szeszedjem magam. Amikor a kocsi mellett nyújtóztam egyet, majdnem elestem. Visszaültem. A kattogás elmúlt a fejemben. A kormányra dőltem. Ebben a helyzetben nem fér meg a pihenés, a bóbiskolás. A nyugalmat ott hagytam a laktanyában. Ez az éjszaka egy lopott tárgy. Túl kell adni rajta. Amíg nem kerül az orgazdához, a tolvajt nyugtalanítja. llluh István versei: t Álmodom A fél-világ dundi Csontjaimra támaszkodom A holnapom megálmodom Ha mozdulatlanná dermedek A föld-anyám szív.e Fogad mint édes ^gyermeket A hant süpped S röptét fölöttem A fejfa rozsdás ősi törvények szerint Múló rendeket A kutya ugat a pénz legyint A történelem megint Játszik A Föld lassan kering Pávát játszik A Nap lustán ásít A fél-világ dundi Pávát játszik a liba A másik ösztövér Arany-tollat aggat magára Két milliárd girhes Mani Mani s arany-dózis * Két milliárd kövér A Metamorfózis ára Szakmáry Katalin: Mondj exkavátort! önnyezni kezdtem. Részeg vagyok. Tolvaj lettem. Elorzom az éjszakát ami nem is az enyém. Automatikusan gázt adtam. Felengedtem a kuplungot. Csak ezután csaptam be az ajtót. Ügy vezettem, hogy köny- nyeim fátyolán át alig láttam valamit. Lementem a rakpartra. Visszaviszem. visszaviszem —• mondogattam magamban, mintha zokognék. Mindent visszafordítok. Hisz nem fér meg minden együtt ebben az éjszakában. Valahogy semmi se illik össze. Mivel illene a dobbantás. a kocsilopás, az ittas vezetés...? A makogásommal. hogy.. hogy... csak ez az éjszaka kellett... a reggeli tornán már ott leszek. . . mi egy éjszaka a tíz hónaphoz. . . el is felejtem. . . a tíz hónap a valóság: az élet. a tapintható. . . mit nekem egy éjszaka. .? — Ha nem illik össze, hát nem illik. . tudtam én magamtól. . ha összeillene, nem keresne a készültség. . . meg is fogom mondani. .. most már el is kaphatnak... pedig az ember, hogy szeretne, hogy szeretne. . vissza kell vinni a kocsit. . . Apály utca. . . százhúsz?. . . az istenit...! „Ez a baleset szeptember harmincadikén O.OJ-kor történt a Lánchíd pesti hídfőjénél. A Wartburg megcsúszott, és teljes sebességgel a hídtartó kőpillémek ütközött. A mentőorvos csak a beállt halált tudta megállapítani A katona az MN... számú alakulathoz tartozott.” Péter megkönnyebbülten húzta le csontos válláról a dögnéhéz újságos táska hevederét, s a huszonöt kilónyi papírt a földre zökkentette. A levélláda, amibe a Lúdas Matyit meg a Népszavát gyömöszölte, egyaránt emlékeztette galambdúcra vagy kakukkos órára. Kedvelt pihenője volt a négyszintes családi palota előtti útszakasz. Itt parkolt az a vadonatúj Mercedes kombi, amelyet naponta megbámult, nemrég múlt kamaszkora sővárgó gyönyörűségével. Péter huszonhárom éves volt, hajnalban újságos, napközben matek—fizika szakos tanár, este kissé fáradt ifjú férj és leendő apa. Nekifeledkezett áhítattal topogott a reggeli fényben csillogó autó körül. — Te ki vagy? Hova mész? Most mért álltái meg? A kerítésrácsba kapaszkodó gyerek öregszemű, fonnyadt kisma- jomra emlékeztette, öt éves lehetett. Nagy lélegzettel szívogatta csorgó orrát, és beszélgetni akart. — Téged hogy hívnak? — Péternek. És téged? — Taksonyka. Van biciklim! Eeee brrr, dzszszs. látod ? Nem ' is bicikli, hanem motor. Honda! Mmmmm, eeeee! Anyu dugattyút nézett tegnap a videóban Lujzi nénivel. — Mit nézett anyu? — Nénit meg bácsit. Dugattyúztak. Apu is szokott, de most árul a vásárban. Zzzzzzz. . . Péter nem nézhette tovább, hogyan lüfög a gyerek orrábó] a nyúlós váladék, s folyton lenyalja. Két papírzsebkendőt vett elő, egymásra tette, megfújatta Taksony- kával az orrát, s a súlyos tartalmat jobb híján a saját zsebébe gyűrte. Ezután Taksonyka reggelente hűségesen és szortyogva várakozott a vasrács előtt. Péter megtörölte az orrát, s meghallgatta hangutánzó szavakkal telezsúfolt, zagyva kis beszámolóit. „És akkor az autó baaang, a rendőr tatatata és puff!” Hadonászott, mutogatott a kiskölyök, mintha egy alig tanult idegen nyelven akarná megértetni magát. Ezzel a gyerekkel nem szoktak beszélgetni, állapította meg az újságos. A suta történeteket ke- rekítgetve ízes falatokként adogatta a kisfiú szájába anyanyelve szavait. Barátságuk azon a napon fejeződött be, amikor a reggeli újsághordás idején Taksonyka nem a kerítésen csüngött, mint rendesen, hanem bent a gyepen rohangált, kezében műanyag raffiából horgolt bevásárlószatyor. Egy kóbor kismacskát üldözött. Utolérte, megragadta a bal első lábát, s bele- nyamvasztotta a hálóba. Kinyújtott kézzel lógatta maga előtt a mozgolódó csomagot, s megfontoltan rugdosni kezdte. Indulat nélküli faarccal szemlélte S háló résein ki-be kínlódó kis mancsokat. — Taksonyka, hagyd abba, ßj a cicának! A kisfiú felnézett az újságosra, elmosolyodott — orrából maszatos nyálka nyúlt az álláig —, és hatalM K
