Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-27 / 150. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. JÚNIUS 27. A Néplap vendége Mohi Zoltán „Édesapám hatéves koromban levitt az uszodába” „Tehetséges, de kicsit szeleburdi” — mondta róla a vízilabda szakág országos vezetője a minap. Éppen azután, hogy hazai közönség előtt mutatkozhatott be válogatott­ként — méghozzá góllal — Mohi Zoltán, a Szolnoki Víz­ügy SE pólósa, ráadásul éppen a világ legjobbjaiként elis­mert jugoszlávok ellen. Ez a fiatalember húszéves korá­ra bejárta fél Európát, meghatározó játékosa volt az 1984-es IBV-válogatottnak, szerepelt ifjúsági Európa- és világbajnoki döntőben, tagja volt az MNK-győztes csapat­nak. az idén felnőttválogatott is lett és a szakemberek szerint nagy jövő előtt áll a sportágban. Talán nemcsak a vízilabdázás hívei kíváncsiak rá: milyen is közelről, szem­től szemben, civil emberként Mohi Zoltán. — Mi ez a sebhely a bal szeme fölött? Sportsérülés? — A. dehogy. Ezt már so­kan megkérdezték tőlem, most legalább tisztázhatjuk. Gyerekkori emlék: volt egy daganat a szemem mellett, ötéves koromban operálták ki, a vágás helye viszont megmaradt. Ennyi az egész. — Gondolom, a vízzel kö­tött barátság időpontja is visszanyúlik a gyerekkorba. — Igen. bár a családomban korábban nem sportolt senki, édesapám hatéves koromban levitt az uszodába. Hasznos Pista bácsihoz, ö szerettette meg velem a vizet, az úszást, ott is ragadtam. Közben a Ságvári iskolába jártam, reggelenként előtte egy-egy órán át úszkáltam a Damja- nichban, délutánonként két­szer ennyi volt az adag. Négy évvel később már a Vízügy SE igazolt verseny­zője voltam, a mellúszás egész jól is ment. De minden úszásnemet gyakorolnom kellett, és a vége felé már untam. Egyre sűrűbben ka­csingattam edzés közben a vízilabdázók felé. A követ­kező nyáron aztán odaálltam Agócs Gyula edző elé. hogy hadd próbálhassam ki ma­gam ebben a játékban, ösz- szel már szerepeltem is az úttörő II. korcsoport bajnok­ságában. — Szóval ez ilyen egysze­rű? Ennyire könnyű lenne vízilabdázóvá válni? — Az én esetemben így történt. Egyébként a száraz­földi labdajátékokat is na­gyon szerettem mindig, szí­vesen kosaraztam, kézilab­dáztam és fociztam, amikor csak lehetett. Egyszerűen jobban vonzott a góllövés, a csapatjáték, mint a monoton úszkálás faltól falig. Viszont a vizet is imádom, talán meg sem tudnék lenni az uszoda nélkül. így aztán, amikor az úszást már untam, és hívtak egy focicsapatba, mégis csak úgy választottam, hogy a víztől és labdától se kelljen elszakadnom. — Azért nyilván nem elég csak szeretni a pólózást. . . — Persze, meg is kell ta­nulni sorban minden csínját- bínját. Szerencsémre Agócs Gyula igen jó edzőm volt. sokat köszönhetek neki. Már az első bajnoki meccseimen sokszor kerültem gólhelyzet­be. de nem igen tudtam eze­ket kihasználni, ő főleg az ilyen ziccerek értékesítését meg a csapatjáték szellemét verte belém. Ráadásul olyan társaim voltak a korosztály­ban. mint Vasicsek. Czibul- ka. Bíró Viktor, akik ugyan fiatalabbak egy évvel, de öröm volt velük együtt ját­szani. Közösen szerepeltünk a Vízügy úttörő I. és serdü­lőcsapatában is. Később az ifiben Urbán Lajos lett az edzőm, és 1984-ben Nagy Szabolccsal együtt az ifjúsá­gi válogatottba is meghívtak. — Akkor volt az Ifjúsági Barátság Verseny is. ugye? — Igen. Bugáriában. Elő­zőleg jól ment a játék. Mol­nár Endre szövetségi kapi­tány többet is várt tőlem ezen a tornán, mint ameny- nyit nyújtottam. Igaz. dob­tam gólokat, de ott valahogy nem jött ki igazán a lépés. Egyébként megszoktam már az úttörő korosztálytól kezd­ve, hogy idősebbek között is játszom Talán ezért is alakult úgy, hogy általában nincs kötött szerepköröm, a mezőnyben bármilyen posz­ton viszonylag jó teljesít­ményre vagyok képes. Kifej- jezetten gyenge pontom épp úgy nincs, mint különleges erényem ebben a sportágban. — A későbbi ifjúsági vi­lágversenyeken hogy ment a játék? — Urbán Lajos mellet Szí­vós István és Kemény Fe­renc edzők is úgy értékelték, hogy jól ment. Málta szige­tén és Isztambulban is csak a szovjet válogatott vert meg minket a döntőben. Az ifi vb-n a hét magyar gólból hármat én dobtam nekik, sőt még gólpasszaim is voltak. Sajnálom, hogv ez is kevés volt... — És itthon, a felnőttcsa­patban? — Három éve játszom Ba- barczi Roland keretében, ez­alatt jó néhány gólt lőttem, de még ma is emlékszem egy sorsdöntő találatra vagy két évvel ezelőttről. a BVSC el­len. A legnagyobb élményem persze a Magyar Népköztár­sasági Kupa sorozat volt. fő­leg a döntő. — Emlékezetesebb volt, mint a külföldi meccsek? — Persze. Már az is. ahogy bejutottunk a döntőbe. Két­szer is döntetlent iátszot- unk. csak négyméteresekkel tudtuk kiharcolni a tovább­jutást. Az elődöntőben dob­tam egy gólt az Izzónak. ^ . Aztán jött az utolsó mérkő­zés. a Vasas ellen egyáltalán nem mehettünk biztosra, de azért ők is tartottak tőlünk. Óriási lehetőség volt. és ahogy beugrottunk a meden­cébe, attól kezdve már eszünkbe sem jutott, hogy ki is kaphatunk. Még az utol­só negyedben sem. amikor emberhátrányba kerültünk. — Ezért a kupagyőzele­mért talán egész Szolnok iz­gult, sőt... Aztán követke­zett a KEK-szereplés. — Igen. és ez sokat kivett a csapatból. Voltak változá­sok is, a hangulat sem a leg­jobban alakult, elhullajtot- tunk bajnoki pontokat, de szerintem a jugoszláviai kö­zépdöntőben jól ment a já­ték. A későbbi kupagyőztes csak hosszabbításban nyert ellenünk! — Mivel foglalkozik a vízi. labdázáson kívül? — A napi két edzés között az utóbbi időben főleg tanu­lással. Készülök a szegedi ta­nárképző főiskola testneve­lés szakára, levelező tagozat­ra felvételiztem. Szeretek egészen fiatal gyerekekkel is játszani, tanítgatni őket a vízilabdázásra. és azt hiszem, testnevelőként is helvtáll- nék. Bár még én is ott tar­tok. hogy szívesen veszem az idősebb játékosok tanácsait: azért mostmár kezdem meg­szerezni a kellő rutint. — Megint visszakanyarod­tunk a pólózáshoz. — Hiába, ez tölti ki az éle­tem legnagyobb részét, bár barátokat inkább a sporton kívülről keresek. Sokáig szü­leimnél éltem, mostmár sa­ját lakásom van... Szeret­nék benne maradni az Euró- pa-bajnokságra készülő vá­logatott keretben. Faragó Tamás a játékosideálom. aki mindent tudott erről a sport­ágról. Nem sokszor láttam játszani, de azt hiszem, az egész élete nagyon tanulsá­gos. Jó lenne még sok szép sikert megérni itt Szolno­kon, bár sok függ attól, ki lesz az új edző és együtt ma­rad-e a csapat. — Mit tanácsolna most egy hatéves gyereknek, aki vízi­labdázó szeretne lenni? — Csakis a többéves, rendszeres úszás adhat eh­hez megfelelő alapokat. így az edzőknek már nem kell ezzel bajlódniuk, és a tech­nikát, a labdakezelést már sokkal könnyebb megtanul­ni. csiszolgatni utána. Ha mindig van az ember előtt egy elérhető és egy maximá­lis cél, mint nekem az EB- részvétel meg az olimpiai aranyérem, akkor már nagy­részt rajtunk múlik, mire visszük az életben. Várkonyi Ferenc Ma már faluhe­lyeken is egyre kevesebb az ásott kút. Pedig egykor ezek jelentették az életet, ember és állat számára az alföldi vidéken. Képeink Tiszader- zsen, az Ady End­re út 4. szám alatt Fazekasék portá­ján készült a több mint 100 éves kút­ról. A 8—10 mé­ter mélyen lévő vízből ma már ritkábban isz­nak, mert vezeté­kes ivóvizük van. Az állatoknak vi­szont még ma is naponta abból húznak (Fotó: Tarpai Zoltán) Családos üdülés Nyílegyenes út vezet a gyár főportájától le, a lakó­telep széléig. Az évtizedek alatt ez az út egyre tovább nyújtózott, mert épül egyre több lakás, ilyen-olyan ház a gyári lakótelepen. Egy csak a változatlan: a fák, a bokrok, a virágágyások együtt nyújtóztak évtizedek alatt az úttal. Az új házak lakói is szeretik a zöldet, a virá­got, a fákat. Meg is látszik a falu képén. Azt mondja magában az ember, olyan, mint egy üdülőtelep. Ráadá­sul a Tisza is itt folyik a lakótelep szélén, napozni, pi­henni lehet a partján. Mondják, ahogy nyílik az idő, a Tisza-part benépesül évtizedek óta. Itt szövődnek a sze­relmek, hisz ez a gyár mindig rengeteg fiatalnak adott munkát. Rég nem csak azt! Otthont, értelmes életet is. És erről, az üdülőfalunak beillő vízparti településről mégis, az év minden szakában útra indulnak az embe­rek, a családok, a haza más tájaira, pihenni, üdülni. Az utóbbi évtizedben a Tisza Cipőgyár dolgozóira leginkább jellemző a családos üdülés. Elfogadott, jóváhagyott tervrajzokat terít a tárgya­lóasztalra dr. Szabó Attila, a Tisza Cipőgyár személyzeti és szociális igazgatója. — Ez a szálló, ez az üdülő — mondja, s láthatólag úgy örül neki, mint egy gyerek. Pedig a saját üdülő nem az első a martfűi gyáróriás tör­ténetében. Negyedszázada magam is jártam az első, Balatonhoz közeli tiszáson lévő üdülőben. Révfülöpön volt, s. nagyon egyszerű, job­Révfülöp a múlté. Van he­lyette szép és kényelmes Boglárlellén, ahol egyszerre negyvenhét ember töltheti szabadságát. És van Cserke- szőlőn, ahol magam is meg­fordulok egy-két órára az utóbbi években. Szép, ké­nyelmes kis házak alkotják a cipőgyári üdülőt a gyógyfür­dő szomszédságában. Minden a családok kényelmét szol­gálja benne. Engem mégis a kertje (parkja?) fog meg, ahányszor odamegyek. Kí­sértetiesen hasonlít a mart­fűi lakótelepi térségekhez, utakhoz. Gondosan kezelt a pázsitja, s rengeteg rózsa nyílik az udvar közepén. Dehát hadd szóljon már az igazgató a legújabbról, ami úgy örvendezteti. — Szóval, megvettünk Miskolc fölött, a várostól 80 kilométerre egy régi vadász­házat. Telkibányán, Zemp­lénben. Legutóbb már eme­letes turistaház volt, s íme, ez lesz belőle! A tervrajzon a neve is lát­ható az újnak: Ezüstfenyő üdülő és turistaszálló. — Az üdülő körülbelül negyvenöt személyes lesz, a turistaszállón húsz embernek adunk kényelmes szobát. Az átalakítás megkezdődött, s remélhetőleg sokan élvezik majd a csodás környezetét. A tiszás emberek termé­szetesnek tartják az üdülést. Példázom ezt a tavalyi szá­mokkal. 1986-ban hatszázhu- szonkilenc felnőtt üdült Martfűről a vállalati üdülők­ben. SZOT-beutalót három- százhuszonnégyen kaptak belföldre, kilencen külföldi üdülőkbe. Persze a gyár még a külföldi lehetőséget is nö­veli; NDK csereüdülést szer­vez rendszeresen. Tavaly hu­szonkilencen utaztak oda. S aki mégse jut el? Gondol a gyerekére. Szerencsére a gyár is! 1986-ban SZOT-üdü- lőben harminc cipőgyári gye­rek nyaralt, vállalatiban pe­dig négyszázhetvenhat. Az idén se lesz kevesebb, bár a nyár késett, máris üdül például e héttel egy gyer­mekcsoportjuk. A bőripari szakszervezet üdülőjében százharminc kistiszás, a SZOT beutalójával negyven. Mivel a sokezer dolgozót fog­lalkoztató gyár családos Szóval, a Bata-íéie mun­kásházak. Megnézhetné eze­ket akár egy mai tervező is! Emeletesek, nem is egy la­kás van egy házban — még­is külön a bejárat, s szó át nem hallik a falakon. Gu­lyás Ferencék egy ilyen, két és félszobás lakást kaptak, hogy cipőgyári dolgozók let­tek. Egy nappali, meg kony­ha, fürdőszoba, egyéb a föld­szinten, két szoba az emele­ten. A legrégibb lakások fű­ban mondva toldott-foldott épülettákolmány. (Ha ezt az írást idősebbek is olvassák Martfűn, megharagszanak rám a minősítésért. Nekik ugyanis rengeteg szép emlé­kük fűződik hozzá, mégha kényelmetlenül, jobban ösz- sze is szorultak ezekben az áthallós szobákban, mint ak­koriban a gyári lakótelep társbérleteiben. Dehát hol már a társbérlet, s hol a ré­gi, révfülöpi üdülő?) SZOT üdülőjegyet keveset kap — az idén például ki- lencvenkettőt — a vállalati üdülőkben ötszázhetven csa­lád tölt egy-két hetet. Ha 1989-ben megnyílik az Ezüstfenyő is, az akkori fia­tal családok előtt ismét új lehetőség nyílik. Szerencsére ugyanis a gyár nem öregszik. A régiek, a nyugdíjba vonu­lók helyére mindig újak és újak jönnek. Mint például Gulyás Ferencék. Ök ez év januárjában érkeztek Mart­fűre, Budapestről. A férj és a feleség a közgazdasági egyetem külkereskedelmi szakán végzett, s nem is volt rossz munkahelyük a fővá­rosban. Csakhogy jöttek a gyerekek, szépen sorjában. Most 8 és 6 éves a két fiú, s 2 éves a kislány. Gulyásék elolvasták a Tisza Cipőgyár pályázati felhívását, s úgy gondolták, változtatnak éle­tükön. Alig túl a harmincon könnyen újít még az ember. Megyünk az ifjú család­apával a nyílegyenes, virá­gokkal, bokrokkal, fákkal szegett gyári lakótelepi úton. A felesége, Gulyás Mariann már otthon van szabadságon. Épp e héttől igazi, teljes ugyanis a család. Az iskolás fiú most érkezett végleg ha­za. Elsőosztályos lévén a szülők nem akartak vele osztályt bontatni a főváros­ban. Eddig a két kisebbel együtt barátkoztak új éle­tükkel. Ott laknak, azon a soron, ami a legrégebbi a Tisza Cipőgyár életében. Az első munkásházak ezek, amelye­ket még Bata, a „cipőkirály” építtetett a Tisza partjára, amikor a negyvenes években részvénytársaságot alapított Magyarországon, s urasági, jó kövér földeket vásárolt Tiiszaföldvár előtt, Rákóczi- falva után. Azóta két falu épült föl a gyár szomszédsá­gában, Rákócziújfalu és Martfű. Ami — mármint az utóbbi — rég nagyközség, s már nem arról híres, hogy egyetlen gyár az egész. Bi­zony, nyújtózik tovább a nagyközség is. Lassan — a növényolajgyár és a sörgyár révén — „összecsókolózik” Rákócziújfaluval, a cipőgyári lakótelep meg egyszercsak beköszön Tiszaföldvárra: jó napot, fogjunk össze! lése még nem egészen jó, eh­hez a lakáshoz a saját pin­cében egy kazán tartozik, amely központi fűtést bizto­sít — ha dolgoznak vele. Gulyás Mariann a föld­szinti nappaliból az udvarra tereli a fickándozó gyerekse­reget, (Hová jutunk, ha már egy „jó korban” lévő újság­író is seregnek lát három gyereket? Ugye, elhiszik, hogy nem az én szemüve­gemben van a hiba? ...) Az udvaron apró zöld kör­ték látszanak már a homo­kozóhoz legközelebb eső gyü­mölcsfán. A fiatal házaspár tavasszal nemcsak pázsitot teremtett, virágokat is ülte­tett, veteményezett egy ki­csit. Nem mondják, de ért­hető, hogy a pesti kőrenge­teg után ez is öröm volt. Gu­lyás Ferenc kimutat, a kerí­tésen épphogy túlra. Játszó­tér van ott, hintákkal. Oda is kimehetnek a srácók, ha a kedvük úgy tartja. — Nagyon kellemes — mondja Gulyás Ferenc. — Mi még nem ismerünk minden­kit, de a fiatal házaspárok­kal .már összebarátkoztunk, s azt is megszoktuk, hogy minket ismernek. Kedvesek, jószándékúak a martfűiek. A feleség két hete kapott a gyárban új beosztást. Az ismerkedés után a boltháló­zati osztály helyettes veze­tői teendőivel bízták meg. A Tisza Cipőgyár ugyanis saját bolthálózati rendszert épít ki hazánkban. Egy-két év múl­va már 55 saját boltjuk lesz, amiben nyilvánvalóan min­den gyártmányukkal talál­kozhat a vásárló. Gulyás Mariann közgazdász e háló­zat közgazdasági működteté­séért felel. A férj import­ügyintéző. Mindketten két- két idegen nyelven is beszél­nek, s nyilvánvalóan ez is hozzájárul, hogy Martfűn tisztelettel néznek föl rájuk. Ök a jövő. — A jövő héten üdülünk, már készülődöm is rá — mondja a fiatalasszony. Igen. Januárban telepedtek le a Tisza martfűi partján, s februárban, amikor a gyár­ban elkezdik az idei üdülő- jegyek osztását-szorzását, megkérdezték őket is. El- mennének-e a gyerekekkel, mondjuk Boglárlellére? Mondták, miért ne, egy hét­re! Ebéd, vacsora a gyári konyháról Később tudták meg, hogy kétszázvalamennyi forintért a gyári busz hozza-viszi az üdülőket Martfű és Boglár - lelle között. Három gyerek­kel ugyanis nem könnyű az utazás, örültek ennek is, s az se akármi, hogy ötüknek 1750 forint az egyhetes üdü­lés, teljes ellátás ára. — Ez teljesen meglepő volt — mondja elgondolkoz­va a feleség. — Legalább annyira, mint ez a kitűnő gyári étkezési lehetőség. Valamikor a gyáriak szin­te nem is használták — ha volt akkoriban — a saját konyhájukat. A Tisza Cipő­gyárban vasárnap is főztek az üzemi konyhán, s délidő­ben ünnepnapon ételhordós emberek járták a szép, nyíl­egyenes főutat. Mióta rövi­dült a munkahét, öt napon át ebédet, vacsorát találnak magúknak (még mindig ke­vés pénzért!) a gyáriak. Az igazgatótól tudom, sok pénzébe kerül ez a gyárnak, s ráadásul már figyelmeseb­ben is kell az ebéd-, meg va­csorajegyekkel bánni. Két évtizeddel ezelőtt ugyanis aki még bement, s hetes je­gyeket vett, ha mondta, ha nem tudták róla, gyári dol­gozó. Nos, már nem így van, a többgyáras nagyfaluban nem könnyű az eligazodás. Nyílegyenes úton megyek visszafelé. Munkanap van, délelőtt. A gyár előtt sok az autó, köztük nem is egy kül­földi rendszámú. Tudom, csehszlovák küldöttség járja a gyári műhelyeket. A fő­portán épp egy fekete zász­lót erősítenek tartójába. Egy öreg (mint megtudom, nem is nagyon öreg) tiszásra em­lékezik ma mindenki. Mert hiába alig múlt negyvenöt­éves a gyár, az első munká­sat rn^tr fogynak, egyre fogy­nak. Sok régi név hallatán meglepődöm, amikor fiatal emberrel fogok kezet. A gye­reke, az unokája a régi is­merősnek. Szerencsére fiatalodunk is. Az élet megy tovább. Miként a gyári út is, egyre to­vább ... Sóskúti Júlia Átalakítják az Ezüstfenyőt A pesti kőrengeteg után

Next

/
Thumbnails
Contents