Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
1987. JÚNIUS 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Hetvenöt esztendeje kezdődött w Jubiláló szakmunkásképzés a MÁV szolnoki Járműjavító Üzemében Kiállítás, előadások, kitüntetések Tegnap a MÁV Szolnoki Járműjavító Üzem szakmunkásképzésének 75. évfordulója alkalmából ünnepséget rendezték. Az eseménysorozat az üzem tanműhelyében rendezett kiállítás megnyitásával — és a nyílt foglalkozásokkal — kezdődött, majd a tiszaligeti hétvégi üdülőben előadások hangzottak el a szakmunkásképzés történetéről, a tanműhely munkájáról. az iskola és az üzem kapcsolatáról. a szakmunkásképzés időszerű feladatairól. Az üzemben folytatott szakmunkásképzés szorosan a vasút történetéhez kapcsolódik. Az 1847-ben megnyitott pest—szolnoki, majd a Szolnok—debreceni „vaspálya” az 1850-es években már halaszthatatlanná tette — a pesti műhely tehermentesítése érdekében is — a szolnoki vasúti műhely megépítését. Az 1856—58-as években épített szolnoki műhelyt 1880-ban államosították. Az első munkások cseh. német és osztrák származásúak voltak, de 1870-ben a műhelyben kötelezővé vált a magyar nyelv használata. 1876-ban Wágner Gusztávot nevezték ki a műhely főnökévé, aki hamar felismerte, hogy a fejlődéshez felkészült magyar munkásokra van szükség. A különböző szakmai tanfolyamok ezidő- ben kezdődtek a műhelyben. Az 1884. évi ipartörvény már előírta a szakimuikás tanon- coknak a tanonciskolák látogatását 1892-ben tanműhelyeket hoztak létre a műhelyben. majd 1912-ben felépült — a ma is látható öreg víztorony mellett — egy teljesen különálló tanműhely és tanonciskola. Az új tanműhely a kor igényei szerint jól felszerelt volt. az egy évre eső tanuló létszám — 1912—27 között — először csak 26 volt, de az 1930-as évek végére már 35 szakmunkás tanoncra emelkedett. 1957—1960 között az üzem Nyílt foglalkozási napot rendeztek tegnap a szolnoki MÁV Járműjavító tanműhelyében. Az intézményt meglátogatták volt oktatói, s a partner- iskolák tanárai. Képünkön az autó mata vezérlésű CNC esztergagép működését magyarázza Király Ferenc oktató a diákoknak és a vendégeknek. (Fotó: T. K. L.) szakmunkástanulók száma már 415 volt, de ez az 1960- as évek végére maid ezerre emelkedett. 1970-ben elkészült az új tanműhely, korszerű lakatos, kovács, villanyszerelő. forgácsoló, hegesztő műhelyben tanulhattak a fiatalok. 1977-től szakközépiskolai szinten is folyik szakmunkásképzés az üzem tanműhelyében. Az elmúlt években — a járműjavítási munka korszerűsödésének következményeként ismét növekedett az üzem vonzóereje, nőtt a szakmunkástanulók száma. Jelenleg ötszázhatvanhárom ..öregdiák”, volt tanuló dolgozik szakmunkásként az üzemben. A mai szakmunkás tanulók — megváltozott feltételek között — jól teljesítik kötelezettségeiket, fel- készültségük alapján az üzem támaszkodhat, alapozhat munkájukra. A Járműjavító Üzem. régebbi nevén a MÁV Műhely munkássága a kezdetektől fogva egyre nagyobb súllyal bírt Szolnok munkásmozgalmában. Különösen így volt ez 1919-ben, az ellenforradalmi korszakban, maid a felszabadulás után. A romok eltakarítása Szolnokon már 1944. november 7-én megkezdődött. a MÁV műhelybéli munkásoknak nagy szerepük volt az élet újraindításában. A szervezett munkássá válást az első időkben az 1875- ben megalakult Fáklyatársulat is jól segítette, olvasó- szoba, vasárnapi rajziskola, majd dalárda alakult. 1896- ban a különböző egyesületek megalakították a Millenium önképző, Dal- és Zeneegyle- tet. Szerepe különösen az első világháborút megelőző időkben messzi túlnőtt az üzem keretein. A tanácshatalom leverését követően 1921-ben éledezett újra a műhelyi kulturális élet. a munkások fizetésük két százalékát ajánlották fel kulturális célokra. A város sportéletében is jelentős szerepük volt és van az üzem munkásainak. 1910- ben megalakult a Szolnoki MÁV Sportegyesület, azóta is — különböző fúziók után — a versenysport egyik helyi bázisa. A volt „tanoncok” — később szakmunkástanulók a sport és kulturális tevékenységük mellett felnőtté válásuk után — generációként számottevő alakítói a város, a megye közéletének. A MÁV Járműjavító Üzem az ünnepséghez kapcsolódva dokumentumokkal ellátott könyvecskét jelentetett meg a 75 éve létesült „tanonc- műhelyről” és iskoláról. A tegnapi ünnepségen a szakmunkásképzésben legeredményesebben dolgozó személyeknek kitüntetéseket, jutalmakat adtak át. Jó-e, ha verseng a diák? Ha valaki csak egyszer is látta táncolni, rögtön arra gondol: csak fényesre csiszolt fekete csizmában, szalagos pörge kalapban jöhetett a világra. Olyan szenvedéllyel beszél a népi kultúra ápolásának fontosságáról, a néptáncról, hogy a hallgatóban nincs kétség afelől: az első pillanattól kezdve ezt a légkört szívta magába, eszmélése óta ezt az egy gondolatot táplálja. Pedig kertésznek készült a táncos, Papp Imre, a Szövetkezetek Jászsági Népi Együttesének vezetője, akit már felnőttként fogott meg igazán a néptánc szépsége. — A tökrökszentmiklósi református tanyán születtem, bár a személyi igazolványomba Szolnok van bejegyezve. Itt éltem nyolcéves koromig, nagyon egyszerű körülmények között, egy földes szoba-konyhában: az apám földműves volt. Természetes volt számomra, hogy azt folytatom, amit ő elkezdett; így Kecskeméten szőlő- és gyümölcstermesztést kezdtem el tanulni. Egy év után azonban haza kellett jönnöm Miklósra. Itt érettségiztem, majd a debreceni egyetem biológia-kémia szakára jártam. Ügy gondoltam. ez eléggé közel áll a kertészethez. — Mégis, hogy lett a jövendő kertészből tanár, később népművelő? — Hosszú a sora annak! Azzal kellene kezdenem, hogy a családban negyedik gyerek voltam, három testvérem halt meg előttem. Én is nagyon beteges voltam, csontgyengeséget, a háborús bujkálás alatt pedig egy krónikus megfázást szedtem össze. Tizenhárom éves koromig a család jövedelmének nagy részét orvosra költöttük. Ezután gyorsult fel az életem, elkezdtem sportolni: atlétizálni és kosárlabdázni. — Hihetetlen, hogy a velem szemben ülő, szálfaegyenes ember ilyen kálváriát járt végig.. . —i Igen, de aztán a debreceni heti háromszori kosárlabdaedzés és a tánc megtette a magáét... — ... hogy kezdődött ez utóbbi? — Miklóson jártam először tánccsoportba, aztán az egyetemen vált ez rendszeressé. Jancsó tanár úr vezetésével egyszer próbáltunk hetenként, persze nem a klasszikus értelemben vett néptáncot, hanem palotást, körmagyart, báli nyitótáncokat. Aztán amikor Jászberénybe kerültem tanítani a Lehel Vezér Gimnáziumba, „botcsinálta koreográfusként” folytattam. Akkor még igazán nem vettem komolyan, hisz közben a kosárlabda volt a nagy szerelem. El is végeztem a Testnevelési Főiskola edzői szakát. A hetvenes évek elején vett végleges fordulatot az életem. Először az iskolában alakítottunk egy csoportot, aztán a pártbizottság és a tanács ösztönzésére hoztuk létre a Jászsági Népi Együttest. Pontosan tudom a dátumot: 1971. május elsején mutatkoztunk be.. . — Magyarországon nincs Ma és holnap a megyeszékhelyen Országos szövetkezeti daiostalálkozö Tizenegyedik alkalommal adnak egymásnak találkozót a szövetkezetek égisze alatt működő öntevékeny kórusok. A dalostalálkozó házigazdái ma és holnap a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Tanácsa és a TOT Szolnok Megyei Szövetsége, a KÓTA megyei szervezete, Szolnok Város Tanácsa, valamint a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ lesznek. Szombaton délután kettőkor két helyszínen, a Tisza- parti Gimnázium, illetve a Pálfy János Szakközépiskola aulájában kezdődik meg a program: a Tiszapartiban az egynemű kórusok, a Pál- fy-ban pedig vegyeskarok bemutató hangversenyeit tartják. A jelentkezések alapján öt férfikórust, négy női kórust és tizennégy vegyeskart hallgathatnak meg az érdeklődők. A találkozó kellemes színfoltjának ígérkezik a szombaton este nyolc órakor kezdődő szerenád; a résztvevő dalosok a Jubileum téren, a Kossuth téren és a Széchenyi lakótelepen adnak rövid műsort. Kilenckor a MMIK- ban szakmai tanácskozásra gyűlnek össze a kórusok vezetői, Vasárnap tizenegykor valamennyi énekes a Sportcsarnoktól a Felszabadulási emlékműhöz vonul, ahol ko- szorúzási ünnepség lesz, fél- tizenkettőtől pedig díszhangversenyt tartanak a Sportcsarnokban. Ott kerül sor a találkozó szakmai értékelésére és a díjak átadására. Jászberényben Tanítók nyári akadémiája Hétfőn nyitják meg Jászberényben a tanítók nyári akadémiáját. A négynapos hogyamányos továbbképzésen az idén százhuszan vesznek részt. A megnyitót követően két előadás hangzik el a tanítási módszerek nevelő hatásáról, a szaktanácsadók szerepéről, feladatairól. Kedden a közösségi nevelés időszerű kérdéseiről, fejlesztésének lehetőségeiről tanácskoznak az akadémia résztvevői. Szerdán a tanulás, a felzárkóztatás, a korrekciós nevelés lesz a téma, míg csütörtökön többek között az új oktatási törvény bevezetésének tapasztalatairól cserélnek véleményt a pedagógusok. koreográfia-képzés. Honnan, miből merítette azt a gazdag anyagot, ami olyan sok szép sikerre vezette az együttest? — Két dolog volt rám a legnagyobb hatással, onnantól kezdve, hogy a néptáncoktatói tanfolyamot elvégeztem, egészen máig. Egyrészt a Tímár Sándor-féle iskola, amelynek néptáncfelfogásával a debreceni Hajdú együttesben találkoztam először a gyakorlatban; másrészt a néptánckutatás, a tudomány, pontosabban Martin György írásai. Ezekből értettem meg, no és a gyűjtő- utakból, abból, ahogyan másokat — persze nem mindegy, hogy kiket és mikor — láttam táncolni, valamint a táncleírásokból, a sok végignézett felvételből, szóval ezekből értettem meg, hogy az élő népzene és néptánc micsoda újraalkotási lehetőségeket kínál! De csak akkor — és ezt vallom az együttes fennállása óta következetesen —, ha mélységesen tiszteletben tartjuk az alapanyagot, a tánc falvan- ként, tájegységenként kialakult törvényszerűségeit. Véleményem szerint értéket — művészeti, mozgás — vagy néptáncművészeti értéket csak úgy lehet létrehozni, ha értelmezésünkben a tánc azonos a kommunikáció nyelvi formájával, Régen az iskola — még a mostani ötven-hat- van évesek gyerekkorában is — meglehetősen elzárkózott a kívülállók kíváncsi pillantásai elől, csak a legközvetlenebbül érdekeltek tekinthettek be igazán a nevelőmunka, a tanítás belső folyamataiba. (Legfeljebb az év végi vizsga volt nyilvános az elemi iskolákban.) Az persze azért mindenki előtt világos volt, aki csak szemernyit is érdeklődött az iskolai élet iránt, elsősorban saját emlékeiből vagy gyermekei elbeszélései alapján, hogy minden osztályban, minden évfolyamon komoly verseny folyik a tanulók között a helyezésekért, a tanulásban nyújtott teljesítmények szerint. E sorok írójának is vannak idevágó emlékei; a falusi elemi iskolából éppúgy, mint a szigorú szerzetesi gimnáziumból. Mindig tudtuk, hogy közülünk ki az osztályelső, kik szoronganak a nyomában, no és kik a sereghajtók, akiket a tanító úr rendszerint a szamárpadba, azaz a tanterem leghátsó padjába ültet. Felnőtt és tanuló egyaránt tudomásul vette hajdanán, hogy az iskolában — nevezzük nevén — szellemi küzdelem folyik. Napjainkban kevés szó esik becsvágyról, diákok közötti szellemi versengésről. Tudatunkban rossz csengése van ennek a kifejezésnek, akár tanulásról, akár munkáról legyen szó. A lélektan tudós képviselői a gyerekek közti versengést együtt szokták emlegetni az együttműködéssel, az úgynevezett kooperációval, ám két ellentétes magatartásformaként, és amíg az együttműködés helyes, kívánatos viselkedésnek minősül, addig a rivalizálás negatív előjelet kap. Ennek nyomán — ki-ki próbát tehet a környezetében, hogy így van-e ez — sokan úgy gondolják, hogy a verseny szétzilálja az emberi kapcsolatokat, vagyis romboló jelenség a tanulók közösségében is, ezért a pedagógusnak minden körülmények között a fékezésre, sőt a teljes megszüntetésére kell törekednie. Évtizedek óta hat nálunk ez az — enyhén szólva — vulgáris szemlélet, és nemcsak a lélektan, illetve a pedagógia berkeiben, hanem társadalmi méretekben is. A versengő, nagyobbra törő diák például sok helyütt ezért lesz „karrierista”, ennek okáért aztán nem is próbál élre állni, és maga után húzni a többieket, az osztályban fokozatosan háttérbe szorul. Iskoláink egy részében a jól tanuló, köteahol a szókincsnek az egyes motívumok, a nyelvtannak az egyes táncstílusok felelnek meg. Ahogy a legkisebb egységektől építkezik a nyelv, egészen a szövegig, ugyanúgy építkezik a tánc is. Ebben rejlik az újraalkotás lehetősége, de hangsúlyozom csak úgy, ha nem egyes motívumokat ragadunk ki — mert az lehet táncszínház, de néptánc nem — ha mint a nyelvjárások, a tájnyelvek esetében is tudjuk, mit követelnek tőlünk például a kalotaszegi, a felső Tiszavidéki vagy a nagy- ecsedi táncok sajátosságai. — Voltak-e a munkájában nehézségei? — Talán az első kérdés eldöntése volt a legnehezebb, hogy lesz-e elég munícióm egy együttes vezetésére. Aztán a szakmai továbbképzések feloldották bennem a kételyt... — ... no és, gondolom, az együttes sikerei... — Igen, a Ki mit tud — győzelem után lett az együttes országosan is ismert, az, hogy a közönség szereti, a szakma elismeri az együttes törekvéseit. — Mi változott tizenöt év alatt? — Kissé líraian azt mondanám, hogy ha nem is vihar-, de legalábbis bárányfelhők vannak az egész amatőr mozgalom egén. Nálunk lességtudó diák ma nem hangadó, sokkal inkább a kényelmeskedő, lezser figurák azok. A langyos közép- szerűség és az igénytelenség eluralkodásával akaratlanul is lemondtunk a tanulók rivalizálásában rejlő húzóerőről. Igaz — bár pedagógiai vagy közéleti fórumokon nyíltan nem beszélünk róla —, hogy egyes iskolákban, főként a középiskolák kiemelkedő osztályaiban azért egymás nyomába erednek a tanulók. A kiugró teljesítmény az osztálytársak körében úgy vált ki elismerést, hogy közben követésre ösztönöz. Ez magyarázza, hogy vannak olyan gimnáziumok, amelyekből seregestül jutnak be a diákok felsőfokú oktatási intézményekbe. Az ilyen iskolákban lobog a versenyszellem, de anélkül, hogy nyilvánosan valaki is táplálná a tüzét. Űjabban, egyelőre csak szőrmentén, a pedagógiai szakirodalomban már szó esik az iskolai versengés természetéről. Nevelési szakemberek arra mutatnak rá, hogy a diákság iskolai viszonyaiban, akárcsak a felnőttek életében, például a munkahelyen együtt, egyszerre van jelen az együttműködés és a rivalizáció. Például ha a tanár közösen megoldandó feladatot jelöl ki, az együttműködőknek akkor is kedvük támadhat ösz- szemérni erejüket, hogy a közös feladat megoldásában ki lesz a legügyesebb, a leggyorsabb. Ilyenkor megmutatkozik, hogy a versengés nincs kárára az emberi együttélésnek, mert annak természetes velejáró jelensége. A versengés a társadalom kisebb-nagyobb közösségeiben meglevő pozíciók, szerepek, normák alakulásában előkelő szerepet tölt be, de nélkülözhetetlen a csoportokon belüli viszonyok gazdagítása, sőt humanizálása szempontjából is. Ha valaki baráti társaságban netán szóba hozza ezt a témát, bizonyára parázs vita robban majd ki körülötte. Mert korántsem mindegy, és ezúttal erről még nem szóltunk, hogy ki mi módon akar a közösségben élre kerülni. Az eszközök, a célok sohasem lehetnek közömbösek. Mások le- gázolására, megalázására a szocialista erkölcs semmilyen körülmények között sem adná az áldását. De versenyezni kell, mert az élen haladni olyan lendítő erő, amelyről a társadalom és az iskola sem mondhat le. P. K. I. az jelent gondot egyrészt, hogy a tagok egyre nehezebben tudják elvégezni egyre több energiát felemésztő munkájukat az együttesben, mert a munkahelyek egyre kevésbé tolerálják a művészi, az amatőr tevékenységet. A másik gond az, hogy az átlagéletkor rohamosan csökken, és ez nagyon keményen veti fel az utánpótlásnevelésének nem kevésbé kényes kérdéseit. Ezzel kapcsolatban csak annyit hadd mondjak, hogy nagyon fájlaljuk, amikor a gimnáziumban a kétnyelvű tanításra való majdani áttérés a néptánc kirekesztésével jár együtt. A jövő tanévtől a tanítóképző főiskolán próbálkozunk a tantervbe j beilleszthető néptáncos képzéssel. A beszélgetésből is kiderült: Papp Imre szenvedélyes szeretete aziránt, amit csinál, ehhez szerencsésen társuló realitásérzéke és — művészi kvalitásai biztosítékul szolgálnak az együttes — és saját személyes sikereihez. E kettő szoros összefonódást, elválaszthatatlan egységét is kifejezi a megyei tanács Művészi Díja, melyet Papp Imre a Jászberényi Déryné Művelődési Központ igazgatója nemrégiben vett át. Bálint Judit (Fotó, T. K. L.) Élete a tánc
