Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-20 / 144. szám

s Irodalom, művészet 1987. JONÍUS 20.

Karinthy Frigyes 100 éve

s

záz éve született, 1887. június 24-én vagy 25-én. Az egyik forrás ezt, a másik azt adja dátumul. A száz év azonban így is, úgy is megvan. S micsoda száz év. Benne két világháború, az emberiség robbanás-szerű szaporodása és fejlődése. S benne Karinthy. Elsősorban nekünk magyaroknak az aki. Meghatározó jelenség, de a világ irodalom- és filmművészetében is gyakorta fel-fel tűnik egy- egy téma, amire mi azt mondjuk: ezt ő, Karinthy Frigyes találta ki és írta meg. S mennyivel jobban!

Igen. Szellemi létezése meghatározó erejű lett. Rányomta egyénisége, gondolkozásmódja bélyegét e száz évre, és formálta mindnyájunk gondolat- világát. A humanista gondolkodásmód mondern polihisztora volt A lexikon szerint: „humorista, költő, író, kritikus, műfordító, a 20. század legegyetemesebb érdeklődésű és , egyik legtermékenyebb, legnépszerűbb magyar alkotója.”

Ö volt Karinthy. S ráadásul egy másik Karinthy, a Ferenc apja. önmagában ez is elég érdem a halhatatlanságra, de „Gyermekkori napló”-jának írásától, tehát a századvég utolsó éveitől 1938. augusztus 29-ig, halála napjáig mennyi emlékezetes, maradandó művet alkotott!

Ötödik gyerekként jött a világra hatéves korában elveszti anyját és 14 éves, amikor első munkája, egy regény — Verne Gyula és H. S. Wells hatásában-modorában — folytatásban megjelenik a Magyar Képes Világ hasábjain. A mű címe — Nászutazás a föld középpontján keresztül — önmagában jelzi, hogy szerzője, a még csak három év múlva érettségiző fiatalember, fejlett fantáziával rendelkezik. Ez a fantázia-készség a továbbiakban páratlan ismeret- anyaggal fonódik össze. A műveltség-élmény egész életművének termékenyítő forrása. Hihetetlen szellemi vitalitásának, áradó alkotókedvének serkentője valószínűleg páratlan ismeret-éhség volt. Megismerni, felfogni, feldolgozni a világ elénk kerülő jelenségeit, boncolni őket, s ha lehet, megfejteni titkukat, s leleplezni az ál-orcásat, és nevén nevezni a nevezhetőt. A szellem végtelen tengerén hajózni, kalandorként, kalózként — s józan halászmesterként

Aki újságokba ír, az újságíró. Állítólag! Az érettségi után egy évvel „Az Űjság” munkatársa, Kosztolányival életre szóló barátsága itt kezdődik. S megindul karcolatai- nak, humoreszkjeinek áradata, rövidesen nincs olyan fontosabb korabeli újság, ahol írásait ne találnánk. A legnagyobb sikert — az ismeretséget — azonban talán mindmáig legismertebb művének első még vékony kis kötetével aratta. Stílusparódái, az „így írtok ti” 1912-ben jelent meg először. Babits Mihály írta róla: „Pályájának természetes indulása volt az irodalmi karikatúra. Az irodalom lehetőségei érdekelték: hogyan írnak az írók, és hányféle módon lehet írni... Paródia-sorozata voltaképpen az irodalom lehetséges formáinak végig próbálása és leleplezése.” A baráti kör, a hírnév, az irodalom-elemző és beleérző készség a Nyugathoz sodorja, és szükségképpen eredeti írói alkotásokra ösztönzi. Iroda- lomcentrikusságát emlegeti mindenki a pályaindulás első felívelő szakasza kapcsán, pedig kíváncsisága a világ dolgai iránt nagyobb erejű és hőfokú volt annál, hogy megmaradhasson az ezoterikus szépirodalom korlátái között. A világ, a társadalom, az élet nem olyan volt az első világháború előtt és alatt, hogy megmaradhatott volna az irodalom. mint téma az egyetlen alkotói vonulatnak egv ilyen egyetemes érdeklődésű és szenvedélyi írónál. Filozófiája. a matematikai fegyelmezettségű logika sem válik életidegenné egy pillanatra sem, hiszen az élet-jelenségek groteszk vagy ironikus bemutatásának, ellen-pontozásának, leleplezésének célját szolgálták. S természetesen háború-ellenes, harcos pacifista, következik a humanizmusából, de elutasítja a nacionalizmus, sovinizmus minden formáját. Társadalomtörténeti ítéleteit ekkor — ha a megfogalmazás kicsit paradox is, hiszen a Nyugat egyik vezető polgári írójáról van szó — a józan paraszti gondolkozásmód jellemzi.

Ontja az írásokat. A kis lélegzetű tárca, karcolat, hu- moreszk — leginkább ezekből jelennek meg kötetei. Az ország egyik legnépszerűbb írója, még akkor is, ha sokan csak humoristának tartják. A háború alatt jelenik meg a „Tanár úr kérem” és az „Utazás Faremidoba”. S 1919-ben mutatják be „Holnap reggel” című drámáját is. A háború még viharos eseményei, őszirózsás forradalom, Tanács- köztársaság, fehérterror egyébként megriasztják, fél a politikától, távol tartja magát.

Üjra házasodik. Mint minden nagy alkotónak neki is legendák kísérik életét, első felesége Judik Etel úgy szökik meg vele Berlinbe, második felesége Böhm Aranka, ő is férjét hagyja ott Karinthy kedvéért. Ez a házasság is viharos, mint ahogy tulajdonképpen az Karinthy Frigyes egész élete.

A Horthy korszak első éveire esik a „Hőköm színház” és a „Capillária” megjelenése — de szinte minden évben több gyűjteményes kötete jelenik meg ekkor, hiszen hírlapi írásainak gyűjteményére még a gazdasági válság éveiben is van piac. Úgyhogy 1928-ban az Atheneum Kiadó tíz kötetben kiadja munkáit. Ekkoriban jelenik meg „Kötéltánc” cimű regénye, a „Nevető de- kameron” és a „Ki kérdezett?” című esszékötete is.

Nem mindenki tudatosítja: jó költő volt. Igazából kevés verset írt. De van köztük néhány maradandó: A „Vérmező 795 május”, az „Előszó”, a „Méné, Tekel... ”, „A gyermek mostanában nyugtalan” — s mindenki folytathatja még a sort a maga kedvencével — egy filozófikus alkatú, kicsit depressziós, de mélyen megrendítő lírikust mutatnak. Olyat, amilyenné a harmincas évek elejétől az egész alkotó vált fejlődött, alakult. Természetes ítélőerő, józan gondolkodásmód jellemezte, hatalmas műveltséganyag határozta beleélő-elemző erő — hát hogyha látta volna, hogy a világ merre rohan. S mindehhez személyi bajok. Betegségek, közeli barátok halála. 1936-ra bizonyosra válik: agydaganata van. Még abban az évben, május 5-én sor kerül — az azóta irodalmi világhírre vergődött — Olivec- rona-műtétre. (Merthogy szeretjük azt hinni, hogy ami nekünk világra szól, abból azért valami keveset a világ is tudomást szerez!) Még az agyműtét előtt írta, de csak utána jelenik meg, 1937-ben a „Mennyei Riport” című regénye egyidőben a betegség- operáció témavilágát feldolgozó „Utazás a kop>onyám körül” című munkával.

Még egy évet élt. Siófokon halt meg, agyvérzésben. Szeptember 1-jén temették. A gyászbeszédet Móricz Zsig- mond tartotta. Ennek a viharos 100 évnek, az ellentmondások korának volt ellentmondásos nagyja. Egész életében arra készült, hogy a kis •rövid karcolatok, gondolatszilánkok után megírja a nagy összefoglalást, a kor nagy szellemi enciklopédiáját. E száz év — címszavakba gyűjtött — filozófiai, etikai, esztétikai foglalatát. Ehelyett küldött nekünk még egy palackba zárt üzenetet: „Itt vagyok, az Elhagya- tottság Hamincadik Szélességi, a Szégyen ' Századik Hosszúsági ' S a fogatössze- szorító Dac / Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken ' És kíváncsi Vagyok, lehet-e még jutni előbbre.”

Szalontay Mihály

illanatfelvétel, 1931. noP

vember 8-án Pillanatfelvétel. Még csak nem is vázlat. Az is csak így tükörből, persze — az ember egy életen át nem látja azt a tárgyat, ami kívül és belül állítólag legjobban érdekli, legközelebb van hozzá — furcsa, nem? Nyakkendőm alsó része az utolsó határ, ha lefelé pislantok — aztán homályba vész a kilátás, nincs tovább. Oldalt bandzsítva, jobbról és balról, az orrom csücskét pillantom meg, ennyi az egész. Fejetlen embernek ismerem magam, közvetlen szemléletből. Most már tudom, ki volt az erdő rejtelmes fejetlen lovagja, akiről tizenöt éves koromban balladát írtam. Én voltam az.

Tehát lássuk a külsőt. Határozottan ismerős. Sokféle ábrához hasonlít, el kell ismernem. Arcképekhez, karikatúrákhoz, amik alá kitartóan odaírják a nevem — ezekből van bennem valami. De legjobban mégis egy kisfiú arcára emlékeztet engem, és csodálkozom, hogy mások ezt nem látják — hatéves kisfiú, aki először hajlik a foncsor felé, soványan és csodálkozva, zavarba jön, nem tetszik neki az egész dolog, de igen nagy hatással van rá, hogy a tükörarc is csodálkozik, neki se tetszik, és ez a tükörarc is nagy hatást gyakorol. Egész életén át kísérti aztán ez a nyugtalanság.

Ahogy mondani szokták, ez a kisfiú én voltam. Nekem persze úgy tűnik fel, mihelyt magamról van szó, hogy még most is én vagyok az, és most, hogy őszintén kell vallanom, élesre állítva a koponyám belsejében dolgozó felvevőgépet, merőben bizonytalan, vajon amit mondani tudok, őrá vonatkozik-e vagy a tükör előtt látható középkorú egyénre. Hiszen igaz, sok minden történt odakünt a világban, és én mindenre jól emlékszem, de ami gondolataimat illeti, s még ezeket az emlékeket is, azokat —, s az újabb idegfiziológia igazol ebben — képtelen vagyok holmi felraktározódó tartalomnak tekinteni, amivel lassanként megtelik az értelem vagy lélek, vagy mittudomén, hogy híják, üres tömlője. Nem, nem, az agyvelő az csak egy szerv, nagyon jól tudom, olyan, mint a gyomor vagy a vese — nincs abban éltévé semmi, csak egy bizonyos képesség, hogy bizonyos állandó ingerekre egyre tökéletesebben és bonyolultabban ismételjen bizonyos tevékenységet, amit aztán önmagunkkal azonosítunk. Nálam ez a tevékenység akkor kezdődött, hatéves koromban — elkezdődött, és azóta állandóan tart.

Nincs befejezve.

Minek nevezzem?

Egy gondolat vagy érzés, vagy indulat, aminek nem tudtam végére járni. Egy mondat, amit nem tudtam magamnak úgy megfogalmazni, hogy véglegesen érvényes legyen. Lelkem tornagyakorlata, valami szép produkció, amit mindig elölről kellett kezdenem, mert hol formában volt tökéletlen, hol pedig tartalomban — néha a ho- morítás nem sikerült, máskor nem lódultam át a korláton.

Ezt hívják írónak, szellemi lénynek? Ha igen, akkor hatéves korom óta író vagyok. Mondhatom, elég kellemetlen állapot — folytonos készenlét, izgalom, nyugtalanság, egy elintézetlen ügy állandó homályos érzése, vizsga előtti drukk, egy életen át. Akármi történt velem, mindig az a mellékíze volt, hogy nekem ebbel vizsgázni kell, nem is mindig emberek előtt, hanem mintha valaki másnál, nem is ebben az életben, hanem túl valahol. Feladatot kaptam a bölcsőben és elfelejtettem, mi volt az, figyelnem kellett mindenre, hogy eszembe jusson a tétel. Nem jó állapot, igazán. Wilde Oscar mondása jut eszembe: azt írja a börtönben, hogy csak a boldogságnak vannak napjai és órái — a szenvedés, ha évekig tart is, egyetlen hosszú pillanat! Ha ez igaz, akkor írónak lenni, úgy látszik, szenvedés.

Alapjában véve elég jól bírtam ezt az állapotot: a szenvedéstől nem szenvedtem túlságosan. Gyakran mulattatott is a lecke, bevallom. Hatéves koromban az óriáshangyákról kezdtem, fantáziában, hosszú regényt, aztán sok minden egyébbe fogtam bele.

Rengeteg mindenfélét írtam. Verset, regényt, novellát, értekezést, bölcselkedést — éppen mostanában számította ki valaki, hogy eddig vagy ötezer írásom jelent meg.

Sok műfaj, igen — de hát... hogy is mondjam. Műfajok! Dráma, regény, vers, külön-külön — bár nagyon érzem a műfajszerűség követelményeit —, de hogy egy írót egy műfaj meghatározhatna! Ezt mégiscsak nagyképűségnek érzem. Műfajok? Játék! Vicc! Játék a szavakkal — szép játék, nem mondom —, de én? Hogy engem akármelyik műfaj nevére elkereszteljenek? Nevetséges! Ezek a műfajok együttvéve nem adnak ki egy eleven embert — hogy adnának ki külön-külön?

Erő ez, vagy gyengeség, nem tudom — ítéljék meg. Ö, igen, jólesett volna a hiúságomnak, ha költőnek kiáltanak ki, nagy költőnek, a legnagyobbnak, költőfejedelemnek — de hogy meg is játsszam ehhez a költőt, ahogy illik, ahogy őt a költészet barátai elképzelik, elborult tekintettel, a messzeségbe meredve... ködös szavakat rebegve a Püthia-széken, mintha az ihlet volna állandó a költőben, s nem az ihletre való képesség — nem, ezt nem bírta volna a gyomrom. Ismertem az ihlet állapotát, s hiszem, hogy lesz még benne részem — de hogy az ihlet mutassa utamat, ez a kéklidércfény, lápok mélysége fölött, nappal is — nem, ennél többre becsültem ama vakító csillagot, ott fent az égen, mikor delelőt jelez! S így történt, hogy egyik fejet a másik után próbáltam ki nyakamon, ha arról volt szó, hogy mutatnom kell magam valaminek — de ha túlzott sikerem volt egy humoreszkkel, éppen úgy nyugtalan lettem, mint ahogy rögtön kapálóznom, mozognom és ágálnom kellett, ha egy lírai vers vagy szívből jövő próza hatása alatt a költészet pompás ravatalára akarták emelni eleven testemet, tetszhalottnak. Ha megríkattam az embereket, nevetnem kellett, de el- komorodtam rögtön, mikor nevetés kunkorodott fel szavamra — így lettem a született unatkozók, ásítozók és étvágytalanok szemében kapkodó, bizonytalan jelenség, akit sehová se lehet elraktározni, s így, szerintük nyilván nem is létezik. Egy finom és nemes műveltségű irodalomtörténész járt csak közel hozzám egyik tanulmányában, amikor aforizmáim közül ezt idézte mutatóul, mint a legjellemzőbbet: „senki se jellemezhető halála előtt”.

0, igen, tudom, ez nem a hivatalos siker útja. A lélekábrázolás mozgóképezését még nem találták föl, és, irodalomtörténetről nem is beszélve, a kartársak kritikája sem szereti a túlságosan nyugtalan modellt, akinél folyton egyeztetni kell a szétszaladó vonalakat. De hát, istenem — siker!

Siker! Hát igen — nem rossz dolog! Ha nem tükröződne minden véleményben két arc: azé, aki véli, s azé, akiről véletik — ha nem hangolt volna le a lelkek relativitásának törvénye s a megismerés, hogy nagyrészt annak fog látni a világ, aminek mutatom magam, s nem annak, aki vagyok, s hogy ilyenformán a valóságot magamról csak abból tudhatnám meg, aki az embert embernél jobban érti meg — hát... nem mondom. Jó dolog otthonra találni lelkek dédelgetett mélyében, de ha csak azon az áron lehet, hogy át kell idomulni, meg kell csonkulni, százféle képzelet Prokrusztész- ágyán ... Valamikor nem viseltem el a tudatot, hogy lehessen ember, aki nem szeret — ember! egy világ! egy kozmosz napokkal, csillagokkal! mindenség, amelyben mint nemkívánatos dolog szerepelek! Ma már tudom, hogy a dolog nem ilyen veszélyes.

Siker? No igen — egyszer megmondtam: jó lenne, ha szószéket emelnének alám, mert onnan messzebb lehet kiáltani. Ami azonban a megértést illeti mint értékek ellenértékét — nem, nem, a mozdulatlanság árán inkább ezt se! nem, nem szeretem az állóképeket, bármily megtisztelőek! Ha egy kor szeszélyes divatja vagy valami ostoba politikai félreértés kőbe vésné az arcom és a kezem és a lábam — ez a kőbálvány, ha

egy szikrát hasonlítana eredetijéhez, talán még halálom után is megmozdulna, fintort vágna, kinyújtózna és lelépne a talapzatról.

No mit mondjak még hirtelenjében, a feltett kérdésre: milyennek látom magam?

önmagam, önmagam előtt?

Vagy másokkal viszonylatban?

Várjatok: hadd csavarom élesebbre a lencsét.

Innen nézve — egyszerű figura. Senkinél több, senkinél kevesebb.

Ember vagyok, ragyogó, soha vissza nem térő, utolérhetetlen alkalom, végtelenbe ívelő esély, aminőt istenben sem ismert még ez a sok istent látott világ — hiszen élek! És ember vagyok, szállingó szemét, nyomorult lárva, csúszó-mászó porszem, rongy, semmiség — valami meg fog halni.

Én leszek az?

Nem tudom.

Sokszor azt hiszem, ez csak egy függvény, ami itt szaladgál, izgul, erőlködik, véletlenek tengerére kidobva — másodpéldánya, függvénye, vetülete, visszfénye, álma egy Másiknak, aki alszik valahol, s engem álmodik — talán éppen ő az, akinél vizsgáznom kell majd reggel, elmondani neki, mit álmodott?

Ezért volna az egész.

Ezért próbáltam meg mindent, hogy ő felébredjen — az ő kedvéért történt és történik az egész. Nem volt időm műgondra, kiépítésére egy „jelentős egyéniségnek” — őrá kellett gondolnom. Ö aludt el akkor, hatéves koromban — az ismeretlen Másik —, ővele kell találkoznom, hogy feleljek magamért.

Majd elmondom neki...

Hogy sok jó volt és sok rossz, ebben a kutya nehéz, kicsit szinte nyomasztó álmában erőlködésnek és rettegésnek ... hogy láttam a halált, és a boldogság is elvillant előttem és hitemmé vált — álom az álomban ... hogy odaát, őnála és ővele lehetséges abban az igazi ébrenlétben ... talán a boldogság is lehetséges.

Hogy próbáltam változni és próbáltam hű lenni magamhoz: egyik se sikerült egészen ... talán majd ő...

így, álomképnek, a világot egész tűrhetőnek találtam — nem kell eltörölni, csak változtatni rajta, ha lehet. Ha egy születendő gyerek megkérdezné — azt mondanám még ma is, mindenesetre próbálja meg.

Egyre mindig ügyeltem —, s ez igazán csak az ő kedvéért történt. Hogy amit gondoltam, mondtam vagy írtam —, s még néha, amit tettem is —, egy és ugyanannak a vágynak becsületes jószándékából fakadt: én is kíváncsi voltam arra, engem is érdekelt, amit közölni akartam, s hittem benne, hogy más nem végezheti el az én dolgomat. Az egyszeregyet, ha eldaráltam mások után, nem vártam el, hogy jól mérjék ki részemet a kereskedők, látván, hogy én is tudok számolni, de hogy a verseimet szó szerint és betű szerint vegyék, ahhoz ragaszkodtam, sejtvén valamiképp, hogy ez még amannál is valódibb valóság.

em igaz, amivel mégmaN

gamat is vádoltam néha, hogy megélhetésért írtam. Belefogni talán segített néha a kényszer — de elindulva a papír felső széléről, a közepe táján, valahol, egy szótól néha, néha egy gondolattól a végén mégis feltámadt bennem valami a lelkiismeretnél is mélyebb és élesebb tehetetlen és homályos és gyermekes, de őszinte remény, hogy ha nagyon megszorítom a tollat, s ha tinta helyett valamelyik erembe kellene is mártani, egyszer talán mégis sikerül odáig fokozni a feszültséget, hogy a papír alsó széle felé kitüzesedjen a toll, tüzet fogjon a papír az Igétől, s aztán eldobhatom már — a fellángoló papírcsóvával fel tudom gyújtani és porrá tudom égetni azt a nevez- hetetlent, akit a hit ördögnék, Voltaire a Gyalázatosnak nevezett.

Nem magamért — talán őérette, ama Másikért. Nem magamra gondoltam én, még a csók mámorában se — őrá gondoltam én, ebből lett minden jó és minden rossz, őrá, aki talán mégis különb nálam, s aki megérdemli, hogy az igazságot keressem ezen a világon is, és ne a'magam igazát.

Karinthy Frigyes:

önarckép