Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
Irodalom, művészet 1987. ÁPRILIS 11. Bán Zsuzsa: yirkos volt a levegő, gombaszag és rothadás szaga ülte meg a nyárdélutáni erdőt. Ahol a fák között bevetődött egy kis napfény, ljla árnyékokat vetett az ösvényre, melyen hárman ácsorogtak; egy férfi, nyakkendőben és skótkockás, új zakóban, meg két egészen fiatal lány. ök mokaszinban és foltosra koptatott farmernadrágban voltak, mindkettőn Dersi-mellény és férfiing, derékban kitűrve. Az ösvény bal oldalán meredeken lejtett az erdő, lent már nem is zöldek, hanem sötétkékek voltak a fák az árnyékban. — Milyen mély lehet? Ezt az a lány kérdezte, akinek apró, fekete szemölcs ült a szája szögleténél, és pontosan emiatt különösen tetszett a nála legalább húsz évvel idősebb férfinak. — Hát olyan... mit mondjak... Megpróbált valami hozzávetőlegeset mondani, de soha nem volt jó szemmértéke, érezte, akármit válaszol, egészen bizton, hogy nem találja el. — Mondjuk, harminc méter. Ott középen talán... — nyögte ki végre bizonytalanul. — Csak? — húzta el a száját a másik, a szőke hajú lány, és előrehajolt az út menti korlát fölé. — Akkor ez nem is szakadék! — Attól még az lehet — mosolygott elnézően a barátnője. — Le merne mászni oda? A férfi a kérdezőre nézett, és megmelegedett a szíve az apró, fekete szemölcs látványától. — Miért ne mernék? Ml van abban? — Semmi. — A szőke merően nézte a férfit, és közben lefejtette magáról a mellényt, a korlátra rakta. Az ing alatt nem volt rajta semmi, és már a farmernadrág cipzárját húzta le, amikor a barátnője is elkezdett vetkőzni. — Ha lemászik, utána választhat közöttünk — biztatta a szőke a férfit, már anyaszült meztelenül. Egy perccel később a másik is levetette az utolsó ruhadarabját. Ott álltak fehér, fiatal testükkel a homályos erdei ösvényen, egymásra mosolyogtak, aztán a nyakkendős férfira, akinek a homlokán kiütött a verejték, és azt gondolta: „Ezt nem hinné el nekem senki. Nem igaz, mindjárt felébredek!” Akinek az a szépségpötty ült a szája sarkában, közelebb lépett hozzá, megfogta a jobb kezét, és mezítelen, sima csípőjére tette. — Egyszerre is lehet, hárman. Az sokkal jobb, nem? — Sokkal... — visszhangozta a másik, és nyújtózkodott. — Másszak le és jöjjek vissza ide? — Így várjuk, ahogy most lát. Nem bizsereg még semmije? A szőke lány mondta ezt, mialatt a férfi háta mögé került, és a nyakát átölelve szorosan hozzásimult egy pillanatra. Annak bizsergett bizony, de már a füle is. Néhány félszeg kalandja volt eddig életében, ilyesmit, ami itt történt, álmában sem mert volna elképzelni. — Na jó... — mondta rekedten, és közelebb lépett a szakadékhoz. Valahogy a látása is elhomályosodott, a vér forrón lüktetett az ereiben. Szeretett volna alkalmas helyet felfedezni, ahol lehetséges a leereszkedés. — A zakóját hagyja itt addig — lépett melléje a szép szájú lány. — Gyorsabban visszaér. — Kinyújtotta a kezét, és várt, amíg a férfi a zakót levetette. Egy percre mintha megállt volna az idő. Mély csend lett, lent a szakadékban zöldes homály borongott. A férfinak éppen az jutott eszébe, hogy talán vissza sem tud mászni onnan, amikor az ágak között ijedt szárnycsapkodással felriadt valami madár, és a lányok közül valamelyik hátba taszította. Azt akarta mondani, hogy micsoda hülyeség, még leesik, és összetöri magát, ehelyett ijedt kiáltás szakadt ki belőle, mert már zuhant is, keresztül az alacsony, fehér-feketére mázolt lemezkorláton. Néhány méternyit esett, aztán meg akart kapaszkodni valami bokorban, de a tehetetlenségi erő továbbvitte. Egy vékonyka ág maradt a kezében, és továbbgurult a füvön, mohás kövön, tovább, egészen le a mélység fenekére. Huncut lányok Kábultan, hunyt szemmel feküdt ott egy ideig, az oldalára fordultán. Amikor végre kinyitotta a szemét, azt hitte, este van, mert olyan sűrűn álltak ott a fák, hogy szinte teljesen elzárták előle koronájukkal a fényt. Míg az első percekben a kábulaton kívül semmit sem érzett, most sajogni kezdett az arca, a tenyere, aztán már mindene fájt, válogatás nélkül. Most kezdte átgondolni, mi is történhetett, felidézte az utolsó pillanatokat a szakadék peremén. Ott állt a mélység fölé hajolva, mellette az egyik lány a zakóját tartotta, sima bőrén apró fényfoltok táncoltak. Aztán — nyilván a szőke — hátba taszította. —• Nem, nem lehet, hogy ezt akarta volna. Fiatalok, meggondolatlanok, játékosak, csak meg akarták ijeszteni, és így sikerült. A lány nem gondolhatta, hogy ő a lökés erejétől lezuhan. Mit csinálhatnak? Nyilván megijedtek. futkosnak a szakadék peremén, keresik, hová eshetett. Biztosan megijedtek, és valami jelre várnak, arra, hogy felkiabál vagy megjelenik a meredély aljában. — Hahó — kiáltani akart, de a hang, amit kipréselt magából inkább valami zokogásféle volt. — Ha... ha... hó! Fel akart ülni, de túlságosan sajgóit mindene, olyan gyengének érezte magát, mint egy csecsemő. „Pihenek kicsit — gondolta. — Szerencsére nem történt nagyobb bajom.” Mozgatni kezdte a kezét, a lábát, hogy megbizonyosodjon arról, nem tört-e el semmije. Hát ha csontja nem is tört, de a bokája biztosan kificamodott, mert amint mozdította a lába fejét, éles fájdalom nyilallt a jobb lábába. Fél órába is beletelt, míg annyira összeszedte magát, hogy kúszni kezdett a fák közül a szakadék oldalához. Már tudta, hogy segítség nélkül nem juthat ki onnan. Szólni kell a lányoknak, hogy hívjanak valakit. Örökkévalóságnak tűnt, míg kijutott a fényre, és felnézhetett, Megpillantotta a fehér-fekete korlátot, mely mögött az ösvény volt fent, de hiába forgatta a fejét, a lányokat nem látta. — Hahó! Itt vagyok! — kiabálta félkönyökére emelkedve, és most már erősödött a hangja. Ha a lányok fent vannak, meg kell hallaniuk. A kiáltozásra senki nem felelt. Ijedten vette észre, hogy alkonyodig egyre sötétebbek lesznek az árnyékok, de fent is halványodtak a fák között a fényfoltok. — Naiszen! Még itt maradok éjszakára is... — morogta idegesen. Időbe telt, amíg a történteket végiggondolta, és végre meg is értette. A lányok elmentek, és a jobbik eset, ha csak durva tréfa az egész. Feltehetően nem véletlenül kérték el a zakóját, amiben minden személyi irata és a pénze volt. Beesteledett, egy lélek sem járt arrafelé az erdőben. Hűvös lett, és nyirkosnak érezte a füvet maga alatt. Lassan, hullámokban öntötte el a szégyen, a szakadék fenekén nyomorúságosán üldögélve. — Hogy lehettem ilyen ostoba? Eszébe jutott az anyja, aki most már biztosan az ablaknál áll, és a buszmegálló felé nézeget, jön-e már? Eszébe jutott a vacsora, a raguleves és a rántott csirke. A gondolatra, hogy talán napokig is itt kell kuksolnia, elviselhetetlen éhséget érzett. Motyogott magában valamit arról, hogy az éhség az még semmi, de a szomjúság, ha jön, az még nehezebb. Erre kiszáradt a torka, a szája is, mintha a nyála felszívódott volna valamerre. — Ha minden kötél szakad — morfondírozott —•, talán használ, ha rágcsálok valami növényeket. Aztán végül csak jár erre is valaki, hiszen fönt egy ösvény vezet az erdő másik végéig. Két nap múlva az erdész bukkant rá, kétségbeesetten kiáltozott, kora reggel volt. — Hát maga hogy került oda? — kérdezte tőle, amikor már segítséget hívott, és nagy nehezen kisegítették a szakadékból. — Én... én véletlenül.., — Talán lelökte valaki? — Á... én magam. Gombát akartam. .. szóval aztán valahogy legurultam itt. — Nem veszett el semmije? így jött el hazulról, ingben? — Jó idő volt vasárnap. Nem is maradtam volna el sokáig, csak jártam egyet, de amikor itt akartam menni, megláttam egy gombát a korláton túl. Gondoltam, átlépek, felszedem. Na és így történt. Talán buta ötlet volt... Az emberek, akik mellette álltak, összenéztek, aztán megvonták a vállukat. — Na mindegy — nyelt egyet az erdész. — Hol lakik? Hazaviszem. Kint az úton álltam meg a kocsival. Megkerülésének híre szétfutott az ismerősök között, kevesen bírták megállni, hogy ne ugrassák a történtek miatt. Ő csak hallgatott, senkivel sem akart összeveszni, és napokig tépelődött azon, mit csináljon? Az iratai nélkül sokáig nem létezhet, pedig ha bejelentést tesz, mindent el kell árulnia. Egyik délután, végső kétségbeesésében, újra elment a szakadék felé. Vizsla szemekkel kutatta az utat, amerre a lányokkal járkált vasárnap, elért az ösvényig, aztán továbbment, jobrra-balra nézelődve. Az egyik Sombokor tövében mintha látott volna valamit a fü- vön. Lehajolt, széthúzta az ágakat, és egy személyi igazolvány vörösesbarna borítóját fedezte fel. Az övé volt. Kicsit távolabb tárcáját is felfedezte. Páracseppek ültek a krokodilbőrt másoló műanyagon, de az iratai benne voltak, hiánytalanul. És volt még benne aprópénz, valami négy forint, tíz-, meg húszfilléresekben. .. őst nem bánta a pénzt. M Hálát és megkönnyebbülést érzett, hogy az iratok birtokában elkerülheti a leleplezést. Ezúttal egy szövött csíkos szürke zakóban volt, talán ha tovább keres, megtalálja az emlékezetes délután viselt kockásat is. De nem volt ereje tovább kutatni. Csak üldögélt csendesen egy kidőlt, korhadt fatörzsön, elszívott egy cigarettát, és sóhajtozott: — Hajhaj! — morogta maga elé. — Ezek a huncut lányok! Györke Zoltán: Megtört a varázs Elsodort a szél Kifakult emlék tőlem mindörökre. lettél mára csupán. Mint ahogy elszáll Átfutó árnyék beoltott tűz füstje. létem tarka falán. m összezáródott Ami volt — álom. mögötted a távol. Sohase láttalak. Szivárvány néz rám Nem őrizlek, mint az ég homlokáról. múltat a várfalak. Nincs űr utánad; Kiszellőztetem beforrt hiányod. magamat utánad. Mint folyó hátán Megtört a varázs — hajó-vágta árok. vissza már nem várlak! őserdőben, 1933. Szenti Ernő: Kikezdte az idő Áthúztam, tussal Emlékeim kifakult vonalát Depressziós fák közt Vezet el utam Törvényeim kalauzolását Véletlenekre nem bízom Kikezdte az idő A lényeg falára tapasztott látszat-vakolatot A szerkezet a forma piilói Vénusza Uhrinyi János: n kereszt Hazugság! Kiáltanak álmaim. És a mesék! Veled voltunk mindig! Nem hagytunk cserben! Emlékezz: osztoztunk veled. Kilátástalannak hitted ifjúságod? Megmutattuk neked az örök időt! Hová lettél? Nem vagy sehol, magadba fojtód- tál, mielőtt megszülettünk volna. Gyáva lettél! Megalkudtál! — Nyomjuk meg egy kicsit! — hallom a pajtást. Látom szőrös mellét, magam elé képzelem egybehízott arcát, bikaerős nyakát, érzem pállott testszagát, közben gépiesen lapátkórusban zúgunk: tekintetünk beledül- led a szélbe, s én tovább gondolkodom, míg a csille telik. — Jól haladunk — mondja a pajtás az első méterek után. A nevét se tudom, csak a számát. Falézolásnál sietve mellé osztottak be, és már rohantunk lefelé, az indulásra kész kashoz. — Csak a keresztácsolat helyén; hadd fogyjon a forrat! — mondja. — Biztosítatlanul már csak nem hagyjuk a főtét! Kereszt és kész. Érted? — Értem. Lépteink hallatszanak, csizmáink csattanása a csusszanása a latyakos talpfákon, s a csend ritmusa: a csillekerekek ütemes kattogása. Vállal nem bírjuk az emelkedőn, kobakos fejjel feszülünk a csillének, érezzük csigalassúságát. Néha megállunk egy pillanatra, szusszanunk. Aztán felérünk a dombra, a csille meglódul lefelé, és most meg alig bírjuk visszatartani. Ha most kiesne a kereke a sínről, gondolom, bevágna minket az ulmába, vagy maga alá gyűrne, és még a jóisten se látna minket többé... A váltásig, amikor megjönne az abléz. Vízszintes szakaszon haladunk, kis erővel toljuk, szinte sétálunk a csillével. Csendünkbe belopják magukat gondolataim. Nyugtalanítanak, s én mentegetőzöm előttük. Nem csaptam be senkit! Csak sok volt, amit egyedül kellett megértenem. Mit hát a mesék! Éltem, pénzt kerestem, hogy enni tudjak, öltözni, lakni, szeretni, feledni... Kolduljak talán? Így lenné célomhoz rövidebb az út? Mély lélegzetet veszek. Késő, mondják gondolataim. Nem hallod már a dalt, amit énekelned kellene, hogy mindenki megértse. Elmészesedett a dobhártyád, a csontod keményebb, húsod szikkadni kezdett, szemed nem lát, csak néz! Karod sem hajlik úgy már, ahogy régen. Nem végtelent ölel. Ha sóhajtasz, nem együtt sóhajtunk. Már nem vagy. De hová lett az égig érő dal? Nem hallod többé? Eltűnt? Kérges a tenyered. Izmos a karod. Tested már idegszálakkal font kö- réd pénzből jövőt... Te már magadnak is hazudsz: nekünk is. Emlékezzél... Ügy mondtad, dalra kelünk még. Együtt. És egy imánk lesz a földön. Mert egyet szeretnénk, Te és Mi: ember! De megtalál tad-e? A te szellemed... Voltál már katona, munkás, pap, tanár és mérnök... Akkor szebbnél szebb dalaidra elnémulva figyelt a világ. Észrevetted ?! Felnőtt lettél már ... Mondd: mit keresek itt? Mást kell tenned? Mindent?! Izmaim görcsbe rándulnak, fogamat összeszorítom, rohannak felettünk a gerendák, csillénk elején leng egyik odaakasztott lámpánk, kobakom alatt viszket bőröm, talpfák között pocsolyába zuhanunk, és a csille a vágat előtt megáll. Gőzölög a testünk, tüzel az arcunk a fekete por alatt. Madárdal, 1934. N
