Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-11 / 86. szám

1987. ÁPRILIS 11. Irodalom» művészet * 9 FOrdőző nők, 192*. Irodalmi oldalpárunk képeit Paizs Goebel Jenő festőművész alkotá­saiból válogattuk, melyek Szolnokon, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ galériáján láthatók, április 30-ig. Benyó Judit: Ne siess, tavasz! Ne siess, tavasz, még beszédem van a kicsi levelekkel, zsengékkel, selymesekkel, remegnek, szédülnek a szélben, - még beszédem van a kisded virágokkal, eddig még nem dajkáltam senkit! Ne siess tavasz! Még dolgom van, hidd el, csókolni meg ölelni, szerelembe szeretnék belefeledkezni! — A fordítókorongnál te balra told teljes erővel, én majd hú­zom vissza az elejét. Na! Most! Told! Told erősen! — kiáltja a pajtás. Megremeg karom, a csille ke­resztben áll, lihegünk. — Na lépj rá! Sínre lököm... Fölállok páros lábbal az ütkö­zőre, megfogom a vasszekrény fo­gantyúját, és teljes súlyommal hátralendülök. Egy pillanatra megemelkedik a teli csille eleje, dagadnak az erek a pajtás nya­kán, s egy néma, mély, nyögésbe rekedt sóhajtással a sínre emeli. Meglökjük. Várunk, amíg tele csil­lénk nagyot csattanva a várako­zó csillevonatba ütközik. — Hányadik? — Harminchárom. Oreset fordítunk a vágatba, és elindulok visszafelé vele. Vájárom lemarad, de utánam szól: — Csináld meg a gyámlyukat, én deszkáért megyek! Elviszi a lámpát. Koromsötétben botladozom a csille után, már futok inkább, az­tán egy enyhe kanyar után mesz- sziről iderémlik a vájvégen, az orton hagyott rosszabbik lámpa fénye. Kitámasztóm a csillét, ra­kodok. Teljes testemmel nyomom a lapátot. Hirtelen egy kő állítja meg élét, hólyagos, égett tenye­rembe fájdalom hasit, karjaim buta dorongok. Gyorsan fáradok. Pihennem kell. Hiába?... Fáj, hogy... Fáj, hogy nem oda születtem, ahol ha­mar megtanulhatnám, hogyan kell értelemből hitet, fényt és jövőt szőni?! Nekem itt kell helytáll- nom. Fogom a csákányt. Műszak végén már nagyon nehéz. Meglen­dítem, közben odaköpök, ahol fo­ka a kőbe zúz. Kőszilánkok pat­tannak arcomba, ahogy formálom a tárnia helyét, a lyukat. Talán igaz ... Bennem a hiba? Szüntelenül csak egyet kell akar­nom? Kitartani?! Egy célért él­ni?! Talán ha megírnék mindent: türelemmel összefűzve. Kényelmes lettem? Lusta? Megállók, remeg a lábam. El­gémberedett a nyakam. Bámulom a lyukat, amit a fekü márgájába faragtam. Lépteket hallok. A paj­tásom, gondolom, s amíg nem szól, önzőn, -sebesen és titkon összefog­lalok magamban mindent. Bennem vérszínű, egyforma ru­hában járunk. S ünnepeinken, ha napsugárban csillannak meg a já­tékos kürtök, trombiták, dobok... A szépségtől egyformán borsódzik hátunk. Pajtásom kezében fejsze. Térde­pel, sorra kiélezi a keményfa deszkákat, s mind az ötöt sebesen a meglevő gerenda fölé tűzi, alul­ról faékkel kiékeli, s a gerendát kezembe adja. Meztelen hátammal nekidőlök a szénfalnak. Milyen jó lenne gépen dolgozni, ahogy a bányamester veje teheti... Ábrándozom, de üvöltök: — Siess! Elejtem! — Egy pillanat csak! — Igyek­szik a fatámot a gerenda alá pró­bálni. Alácsúszik a gyám. Karom le­zuhan. Váltam most már a gyám­nak támasztom, hogy nagyobb le­gyen a fejsze húzása, ha a pajti üti, míg a gerenda alatt függőle­gesbe nem ér. — Megvan — mondja. Testünk izzadt, mellünk lassan hullámzik, érezzük izzó feketesé­günket, a koszt; erőtlenek va­gyunk, fáradtak. Némán állunk a támfánál, amelyre ruháinkat akasztottuk egy-egy szegre. Sebe­sen öltözködünk, a kulacs már üresen kolompol oldalunkon. Egyik kezünkben ott a fejsze, a másikban a lámpa. — Induljunk — int, s ő lép is már, én egy gondolatnyit lemara­dok, s ahogy távolodik tőlem, ha­talmas köztünk a csend. Gondol­nék valamire, de nem jut eszembe semmi. Csak a keresztet bámu­lom. Az alföldi kisfalu re­formátus temetőjében két friss sírhalom köz­vetlenül egymás mel­let fekszik. A sírokon rengeteg élő, s még több műanyagkoszorú fedi az anya- földet. És persze csokrok: tulipá­nokból, nárciszokból, gyöngyvirá­gokból és orgonákból. Május van, perzselően meleg május. Az egyik síron mintha hervadtabbak lenné­nek a virágok. A sebtében leszúrt fejfák éppen csak hogy ki tudnak ágaskodni a koszorúk és a virág- özön alól. De a feliratuk pontosan kiolvasható. Az egyiken: Szilágyi Bernátné Kun Eszter — élt 35 évet. A másikon: Szilágyi Bernát — élt 37 évet. S mindegyiken: Béke po­raikra. Az alföldi kisfalu új településén — délután úgy négy óra felé — mentőkocsi állt meg egy féligkész emeletes ház előtt. Talán két évti­zeddel ezelőtt a tanács bocsátotta rendelkezésükre ezeket a többnyi­re parlagon heverő telkeket a fris­sen házasodó, faluban maradó, az új életet épphogy elkezdő fiatalok részére. Elsősorban olyanok számá­ra, akiket a szülői ház már nem nagyon bírt befogadni és támogat­ni. A vállalkozó fiatalok nem is­mertek lehetetlent. Éjjel-nappal dolgoztak, nem kímélve magukat, de egymást is segítve, lassan-Lassan egy új lakótelep nőtt ki a falu szé­lén. Hajtottak kegyetlenül. Az öre­gek meg csóválták a fejüket: mi lesz ebből? Ezek a házak már má­sok voltak, mint az Övéik. Emele­tesek, garázzsal, meg fürdőszobá­val, meg beépített padlással. S a kertekben azok a fóliasátrak! A mentőautó Szilágyi Bernát portája előtt állt meg. A kíváncsis­kodók sokasága'vette körül a kapu környékét: főleg idősebb emberek, néhány fiatalabb asszony és per­sze kíváncsiskodó gyerekek. Némán figyeltek, várakoztak. A mentőből, a hátsó ülésről el­sőnek Szilágyi Bernát szállt ki. A magasra nőtt, egykor szálfatermetű férfi összeroggyant vállakkal szem­revételezte a kíváncsiskodókat, kö­szönt. Az emberek, akárcsak egy istentiszteleten, halkan, maguk elé morogva viszonozták a köszönést, s egy kicsit hátrább húzódtak az útból. Szilágyi Bernát az övéit ke­reste: ott állt a három gyereke, a nagyanyjuk védőszárnyai alatt. A tizenhat éves Noémi, a két fiú, a tizennégy éves Tibor, s a legkisebb, a halé vés Gergő. Kitágult szemek­kel figyelték az apjukat, majd a mentőre 'kapták tekintetüket. A kocsi belsejéből most emelték ki a hordágyon az édesanyjukat. Han­gosan sírni kezdtek. De könnyezett ott mindenki, csak Szilágyi Bernát szeme maradt szárazon. Elsírta már ő minden könnyét. Szilágyiné Kun Esztike megbé­kélt mosollyal nézett körül a sira­tókon, mert tudta ő. hogy ezeket az arcokat most látja utoljára. Va­jon a temetőben is így fognak majd sajnálni? Halvány mosoly futott át az arcán, legszívesebben magához ölelt volna mindenkit, de csak arra volt ereje, hogy jobb kezével is- tenhozzádot intsen mindenkinek. Szótlanul vitték be a házba, aztán a mentősök is elmentek, az embe­rek még egy darabig várakoztak, halkan sugdolóztak egymás között, majd ők is dolgukra mentek. A nagyszobában fektették le Kun Esztert a páros heverőre. A gyere­kek az anyjuk mellé ültek, halkan sírdogáltak. Szilágyi Bernát egy ideig tűrt, aztán az anyjához for­dult: — Édesanyám, vegye magá­hoz a gyerekeket ma éjszakára. Esztike nagyon fáradt, pihennie kell. A hetvenhez közeledő öregasz- szony bólintott, s mint egy nagy­szárnyú barna madár, ráborult a menyére, megcsókolta, majd intett az unokáinak, búcsúzzanak el ők is. Ketten maradtak a szobában. A májusi nap még magasan volt, a fénysugarak pazarul körülölelték a férfit és az asszonyt. — Nem bánt a fény, ne húzzam be a függönyöket? — Nem, nem, jó így. Az asszony lehunyta a szemét, és hirtelen elaludt. A férfi visszafoj­tott lélegzettel hallgatta a pihegé- sét. Szilágyi Bernát és Kun Eszter gyerekkoruk óta ismerték egymást, de ahogy az lenni szokott, csak felnőtt korukban találkoztak, egy szüreti bálon. Eszter ekkor tizen­nyolc éves volt, Bernát húsz, éppen Újhelyi János: Szoríts magadhoz katona. Mint két ismeretlen, úgy bámulták egymást, s még azon az éjszakán végzetesen egymásba sze­rettek. Eszter, közepes eredmény­nyel elvégezte a gimnáziumot, a helyi tsz-irodán dolgozott admi­nisztrátorként, Bernát pedig bejárt a városba, a Vagongyárba, mivel annak ösztöndíjával tanulta ki a villanyszerelői szakmát a szakmun­kásképzőben. Aztán behívták kato­nának, így kerülték el egymást egészen addig a szüreti bálig. Reg­gelig mulattak, s a szünetekben ki­mentek a művelődési ház alkalmi büféjébe, és ittak, sokat! Bernát- nak akkor még imponált a lány kurázsija: — Jól bírod. Eszter elpirult: — Áh! Csak ilyenkor. Nem megyünk ki a leve­gőre, meleg van itt. Egy sötét ház takarásában csó- kolóztak, hosszan, sokáig. De az csak Bernát következő eltávozása­kor történt meg, közvetlenül a le­szerelése előtt néhány héttel. Há­rom hónapos gondtalan, boldog, önfeledt szórakozás után Eszter be­jelentette, hogy terhes. Bernát egy pillanatig sem tétovázott: megkér­te a lány kezét. Kun Eszter felnyitotta a szemét — Éhes vagyok. Szilágyi Bernátot hirtelen nagy boldogság fogta el. — Mit ennél? Van minden, anyám... Az asszony mosolygott: — Talán egy kis becsinált levert, tudóm, galambból csinálta anyám, azt csi­nálta mindig, mikor gyerekágyas voltam. Csak néhány kanálnyi lé ment le a torkán, de mintha megerősödött volna tőle. Felkönyökölt: — Van egy kérésem hozzád, Bernát. Vi­gyél végig a házunkon, az udva­ron, mindenütt utoljára. — A fér­fit most hagyta el az ereje, rimán- kodott: — Ne most, majd holnap. Most pihenjél. Az asszony megingatta a fejét: — Akkor már késő lesz, most még világos van. A férfi két karjába ölelte az asszonyt, s elindultak az utolsó kö­zös útjukra. — Szoríts magadhoz —• mondta Eszter. Bernátot még a házasság előtt figyelmeztették a jóakarói, hogy vigyázzon, mert Eszternek alkoho­listák a szülei, és hát ő is... Nem rossz lány, csak egy kicsit sokat iszik. A férfi legyintett: ugyan már, melyik lány nem iszik ma­napság, különben is, majd a házas­ság alatt... minden más lesz. Ügy is történt. Ahogy Eszter terhes lett, nem ivott egy kortyot sem, sőt Noémi megszületése után sem, éve­kig. Először a nyári konyhába vitte a férfi az asszonyt. Itt kezdték el az életüket 17 évvel ezelőtt. Szoba­konyha, semmi más. Víz, WC az udvaron. A menyasszonytáncból meg a szülők szerény támogatásá­ból csak ennyire futotta. Egy idős házaspártól vették meg a roskatag házat: először ezt hozták rendbe. Ide született Noémi, és két évvel később Tibor, de az új ház alapjai már megvoltak. Bernát ott hagyta a városi állását, a faluba szegődött a tsz-hez, zetorosnak. És folyt az eszméletlen küzdelem az új otthon megteremtéséért. Magukra voltak hagyatkozva, mert az évek során Eszter szülei szinte egyik napról a másikra meghaltak, s Bernát apja is elhunyt. A falu meg suttogott: az alkohol, ám az alkohol. Csak néhány jó pajtás segített, persze kölcsönben. De végül egyenesbe jöttek. Majdnem... Eszter körülnézett a régi bútoro­kon: ezeket megtartották, jól jön ez, ha majd megöregszenek, legyen egy kis emlék, meg az új ház úgy­is a gyerekeké lesz. — Vigyél ki az udvarra — sut­togta —, látni szeretném az állato­kat. Miután Bernát visszaköltözött a faluba, nem engedte dolgozni Esz­tert. Hét végén el-eljárt ő a kocs­mába, de részegen sose jött haza. Nem vette észre, hogy Eszter titok­ban iszik. Csak néha révetegnek, bágyadtnak tűnt a felesége. Azzal intézte el, hogy a nagy hajtás mi­att van a fáradtság. És Eszter egy­re többet járt a Közértbe pálinká­ért. — A férjemnek lesz, meg a barátainak, tudjátok, a házépítés... S a közértes lányok elnézően mo­solyogtak. Az egész falu tudta már, hogy Eszter újra iszik. Az udvaron először az istállót nézték meg: két tehén, s egy szer­ződött bikaborjú kérődzött a jászol előtt. A disznóólban öt kismalac szopta az anyakocát. A baromfiud­varban legalább száz jérce. tyúk, gyöngytyúk károgott, s az udvaron az ég felé meredt a galambdúc. Eszter elfáradt, boldogságos mo­sollyal mondta: —• Gyönyörű minden. Vigyél vissz» a házba! Eszter alkoholizmusa a harma­dik gyerek megszületése után mélyült el. Akkor már a házban laktak. Egyre gyengébb lett, egy­re gyengébb lett, egyre tehetetle­nebb. Bernát nem értett semmit. Egyik magánorvostól vitte a má­sikhoz, mert az államiakban nem bízott. Végül az egyik kimondta az igazságot: — Uram, a feleségének cirózisa van. — Bernát nem értette: — Mi­je van? Az orvos szelíden nézett rá: — Májzsugor. Bernát ezreseket számolt le az asztalra. — Mentse meg kérem szépen. Az orvos nem vette el a pénzt: — Menthetetlen. —• Talán a kór­házban ? — kérdezte Bernát. — Ta­lán. .. — felelte az orvos. A nagyszobában Bernát lefektet­te Esztert, a kétszemélyes heverft- re. — Pihenjél most. Hozzak vala­mit? Kérsz valamit? Eszter fáradtan mondta: — Talán egy kis édeset, egy csöppet innék. Bernát rohant a kocsmába, fél­liter kevertet kért, merthogy ott­hon nem volt semmi ital. Mire ha­zaért, Eszter már halott volt Nagy temetés volt, szinte az egész falu jelenlétével. Mindenki sírt, még a férfiak is. Csak Szilá­gyi Bernát nem, sőt egyesek sze­rint még mintha mosolygott volna. Egy hét múlva a még beépítetlen padlástér­ben vágták le a kötél­ről. Búcsúlevelében a gyerekeire és részben az anyjára hagyott mindent — a gondviselésért. Egy kérése volt csupán: a felesége mel­lé temessék el. De a kérését a KÖJÁL hatóságai nem teljesíthet­ték: friss sírt nem szabad meg­bontani. Két sír fekszik egymás mellett az alföldi kis temetőben. Az egyi­ken már hervadnak a virágok, a másikon is hamarosan. A májusi nap mindent felperzsel. Zazar völgye, 1926. Összeállította: Bókasy Ildikó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents