Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
8 1987. ÁPRILIS 18. Irodalom» művészet Zsombok Timár.György; A kakas Benyó Judit: A Hortobágy csipkebokrai Rajta! Maradjunk kicsit a mezőn fényes bokrok vörösbogyós ágait tűzzük a bajunkba, hadd virítsanak az élet színei, hadd száguldjon a szekér, esküvőbe megyünk! Hadd fújja táltos lovaim sörényébe fűzött selyemszalagokat a szél! Ma olyan szépen fütyörészget a szél, a folyó partján lebeveredek a fűbe, csipkebokrok tövébe, és hallgatom, hallgatom a szívemet. Es boldog vagyok, bogy élek, hogy lélegezhetek! . ' \ . x - ;; Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Bertalan Láizló rajzaiból válogattuk. aló&zínűleg apai őseimtől örököltem a piacok szeretetét és az igazán jó vásárlások izgalmát, a „cenzárkodás" színjátékait, amik ma már állatvásáraink megszűntével régen kihaltak. Ki kell azonban jelentenem, hogy üz- bégül, tadzsikul, kazahul, tatárul, türkménül nem beszélek, az orosz nyelvet is csak „zúzom”, olyan mértékben és oly módon, hogy ezen a nyelven eladni nem tudnak, azonban kellően dramatizálva mondandómat, kitűnő tájékozottságról adok tanúbizonyságot a repüléstechnika tárgykörébe tartozó speciális kifejezések alkalmazásával, tudniillik orosz nyelvű tanulmányaim pontosan egybeestek repülőgépvezetői kiképzésemmel. Joggal tehető fel a kérdés, hogyan jön össze örökölt vásárlási 'hajlamom és nyelv-nem-ismere- teim eme kihívó fitogtatása? Az ok igen egyszerű, mondhatni kézenfekvő; egyízben saslikot ettem forró lepénykenyérrel, hagymával a Toki-Zargaronban, ami pontosan a Toki-Tilpak mellett van, és mindkettő Buhara bazárintézménye, sajátságos, szinte szertartásszerű vásárlási szokásokkal, kurrens és reménytelenül eladhatatlan árukészlettel zsúfoltan. Ez utóbbi kategóriába elsőként a cirokseprű halmokat sorolom, amelyeknek cirok- szárból fonott nyelük van. Mégis mi található egy ilyen keleti bazárban? Gyékény, kosár, fapipa és -fésű, cintányér, tál, csupor, köcsög, kiszli, kaszroly, szilke, vödör, csöbör, csobolyó, kaftán, papucs, tübitejka, nemez, bölcső,, kotla, kotlár, sarlók, sarabolók, kapák, gerebenek, gereblyék, kaszák, fen- kövek, tokmányok, kések, pántlikás jó kosok, kakasok, jércikék, méltatlanul elhanyagolt, sértődött pulykacsapatok, jámbor bárány- kák, büszke vezérürük, bölcs dro- medárok néznek át a sokaság feje felett, táskaszájuk szüntelenül úgy mozog, mintha rágógumit rágnának, szemük pillája pedig olyan, mint egy filmsztár-színésznőé, aztán vannak még szamárkancák hasukban kis csacsikkal, szamárcsikók, szamárcsődörök, kerekek, rá- fok, kovácsolt vasszögek, kötelek, láncok, könnyű fátylak, nehéz zsákok, hímes szalagok, térítők, repülő szőnyegek, dinnyemenhirek- dolmenek-piramisok, pomagránát- robbanás, fügeszőnyeg, szőlőfürt- zuhatag, sózott barackmaghegyek, ződéssel alkudni kezdett, de úgy, pöfeteg, zöldségkavalkád, horogra akasztott, frissen nyúzott birkatetemek, marha-kecske és dromedár- hús, lábszárak, combok, gerincek, no és mindenütt cirokseprűk garmada, az a régi fajta, aminek a nyele vastag cirokszárköteg, fűzfahasítékkal összefonva. Saslikot ettem egy szófára guggolva, forró lepénykenyérrel, hagymával. Az öreget és a kakast egyszerre láttam meg, és nyomban tudtam, hogy életem legszebb alkujának leszek tanúja. Az öreg csak egy pillanatra állt meg a kakas előtt, aztán továbbment, és a szomszéd árusnál, aki tucatnyi fafésűt kínált, nem nagy meggyőződéssel alkudni kezdett, de úgy, hogy félszemmel a kakast méregette. Mi tagadás, a kakas gyönyörű példány volt — értek a kakasokhoz —, kimondott egyéniség, színe makulátlanul hófehér, fölötte úgy meredt a fűrészfogú, égővörös taréj, mint a királyi korona, látszott, hogy az a taréj, sosem fog lekonyulni. Az állán meg azok a még vörösebb, hosszú lebenyek! Csőre a hadigályák vasalt, hegyes orrára emlékeztetett, melle széles, nyaka hosszú és kúpos, faroktol- lazata dúsan hajlott hátra va lószí- nőtlenül nagy köríven, lábain akkora sarkantyú, akár a kisujjam. Az arénák dísze is lehetett volna, noha nem volt harcikakas. Egy füzérre volt kötve madzaggal, három jércikével, azok is hófehérek, csak nem olyan nyugodtak, mint ő. Ha megemelték a füzért, a kakas fordított kérdőjelformára kun- korodott, büszke méltósággal viselve helyzetét, míg a madzagon alatta lógó fehér jércikék ijedten csapkodtak szárnyukkal. Az öreg megfordult, otthagyta a szomszéd árust fafésűivel, elment a kakas előtt úgy, mintha nem érdekelné a dolog, amiből azt is megtudtam, hogy személyében a kakaskiválasztó akadémia professzor-magisztere került elő valahonnan az idők mélyéről. Küllemével is megerősítve különleges helyzetét: bő kaftánt, papucsot, fején hatalmas turbánt viselt, fehér szakálla a mellét verte, nyomban megéreztem, ez az ember csakis azért született meff valahol, valamikor, hogy életében egyszer eljöjjön ez a pillanat, és megalkudhasson erre a kakasra. A gazda, mármint a kakas gazdája, nem volt fennhéjázó, bár a gyönyörű jószág birtokában bátran megtehette volna, azonban érezni lehetett magatartásában valamit a biztosan nyerők viselkedéséből. Fiatal üzbég férfi volt, fején tübi- tejka, rajta kaftán és csizma, kicsit hízásra hajlamos, olajos bőrű, szépen metszett szemekkel kerekded arcán. Az öreg sokszori sertepertélés után megállt a gazda előtt, jobb kezét szívére téve meghajolt, amaz még- mélyebb meghajlással viszonozta a köszöntést, az öreg nagyon gyorsan beszélt, a gazda pedig figyelmesen hallgatta, és két meghajlás között megfogta a kakas lábát, magasra emelte. A kakas fordított kérdőjelformán, alatta a riadtan csapkodó jércikékkel. Egymás szavát kivárva, mindenki mondta a magáét, miközben a gazda az öreg kezébe adta a kakast. Az öreg fel-le mozgatta, mintha súlyozná, valamit ismét mondott, mire a gazda mélyen meghajolva széttárta a kezét, amiből az öreg tudta, hogy a kakas mostmár az áránál van. A kakas viselkedése arra engedett következtem, hogy csak ő van tisztában mindhármuk közül a saját értékével. Az öreg reményvesztetten tette le a kakast, és ismét a meghajlásokkal tarkított alku következett jó órahosszáig, időnként a kakast hol az egyik, hol a másik emelte magasra a verdeső jér- cikefüzérrel, miközben mindig méltósággal viselte helyzetét. gazda mostmár csak a meghajlásokra ügyelt, egyébként messzire nézett a dromedárok feje felett. Az öreg jgyre izgatottabb lett, végül segélykérőén fordult a szomszéd árus felé, aki eddig úgy tett, mintha mellette mi sem történt volna. Türelmesen végighallgatta az öreget, majd felállt, ő is megemelte a kakast, valamit mondott a gazdának, de az csak mélyen meghajolt, majd ismét a dromedárok feje felett a messzeségbe bámut. Mindez kezdődött elölről: szívre tett jobbkéz, mély meghajlások, eredménytelen tárgyalás időtlen ideig. Az öreg egyszercsak felkapta a kakast, nagyon magasra emelte, a szemébe nézett egészen közelről, majd megforgatta, aztán ugyanolyan hirtelen letette, a kaftánja alá nyúlt nagyon mélyre, keze sokáig matatott, majd papírpénz köteget vett elő, valószínűleg, viszonylag nagy -címleteket. Meghajolt a gazda és a szomszéd árus előtt, akik egyszerre viszonozták, és az öreg kiszámolta a kakas árát a gazda kezébe. A gazda megszámolta a pénzt, de mozdulatán látszott, hogy nem tud visszaadni. Az öreg a szomszéd árushoz fordult ismét, de az széttárta a kezét, majd gondolt egyet, elvette az egyik ötrubelest, és gyorsan szám- bavette árukészletét, aztán lemondóan legyintett, fafésűinek ösz- szege még a felét sem fedezhette ennek a címletnek. Visszanyújtotta a pénzt, a gazda is akarta, de az öreg nem fogadta el, hanem fergeteges csoszogással megindult a seprűárusok sorára, miközben aggodalmasan vissza-visszapillantott a kakasra. Az első seprűárusnál felkapott egy seprűt, meg se nézte csak fizetett. A seprűárus ugyanúgy tett akár a fafésűs, karját sajnálkozással széttárta. Ment a következőhöz, de ott is ugyanaz. Valaki közben megemelte a ka- Kást, az öreg nyomban odarohant — már ahogy öregkorától tellett —. mélyen, de izgatottan hajlott meg a valaki előtt, szakálla rezdüléseiből látszott, hogy valami lényegeset elhadar, mire a valaki letette a kakast, és meghajolt az öreg előtt. A kakas gazdája szintúgy, majd a fafésűárus is. Az öreg viharos gyorsasággal visszacsoszogott a seprűárusok végtelen sorára — cirokseprűk halmazai, ciroknyéllel, fűzfahasítékkal szorosra fonva valamennyi —, könyörgő tekintettel ment egyik seprűárustól a másikig. Végre egy asszony kilépett a seprűárusok végtelen sorából, elvette az öreg ötrubelesét, majd magasra tartva végigszaladt a soron, miközben pergő nyelvvel elmagyarázta az öreg helyzetét. A söprűárusok nyomban összekaparták aprópénzeiket — egy, két és ötkopejkáso- kat —, aztán az öregnek adták valamennyit, a kívánt összeg azonban hibádzott, pótlásként ezért kapott három cirokseprűt — ciroknyelűt, fűzfafonadékkal egybefűzöttet. Az öreg mély meghajlások sorozatával hátrált a kakas felé — valaha a buhari emír fogadóterméből hátráltak így a kihallgatásra rendeltek, egészen a bejárat előtt húzott falig, aminek szerepe az volt, hogy most már azt elérve megfordulhat a kihallgatott, aki, szerencsés lehetett, megúszta a kínhalált vagy a részleges megcsonkítást —, hóna alatt három cirokseprűvel. A hiányt egyenlítette a gazdánál, mélyen meghajoltak, és a gazda gyakorlott írjozdulattal oldotta le a kakast a füzérről, amit a jércikék megnyugvással vettek tudomásul. Az öreg még nem vette kezébe, hanem a maradék apróból kiszámolt valamennyit, és a szomszéd árustól megvett hirtelen két fafésűt is. A fafésűs éppen olyan mélyen hajolt meg az öreg előtt, mint ahogy az tette, fejük majdnem összekoccant, majd az öreg végre megfogta a kakas lábát. A kakas fordított kérdőjelforma. A búcsúzás még szakrálisabb, mint eddig volt, mély meghajlás, aztán a gazda otthagyva a három jércikét a Toki-Zar- garon szamárboltíves kapujáig kísérte el az öreget. A jércikék végre nyugalomban fekhettek a fafésűk mellett. A fésűárus gyengéden simogatta az egyiket. Vásárolhatnékom támadt! Istenem, indokoltam magamnak, a génjeim, és ilyenkor tehetetlen vagyok, ellenállhatatlan erő húz, vásárolnom kell bármit. Nem messzire a kakasvételtől egy öregasszony guggolt gyékénye előtt, kezében zöldszínű dohányőrlemény. Üzbegisztánban azon az őszön — a hivatalos jelentések szerint — ötmillió tonna gyapotot gyűjtöttek be. Szeptember végéh burkaikból kipattant, hófehér, kócos gyapotpamacsok integetnek. Hajnalban repülőgépek ezredei startolnak és módszeresen támadják, mint ellenségeket, a gyapotföldeket. Per- metet szórnak, reggelre leszárad minden levél az ágakról, amik aszott kezekként meredeznek az égtájak felé. Űjabb, még kíméletlenebb roham következik. Kombájnok félelmetesen fenséges vonulása. Annabassis. Gyapotfalás. Majd vontatók gyászmenete. Az utakon elszórt gyapotbolyhok. Mindenütt, mindenfelé. A forró szél addig kergeti őket, amíg fent nem akadnak egy szakszaulbokron. Gyapot mindenütt: gyapot, gyapot! Buhara határában elevátorok. Magasra tornyozzák a gyapotot, gyapothegyek sokasága, gyapotormok, gyapotszakadékok mindenütt. Az öregasszony feketében ott guggolt a Toki-Zargaronban, előtte gyékény, a gyékényen áruja: kétmaroknyi gyapot. Magvastul. Az utakon és a környéken minden szakszaulon gyapot, az utcákon, tereken, házak tetején gyapot. Reggeli légiflotta támadás, kombájnok könyörtelen gyapotfalása. ötmillió tonna gyapot azon az őszön Üzbegisztánban. Gondoljuk csak meg, állagára mennyi lehet egyetlen kiló gyapot? enyerében zöld do- hányörleményt morzsolt, néha szippantott belőle, előtte gyékényen az áru. Kétmaroknyi. Magvastul. Szótlanul kínálta. Megvettem a kétmaroknyit, húszkopejkáért. Jobbkezem a szívemre téve mélyen meghajoltam az öregasszony előtt. Amikor eltávoztam, nem értettem mért beszél az asszony olyan mérgesen. Amikor a szálloda ablakán kieresztettem a gyapotot a forró szélbe, akkor jöttem rá. Rossz vásárt csinált, nem alkudtam! Egyből kifizettem az első árat. Elraboltam valamit tőle, amihez nem volt jogom. Azt a kétmaroknyit, ami miatt a Toki-Zar- garomba jött, nem a kétmaroknyi miatt, csak az alkalomért. Élete legrosszabb vásárlása voit, ráadásul valakit mélységesen megsértettem. Ha Buhara ezembe jut, azóta is mindig szégyellem magam. Szakonyi Károly: Kapcsolatok Ülj le, szembe vele, biztasd, és engedd beszélni. Hagyd, hadd beszéljen, te csak figyelj, légy hozzá türelmes, és hallgasd. Boldog lesz, és szeretni fog. Az asszony tizenegyóra felé felkel, elhízott testén selyem hálóing; köntöst vesz magára, papucsba bújik. A lába még mindig formás. Meg a keze. Máj foltos kezek, de karcsúak. Meg a haja. Még mindig dús. Hajtűkkel tornyozza fel; kimegy a konyhába, csészébe önti az esti kávémaradékot, teledobálja cukorral, beviszi a szobába; maga elé teszi az asztalra a kártyát. Kávézik; rakja a paszéán- szot. Még csak a rolót sem húzza fel. A férje bejön a kertből, szó nélkül az ablakhoz megy, felrángatja a redőnyt, eloltja a villanyt; behoz egy pohár vizet, az asszony keze ügyébe helyezi, gyógyszeresüvegekből tablettákat szór a tenyerébe, sorba a pohár köré rendezi őket. Az asszony csak akkor tekint fel a kártyából, amikor az ura már az ágyat Igazgatja; figyeli, hogy veregeti fel az ellapult párnát; nézi mindaddig, amíg a plédet rá nem teríti az elegyengetett paplanra. Szótlanul követi pillantásával a távozót. A férfi karcsú és- fürge. Magas, csontos. Pulóverben van, kordnadrágban, de idebenn cipőtlenül, csak zokniban, hogy ne hordja szét a lakásban a sarat. Ma már kitakarított. Nyakán azért ott maradt a sál; a haja, az az ősz tüskefrizura, lenyomódott a sapkától. Az asszony hallja, hogy a férfi a konyhába edényekkel neszei, koppan valami, víz csordul — aztán hosszan csend. Visszafordul hát a kártyalapok fölé. Később nyikordul az ajtó; nem látja, csak hallja, hogy a férje kiment a kertbe. A lombot gereblyézheti össze. Biztosan azt. Valamelyik nap behallatszott a szobába; — Kártyázik, de mosogatni nem lát! — A férje mondta a szomszédnak. Egy szóval sem árulta el, hogy hallotta ezt. A tablettákért nyúlt, egyenként a nyelvére helyezi őket, vizet kortyolgat, nyeldekel. Aztán ismét az ajtó. A férje bejött, forr, sistereg valami a rezsón. Csendülések, zörgések; a férfi krumplit főzhet, a beszálló gőz hozza a szagát. Az asszony keze a kártyalapon — merőn bámul a konyha felé. — Jogom van hozzá! És ehhez ragaszkodom! Naponta egy tizenegyes kirakós! Senki sem tilthatja meg nekem! Még te sem! Még te sem!!!... Fuldoklik az ingerültségtől. Reszkető kézzel nyúl a pohárért, a víz kiloccsan; iszik. A férje megjelenik az ajtókeretnél, szó nélkül benéz rá, nézi hosz- szan az asszony sziluettjét az ablakon behulló őszi fényben. Az asszony is nézi őt Aztán újra a konyhai neszek. És a csend. V Aj T
