Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
1987. ÁPRILIS 18. Irodalom» művészet Bella István: Miért a vers? V er se i m nem arra valók, hogy díszzsebkendők legyenek holmi múltba öltözött jelenek csikkzsebében _•- nem dekorációk, s nem is jelszavak, melyeket, mint a szentek szájából vöröslő írást, nem másolnak többé a falakra, se a ■ szívekre.- Nem is templomi zászlók, amiket kiosztanak minden Nagyszombat este lobogtatni a húsvéti kör menetben:- nem hallelujázok, a baldachint nem viszem. Vagyok, aki voltam: egy a tizenegy közül, a tanú, aki tudja: a szívek sziklaüregében fekszik a megfeszített jövő. Még nem támada föl a Föld. Makay Ida: Körmöd holdja Ha kialudtak mind a lámpák, ha körülvett a félelem. Te hajolj fölém nyugtatóan Tanítsd a halál kémiáját; Útját szivárgó patakoknak Áprilishajnalt. Zöld-ezüst fénnyel keringj a virradatban. Mutasd: a föld vak, éjféli delében konok Nap: körmöd holdja süt. Rokonszenv, ellenszenv — férőmön. Szexuális vonzódás — férőmön. Állítólag kapcsolatainkat a feromon irányítja. Ez a vegyi kiválasztódás, amely a kapcsolatteremtés közben jön létre, elintézi a dolgokat. Belépsz egy üzletbe, s hiába vagy jólnevelt, gorombán fognak bánni veled, bár ha az eladónak nem is áll szándékában megbántani, megsérteni. Egyszerűen csak a — feromon. Rosszul reagál a boltos a te vegyi kiválasztódásodra. S ugyanígy van ez a munkahelyeden is, az iskolában, a társaságokban. Való igaz, néha meghiúsul minden igyekezeted, hogy befogadjanak. Ilyenkor mondod: ma minden szavam, minden mozdulatom szerencsétlen. — Miért nem vagyok rokonszenves magának? — kérded valakitől, aki foghegyről beszél veled. — Hiszen nem is ismeri! Mire alapozza antipátiáját? Mért olyan elítélő? A vegyészek szerint nem az illető tehet róla, hanem a feromon. Más meg a nyakadba borul — ugyancsak ismeretlenül vagy indokolatlanul. Szinte beléd szeret. Állítólag ez is a feromon hatása. A kedvező reagálás. Emberi kapcsolatok — feromon! Mint egy hirdetés. Ha ez így igaz, akkor lehetséges, hogy a világ dolgait intézők is csupán a fero- monhatások kiszolgáltatottjai? Ösztönök dolga lenne az egész? De talán az észnek, az értelemnek is juthat némi szerep!... Presszó. Délelőtt. A nő fehér köpenyben, vállára vetve a dzseki. A férfi is a közeli hivatalból ugorhatott át ide. Ülnek a sarokban, kezük az asztal lapján összeér. Csendesen diskurálnak, meghitten, arc az arc közelében. Lopott percek az alibit szolgáló munkaidőben? így aztán mit sem sejthet kinek-kinek a házastársa! Amint elmegyek mellettük, hallom — Munka után egyenest hazajössz? — Ezt a nő kérdi. — Tudod, hogy ma van a továbbképzés — néz rá szomorúan a férfi. — Én meg hatra angolra megyek. Utána beugróm a gyerekért a sportkörbe. Szeretné, ha szombaton megnéznénk a meccsét... — Talán. Ha nem lesz külön munkám ... — Ma krimi lesz. Kilenckor. A tévében. — Csak tíz után érek haza ... — Tízkor én már lefekszem. — Akkor hát ma sem? Akkor hát mikor? Már egy hete semmi .. . Kis sóhaj. Még egyszer egymásba kulcsolódnak a kezek. — Reggel majd írj egy cédulát, ha elmész. És tegyél ki_pénzt a telefonszámlára. Délelőtt Felhívlak ... ha nem tudnál kiugrani. — Jó. De hogy már egy hete semmi ...! A nő arcán enyhe kis mosoly. — Mielőtt összeházasodtunk! Akkor még! Emlékszel? Ha jaj..'. A férfi bólogat, simogatja a nő kezét. Aztán hirtelen felpillant, elszaladt az idő. — Főúr, kérem Fizetünk! . . . Összeállította: Békasy Ildikó szobában pucér körte világított, mór késő délután volt. s amúgy is vágni lehetett bent a füstöt. Az öreg Dómján reggel óta volt szolgálatban, a mentésben nem vett részt, csak ült gubancos telefonzsinórjai között, a cigaretták elaludtak és újra felizzottak a szája sarkában, homlokára lassanként rátelepedett a rettegés és a fáradtság szürke pora. Most is így ült, s amikor Demeter belépett, metsző, máskor gúnyosan hideg, világos- szürke szemét ráemelte. Demeter ezekből a szemekből merítette az utolsó bizonyosságot, megértette, mit tett, és fáradt tagjaiba, mint a szétáradó vér, beköltözött a békesség. Mikor ott állt a szifon előtt, a két bányamentő rábámult, s tudta, hogy nem fognak vitatkozni. Ugyanaz a félelem sugárzott a két emberből, mint ami őt belül a gyomra táján szorongatta. Egy pillanatra megingott, át akarta adni a kötelet. Századmásodperc alatt átfutott az agyán, hogy megtett mindent, amit általában szokás, megtartotta a szabályokat, tisztességes munkát végzett. A két bányásznak, akik a vízbetöréskor bennrekedtek, teljesen mindegy, hogy ki megy át elsőnek. De neki nem mindegy... Uj- jai már hurkolták is a kötelet, s már csak a gerendákra gondolt, amelyek a víz alatt sodródhatnak, s amelyeket okvetlenül ki kell kerülnie. — A bányabiztonságitól egy órája ideszóltak — mondta az öreg Dómján. — Ketten jönnek. Demeter bólintott. Az jutott eszébe, hogy az öreg Dómján kis kertjében salátaágyások vannak, és a rózsák szárát piros gömbben végződő karókhoz kötötték. Egyszer járt a telepen, ahol csupa egyforma, négyszögletes kis kert van, alacsony drótkerítéssel. Az öreg Dómján likacsos trikóban kapál- gatta a földet, és csak a fejét biccentette meg feléje. Pedig akkor már két éve dolgoztak együtt. Hallania Erzsébet: A hatodik óra A telefon mellett csönd lett, az újságírónak nyilván visszaolvasták a szöveget. Komoran nézte a plafont, és olykor bólintott, törődött figyelemmel. — A kórházban — folytatta az öreg Dómján — nem tudtak biztosat mondani. Lehet, hogy le kell vágni a lábát. Demeter előtt megjelent Meszler összezúzott lába, mint egy éles fénykép. Valamit mondani akart, de csak nyögés lett belőle. — Lent menjen, a szélén, a csillék miatt— hallotta még az egyik embert aztán már csak a vér dobolását a tüdejében, az agyában, a szívében, minden egyes sejtjében. Amint átért, és meglátta Meszler szűkölő kutyaszemeit és agyonzúzott lábát, mérhetetlen messzeségbe tűnt minden, önnön lénye, nyomorult kételyeivel és halálfélelmével együtt feloldódott valami szokatlan közegben, aminek legfőbb jellemzője volt, hogy csakis a jelenben létezett, és nem lehetett rajta gondolkodni. A sűrű és mégis megfoghatatlan közeg befogadta őt is és Meszlert is, és meghatározta helyüket és cselekvéseiket, és fenntartotta őket a felszínen, és szájukat megtöltötte ismeretlen forró ízekkel. Demeter soha életében nem érzett még ilyet. Az íz emléke a szájában maradt. A dolgok, anélkül, hogy beszéltek volna róluk. értelmet nyertek, megteltek szép belső fényekkel. Demeter tisztában volt vele, hogy ebben a világban nem esnek fölösleges szavak, de eddig nem tudta pontosan, miért. Az öreg Dómján kijjebb húzta egyszeriben megértette. Most már közéjük való lett. Az öreg Dómján kijjebb húzta maga mellett a széket, és feléje nyújtotta gyűrött cigarettacsomagját. A telefonzsinórok tetején a helyi lap tudósítója könyökölt, kivörösödött fülén szorongatta a kagylót, és diktált. Demeter nézte, ahogyan a piszkos, ideges ujjak kitapogatják a hamutartót. Az elsárgult csikk vastag, bűzös füstcsíkot eresztett, aztán kimúlt. — Feleimnek: öt órán át tartott a megfeszített küzdelem — a zöld arcú férfi hangja megcsuklott, köhögni kezdett, aztán beleordított a telefonba: — Az isten áldjon meg, mondom: öt! Ötös! Az öreg Dómján halkan, szinte gyengéden szólalt meg, s szemét nikotinos ujjaira szögezte: — Van, amikor semmit se lehet tenni. De azért... — Kis csend után kimondta: — Jó mentés volt. Demeter fölkelt a székről, és a a ablakhoz ment, hogy elrejtse meg- indultságát. Úgy érezte, a boldogtalanság lényegében ugyanaz, mint a boldogság, s az élet a nyert csaták ellenére is hatalmas súly az ember vállán. Az asszonyok a kapuban álltak. Egy öregasszony fekete kendőjébe süppedt, pillátlan szeme meg se rebbent, olyan volt, mint egy szobor, a fekete szomorúság mozdulatlan szobra. Egy gyerek is ácsorgóit az asszonyokkal, kiflivéget rá- gicsált, és csillogó orrán olykor szórakozottan végighúzta az öklét. Az újságíró mellé lépett, és kinézett a szürkületbe. — Mire várnak? — kérdezte ijedten. —• Néhányan még lent vannak a szivattyúknál. — Iszonyú ez — mondta az újságíró szaporán. — Engem lelkileg teljesen leterített az ügy. — Meg lehet érteni — mondta Demeter szárazon. — Nem mertem eddig — szólalt meg újra a zöld arcú ember a célszalag után leheveredő futó bamba mosolyával, és kis lapos üveget kotort elő a zsebéből. —• De gondolom, most már vége a szolgálatnak. Az öreg Dómján a fejét rázta. — Nekem még nem. De a mérnök elvtársat megkínálhatja. Demeter elvette az üveget. Rum volt benne. — Egy dologra vágyom csak —■' fecsegett tovább a zöld arcú, —« befefeküdni egy kád meleg vízbe. Demeter fölemelte a városi telefont. Lassan tárcsázott, mint a szomjas ember, ha óvatosan szájához emeli a vizet. Látta maga előtt a zöld ernyős lámpa fényét, Ágnest a fényben. Hallotta csengő, izgatott hangját. Annyit mond neki: indulok haza. Ágnes erősen szorítja a kagylót és azt mondja: várlak. Bolyhos köpenye, mint egy rebbenő sirály. — Na végre! — kiáltott Ágnes a telefonba. — Miért nem hívtál előbb? Itt vannak Jánosék, ők is olyan kíváncsiak. Csak várunk, és már be is csíptünk egy kicsit. Demeter nyilallást érzett a gerincoszlopában, olyanformán, mint gyerekkorában, ha a kréta végig- csikordult a táblán. — Miért nem küldted el őket! — sziszegte a telefonba. — Na de szívem! — Ágnes méltatlankodó hangjához most valami zörgés és távoli zeneszó csatlakozott. — János azt mondja, itt áll mellettem, hogy igazán undok vagy, gondolhatod, hogy kíváncsij ak vagyunk már a részletekre is. János azt mondja, a bányabalesetek gyakoribbak, mióta... micsoda? igen, mióta a gépesítés... Demeter keze lassan süllyedni kezdett. — Halló, szívem, hallasz? Képzeld, Vicus azt mondja... A kagyló alatt parányit csörrent a villa, majd némaság borult a szobára. Demeter most vette észre, hogy az öreg Dómján meg a zöld arcú'őt nézik. — Iszik még egy kortyot? — az újságíró tétován nyújtotta felé az üveget. Demeter elfogadta. Aztán ostobán ácsorgott, mint akit fejbe ütöttek. Tanácstalanságában az öreg Dómján tekintetét kereste, de az lesütötte a szemét. Egy cigarettával foglalatoskodott, puhítgatta, benyálazta a végét, körülményesen rágyújtott. A zöld arcú egyikről a másikra nézett, aztán jobb ötlet híján ivott egyet a rumos üvegből. Csörgött a telefon, az öreg Dómján fölvette. Hosszan tartotta a kagylót, hallgatott. Demeter előtt ismét élessé váltak a tárgyak, látta, hogy a hamutartó szélén egy légy egyensúlyoz. Látta azt is, hogy az öreg Dómján világosszürke szemén a ráncos szemhéjak összehúzódnak. Egy pillanatra olyannak tűnt, mint aki meghalt. — Nem — mondta végül fakó hangon —, a termeléskiesésről egyelőre nem tudunk pontosat. — Nem jön velem egy pohár sörre? — kérdezte a zöld arcú Demetertől. émet intett. A zöld arcú elköszönt, ketten maradtak. Megint csöngött a telefon. Az öreg Dómján fölvette, belehallózott. aztán Demeterre nézett. Tekintetük összekapcsolódott —• Nem tudom adni — mondta az öreg Dómján —, lent van a szivattyúknál. Nem, asszonyom, nem tudom megmondani, mikor kerül haza. Aztán csak ültek némán és cigarettáztak. Ágh István: Csillagvilágos Csillagvilágos ablakok csillag és bolygórendszerek nem a téléji hidegek szomszédaim e lentiek szívmelegben keringenek nem az észvesztő űrbe fenn a szétszáguldó éjszakát még az Isten sem éri át mindenható kezeivel nem az a megnevezhető gyűrűs jeges kénhólyagos kitörő és zsugorodó alulról méricskélt titok csillagvilágos ablakok fölakadt függönye mögött látom a nőt amint baját mosván gyöngyében gőzölög
