Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-11 / 59. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. MÁRCIUS 11. „flvel a barakk. Első lépés: az emberhez méltó körülmények A kővé fagyott úton gazdát kereső kutya jön elém. Azt hiszem, ő az egyetlen élőlény, aki rám figyel. Jócskán vannak pedig előttem, de tekintetük — mint a hipnotizáltaké —a re- csegve-ropogva ingadozó barakkra irányul. A lakókat elszállító teherkocsi által felvert porhó még el sem ül, a hatalmas markoló kosara máris mesebeli szörnyként falja az épületeket. Először a tető roppan, aztán a gerendakeretbe foglalt fal omlik. Sietni, sietni kell. Elég volna néhány óra, máris önkéntes beköltözők siserehada verne itt tanyát. Volt már ilyenre példa bőven. A másik barakk ajtajai nyitva. A lakók a küszöbön várják az értük jövő kocsikat. A többség arcán fásult türelem. Tűnik Szolnok szégyenfoltja, a Verseghy úti barakknegyed. Volt, aki nem tudott, volt aki nem akart szabadulni innen. Az épület előtt fiatal cigánylány produkálja magát. Ordenáré szavakat kiabál, négykázlábra áll és fenekét mutatja egy fotósnak. A kirendelt fiatal rendőrnek, úgy látszik, van már az ilyenből némi tapasztalata. Megkerüli a máló falakat, s gyorsan visszarakatja a költözésre összpontosító lakó mögött az ablakon át kilopott lim-Iomokat. Értékes dolgok nincsenek köztük és a tiszta sem jellemző. — így szokták — mondja a rendőr. — Az egyik csinálja a balhét, a többiek meg „dolgoznak”. — Micsoda világ, már a cigányt is lopja a cigány — méltatlankodik egy lány. A markoló megtette a magáét A markoló megtette a magáét. Az Ingatlankezelő Vállalat emberei feltűnő sárga szalaggal veszik körül a romhalmazt és kiszögezik a melette lévő nyárfára a feliratot: „Építési terület, idegeneknek belépni tilos”. Keríthetnek, írhatnak bármit! Még helyüket keresik a leomlott téglák, még recsegnek a tört gerendák, az ideiglenesen itt maradók hangyabolyként lepik el a törmeléket. Egymást szidva ráncigálják a faanyagot. A családok apraja-nagyja részt vesz a „mentésben”. Villámként cikáznak otthonuk és a törmelék között. A rendőr tanácstalan. — Mit csináljak, lőjjek a levegőbe? Látszik rajta, hogy ő sem gondolja komolyan. Az egyik „hivatalai ember” legyint: — Legalább eltüzelik a férges anyagokat. Egy hónapig lesz tüzelőjük, nem vágnak ki fákat a környéken, nem lopnak a szomszédból. A költözködőknek úri dolguk van. Az Ingatlankezelő Vállalat által fizetett rakodók viszik holmijukat. A többség a Motor útra kerül. Államilag épített, vadonatúj lakásokba, ahová egy mázsa fát és tíz mázsa szenet is ingyen odakészített az Ingatlankezelő Vállalat. Az egyik rakodó a romhalmaz buzgó „kincskeresőire” mutat; — Látja, hogy szorgoskodnak, ha munka nélkül lehet vinni valamit? Ha állandó munkára lehetne őket fogni, akkor változna igazán az életük. Azzal még nem változik meg gyökeresen semmi, hogy új lakásokba költöznek. Más életforma is kell, mert máskülönben tönkre teszik az új épületeket is. Hallgatom és azon gondolkozom, hogy vajon a költözködők méltányolják-e azt a felmérhetetlen segítséget, amelyet az államtól kapnak? Kolompár Kálmán olyan lakóbizottsági elnökféle a fogyatkozó telepen: — örülnek az emberek az új házaknak, de mondja, nem lehetne elintézni a tanácsnál. hogy a vécének, meg a fürdőszobának ne csak a helye legyen meg az épületben? Ilyenkor kijárni az udvari vécébe... Lenézésben érezzük magunkat. Kétszer, háromszor megismétli a kérdést. Látszik, hogy véletlenül sem jut eszébe az, hogy valamit ők is áldozhatnak saját komfortjukért. Előhozakodik az aduval: — Itt bent volt a vécé, meg a fürdőszoba is. — Nézzük meg, milyen volt — javaslom. Tétován indul befelé. Az ablaküveg helyén foszló nejlon. Fürdőszobának se híre, se hamva. — De a másik barakkban van — bizonygatja. Nem firtatom igazát. Menyhárt László asztalossal, az IKV dolgozójával folytatom az eszmecserét: — Mi értelme van annak, hogy egy szalaggal körülkerítik a ledöntött barakkokat? Tisztában van munkájuk felesleges voltával, de kész a magyarázattal: — Balesetvédelmi okokból szükséges ez. — Ezek szerint a vállalat megtette a magáét. Aki a szalagon átlép és kitöri a nyakát, magára vessen... — Hát... Az egyik költöző még az ajtólapokat is felrakatja. Lyukas lavórt dob a kocsira egy rakodó. Kérdő tekintetemre válaszol: — Ha nem viszünk el mindent, azt mondják: az aranyukat is itt hagytuk. Kapni és építeni Kolompár Kálmán is csóválja a fejét: — Én csak a televíziót viszem. Minek telepítsem be poloskával az új lakást. Mert azért szépek azok a lakások. .. Jó kedvű, barnabőrű ember húz el mellettünk. Tréfálkozva odaszól: — Hallották már azt a nótát, hogy... és már rá is kezdi: „A cigányok jól élnek/ Ha nem lopnak, cserélnek/ Cserélik a csili-csalikat/ Isszák a jó borokat...” A rakodók semmit sem szólnak, ki tudja, mi jár a fejükben? Tucatnyi elhagyott kutya ténfereg körülöttünk. Nem csoda, hogy látványukra egy cirmos úgy kiugrik költözni szándékozó gazdája karjaiból, mintha puskából lőtték volna ki. A falka versenyt fut vele. — Mi lesz ezekkel, ki ad majd nekik enni? — kérdi valaki. A társa megjegyzi: — Agyon kellene őket lőni. —\ Ugyan már — veti ellen az előbbi — a városban nem lehet lövöldözni. Elég lesz egy szelet mérgezett hús is. Ebben egyetértve szidják a márciusi hózáport. Közben elcsendesül a lebontott ba- rak környéke. A másikban viszont még a küszöbön az elszállításra váró motyó, máris csattog a szobában a csákány. Szedik a parkettát, bontják az ajtókeretet. Ügy kell őket kizavarni, amikor jön a markoló. Az imént nó- tázó ember a téglatörmeléket méregeti; — Megpucolom és eladom — kacsint huncutul. — Jó az az államnak is, meg nekem is, ha a terméket visszajuttatom a termelésbe. Kész a magyarázat: jól jár az állam, ha javait más értékesíti. És hogy nem beszél a levegőbe: a korábban lebontott barakkokból semmi sem maradt. Elég a látványból, az egyik magányos öreget költöztető teherkocsi nyomába szegődöm. A Tücsök út 10. számú épületének egyes lakásánál kötünk ki. Vadonatúj házak sorakoznak itt. Takács László, az új lakó kedvtelve néz körül. A negyvennégy négyzetméteres lakás másfél szobás. Tágas konyha és kamra, meg felszerelés nélküli fürdőszoba van benne. A kályha begyújtásra vár. A vécé és a fáskamra az udvaron áll. A padlástér is tágas. A lakáshoz jókora kert is tartozik. Kertes lakás havi kétszáz forintért Az Ingatlankezelő Vállalat megbízottja aláíratja Takács Lászlóval a bérleti szerződést. Belelapozva látom: a lakbér havi 200 forint. Magányos embernek főnyeremény egy ilyen lakás. Az egyik, rakodó megjegyzi: — De sok család örülne ennek... A társa rábólint és hozzáteszi: — Mennyibe kerül ez az államnak.. . Bennem is felmerül ez a gondolat és az is, hogy az áldozatot vállaló közösség képviselőinek lesz-e rövid távon gyümölcsöző ereje nemcsak lakásviszonyokat változtatni, hanem értelmes, dolgos életre szorítani a volt barakkok minden lakóját? Előbb-utóbb bizonyára igen, hiszen jó példát közülük is említhetünk. A még meglévő barakkok bontása egyébként folytatódik Szolnokon, de ezzel sok tekintetben a kezdet kezdetén vagyunk.. Simon Béla Karcagon élnek és orvosok A hivatást tápláló szenvedélyek Mind a ketten Karcagon élnek, mind a ketten orvosok. Mindkettőjük a gyógyító munka után sajátos időtöltésnek hódol. Hiába próbálkozom a két párhuzamosnak egy közös metszéspontot találni, a geometria szabályai ide is kellő érvénnyel hatnak: a földrajzi és szakmai egybeesésen kívül más összecsengést nem tudok kierőszakolni. Marad hát a csodálkozás: lám, minő rejtett csatornákon tör felszínre olykor az ambíció. Pumi, mudi, magyar agár Magyar Gábort látva egy komolytalan kérdés kezd mo- toszkáni bennem. Nevezetesen az, hogy vajon állítható-e a műtőasztal magassága, mert ha nem. operáció közben alaposan le kell hajolnia a kétméternél is magasabb sebésznek. Amúgy a fiatalember céltudatos, derűs, kiegyensúlyozott: olyan akinek megnyugvással látja kezében a szikét a beteg. Ezúttal azonban ne a szakmájáról, hanem a hobbijáról essék szó. — Honnan származtatja az állatok szeretetett — Szüleim abonyiak, pedagógusok. Már kisiskolásként kijárogattam egy öreg juhászhoz, akinek készségesen segédkeztem minden bojtármunkában. A szüleim ezért különösebben nem lelkesedtek, hiszen mindenáron egy intellektuális pálya felé próbáltak taszigálni. Édesapám, aki egyébként a nevelőotthon igazgatója volt, valamiképp szert tett egy magyar agárra. A fajtiszta kanhoz hamarosan egy nőstény is került. így nemsokára éppen egy tucat kutya tanyázott az otthon udvarán. — Egy agár — a Sárkány — ma is itt éi jelenlegi otthonukban a karcagi kórház nővérszállásán, de miként került ide ez a fekete, tűzről pattant mudi? — Valahol olvastam, hogy a századfordulón a pásztorok kedvenc „munkatársa” volt az akaratos, okos jószág. Azt is hallottam, hogy kihalóban vani, így szereztem egy babérkoszorús Hungária Sam- piont. Még egy ilyen tiszta fajtájú kan van az országban, az is az enyém, a neve Fürge. Tereléskor szemrebbenés nélkül különbséget tud tenni a pulyka, a kecske, a juh vagy a szamár között és mindegyikhez másképp szól. Sajnos, hogy ez az értékes kutyafaj az Ebtenyésztők Országos Egyesületének mostoha gyereke. — Milyen kutyái vannak még? — Egyik barátommal a Nyíregyházán élő, Zsíros Csabával, Puszta Emléke néven egy közös tenyészetet hoztunk létre. Ott található kuvasz, komondor, pumi, mudi és magyar agár. — Mindezzel az állatállomány felsorolása nem ért véget... — Nos, van egy lovam, egy nóniusz csikó, egy szamaram — ezeket az apósom tartja Kisorosziban. Most tettem szert egy szürke marha üszőre, van két szőke — A Borsod megyei Bód- vaszilason születtem, ott kaptam az első festékkészletet szüleimtől. Igaz,’ már kissé későn, a miskolci gimnáziumi évek után, az egyetemi felvételi birtokában. Egy nyarat szántam e vonzalomnak, aztán jött a gyógyítás tudománya és a családalapítás. Feleségem, aki gyermek- orvos. mindkét gyerekünket egyetemistaként szülte, így érthető, hogy a legkisebb gpndom is nagyobb volt annál, miként szakíthatnék időt a festészetre. — De valahogyan csak elkezdődött? — A most hetedikes kisMagyar Gábor kedvenceivel mangalicám, négy fecskehasú mangalicám, vannak kendermagos tyúkjaim, fodros magyar ludaim, erdélyi és alföldi kopasznyakú barom- fim. — Az állatok tartózkodási helyük szerint, Nyíregyházától Kisoroszin át Törteiig, szinte a fél országot lakják. Nincs olyan vágya, hogy áll mondjuk a tanyaudvaron, körben a jószágok és a gazda szeme éppen hizlalja őket? — Valóban szeretnék itt Karcag közelében egy tanyát venni, hiszen a Hortobágy közelsége hozott ide. E tájtól nem tudok szebbet a világon, dehát ezt a véleményemet nem kívánom senkire ráerőltetni. A feleségem, Eőry Csilla Nyugat-Magyar - arszág díjlovagló bajnoka volt. apósom a Kereskedelmi és Vendéglátó Főiskola Testnevelő Tanszékének a vezetője Budapesten, egyébként szintén lovas ember, így hát az ő segítségükre mindig számíthatok. Az igazi azért az lenne, ha valamilyen intézmény is meglátná a fantáziát abban amit csinálunk: hogy őrizzük a kipusztulástól őseink kedves háziállatait. Első próbálkozásra Paganinit „játszik” Kovács Tibor körzeti orvos Karcagon. A városban egyre többen emlegetik úgy, hogy a „doktor úr, aki fest”. Tágas családi háza ma már valóságos mini-galéria. A képei, no és festőjük képessége láttán valósággal meg- hökken az ember: mire vihette volna, ha az egész életét a képzőművészetnek szenteli! — Miért nem történt ez így? lányom nyolcéves korában azzal állított haza az iskolából, hogy a tanító néni megkérdezte, kinek az apukája tudna kimásolni egy ábrát a tankönyvből? ő persze azt ígérte a tanító néninek, hogy majd én kifestem azt a képet, így hát beleadtam apait, anyait, nehogy szégyenben maradjon a gyerek. Nekiálltam és olyan jól sikerült, hogy a tanító néni — aki egyébként ma már nyugdíjban van — máig is az otthonában őrzi. — Kik bátorították e tevékenységében? — Barátom, György Sándor szobrász volt az, aki kezdetben dicsérte valamennyi művemet, ma már közel sem aratok olyan nagy tetszést nála, sokkal szigorúbb. De hát én már valósággal meg- részegültem a festészettől: amint látszik, nagyon termékeny vagyok, nemrég kiállítást is rendeztek a képeimből Nádudvaron, ahol szinte álamvilágba csöppentem. A hallatlanul nagy érdeklődés, a sok-sok elismerő szó olyan élményt adott, amit soha nem fogok elfelejteni. — Mit szól munkálkodásához a szakma? — A „profiknak” nem tetszik amit művelek, ők már nagyon nehezen mérik a babért. Dehát nem is miattuk, a saját gyönyörűségemre dolgozom, s ez a szenvedély táplálja a hivatásom is. Palágyi Béla Katonasapka A költözés kész katasztrófa. Kiderül, hogy csak a függönyök fele méretes, a többit újra kell varrni. A régi ágy csak keresztben fér el az új szobában és a citromsárga lámpabúra sem jó a fehér beépített szekrényekhez. Osztunk, szorzunk — főként kivonunk, ezt sem tudjuk megvenni, erre sem futja, ez meg ez marad tehát. És akkor előkerül a szekrény -aljából a katonasapka. Tisztes, becsületes, „hatvanöt mintájú” katonasapka, a nyári gyakorló, ahogy ezt szaknyelven mondják. Nagyobbik fiam azonnal a fejébe csapja, csak a füle tartja fönn és már mutatja is a kisebbnek; látod mim van, öcsi? A kicsi a négyévesek mindentudásával el is rikkantja magát: — Tatonasapta! Netem is! — háborúzik a hangokkal. A majd hétéves nagyobbik nem akar megválni szerzeményétől, így azután kutatunk tovább. Kell itt még lennie egy másiknak. Ott van a helyén a téli sapka is; az usánka formájú. Fejére teszem. Büszkén forog a kicsi, bár a szemét eltakarja a fejfedő. — Tatonasapta! — rikkantja megint, azzal el is viharzanak mindketten. A másik szobában igazi háború kezdődik. Előbb csak puskák ropogása hallatszik, később géppisztolyok és ágyúk zaja is árad. A nagyobbik már tankban ül, harcol az ellenséggel, a kicsi asszisztál neki. Hol közlegények, hol tábornokok, hol beosztottak, ahogy a játék megkívánja. Szedegetem elő a szekrény aljának kincseit, nyugodtan dolgozhatunk a feleségemmel. A fiúk elfoglalták magukat. Kinőtt pulóverek, rég elfelejtett, szakadt ingek, kitaposott cipők kerülnek a kezünkbe. Nem beszélünk. Mind a ketten ugyanarra gondolunk. A kicsi tévedhe- tetlenül fölismerte a katonasapkát. Nem tévesztette össze a vasutaséval vagy a pénzügyőrével.' Pontosan tudta, hogy az, amit a bátyja fején lát, bizony katonasapka. A másik szobában már hegyeken gázolnak át, százával hull az ellen és csak győznek, győznek ők ketten. Egész hadsereggé változtak a két sapkában. Vajon jól van ez így? Ez a két alig-ember miért ilyen biztos a dolgában? Miért kell tudnia, hogy a két vászon és műszőrme darab éppen katonasapka és nem valami más? Miért tudják, hogy azzal a két tökfödővei együtt járhat a fegyver, a lövés és a lövés okozta szenvedés? Kell-e nekik tudni? Ha kell, miért kell? Kell...? Odaát hirtelen csönd lesz. Abbahagyjuk a motoszká- lást a szekrények alján. Fülelünk. A nagyobbik szólal meg először; — Gyere Kisandris, segítsünk a sebesülteknek. — Öté — mondja a kicsi. Nem látom már tisztán, mi is van a szekrény alján. H. Z.
