Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-05 / 54. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. MÁRCIUS 5. IA tudomány világa A „bűnös" ha rosa Földrengést jelző állatok Egészen a 17. század elejéig Japánban azt tartotta a néphit, hogy a Föld mélyén egy óriás féreg él, s ennek mozgása kelti a földrengéseket. A 17i századtól kezdve a „földrengésféreg" elképzelése — nem tudni mi okból — háttérbe szorult, s azóta (mind a mai napig) úgy vélik, hogy egy óriási „namazu”, azaz harcsa él a Föld felszíne alatt, s ennek mozgása rengeti meg a talajt. Érdekes, hogy Japán egész területén mindenütt a harcsát okolják, nem a többi halfélét. Ez feltehetőleg azzal a megfigyeléssel függ össze, hogy elsősorban a harcsák viselkednek nagyon nyugtalanul a közelgő földrengések előtt. Nyugtalanságuk főképp abban nyilvánul meg, hogy minduntalan kiugranak a vízből, ahogy arról az 1855. évi, majd az 1923. évi nagy földrengés előtt beszámoltak. Tsunei Rikitatoe, a neves japán geofizikus véleménye szerint azonban az még puszta véletlen is lehetne, mivel az észlelők nem tudósok, hanem tanulatlan halászemberek voltak. Minthogy azonban az idők során mind több és több ilyen megfigyelésről érkezett híradás, a kérdés iránt végül a biológusok is érdeklődni kezdtek. S. Hatai professzor és kutatócsoportja a harmincas évek elején rendszeres kísérletekbe kezdett a probléma tisztázása végett. Nyugtalanság kopogtatásra Megállapították, hogy ha a halakat nagy tartályokba helyezik, s a tartály falát megkopogtatj ák a harcsák bizonyos esetekben egyáltalán nem reagálnak erre, máskor azonban rendkívül nyugtalanná válnak. Az előbbi esetben földrengésre nem kell számítani a következő mintegy félnapnyi idő során. (Japánban évente 6000—8000 kisebb földrengés van, napi átlagban tehát 16—22.) Ellenben valahányszor azt tapasztalták, hogy a halak nyugtalanná válnak a kopogtatás után, a környéken néhány órán belül földrengés pattant ki. Arról még elképzelés sincs, milyen ösz- szefüggés van a kopogtatásra adott válasz és a földrengés között. A több mint két évig tartó kísérletsorozat végeredményeként arra a következtetésre jutottak, hogy a halak valami olyan elektromos jelenségekre reagálnak, amely néhány órával megelőzi a földrengések kipattanását. Ha ugyanis a tartályt elektromosan elszigetelték a földtől, a halak a kopogtatásra vagy ütésre sohase reagáltak. Megállapították továbbá, hogy a harcsák érzékelik még az igen gyenge, alig néhány mikroamperes erősségű elektromos áramot is. Érdekes, hogy a biológiai állomástól néhány száz kilométeres körzeten belül kipattanó minden rengést előre jeleztek, akár erős, akár egészen gyenge volt az. Ellenben a távoli rengéseket — mégha erősek voltak is — a halak egyáltalán nem jelezték, vagy csak gyenge nyugtalanságot mutattak. Ezeket a kísérleteket utólag értékelve Rikitake 'professzor a geoelektromos térben a rengéseket megelőző kisebb zavarok megfigyelésének fontosságát emelte ki. A geofizikusoknak — szerinte — közvetlenül ezeket kellene tanulmányozniuk. Hogy ezek miként hatnak a halak idegrendszerébe, árinak tisztázása szintén legalább ennyire fontos, s °zt a biológusoknak kellene megvizsgálniuk. Ezek a kísérletek talán azt is tisztázzák, miért érzik meg néha egyes emberek is előre a földrengéseket. Az előérzet Jelentősége Az 1975. február 4-i erős, 7,5 magnitudes kínai földrengést sikerült előre jelezni, s ezáltal több tízezer ember életét mentették meg. Az egyik vezető kínai geofizikus egy UNESCO-konfe- rencián elmondotta, hogy az előrejelzés részben műszeres megfigyeléseken. részben pedig különféle állatok tanulmányozásán alapult! (Kínában 1973-ban szétosztottak a lakosság körében egy tanulmányt, amely megtanítja az embereket, hogy a közelgő földrengéseknek az állatok által való előrejelzését hogyan lehet felismerni, Kínában négyezer évre visz- szamenőleg vannak földren- gési feljegyzések, s a kiadvány ezek alapján készült.) Rikitake Földrengés-előrejelzés című, 1976-ban megjelent könyvéből megtudjuk, hogy nemcsak a harcsák, hanem más halfélék különös viselkedését is megfigyelték, nemcsak véletlenszerűen, hanem kísérleti céllal is. Egy másik japán kutató, K. Musha — a megfigyeléseket összegezve — úgy véli. hogy egy-egy erősebb földrengést a következő jelenségek előzhetnek meg: olyan halak tűnnek fel a tengerparton, néha hatalmas rajokban, amelyek más alkalmakkor teljesen ismeretlenek ott, s a többiekkel együtt a rengések előtti órákban gyakran kiugrálnak a vízből. Eközben más hatfélék, amelyek valahol gyakoriak, váratlanul eltűnnek onnan. Egy halkutató biológus, S. Suyehiro az 1934. március 3-4 Sanribu-földrengés (századunk három legnagyobb energiájú rengéseinek egyike) előtt két órával az epicentrumtól néhány ezer kilométernyire lévő tengerparton több mélyvízi és fenéklakó halat talált. A biológus szerint ezek az állatok bi- zdnyára megérezték azokat a gyenge előrengéseket, melyek a közelgő nagy rengés bevezetői voltak, s ezeknek a földrengéseknek a hatására hagyták el életterüket, hogy a felszín felé emelkedjenek. Megfigyelték, hogy a rengést megelőző délelőtt kifogott szardíniák gyomrában az előző este elfogyasztott fenéklakó kovamoszatot találtak, holott általában a szardíniák csak a víz felszíne közelében lebegő planktonnal táplálkoznak. Ez arra utal. hogy a rengést megelőző órákban a fenéklakó kovamoszatok is a felszínre emelkedtek. Szokatlan viselkedés T. Terada, a tokiói Földrengéskutató Intézet geofizikusa statisztikai vizsgálatokat is végzett a halak és más tengeri állatok szokatlan feltűnése, váratlan eltűnése és a velük kapcsolatos geofizikai események közötti összefüggés dolgában. A statisztika az 1924—29 közötti időszakra vonatkozott, s a legteljesebb egyezést mutatta a rengések száma és a halászoktól kifogott halak mennyisége között. A kutatás eredménye tehát arra vallott, hogy a halak a rengéseket megelőző órákban valóban sokkal többet tartózkodnak a felszín közelében, mint más alkalmakkor. Terada ezt azzal magyarázta: a halakat egyrészt a nagy rengéseket megelőző előrengések vagy más mechanikai hatások késztetik arra, hogy sokkal nagyobb számban jelenjenek meg a halászati körzetben, mint más alkalommal, másrészt azonban lehet, hogy az előrengések a mélyebben fekvő planktonokra hatnak, s a halak csupán a planktonok mozgását követik. A harmadik lehetőség az, hogy az előrengések a part menti vizek kémiai összetételét megváltoztatják, s ezáltal ihatnak a planktonokra, illetőleg a halakra. Rikitake professzor ezenkívül fontosnak tartja az elektromos változások hatását is Számtalan példát sorolhatnánk fel a szárazföldi állatoknak a földrengések előtti különös viselkedésére. Tényként fogadható tehát, hogy az állatok érzékelik a földmozgások előjeleit, de ez nem valamiféle misztikus megérzés, nem valami titokzatos és megfejthetetlen je- jelenség, hanem olyasmi, aminek okát, az idevágó geofizikai és biológiai jelenségek pontos kapcsolatát még nem ismerjük, de jó úton haladunk ahhoz, hogy felderítsük. H. Zs. Technikatörténeti érdekességek 125 évvel ezelőtt 1861-ben szerkesztette meg Giovanni Caselli firenzei fizikus a pantelegráf elnevezésű készülékét, amellyel írást, térképeket lehetett táviratozni. Lényegében egy inga volt, amelynek érintkező tűje az alatta forgó papíron végigsepert és ahol rajzot vagy írást talált, az áramkört egy pillanatra zárta. A vevőállomáson aztán hasonló méretű papírhenger forgott, amelyet olyan vegyianyagba mártottak, hogy megszíne- ződött az elektromos áram hatására. Oldatként fenolf- taleines konyhasó oldatot használtak. A két inga egyforma méretű volt és egymással egyidejű, szinkron lengésiben elektromos érintkezők, elektromágnessel tartották. 1863-ban Lyon és Párizs között pantelegráf vonalat létesítettek, amelyen Caselli pantelegráfa a párizsi Conservatoire des Arts et Métiers múzeumban ebben az évben 4860 képtá- viratöt közvetítettek. K. A. Fordított világ a déli féltekén pálmát sokszor fürdőruhában ülik körül. A húsvétnak szomorú a hangulata, mert a természet őszi hanyatlásával esik egybe. Azután következik az év legcsúnyább időjárású hónapja, a május, amely már a télnek a kezdete. A déli félgömbön fekszik Antarktisz Földünk hatodik szárazföldje, amelyet majdnem teljes egészében vastag jégpáncél borít. A Nap a Déli-sarkon kereken fél éven át nem jelenik meg az égbolton. Hat hónapig tart a sarkvidéki éjszaka, éppen az évnek abban a részében, amikor nálunk hosszúak a nappalok. A téli hideg augusztusban éri el a tetőfokát. A jégtakaró magasan fekvő részein ebben a hónapban mínusz 80—88 C-fok közötti hőmérséklet is előfordul. A „nyár” januárban és februárban köszönt be. Ebben az időszakban a hőmérséklet olykor nulla fokra is felemelkedik. Érdekes meteorológiai különbség Földünk két félgömbje között az is, hogy a déli félgömbön sokkal kisebb kiterjedésűek a hóval borított területek, mint az északi félgömbön, és az év folyamán sokkal rövidebb ideig van hótakaró, mint nálunk. A déli féltekén ugyanis sokkal kevesebb a szárazföld. Másrészt az aránylag nagyobb szárazföldi területek (Afrika déli része. Ausztrália és Dél-Amerika) viszonylag alacsony szélességeken fekszenek, ahol a hó csak a magasabb hegyekben marad meg. A havazás Ausztráliában csak ritkán fellépő jelenség és ott tartós hótakaró nem is alakul jd. Felvételünkön a napfénytartam mérése a déli féltekén. A legközelebbi égitest A Hold-kráterek keletkezése A Hold — mint ismeretes — a Földhöz legközelebbi égitest, távolsága átlagosan „mindössze” 384 000 km. Egészen természetes, hogy közelsége miatt egyben a legismertebb égi objektum is: felületén (legalábbis a Föld felé forduló oldalán) távcsöveinkkel szinte sétára indulhatunk. Az sem véletlen, hogy ember alkotta szerkezet az égitestek közül először a Holdat repülte körül, automata szondák a Holdról hoztak kőzetmintát, és már lassan húsz éve az ember is sikerrel landolt a felszínén. A víz és a légkör, amely a Földön a hegységeket lekoptatja, és a felület egyenetlenségeit kisimítja, teljesen hiányzik a Holdon. A Hold-felületen tehát az elmúlt évmilliárdok kőbe vájt története fekszik előttünk, amely a víz és a levegő romboló erejének hiányában á Földön régen nyomtalanná vált események nyomait is magán viseli. E kőbe vájt napló megfejtése nemcsak a Hold őstörténete szempontjából érdekes, hanem ebből a Földet ért kozmikus hatásokra is következtethetünk, hiszen az elmúlt 4,5 milliárd év alatt a Hold és a Föld feltehetőleg mindig szoros kettős rendszert alkotott. A Hold szabad szemmel nézve is szép látványt nyújt, több sötét foltot láthatunk rajta, amelyekhez a tudományos valóságot nem sejtő őseink különféle misztikus elképzeléseket fűztek. A világos részek a hegyes területek, a sötét részek pedig a „tengerek”, ahogy a korai Hold-megfigyelők elnevezték ezeket. A Hold-felület minden részén, a tengereken éppúgy, mint a hegyes területeken, sajátos gyűrű alakú képződményeket találhatunk, ezek a jól ismert Hold-kráterek. Az 1 km-nél nagyobb átmérőjű kráterek számát mintegy 3000-re lehet becsülni a Hold látható féltekéjén. A legnagyobb kráterek átmérője meghaladja a 200 km-t, a 100 km-nél nagyobb átmérőjű kráterek száma a látható féltekén 32. De a kráterek átmérőjének az alsó határa csupán néhány cm. A kráterek tulajdonképpen gyűrű alakú hegyképződmények, kör alakú sáncoknak nevezhetnénk őket. E sáncok magassága mindenütt elhanyagolhatóan kicsiny a kráter átmérőjéhez képest. A 90 km átmérőjű Kopemikusz- kráter esetében a sánc magassága a kráter környezetéhez képest mintegy 1000 m. A tudósokat régóta foglalkoztatja, hogy milyen erő hozta létre ezeket a krátereket. Két fontosabb elmélet szerint a krátereket a Hold felszínébe becsapódó inter- planetáris testek hozták létre, a második szerint a földihez hasonló vulkanikus tevékenység eredményei. Valószínűleg az igazság az, hogy egyes kráterek vulkanikus eredetűek míg másokat meteor-becsapódások vájtak, „robbantottak” ki. Képünkön a Kopernikusz-kráter és környéke. Az időjárásra és az éghajlatra vonatkozó fogalmaink teljesen felborulnak, ha az északi félgömbről a déli féltekére utazunk. Amihez itt, északon hozzászoktunk, annak a déli földgömbön sokszor éppen az ellenkezője igaz. Az első furcsaság a déli féltekén az hogy a Nap egészen másképp teszi meg látszólagos útját az égbolton, mint azt nálunk megszoktuk. Igaz, a Nap ott is keleten kel fel, és nyugaton nyugszik le, csakhogy ott a keletről nyugatra vezető égi pályáját nem az égbolt déli oldalán futja be, hanem az északi oldalon. A Nap tehát északon „delel”, és nem délen. Ebből következik, hogy a déli félgömbön az árnyékok a déli oldal felé mutatnak. A déli félgömbön a hideg időjárást azok a heves szelek idézik elő, amelyek a Déli-sark felől érkeznek. A hideget tehát a déli szél hozza. Északról ellenben egyenlítői vagy legalábbis szubtrópusi levegő érkezik, ezért az északi szél többnyire meleg, és sokszor kínzóan fülledt. Mindez teljesen fordítottja annak, amihez mi már kisgyermekkorunk óta hozzászoktunk. Sokan keresik fel a déli félgömbön is november első két napján a temetőket, hogy az elhunytakra emlékezzenek. De ott nem az enyészet hangulata veszi körül őket: a déli félgömbön ilyenkor kezdődik a tavasz. A karácsony és az újév már a nagy hőségek időszakára esik. A karácsonyfának megfelelő A oantelearáf