Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-25 / 71. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. MÁRCIUS 25. Igen, előre borítékolva A tanácstagi beszámoló után Miniatűr várostörténelem A „levezető” elnök határozati javaslatot terjesztett a szövetkezet küldöttgyűlése elé. Javaslom, mondta, hogy az év végi kiegészítő részesedés mértékét tíz százalékban állapítsuk meg; aki egyetért az kézfelemeléssel szavazzon. Miután az engedelmesen felemelt kezek feladatuk elvégezvén bágyadtan lehulltak, még könnyeden hozzátette: a küldött- gyűlés végeztével a pénztárban fel is lehet venni a pénzt. Hoppá! Hogy is van ez? Most majd gyorsan átszólnak telefonon a bérelszámolóknak, hogy a tíz százalék rendben, a küldöttek elfogadták, lehet számfejteni? Ott pedig, hogy az ígéret ne legyen hamis, alig fél óra alatt rendbe rakják a cirka másfél ezer tag év végi járandóságát? Micsoda gyorsaság! Az emberek csak elnézően mosolyogtak a széksorokban, esetleg fel sem tűnt már nekik az elszólás, hiszen mindenki tudta, hogy a pénz tegnap óta borítékolva, kifizetésre készen lapul a páncélszekrényben. Honnan tudhatták vajon előre, hogy hány százalékkal kell számolni?! Persze, ha jól meggondolom, mindenki jól járt így: a tagok, mert idejében a pénzükhöz jutottak, a bérelszámolók, mert nem kellett különösebben kapkodniuk, s végül, de nem utolsósorban, a szövetkezet is, mivel bonyodalmak nélkül lezajlott minden. A kérdés, jóllehet elméleti jellegű csupán, mégis itt mocorog makacsul bennem: mi lett volna, ha a küldöttek nem szavazzák meg az előterjesztést? Ha mondjuk sokallják. .. vagy netán keveslik a tíz százalékot...? Tudom, honi szövetkezeti berkeinkben enyhén szólva nem gyakori az ilyesmi, de mégis. . . Csak úgy érdekelne. . . Mi is történt tulajdonképpen? Egyszerűen csak ügyetlen volt a felolvasó és elszólta magát, vagy valami többről is szó van? A gyűlés szóvivője bakizott csupán, vagy a gyakorlat hibái ütöttek át a felszín vastag védőrétegén? A példaként citált eset legfőbb sajátossága éppen az, hogy csaknem általános. A különbség legfeljebb csak annyi, hogy máshol legalább nem lóg ki ennyire az a bizonyos lóláb. Néhány milliméterrel kevesebb látszik belőle. Nem hiszem, hogy ilyen látszatrdemiokráciára bárkinek is szüksége lenne. Nincs a társadalomnak, mert alapvetően aláássa a demokratikus intézmények tekintélyét, s nincs a szövetkezeti mozgalomnak sem, mert éppen azokat az elveket és azt a gyakorlatot kérdőjelezi meg, amelyik a lényegét adja a szövetkezetek működésének. Végül, nem hiszem azt sem, hogy a tagoknak szükségük lenne rá! Még akkor sem, ha legtöbb helyen sajnos, már megtanultak együtt élni vele, s az emberek csak elnézően mosolyognak a kilógó lóláb láttán. L. M. L. A Velencei-tó VII. ötéves terve Óvják a vízminőséget, növelik az idegenforgalmat A Velencei-tavi üdülőkörzet VII. ötéves tervének fejlesztési programját megvitatta Agárdon a Velencei- tavi Intéző Bizottság elnöksége. A testület megállapította, hogy bár az utóbbi években javult a tó vizének minősége, s százezreknek pihenési, vízisportolási lehetőséget biztosító üdülőbázissá vált a környék, az elmaradt fejlesztések egyre több feszültséget, gondot okoznak. A kánikula idején szűknek bizonyul az ivóvízbázis, a hétvégeken pedig szinte elviselhetetlenné fokozódik a zsúfoltság a strandókon és az élelmiszerboltokban. A csatornázás hiánya, illetve nem kielégítő volta már-már veszélyezteti a másfél évtizedes munkával elért vízvédelmi eredményeket. A hetedik ötéves tervidőszakban éppen ezért a legfontosabb tennivaló a tó vizének védelmét, minősésé- gének óvását, illetve javítását szolgáló beruházások megvalósítása, valamint az idegenforgalmi befogadó- képesség növelése lesz. Ennek érdekében újabb területen kezdik meg a part- és mederrendezést. Nagy gondot fordítanak a tó környékének környezetvédelmére. Egyebek között félezer hektáron fásítanak. Az idegenforgalmi befogadóképességet elsősorban a már meglevő létesítmények bővítésével, korszerűsítésével akarják növelni. Az agárdi Park strandon, valamint Gárdonyban és Velen- cefürdőn kiépítik a strandok hiányzó közműveit, új öltözőket építenek, az ott pihenők ellátását pedig pavilonsorok kilakításával javítják. Megkezdik, az agárdi termálfürdő bővítését szabadtéri medencékkel, szaunával, szoláriummal. Mindent összevetve a hetedik ötéves tervidőszakban több, mint 2,3 milliárd forintot költenek a Velenceitavi üdülőtáj fejlesztésére. Videotulajdonosok, iskolák, művelődési házak f igy m Műsoros videokazetta árusítását kezdtük meg. SZOLNOKON, a Megyei Moziüzemi Vállalat központjában, Május 1. út 19. Tel.: 18-841 és 17-279. JÁSZBERÉNYBEN, a Lehel filmszínház irodájában, Fürdő út S. Tel.: 11-607. Árusító helyeinken a Televideo által forgalomba hozott kazettákon kívül megrendelhetők a Mokép által forgalomba hozott kazetták is. S írjük keressen fel bennünket! _ Szolnok Megyei Moziüzemi Vállalat (3415) I Illetékbélyeg — érdekességek Szolnokról Közterületrendezés, vizelvezetés Szolnokon, az 56-os választókörzet tanácstagjának, dr. Karsay Koppány- nak, a legutóbbi soros beszámolóján több választópolgár fölvetette a vízelvezetés, valamint a játszótér és a nagytemető kapcsán fölmerült problémákat, és szóltak az egyéb megoldatlan közterületi kérdésekről is. Az ügyet kivizsgálandó, szombaton, Pusztai Tamás a városi tanács Közterületfenntartó Intézménye igazgatójának vezetésével, egy 9 tagú, szakemberekből álló bizottság un. területjárást tartott. Ennek során az illetékesek — immár a terület ismeretében — elbeszélgettek a választókörzet lakóival arról, mikor, mit lehetne tenni, s ezekhez a munkákhoz a lakosok milyen mértékben járulnának hozzá. A helyszínen rögzítették, hogy a városi tanács Közterület- fenntartó Intézményétől mikor és milyen eszközöket, gépeket és egyéb segítséget kapnak a választópolgárok soros társadalmi munkájuk elvégzéséhez. Rákóczifalván Véradók találkozója Több mint ötvenen vettek részt nemrég Rákóczifalván a községi Vöröskereszt és a helyi tsz szervezésében megtartott véradótalálkozón. Az önzetlen emberek akciójának fontosságáról, a plaz- maferezis jelentőségéről Nagy Sándorné, a Hetényi Géza Kórház főnővére tartott előadást, majd Berényi Miklós, a Tejipari Vállalat képviselője hívta fel a figyelmet a tejtermékek fontosságára az egészséges táplálkozási kultúra kialakításában. Nagy sikere volt a tejipari termékek helyszíni kóstolójának is. A találkozó alkalmából öten részesültek elismerésben, Tichi Ilona, a Vöröskereszt városi titkára adta át a kitüntetéseket és ajándékokat. Több mint száz esztendeje, 1886-ban látott napvilágot a híres, nevezetes XXII. törvénycikk, amelyik a magyar városoknak és a községeknek engedélyezte, hogy a különböző helyi illetékek levonására a települések bélyegeket készíthetnek, adhatnak ki. Szolnokon 1920 és 1947 között voltak forgalomban a városnak saját illetékbélyegei, amelyek három időszakban jelentek meg. A legelsőket öt- és tízkoronás értékben 1920. szeptember 18-án bocsátották ki. A kiadványokat az egri nyomdában készítették, és azokat a város címere díszítette. A bélyegek nagysága okmánybélyegekre emlékeztet, noha a papíranyaguk kissé érdes. A színük, fehér, illetve narancs árnyalatú. Az infláció, a pénz- és a gazdasági romlás következtében hamarosan megjelentek a szolnoki kétszáz, ötszáz, ezer, ötezer és tízezer koronás illetékbélyegek is. Köztudomású, hogy a pengő mint fizetőeszköz, 1926- ban váltotta fel a koronát. Feltűntek a város illetékbélyegei között a 10 és 50 filléresek de, adtak ki egykét- és ötpengős címleteket is. Ezeket kezdetben Szolnok címere, majd 1930-tól 1936-ig a megyeszékhely nevezetes épületei (Tisza-híd, Hősök szobra, Tisza Szálló, színház, vármegyeháza) díszítették. A ma már ritkaságnak számító bélyegérdekességeknek az okozta a vesztét, hogy 1935-ben egy alapos, városházi vizsgálat megállapította: azt a szabályrendeletet, amely alapján ezeket a bélyegeket eddig itt alkalmazták, a belügyminiszter nem hagyta jóvá. Ezért a szolnoki illeték- bélyegeket 1936. január 31- én kivonták a forgalomból, illetve részben megsemmisítették őket. A település illetékbélyeg kiadásának harmadik időszaka a felszabadulás utáni évekre, 1945—47 közé esik. Kezdetben az 1930-ban kibocsátott és megmaradt típusokat használták fel. Mivel ez a készlet gyorsan elfogyott, a város újabb helyi illetékbélyegeket terveztetett és adatott ki. Munka felirattal: egy-, két-, öt-, tíz-, húsz-, harminc-, ötven-, és százpengős címletekben. A rajzuk kubikust, zsákoló munkást, bányászt, gépkezelőt, favágót és pörö- lyöst ábrázolt. A feliratnak kettős volt az értelmezése: kifejezte azt a célt, amely elérése érdekében készítették, illetve ez a szó az ezer sebből vérző, háború pusztította országban egyúttal az újjáépítés jelszava is lett. A bélyegeket Szolnokon nyomtatták. Arra vonatkozólag, hogy hány ezer példányban, teljesen megbízható adatunk nincsen. Az viszont bizonyos, hogy értékük röpke másfél év alatt az eredeti címlet töredékére zsugorodott. Ennek illusztrálására néhány példa: míg 1945. júliusában egy közönséges levél díja két pengő, novemberben már nyolcvan, 1946. márciusában tízezer és június elsejétől 240 millió! pengő. 1946 augusztusától, az új forint megteremtésével Szolnokon a Munka feliratú, helyi illetékbélyegek használata fokozatosan megszűnt. Egykori létük mégsem tűnik, tűnhet felesleges erőfeszítésnek, hiszen ezek az apró miniatűrök a város eseményekben gazdag történelmének állítottak egykoron emléket, hiszen összesen 170 fajta helyi illetékbélyeg, illetve azok felülnyomásai tanúskodnak századunk eseményeiről. Ma már ritkaságnak számítanak és egyikük másikuk a gyűjtők féltve őrzött kincsei közé tartozik. A megyeszékhely illetékbélyegeiről egyébként a Damjanich János Múzeum és a városi bélyeg- gyűjtő kör közös szervezésében Nagy József, a kör elnöke jelentetett meg kiadványt. Mintegy emléket állítva Szolnok huszadik századi történelme egy szeletének; 1920 és 1947 között. Ide tartozik, hogy a városi illetékbélyegek, illetve az ezeket felváltó gumibélyegzők használatát egy kormány- rendelet 1949 június 30-cal megszüntette. Ettől kezdve csak a központilag kibocsátott, állami okmánybélyegek tölthették és tölthetik be azóta is a különböző ki- sebb-nagyobb illetékek levonásának, befizetésének az igazolását. D. Sz. M. Űj riasztó rendszert fejlesztettek ki a Mikrothéka Műszeripari GMK-ban. A rádióhullámokkal működő számítógépes berendezés egyszerre 64 ezer lakás őrzésére alkalmas. A készülék nemcsak betörés, hanem pl. tűz esetén is riasztja a központban elhelyezett vevőkészüléket. A Safe Ray-t a Data menedzseriroda forgalmazza. A képen készül a központi vevőegység. (MTI-fo- tó: Baric Imre) Zsuzska, lelkem Olyan kihalt a kisváros főutcája vasárnap délután, mintha Isaurát ismételné a televízió. Bő kabátját elöl szorosra fogva gyorsan lépked a márciusi szélben Zsuzska lelkem. Üresség, csend, lélektelen csönd — gondolja magában, amikor az utca végéről ismerős alak tűnik föl. Áh, csak a tanácstitkár, mondja megint, de majdnem hangosan magának, nem kell erőlködni, úgyse köszön. Jól gondolta, a tanácstitkár látótávolban megy át a túloldalra, s baktat a kultúrház felé. Mért köszönne? Elmúlt az a világ, amikor Zsuzska lelkemnek kalapolt a kisváros. Akkor még férjes asszony volt, nem is akárki, akármi a férje — s bár mindenki mint kiváló tanerőről beszélt róla — érezte, s utóbb igazat adott magának: az is a férjnek szólt, a szívesség, a kedvesség. Aztán elhagyott asszony lett, — miközben évekig mindenki tudta róla, hogy csalják, mert elvirágzott. Mondta akkoriban ő maga is. Nem igaz, hogy nálunk egynejűség a rend. Bizony, össze lehetne számolni, hány felesége van egy mostanában nyugdíjba készülő férfinak élete során. Nem, nem a szeretőket kellene sorolni, lehetne némelyeknél a feleségváltásokat is. Fiatalon, semmitlenül összekerülőknéi addig nagy a szerelem, amíg föl nem viszi az isten az egyik — rendszerint a férj — dolgát. Akkor már nem biztos, hogy hozzávaló az' asszony, a rég választott. Öregedett is, az albérletek, a gyerekszülések elnyűtték testét, a család gondja miatt aligha tanulhatott versengve a párjával. Lemaradt, elmaradt. Zsuzska lelkemről még ezt is nehezen mondhatták annak idején, amikor a kisváros a válóperének izgalmaiban élt. Csúnya volt, hangos volt, szentigaz. Mondhatta volna ő két kezét szívére téve, ne vegyék készpénznek még az orvos szavát se. Se nem bolond, se nem beteg. De hát neki, a kis tanítónőnek •ki hitt volna. Egyébként is, messziről jöttek ők a kisvárosba annak idején. Messziről jött ember meg azt mond, amit akar. Így hát Zsuzska lelkem elnyűtt asz- szony lett, akit levetettek mint egy roj- tosujjlú kabátot szokás manapság. Akadt a helyére fiatal, szemrevaló, hadd fogyassza azt tovább a házasélet. Zsuzska lelkem maradt a régi iskolájában, a két nagyocska lányával. Albérletet próbált megint, a régi, tágas lakásban új asszony ringatta az új gyereket. És bár próbálta az élet — osztályfőnökből, sokra tartott tanerőből hipp- hopp napközis lett — kiharcolt magának egy lakást, nem is kevés pénzért, s parányi támogatással. Próbált volna • új életet is kezdeni, de hát egy kisvárosban, nyakában két kamaszlánnyal, hogy gondolta komolyan, nem is tudom. Teltek az évek. A lányok, a kedves kis macskák odabújtak hétköznap esténként anyjukhoz, vasár- és ünnepnap apjukhoz (rendje van a családi életnek manapság) mígnem végeztek tanulmányaikkal s eljött az esküvők napja is. Zsuzska lelkem abból nem engedett: igaz, ő nem tudott olyan nászajándékot venni, mint a nagypénzű apa, de az esküvőt ő rendezte, s a feldíszített házasságkötő teremben ő is az első sorban ült — igaz, a volt férje a másik oldalon ugyanott, de hát istenem, csak kettőjüknek volt a legtöbb köze a piruló menyasszonyhoz. Zsuzska lelkem ezen a kegyetlenül hideg, útbefagyasztó télben kérdezte meg magától először: mit is keres ő még ebben a kisvárosban? A lányai már a maguk életét élik, kisbaba sokáig nem várható, mert a két fiatal pár egyike-egyike tanul, s nem szándékoznak örökké itt élni. Ö meg csak járkál a hirtelen visszhangosra ürült lakásban, helyét nem leli, s hiába fogja kezébe a kedves könyveit, ha szólni nincs kihez, így kezdődött, s ebből következik, hogy Zsuzska lelkem ezen a csöndes vasárnap délutánon elkezdi a búcsút. Tavaszra már biztosan meglesz a lakása a szülővárosában, s akkor nyár közepén költözik, őszre már új iskola, régi élet vár rá. Ott lesz közelében idős édesanyja, az apja, a testvérei, most úgy hiszi, oldódik a magánya, lesz kihez szólnia, ha kipihente az iskolai öt nap hangerő-próbáló óráit. Bő kabátját elöl szorosra fogva gyorsan lépked Zzuzska lelkem a kisváros főutcáján. Mögötte elmaradoznak a csínnal-pénzzel dúsan épített szép házak. Nem borzasztó, hogy mindegyikről tudja, ki lakik benne, mikor építette — s kis kuncogással még tán azt is, miből? Megy a városszélre, egy sorsával rokon tanítónőhöz. Tudja, az is egyedül tölti a vasárnap délutánokat, fiai messzi nagyvárosokban tanulnak, s ritkán látogatnak haza. Neki elmeséli, eljövendöli, hogyan is lesz rövidesen, mit változik az élete, s ugye, jól teszi ha elmegy innét, ahol eltelt hasztalanul az ifjúsága, s ahol tíz év múlva egyikét tanítványon kívül már nem is emlékszik rá talán senki. Megy Zsuzska lelkem, s csak félszemmel odasandítva látja az állatorvosné kocsiját. Mindig lassan jár benn a városban a szépasszony, lássák, milyen márkára telt legújabban, s milyen méltósággal lehet vezetni egy igazi kocsit. Zsuzska lelkem gondolja magában, ne adja a sors, hogy oda jusson, ahová ő. És egy cseppet se irigyli a kocsin tovasuhanó, a világért ki nem köszönő asszonyt. Hajdanán, míg ő is „társasági” volt, barátkoztak. {Sóskúti Júlia
