Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-21 / 68. szám
1987. MÁRCIUS 21. Irodalom* művészet Tájkép (1955) Kassák Lajos: Költészetem Mentenem kéne ami menthető s én csak ülök súlyosan akár egy kőtömb akár az az óriási madár akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában. Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon a megszokás törvényein a hülyék révületén. Elég volt az ömlesztett szépből az örökölt effektusokból. Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából hanem a geometria szigorú rendjéből születik lefejti a gyümölcs héját megszerkeszti az alaprajzot térbeállítja a tárgyakat eltakarítja a múlt romjait s egy szebb jövendőt ígér. íme költészetem valóságlényege szavaim tartalma vallomásaim értelmetlennek vélt értelme tűzeső és jégcsapok csengése amik az ellentétek törvénye szerint egyszerre egymás mellett élnek és betöltik a világ ismert ismeretlen tájait. Kompozíció (1921) Jalck lüernat: Selma már régen nem találkozott a nővérével. Legutóbb valamikor a múlt télen látták egymást, kora reggel a városban, de sajnos egészen véletlenül. Akkor egyikükneK sem volt igazán ideje. beírna sietett az urológus rendelésére, nála volt a sorszám. Anni a piacra igyekezett, húst árulni. Selma már egy eve nem látogatta meg a testvérét. Más faluban lakta«., tizenöt kilométernyire egymástól, de ha egyenesen átvágták, az erdőn sokkal rövidebb volt az út. Selma negyvenhárom éves asz- szony volt, növénytermesztő a kolhozban. Eljött a szeptember, a nyár megint elszállt, es az idő is valahová elpárolgott, eltűnt. Már szedték a krumplit, Selma beleveszett a földbe, reggeltől estig föl se egyenesedett. Es ahogy az olykor történni szokott, a betakarítás kellős közepén a krumpliszedő gép tönkrement, átszállították a negesztőműhelybe. Az embereknek szabadnapot adtak, nem küldték szét őket más részlegekbe — nem volt szükség rájuk, vagy egyszerűen elfeledkeztek róluk. A szabadnapja reggelén Selmának egyszercsak olyan érzése támadt, hogy ha ma sem megy el a nővéréhez, abból valami baj lesz, ismeri a lelkét, hiába» Az élet is megáll. Meg híreket is akart hallani, vagy egyszerűen csak találkozni akart velük megtudni, mind egészségesek-e. Meg azt is meg akarta még mondani nekik, hogy ha esetleg disznót vágnak, Selmának is jól jönne egy kis hús. Báránybőrt adna cserébe, régóta őrzött már Selma a padláson jó erős birkabőröket. Varrjon belőle a sógor bundát magának — jó lesz neki télen amikor fáért jön az erdőbe. Selma nem akart kora reggel elindulni — nem volt rá szükség. Ezt a tizenkét kilométert az erdőn át néhány óra alatt így is úgy is megteszi, ha már elindult. Hűvös a szeptemberi reggel, még megfázik a lába. Az egészség, bizony az ég tudja miféle, vigyázni kell rá, ahogy csak lehet, ha az ízületek megbetegszenek — akkor már a munka is, az élet is keserves. És az ösvény mentén, amely előbb a réten, a völgyben vezet, aztán kivisz az erdőhöz, bozótos — nedves a fű mindkét oldalon csupa víz lesz az ember lába, hadd száradjon csak a harmat. Még délelőtt elindult, mezítláb, cipőjét a szatyrába dugta, ruhája fölé gyapjúkardigánt terített. A helyek ismerősek voltak. Át- menve a patak hídján, könnyedén megtalálta az ártér bokros partján a helyet, ahonnan az ösvény kezdődött. Innen mehet az ember hosszabb szakaszon, az utat sem kell figyelni, csak az erdő szélén, amikor a csapás meredeken fordul a dombról a mocsárba, kell ismét körülnézni, hogy szem elől ne veszítse a kitaposott ösvényt. A mocsár tele van magas zsombék- kal. igazán mindjárt átlátni, hol van köztük a csapás és hol az árok. Selma szokott lépteivel ment, elég gyorsan, és azon gondolkodott, nem maradt-e otthon valami halaszthatatlan munka, jól tette-e, hogy elindult. „Az egyik munka hozza a másikat, — döntötte el magában. — Vajon eljönnek-e azok a jóidők, amikor minden rendben lesz. Akármihez fog az ember — azon gondolkodik, hogy ezt kéne csinálni, vagy a másik után kapni. Egyszerűen nem tudom, mi történt velem az utóbbi időben. Csak gondolkodom és .töprengek, nem lehet azt egy hosszabb beszélgetés nélkül megemésztehi ami felgyülemlett. Magamban forgatni nem sok értelme van.” Aztán még azt gondolta, hogy okvetlenül meg kell kérdezni Annit, nem fészkelték-e be magukat a patkányok és ezek az ostoba teremtmények rágják-e az olvadt viaszt meg az üres lépeket, amelyben már méz sincs. Még az kéne! Selmát nyugtalanította a gyanú, nem szoktak-e a patkányok a kaptárba? Különösebb jele eleinte nem volt, de valaki egyszer az összes keretet széthagyta — pedig fel voltak függesztve. Próbáld megtudni, hogy maguk estek le vagy megrágta valami? És ha leestek, akkor sem tudni mitől. Lehet, hogy a macska. Bár a világért sem hiszem, hogy ő volna. Miki, ez a vén ravaszdi, oly észrevétlenül és óvatosan jár, végigtapogatja egész macskaéletét — lábujjhegyen, mint egy kisasz- szony, semmiképpen sem hiszem, hogy Miki kutatna. És mit is keresne ezek között a kaptárak között, ott sem tej, sem hús nem illatozik, csak a viasz fanyar szaga érződik és minek egy macskának a lépes keret, amely a szögön lóg. Ekkor gondolatban legyintett a macskára és eltöprengett: Annival a gyümölcsprésről beszélni nem is érdemes. Rengeteg alma lesz, úgysem eszik meg az összesét, a présre mindenképpen szükség lesz. A szomszédok tanyáján, mindössze fél kilométerre Selma házától ugyancsak van ilyen szerkezet. Anni tud róla. Minek kéne a másik faluból kocsival szállítani, itt taligával is boldogul — maga eltolja az udvarba. Selma csak abban nem biztos, tudja-e Anni, hogy a szomszédokkal haragban van. És nem tudni, ha Selma meg is kéri őket, ami egyébként nem szokása — hiszen ez nem olyan, mint ha a kaszálást osztják meg — odaadják-e neki a szomszédéit a prést. Vagy éppen kedves mosollyal azt mondják, hogy eltörött, vagy eladták már, vagy a gyerekeknek vitték be a városba. Ki tudja, de ha Anni a viszálykodásunkat valahol megrontolta, akkor erre a beszédre a gyümölcs- présről felfigyel majd. Kezd puhatolózni — idősebb nővérek szeretnek oktatni, mit kell csinálni, hogyan kell élni. Erre gondolni sem volt kedve. Egész napját elrontja vele. Ki hallott már ilyet, vendégségbe menni és mennydörögni? Hiába, Selmának nehezére esett engedelmesen végighallgatni amint testvérnénje feddi őt. Meg a gyümölcspréssel kapcsolatos gondokkal sem volt kedve foglalkozni — mindjobban elszomorodott. Ki tudja, érdmes-e erről beszélni. Annival? Ha a vitáról tud, akkor természetesen lehet, de rögtön át kell terelni a beszélgetést másra, mert kinek van kedve a régi ügyet felemlegetni. Az ösvény mind magasabbra emelkedett, a föld a talpa alatt egyre szárazabbá vált. A bokrok bozótját fák váltották fel; előbb váltakozva nyírfa és erdeifenyő, s ahogy előbbre jutott, úgy vált egységesebbé körülötte a fenyveserdő. Innen kezdődtek a bogyós és gombás helyek. Néhány éve, valahol errefelé szedték a fekete áfonyát, és Selma leült harapni egy kicsit, hátával a fűrészelt fa szabályos rakásának támaszkodva, amilyen az erdőben helyenként található. Kenyeret evett szalonnával és uborkát, amikor észrevette Adát, aki éppen felé tartott, elgondolkozva, szedjen-e még, vagy üljön le ő is. Ada arca valahogy furcsán eltorzult. Selma ránézett a reámeredő Adá- ra és azt gondolta, hogy annak rohama van, semmi kétség — vagy a szíve, vagy a gyomra. De Ada azt suttogta messziről; „Selma ne mozdulj, ülj egyenesen, az isten szerelmére meg ne moccanj!" S mielőtt Selma bármit megérthetett volna, szeme sarkából meglátta, hogy egy közepes hosszúságú vipera elkúszott a jobb lába mentén, félresiklott és eltűnt a zsom- békok között. Ada odament és elmesélte mit látott. A kígyó mászott ki a fa- rakásból éppen Selma feje fölött és lelógott, mint egy kátrányos kötélvég. Selma sokáig nem tudott magához térni, az evéstől teljesen elment a kedve, a bogyószedéstől szintén. De aznap mégis jártak még egyet az erdőben, amíg meg nem töltötték az edényt. Aztán Selma valóban nem ment arra többet se áfonyáért, se gombáért. Most a fát elhordták innen. Jobbra a lombkoronában kiáltozni kezdett egy madár. Elöl felsejlett egy világos fénysáv. A magas, sudár fenyők az erdő szélén az égig nyúltak, zöld ágaik odafenn ringatóztak. Szálas fák a mocsár körül. Hátulról szél támadt, zúgva végigsöpört az erdőn, s a fák nehezet sóhajtottak. Így van ez mindig, amikor ő kijön ide a dombra. Az ösvény meredeken lefelé kanyarodott a mocsárhoz és Selma merőn nézett a lába alá, követve a tócsák között alig kivehető utacskát. Hatalamas sík mocsár terült el körben: helyenként felborzolt tollú madarak álltak törpe fenyők közt, nem zavarták a járást. Tekintete a puszta térben kalandozott — erdő a háta mögött és elől is valahol, oldalt azonban nem volt semmi figyelemre méltó. Ide a mocsárhoz általában áfonyáért jártak, de az még messze van. A szeptemberi égen sűrű, bozontos szürke szélű, lilás felhők lógtak. Úsztak távolodóban feltornyozódtak és leereszkedtek valahol hátul. Mintha havat akarnának hinteni ; közeledve szinte félelmetesek, valakinek bajt jósoltak. A fák között felsejlő világosságból néha egy vékony napsugár is előszűrődött, s megvilágította a földet, s akkor körötte mocsár, fölötte ég és ő egyedül van törékenyen a szélfújta ingoványos mocsáron, ez különösen vigasztalannak tűnt. Itt Selma mindig egyedül érezte magát, mindenkitől elhagyatva. Az egyedüllét érzése csak fokozódott attól, hogy Selma tudta: a legközelebbi lakott hely innen öt-hat kilométer, s ha eltéveszted az utat, akkor a jó ég tudja mennyit té- velyeghetsz, azt sem tudni kijutsz- e valahová és valamikor egyáltalán. ö csak ment egyre, a víz cuppogott meztelen lábujjai között, a nádszálak suhogtak a szélben. A következő percben észrevette: előtte a földön valami fehérük. El- foga a kíváncsiság, oldalra lépett és óvatosan kinyújtotta a kezét a papírért. Visszatérve az ösvényre, Selma mgvizsgálta mit talált. Szakadozott szélű fél újságlap volt. A betűk csaknem elmosódtak, de meg lehetett állapítani, hogy júliusi szám. A szél kitépte Selma kezéből és összegyűrte, az asszony tekintete egy képre esett. A fotókról egy férfi nézett, széles szakállú vastag pulóverbe öltözött. „Meghalt Ernest Hemingway” — állt a kép mellett vastagon szedett betűkkel. És ugyanitt olvasta Selma, hogy Hemingway nemrégen végzett magával egy vadászfegyverből leadott lövéssel. De hiszen ismert ember volt. Selmát ekkor baljós félelem fogta el. Körülötte úgy tűnt minden elsötétült, vadul feltámadt a szél. És minden oldalról, távol és közel, zsombékok mögül és erdőszélről széles szakállú emberi arc nézett rá. „Kellett ezt nekem itt megtudnom? — keseredett el Selma. — Ki és miért hagyta itt ezt az újságot?— gondolta kétségbeesetten.— Itt kell lenni egy ilyen papírnak?” És Selma hosszú ideig nem tudta eldönteni, visszaforduljon, vagy mégis felkersse a nővérét. Csak milyen úton térjen innen vissza? Selma fázósan vont egyet a vállán, kissé meghajlott és visszafordult. Az időjárás állandóan változik. Mindig változik minden. Holló repül a mocsár fölött, nehezen hasítva fekete szárnyaival a levegőt, csőréből ágacskák hullanak, amelyeket a meredek mocsárpartra álló fenyő csúcsán rakott fészkébe visz. A levegő tele van meglepetéssel és a szél fúj a világ minden tája felől. Kis szürke poszáta pottyan a nedves, magas zsombékra, ijedt szitakötő rebber ferdén fölfelé. Az esővíz sötét patakjai megtöltik a gödröket vízzel, a vipera üregbe bújik a zápor elől. A mocsár fölött kavarog az idő, az ösvény szélére veti az újságot, amely megírja, hogy a földgolyó túlsó oldalán agyonlőtte magát az idős író. A mocsár zöld felszíne ring, a mélyből a rozsdaszínű vízen át gázbuborékok emelkednek, s tompa hangon el pukkadnak. Mintha egy fegyverlövés visszhangja lenne, amely valahol Amerikában dördült el, s nem a levegőben át ért ide, hanem áthatolt a földgolyón. Végzetes száraz kattanás, amely áttörte a föld kérgét és magját, gömbalakú csomócskává sűrűsödött, megsüketült, elgyengült, összehúzódott és könnyű buborékként ártatlanul pukkant szét a mocsár árkában. (Pethő Eszter fordítása) OixeáUitotM: Réluiy Ildikó
