Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-21 / 68. szám
Irodalom» művészet 1987. MÁRCIUS '21. Életműve ma is sugárzik Száz éve született Kassák Lajos Születésnapja a tavasz kezdete, később ezen a napon született meg az első magyar szocialista forradalom is. Életművéhez nehezen találhatnánk kifejezőbb jelképeket. Talán nincs irodalmunknak még egy alakja, akiben oly kitartóan és konokuj munkált a művészi-társadalmi megújulás szelleme, mint benne. A magyar avantgárd pápája volt, a fogalomnak minden alkotói és politikai vonza- tával együtt. Ady lángelméjétől megérintve a legmaradandóbb impulzusokat adta századunk korszerű művészetének, s a gondos filológia a megmondhatója, mennyire kikerülhetetlenek törekvései a progresszív irányok és formateremtő elvek számbavételekor. Pályájának hosszmetszete sem akármilyen: az ország még a Ferenc József-i kor anakronisztikus idejét éli, amikor a fiatal vasmunkás versei föltűnnek az egyik legradikálisabb lapban, a Renaissance- ban. S már számos háború, forradalom, pártharc, művészeti irányzat, csalódás és megújulási kísérlet áll mögötte, mire a hatvanas évek épp konszolidálódó viszonyai meghozzák számára a fanyalgó elismerést, s végezetül az örök nyugalmat. . Hatalmas életművét nagy léptékkel haladva is nehéz áttekinteni. Miként a század kiemelkedő konstruktőrjei — számos műfajban alkotott maradandót. író volt és költő, teoretikus és kritikus, szerkesztő és mozgalmi vezér, festő és tipográfus — de alkalmanként szakértelemmel szólt zenéről, színházról, építészetről, filmről, reklámról, s körében születik meg az első jelentős fotómozgalom. Avantgárd folyóiratai: a német aktivisták mintájára indított A Tett, forradalmaként a művészeti szférákban előkészítő, majd a bécsi emigráció izmusait is átlapozó Ma, a rövid életű, ám kivételes színvonalú Dokumentum modern művészetünknek voltak túlértékelhetet- len terepei, az európai kultúrával szinkront kereső fórumai. A szocialista művészetek terjesztésére és a munkásművelődésre szánt lapjának, a Munkának tíz évfolyama — a korabeli frakcióharcok utólag író ideológiai tévedéseinek utólag módszeresen fölnagyított árnyékával együtt is — kritikus történelmi időkben őrizte és gyarapította a progresszív társadalmi és művészeti szellem alapvető értékeit; irodalmi, képzőművészeti és színházstúdióiból számolatlanul röpítette föl a baloldali érzelmű fiatal tehetségeket, nemegyszer világhírűvé lett alkotókat. A negyvenes évek második felében az új szellemi országépítés egyik legaktívabb munkása, öregkorában pedig, amikor — ahogy bölcs belátással írja — „kihullnak belőlünk a tört cserepek, a sok rendetlen részlet, mindinkább együvé látjuk a világot”, roppant életművének gondos betakarítója. Életfilozófiájából, önmaga fa- , ragta kemény jelleméből következik, hogy életének legválságosabb periódusai is termékenyek, kétségein és csalódásain folyamatosan átüt a teremtő ember éthosza. A húszas évek emigrációjában a konstruktivisták technokrata lendületével rajzolta fel egy igazságosabb világ körvonalait, a harmincas évek végének egyéni tragédiákkal és méltatlan viszályokkal kaszabolt magányában a lélek táguló köreit építgeti. A második, a megrázóbb emigrációban pedig — „Hiszen akkor gyilkos ellenség elől mentettem életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat” — munkásságának fiókba rendszerezés^ mellett a naplóírás klasszikusainak színvonalán az ötvenes évek társadalmi-kulturális viszonyairól közöl megdöbbentő látleletet. S noha történelmünk legmozgalmasabb félszázadát öleli föl a pálya, talán a művek gazdaságánál is megejtőbbek szellemének vertikális mozgásai. Mert Kassák a századforduló magyar társadalmának mélyéről jön, autodidaktaként születik meg benne a munkásság és a nemzet felemelkedésének az igénye, a szegényekkel vállalt sorsközösség és a lázadó indulat röpítik magasba írói ambícióit. Az anyagközelséggel, a fel- ajzott nagyváros-élménnyel, lobogó expresszionizmusálval tízes évekbeli súlyos lépésű ódáiban a magyar Whitman-nek bizonyul. Avantgárd lendületű tleoritikus művészeti Írásait olvasgatva, nemkülönben a modernséget irodalmunkra zúdító manifesztumait, s hatvan év távlatából is friss, korszerű líranyelvre nemzedékeket nevelő hatalmas költeményét, A ló meghal a madarak kirepülnek címűt — ki vitathatná, hogy ő a magyar Apollinaire is? Ha korai novelláinak a szegénységre világító romantikus-naturalista színezetű fénycsóváira, fon-adalmat érlelő politikai ■ felismeréseire, a munkásság szellemi felemelkedéséért tett erőfeszítéseire, nem utolsósorban pedig az addig ismeretlen őszinteséggel és fegyelemmel alkotott önéletrajzára, az Egy ember életére gondolunk — kézenfekvő már a kortársak által is fölismert analógia: ő a magyar Gorkij. Megeshet, az említett párhuzamokban a dolgok végső letisztulásával neki az öntörvényű tanítvány szerepköre jut. Kivételes fogékonyságával, új szellemű műveivel, mesze sugárzó műhelyeivel, példamutató következetességével viszont önmaga erejéből vált századunk művészetének egyik meghatározó mércéjévé. Életművében még ma is jelentős értékek kallódnak észrevétlenül, formabontó és új törvényeket alkotó törekvéseiben hosszan hasznosítható energiák tárolódnak. Hiszen — Németh Andornak egy Nyu- gat-estélybeli szellemes gondolatával szólva — Kassáknak még eltévelyedései is fontosak és tanulságosak. Aczél Géza Böröndi Lajos: Miért? reménytelen reménytelen szavakkal körülírni azt a titkos érzést mely hozzád irányít s eldadogni az összes megszokott ilyenkor elmondható frázist amelyek eltakarják ahelyett hogy megvilágítanák az okot hogy miért? és miért pont? s miért most? amikor eddig is lelhettem volna ilyen indokot s honnét az elgyöngülés időzített kegyelme az egymás kívánás édes veszedelme nem tudhatom nem tudhatod miért a lélek fölszikrázó szerelme Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Kassák Lajos az 1920-aa é* az ’50-e években készült alkotásaiból válogattuk. „De hol lehet vajon Éva...?” — morfondírozott magában Svarc Béla a gyámügyi idézést gyürkészve. Mellette a fényesre koptatott barna pádon éppen egy láthatási apa ecsetelte havonta esedékes gyötrelmeit egy tarka ruhás, terebélyes cigányasszonynak. Odabent a villanyírógép géppisztolysorozatra emlékeztető kattogása egyszer csalt megszakadt, kinyílt az ajtó, és Svarcot szólították. — Tudja már az élettársa tartózkodási' helyét, Svarc úr? — kérdezte kedvesen a huszonöt év körüli gyámügyes hölgy. „Egészen csinos ez a lány” — futott át a pillanat tört része alatt Bélán a bizsergetóen kellemes borzongás, amit mindannyiszor érzett, amikor jó nőt látott. így volt ez egy évvel ezelőtt, Évával történt találkozásukkor is. Suhajda, a fuvaros úgy mutatta be neki az asszonyt, mint egykori sógornőjét. A Belvárosi presszó előtt futottak össze, s mi sem volt természetesebb, mint hogy rögvest betértek néhány pohár italra. Éva szinte tudomást sem vett a két férfiról; semmibe meredő, fátyolos tekintettel tüntette el egyik vodkát a másik után. Bélát megbabonázta az asszonyból áradó fojtogató unalom; szerette volna most azonnal megsimogatni ezt a cigarettafüst ködéből előtűnő zilált arcot, melyet félig eltakart a vállig omló hidrogénszőke haj függönye — Látom, be vagy indulva, haverom — mondta Bélának tele szájjal röhögve a rengóhasű Suhajda, amikor Éva a toalettre ment, s mielőtt még a férfi válaszolhatott volna, a másik hozzátette: — Vigyázz vele, komám, mert oltári egy cafka. . — Fogd be a mocskos pofádat, te bunkó — sziszegte Suhajdához hajolva Béla, és ingét mellkasán megmarkolva akkorát lökött rajta, hogy a mélák fuvaros székestől hanyattesett. • • • Még azon az estén megkapta a nőt. Boldog volt, önfeledten fecsegett, mint általában a férfiak, amikor minden kívánságukat teljesítik. Éva azonban továbbfa is szótlan, befelé forduló maradt, mintha semmi köze nem lenne a történtekhez. Magáról nem szívesen beszélt, jobbára csak igennel és nemmel válaszolgatott, amikor Svarc az életéről faggatta. Sokáig volt kórházban, mondta egyszer Bélának, de ahogy a férfi a betegsége felől kérdezeti egyszerre ingerültté vált, és csak annyit mondott, hogy „kiborultam”. Bár Bélának volt legális munkahelye — legalább is a személyi igazolványban szerepelt egy vállalat neve —, hónapokkal előbb otthagyta a gyárat, és alkalmi munkákból élt. Többnyire Suhajdának dolgozott, szenet, fát, építőanyagokat szállított a stráfkocsival. Svarc titokban reménykedett abban, hogy Éva majd munkába áll, s akkor talán visszatér életkedve, és vele is kedvesebb lesz. Ez azonban egyre késett, s a nő mind ki- álhatatlanabbul kezdett viselkedni. Néhány hét elteltével már csak akkor adta oda magát a férfinak, ha előtte alaposan betankolt kedvenc vodkájából. Béla durván lehordta a szomszéd öregasszonyt, amikor az egy alkalommal megállította a lépcsőházban, és sutyorogni kezdett neki bizonyos „gyanús külsejű" férfiakról. akiket napközben ki és bemenni látott a lakásba. De csak nem hagyta nyugodni a dolog. — Na és, ha így van, mi közöd hozzá! nem vagyok a rabszolgád, te hülye mamlasz. . . — rikácsolta a férfi elképedésére az asszony, amikor az rákérdezett a látogatókra. Svarc Béla utólag ezerszer megbánta már. hogy akkor megütötte. Valahányszor csak rágondolt. fülében zakatoltak a menekülő Éva megalázó szavai: — Igen, igen. . . akkor is kurva vagyok, vedd tudomásul... Egy kurvába vagy szerelmes! Nyolc hónapra rá kapta az értesítést, hogy leánygyermeke született, akit az édesanyja a kórházban hagyott. « * » — Kérem, válaszoljon végre, hol van a gyerek anyja? — riasztotta gondolataiból Bélát a gyámügyes már-már türelmetlen hangja. — Fogalmam sincs róla, asszonyom — válaszolta alig hallhatóan az apa. — Higgye el, ha tudnám, visszahoznám.. . A gyámügyes lány ezután a kis Évike hogyléte felől kérdezte, akivel Béla immár másfél hónapja egyedül maradt. Alig múlt' két hónapos a kislány, kicsi testét asztma kínozta. A gyámügy már többször felvetette Svarc előtt az állami gondozás lehetőségét, hiszen akkor a csecsemő megfelelő ápolást, orvosi felügyeletet kaphatna, s az apának sem kellene emberfeletti feladatot vállalnia. Béla azonban hallani sem akart erről, esküdözött, hogy a gyermeket ö rendesen el tudja látni, fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, és a kislányt sém kíméli, ha el akarják venni tőle. És csodák csodája, a védőnő minden esetben megerősítette, amit az apa kétségbeesetten bizonygatott: a korántsem finomlelkűnek ismert, börtönjárl Svarc Béla Évikéje a körzet egyik legtisztább, legápoltabb kisbabája. S bár több alkalommal érkeztek kósza hírek a tanácsra, hogy Bélát itt vagy ott ittasan látták, a gyámügyes lány a szó szoros értelmében drukkolt neki, és bízott benne. Hétvégeken, a napfényes őszben, Béla babakocsiba rakta Évikét, aztán irány a város. Majdmindig a Vidámparkban kötöttek ki, s amíg az apa a cimborákkal sörözött, addig a kislány a kocsiban aludt, vagy sípoló gumibabáival játszott. Mindig akadt egy lány, aki karjára ültette, megcu- miztatta, tisztába rakta a gyermeket. Teltek, múltak a napok, de Évike anyja csak nem került elő. * • • Béla legbelül érezte, hogy már nem bírja így sokáig, ugyanakkor azt is tudta, hogy leszámol a világgal, ha elveszik tőle a kislányt. Mostanában, hála a sok sétának, a védőnő lelkiismeretességének, Évikét ritkábban vette elő az asztmatikus köhögés, s Bélát a gyámügy is békén hagyta. Ha akadt munka, a szomszéd vénasszonyra bízta a gyereket, ha meg otthon volt, ő mosott, főzött. Esténként már gyakrabban eljárt otthonról, s nem egyszer bizony csak késő éjjel keveredett haza. így ment ez hetekig, hiába figyelmeztette a jószándékú védőnő, aki már korántsem talált rendben mindent a kislány körül. — Baj lesz ebből, baj lesz ebből — ismételte gúnyosan az apa a vádőnő intelmeit —, de mi az istent csináljak, ha az a ribanc anyja csak nem akar hazajönni. — Ha minden áron tudni akarja, hát ezért iszom... Azon a Mikulásnapot megelőző estén bárányt sorsoltak a Strandkisvendéglő éjszakai tomboláján. Bélát a haverok éjfél előtt nem engedték el, aztán már saját lábán nem is tudott volna hazamenni. Idegen helyen ébredt, délután két óra is elmúlt már, odakint nagy pelyhekben hullt a hó. Svarc Béla hirtelen úgy érezte, menten megörül, mert eszébe jutott, hogy hagyta, s ő csak azért ugrott le, Évikét este a bezárt lakásban hogy télapóra vegyen neki valamit. És tényleg, a nejlonszatyorban ott is volt a piros ezüstpapírba csomagolt Mikulás, meg egy apró, piros szalaggal átkötött virgács. Rohant hazáig, de a feltört, majd hatóságilag lepecsételt ajtó előtt földbe gyökerezett a lába. A ház olyan kihaltnak tűnt, mintha csak légitámadás elől a pincébe menekültek volna a lakók. Dörömbölt az öregasszonynál, de az nem merte kinyitni az ajtót. — Sírt, egyre csak sírt az a szegény kisleány — sipítozott oda- bentről. — A házmester hívta ki a rendőröket... Azt mondták, hogy maga menjen be a tanácsra. — Svarc Béla gyomra összerán- dult, hányingere volt, s a féltés esztelen gyűlöletre váltott apai szívében. Az útba eső első kocsmában, felhajtott egy deci vegyest, remélve, hogy az majd csillapítja a hideglelős remegést. A tanács portása látva a feldúlt, magából kivetkőzött férfit, nem akarta fölengedni, útjába állt, de Béla se szó, se beszéd félrelökte az öreget. Az meg kétségbeesve telefonált a gyámügyre, hogy vigyázzanak, mert egy őrült tart oda. A gyámügyes lány az utolsó pillanatban fordította rá az ajtóban a kulcsot. Svarc Bétát azonban már lehetetlen volt megállítani. Talpa egyetlen rúgásával törte be a zárat. A gyámügyes és a nyugdíjas gépírónő halálra váltan figyelték, mit művel a férfi. — Azonnal add vissza a gyerekemet, te szívtelen szuka! — üvöltötte az apa. — Azt kívánom neked, hogy sohase legyen gyereked. .. A két rendőr futva érkezett. .. Svarc Béla ekkorra már teljesen elvesztette az eszét. A gyámügyes asztalát verte nejlonzacskójával, majd bömbölve szórta a padlóra a csokimikulás összetört darabjait. — Hát ezt akartátok, hát ezt akartátok...! .— hörögte, miközben a rendőrök kezére rakták a bilincset. Amikor az apát elvezették, az őszhajú gépírónő hisztérikus zokogásban tört ki. A gyámügyes lány még percekig mozdulatlanul ült a széken, tágra nyílt pupillákkal meredt a fehér fal semmijébe; arcán kétoldalt, mint túlcsordult edényből, megállíthatatlanul futott le két vékony könnypatak. . _______ Tódor János:_______________ S varc Béla apasága Női portré (1956) _ Képarchitektúra (1921) _
