Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-18 / 65. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. MÁRCIUS 18. Együtt lélegezni a településsel Diplomások Fagy varnak közó tatéban Évtizednél is több, hogy a fegyvernekiek úgy érezték: az „illetékesek" a falu visszafejlesztésére törekszenek, megszűnt a község érverését szolgáló kisvasút, nem sokkal később a gimnáziumot is felszámolták. Azóta a közlekedés, a „külvilággal” fenntartott kapcsolat helyreállt az autóbuszjáratokkal, a gimnázium megszűnését azonban a mai napig se heverte ki Fegyvernek: évek óta pedagógushiánnyal küszködik, hiszen a középiskolában oktató tanárok hirtelen otthagyták a települést, közülük többen az általános iskolában is tanítottak. ,Caáb!tó” eredmények Anélkül, hogy a falu korábbi vezetőinek érdemeit kétségbe vonnánk, el kell ismerni, hogy a pár eszrtende- je dolgozó irányítók ha nem is látványos, de folyamatos fejlesztésnek indították a községiét Hogy csak a legközelebbi múltra utaljunk: bevezették a gázt a múlt évben, és ugyancsak tavaly építettek egy szárnyat az egészségházhoz, jelentősen bővült az út- és járdahálózat. Amint az általában történni szokott, a fejlődésre máshol is odafigyeltek, és a régebben elszármazott fegy- vemekiek kezdtek visszatérni. Közöttük diplomásak is, akiket természetesen szívesen fogadtak. Jóllehet, a számok nem minden esetben mutatják a valós helyzetet, mégsem közömbös az az adat. hogy Fegyvemeken jelenleg 138 értelmiségi él és dolgozik. Baunok Béla tanácselnök szerint a diplomások összetétele előnyösen változott, azaz a termelőszövetkezet eredményes munkája „csábította” az agrár szakembereket. — Persze, még mindig a tanárok, tanítók vannak többségben: összesen nyolc- vanketten — mondja a tanácselnök- — De ma már jelentős az agráregyetemet végzettek száma is, — ha közéjük soroljuk az állatorvosokat — huszonegy a mezőgazdasághoz valamiképpen kapcsolódó diplomásunk. Bővült az egészségügyi hálózatunk, alighanem azon ritka falvakhoz tartozunk, amelyek elmondhatják magukról, hogy elegendő orvosuk van; Fegyvemeken tizenegy felsőfokú végzettségű egészségügyi szakember serénykedik. Dolgozik a községben nyolc közgazdász, vendéglátói és kereskedelmi szakember, öt jogot, illetve államigazgatási főiskolát) végzett és ugyanannyi műszaki végzettségű, főleg vezető beosztást betöltő szakember. Bár ez utóbbiak többen is lehetnének. — Tényleg figyelemre méltó számok, de túl a legfontosabb, tehát a végzettségüknek megfelelő Oktató— gyógyító—termelő munkán, részt vesznek-e a diplomások Fegyvernek közéletében ? — Nyugodtan állíthatom, hogy a többségük együtt lélegzik a településsel, szívesen vállalnak plusz feladatokat, szinte kötelességüknek érzik, hogy tegyenek valamit a faluért. Például a harmincöt tanácstagunk közül tíz diplomás, akad köztük pedagógus. agrármérnök, népművelő. könyvtáros és orvos is. Mindannyian köztiszteletben álló, sok éve itt élő emberek. Megválasztásuk az irántuk érzett bizalom jele. Ott vannak a diplomások a tanácsi bizottságokban, a Hazafias Népfront- bizottságában és a pártbizottság tagjainak sorában is. — Az ottlét persze önmagában még kevés... — Mondok konkrétumokat is: a környezetvédelmi munkabizottságban részt vevő agrár szakemberek készítették el a község fásítási tervét, az ifjúsági park és a mini arborétum tervét. A honismereti munkabizottság főként pedagógus tagjai 1976 óta megírják a falu egy-egy éves krónikáját, amelyek forrásanyagául szolgálnak -majd egy később megszületendő községtörténethez. Persze felesleges lenne lakkozni a helyzetet, vagyis korántsem teljes nálunk a diplomások részvétele a közéletben, a közművelődésben. Ha jól számolok, a százharmincnyolc közül hiatvan-heftven tartozik a „hadrafoghatók” táborába, a többiek elzárkóznak mindenféle társadalmi megbízatási elől, a szabad idejükben jövedelemkiegészítő munkát végeznek. De hát ez nem fegyvemeki jelenség csupán. A tanácselnök javasolta többek között, hogy látogassam meg dr. Kiss György fogorvost, a Vöröskereszt helyi szervezetének vezetőjét. Felkészített, hogy minden kérdező tudományomra szükség van, ha a doktor urat szóra akarom bírni. Nem szeret magáról beszélni, egyébként sem a szavak, hanem a tettek embere. S a tanácselnök egy csöppet sem túlzott, dr. Kiss György mindenek előtt a jó csapatmunkáit, a huszonöt tagú helybéli és önálló TIT-csoportot dicsérte, de a rá vonatkozó kérdéseimet kikerülte. Szerény, talán! túlságosan is az. — Diákkorom óta természetesnek vettem, hogy a közért tegyek. Fegyvemeken az elődöm, Vörös doktor igen aktív ember volt, nehéz a nyomdokaiban haladni. Talán nem merült fej, kifogás a ténykedésem ellen, ezért választották meg a Vöröskereszt helyi vezetőjévé. A szervezet tavalyi eredményére jellemző, hogy a véradó napra 143 donort sikerült megszerveznünk. Bált rendeztünk a rokkantak -támogatására, a báj nyolcezer forintos bevételéből tizenhat rászorulónak tudtunk némi anyagi segítséget adni. — A múlt évben készült fogorvosi rendelő „műszerezettsége” magasan az országos átlag fölött van. Úgy tudom, ebben személyesen is közreműködött. — Elég sók ismerősöm, barátom segített a legkorszerűbb műszerek beszerzésében. Mindenesetre a jó felszerelésnek is eredménye, hogy a kötelező iskolafogászati rendeléseken kívül sokszor megfordulnak itt a gyerekek. A higiéniára nevelés egyik eszköze, hogy az óvodában, az általános iskolában megtanítsuk a gyerekekkel, hogyan kell fogat mosni, mennyire fontos az ember egészséges életéhez a jó fog. Jól együttműködünk a pedagógusokkal és a szülőkkel, ha nem hívnak is szívesen, ajánlkozom egészségügyi felvilágosító előadásokra.- Különben is az a véleményem, ha valamit csinál az ember, igyekezzen azt úgy elvégezni, hogy másoknak és önmagának is használjon, netán örömet szerezzen. Dr. Kiss György bemutatja a birodalmát, és láthatóan jobban érzi magát, amikor a saját munkájáról beszél. Nem titkolt büszkeséggel magyarázza a „nemtudommi- lyen” márkájú fogászati berendezés működését, az elkészült, de még a Köjál engedélyére váró fogröntgent. Bárhol szívesen látnák ezt a harmincöt év körüli fiatalembert, csakhogy ő odakö- tötfte magát Fegyvernekhez. Budámé Alattyáni Magdolna a gyermekkönyvtár vezetője. Foglalkozásához, hivatásához méltón inkább a szavak embere, mint a fogorvos, de mint kiderül, nemcsak beszélni szokott. Baunok Bélától annyit megtudtam róla, hogy tanácstag, vb-tag, áfész igazgatósági tag és lelkes társadalmi munkaszervező.-»• Előfordult már, hogy a két kisgyermekem ült a biciklimen, egyik elől másik hátul, én pedig házról házra toltam őket, hogy társadalmi munkára hívjam a körzetemben élőket. Az az igazság, hogy általában nincs nehéz dolgom a szervezéssel mert az egész községben mindenkit ismerek, mindenkivel szíves beszélő viszonyban vagyok. Egyébként ilyen a természetem, már az iskolában amolyan nyüzsgő gyereknek ismertek. — Azt nem kérdezem, hogyan tud időt szakítani a sokféle megbízatásra, inkább az érdekel, érezte-e már, hogy feladja, nem érdemes harcolni... — Megesik. Nemrégiben pédául azért küzdöttem, hogy járda épüljön a körzetemhez tartozó utcá'ban, és kissé elkeserített, hogy akadtak, akik azt mondták, a rokonaimnak építettem az utat. Mostanában a tanácstagi körzetemben egy vízműtársulást szervezek, ugyanis a községi tanácstól pályázat útján hetvenezer forintot nyertünk, így kevesebbe kerül a lakóknak a vízhálózat. A tanácselnök szavait, vagyis hogy nem kell lakkozni a fegyvemeki diplomások közéleti-közművelődési szerepét, nem feledheti a krónikás. Talán az mégsem tekinthető lakkozásnak, ha megjegyzi: ez a tízegynéhány esztendeje még magába ros- kadni készülő település modell lehet ma már: az ott élő diplomások többsége a faluban a faluért él. Bendó János Ml LESZ A „TEHÓ” SORSA? Kenderesen tanterembővítésre fordítják Kenderes közel hatezer lelket számlál, és a település inkább a tehetősebbek közé tartozik, legalábbis környékbeli viszonylatban. Az állítás igazát bizonyítják rendezett utcái, portái, no meg az, hogy évente 20—35 új ház „nő ki” a földből. Mindezek ellenére mielőtt 1985 elején a településfejlesztési hozzájárulás szervezését elkezdték, számba vették, mire is kellenének ezek a forintok. Bizony kiderült: a látszólagos rendezettség ellenére ezer helye akadna a pénznek. A kezdeti tanácstalanságra így emlékezik Payer Lajosné, a Hazafias Népfront községi titkára. . — Üj óvoda, orvosi rendelő is kellett volna, de lehetett volna fejleszteni a közműrendszert, a gázvezetékhálózatot és néhány tanterembővítés is ránk fért volna. Nem beszélve arról, hogy a víztorony- és tározóépítés is nagyon időszerű. — Mégis mi mellett maradtak? — Sok ember véleményét meghallgatva 1985. nyarára kialakult a döntés: a temérdek jó lenne közül ha az emberek is megszavazzák a településfejlesztési hozzájárulást a következő két évben tanteremépítésre, azután két évig a víztározó bővítésére, majd 1990-ben a belvízelvezetés munkálataira fordítjuk. A tanácstagok meg 35 népfrontaktíva járta hetekig a családokat és a 950 fizetésre kötelezett közül 600 elfogadta, aláírta azt az ívet, hogy ezekre a célokra öt évig évente két részletben 800 forintot fizet. Mindez így szépen hangzik, dehát a valóság azért korán sem ennyire zökkenőmentes. A tanácselnök szobájában éRpen egy idős asszonyt találtam, aki a te- hó alóli fizetési felmentésért ballagott fel a hivatalba. Kiderült ő is, a férje is nyugdíjas, a kettőjük havi jövedelme 5 ezer 400 forint, így valamivel több, mint a minimum. — Gyerekek? — kérdezem. — Kettőt neveltem, már a maguk urai, és nekik is megvannak a saját bajaik. A férjem fél vesével él, dolgozni nem bír. Én is elmúltam hetven és hogy több legyen a nincs, egy kis jószággal küszködök. Kemény volt a tél, megint tüzelőt kellett vennünk, arra fogtam a forintot. Agitáltuk: kérjen szociális segélyt, de ezt visszautasítja. — Mit mondana az utca? Hogy néznék az emberek szemébe? Az uram tán még el is válna tőlem! Hoztam volna a házadót, inkább belefizetem a 400 forintot ebbe a tehóba — enyhül meg kifelé menet. Hogy mennyi pénz is gyűlt össze eddig, arról Darmos Lászlónét. a tanács pénzügyi csoportvezetőjét kérdezem. — A 760 ezerből 600 ezret fizettek be határidőig. Érdekes, hogy nem a kispénzű, háromezer forint körüli nyugdíjasokkal adódik baj, hanem a jóval tehetősebbek egy részével. Akad, aki évente cseréli a kocsiját, és nálunk mégis tücsköt-boga- rat összehordott, hogy ne kelljen fizetnie. — A legtöbb gondot okozza? mi — Az egyenlőség igazságtalansága. Az, hogy a 2 ezer 700 havi, nyugdíjjal rendelkező 75 éves asszony is ugyanannyit áldoz, mint a nyolc—tízezer forintos keresetű vagy éppen ellenőrizhetetlen jövedelmű, tehetős ember. Valami igazság lehet a dologban, mert ezt szinte minden beszélgető partnerem megjegyezte. Ügy tűnik, akad még finomítani való a tehón. Időközben tető alá került a négy új általános iskolai tanterem. Az építkezés költsége tízmillió forint volt, és ehhez az itt élők a tehó befizetése révén, eddig 600 ezer forinttal járultak hozzá. Az idei befizetést is erre áldozzák, a többit pedig a tanács a fejlesztési alap-1 ból biztosítja. Ha minden az elképzelések szerint alakul, ezekben a helyiségekben ősztől már tanítanak. Hogy a négy új tanteremnek mi a jelentősége, arról Bencze József né tanítónő így beszél. — Végre megszűnhet a váltott tanítás, és a legkisebbektől a legnagyobbakig délelőtt járhatnak iskolába1 a gyerekek. 32 éves pedagógiai tapasztalatom alapján mondhatom, jóval köny- nyebb az apróságokat 8—12- ig tanítani, mint délután vagy koraeste. Olyankor már szétszórtabbak, fáradtabbak. Ezúton is hagy köszönjem meg az itt élőknek, fiatalabbaknak-idősebbek- nek egyaránt, hogy forintjaikkal, társadalmi munkájukkal segítették ennek a régóta remélt elképzelésnek a megvalósítását. Tényleg köszönet jár érte, noha az idősebbek már minden bizonnyal csak szemlélői lesznek a helyi gyarapodásnak. Más dolog, hogy fiaik, unokáik viszont használói, élvezői is az új létesítménynek. D. Sz. M. Több mint hatvanegymillió forintos munkát végez Kunhegyesen a Szolnok Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat A nagyközség vízellátásának teljes rekonstrukciójában már elkészült az ötszáz köbméteres víztorony, új nagy hozamú kutakat fúrtak, felújították, illetve kiterjesztették a vízhálózatot. Jelenleg építik a vízkezelőbázist, ahol a víz kémiai adottságait tudják majd javítani. A rekonstrukcióval 2000-ig biztosított lesz a nagyközség zavartalan vízellátása (Fotó: T. K. L.) Tárgyak Kucsma ez, azt hiszem. Nem a kunsági ember fekete színű, ívelt hegyű kucsmája, nem. Én ezt Cegléd környékén láttam utoljára esztendők előtte, hogy elköltöztem volna a vidékről. Ez báránybőrből van, érett pipafüstben pácolódott báránybőrből. A teteje benyomva, karimája és a visszahajtás erősen kopott, mint ahogy kissé vedlett az egész, már fényesen barna szőr. És hát még valami fontos benne. Nekem a dédapámat jelenti. Látnom sem kell a félszázados vagy annál is régibb, avítt fejfedőt, elég csak rágondolnom és vele látom azonmód a horgas orrú, íjjas öreget. A fanyelű „tótkés” meg a kiserdőt jelenti, a városszéli nyírest, ahol csontig vágott jobbom középső ujjába az ügyetlenség, mikor gyerek-szerelem lázában borosflaskát faragtam. A nyíres mellett persze azt a gyönyörű érzést is... Az első világ- háborús bajonett — bajonétnak mondják felénk — pedig a két városrész vagányainak véres verekedését, a poroló Popjedákat, a' köpcös rendőrt. Hátradőlhetek ültömben, mert kezdődik az előadás a közelmúltról, az én életem régmúltjáról. Csak úgy, egy kucsma láttán, anélkül, hogy szólna hozzám valaki vagy én kinyitnám a számat. Bennem kezdődik az előadás, egy régvolt előadás, aminek egyik-másik képe talán már nem is igaz, talán nem is úgy történt, csak én szeretném, ha úgy történt volna. (S ha már akkor nem úgy történt, akkor legalább most legyen kedvem szerint). Szóval ez a kucsma itt. Amelyik nem is kucsma csupán. Egy tárgy, amelyik kilép önmagából. Egy tárgy, amelyiknek semmi más joga nem volna — ha a tárgyak az emberi logika szerint élnének —, mint hideg napokon fejet födni. Dédapámmá válik, akinek már alig egy-két látható nyoma maradt az elszelelő időben, akinek óvó szeme vajon jár-e az égi mezőkről errefelé, az ükunokák felé...? De én nem a dédapámról szeretnék beszélni, hanem ezekről a tárgyakról, amelyikek egyszerre csak mássá válnak. Máig nem felejtem annak a bádogbögrének a sorsát. A férfi hazai bakaként hozta még szinte gyereklány asszonyának, ám hamarosan kimasíroztak a katonák az orosz hómezőkre. A hitvány bögrét csak az asztalra tették, nyúlnia nem volt szabad ahhoz senkinek. Ettek körülötte az otthonmaradtak, csöndben. Hanem a férfi, ha nyúzottan és kopottan is, de megkerült. Maga hajította ki az egyszerre csak bosszantóvá, ide- gesítővé vált, célját vesztett edénykét Senki nem sírt utána. Azután itt van ez a legutóbbi eset. Végtelenül üres országúton poroszkál- tunk, szemben velünk egyetlen motor. Nem később és nem előbb, éppen találkozásunkkor oldódott le a kétkerekűről egy nagyobbacska vászontáska. Megálltunk, visszatolattunk, ellenőriztük. A motorosnak már se híre, se hamva. Mit tehetünk? Kutatunk. Némi bűntudattal persze, mert valahogy olyan idegen táskában kutatni, mint hálószoba ablakon titkon belesni. Mert a tárgyak — tudjuk túllépnek ön- magukon. Árulóivá válhatnak tulajdonosaiknak. De hát mit kezdjünk szerszámokkal, egy pár férfi félcipővel, bőrdzsekivel? Végre kezünkbe akad egy levél, rajta a cím, talán kun- madarasi. Az éppen előttünk van, hát gyerünk, ölemben a végén fölfestett, oldalán meglyuggatott, piros vászontáska. A ház a falu szélén áll, idős néni lép ki a leeresztett eresz alól. Mondanám, hogy 'mi járatban vagyunk, de szinte bennem akad a szó. Mert a szemébe nézek és abban földöntúli rémületet látok. Mi történt a fiammal? — kérdi a kötényt szeme elé kapva és hinni sem akar a fülének, hogy semmi. De mi, de mi? — kérdi szakadatlan, s alig tudjuk megnyugtatni, vagy talán nem is sikerül? Amikor végre már valamelyest hiszünk a szavak sikerében, elköszönünk. Hallgatunk az autóban. Az az átkozott táska majdnem bajt okozott. Az a ihalálravált asszony a halál rémületével a szemében... Annyi mindenre képesek a tárgyak! A tárgyak is. Hortobágyi Zoltán Parktervezők, krónikaírók iakoiafogószat ós vizmOtársuiás
