Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-18 / 65. szám

1987. MÁRCIUS 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé I képernyője előtt Tavaszi nemzeti ünne­pünkre emlékeztünk az el­múlt hét végén, az országos ünneplésből dicséretes igye­kezettel vette ki részét tele­víziónk is; több műsorral, helyszíni közvetítéssel is emlékeztetve a hajdani di­csőséges napokra. Olyan programokkal, amelyek nem­zeti tudatunk egészséges nö­velését kívánták szolgálni. Tisztelgés március idusának Már a péntek esti Pódium is ebben a szellemben szüle­tett, hisz a zenés-verses ösz- szeállítás történelmünk régi századai, Balassi, Zrínyi ko­rát, a reformkor idejét idéz­te Cserhalmi György és Cseh Tamás közreműködésével. Jó volt hallani Balassi Bálint veretes katonaénekeit, köz­tük a híres Vitézek, mi lehet kezdetűt, aztán a kuruc kor­ból Buga Jakab keservesen őszinte panaszát, vagy akár Batsányi forradalmas hittel megírt látnoki költeményét és sorolhatnám tovább. Far­kas Katalin szerkesztő és András Ferenc rendező he­lyesen gondolták ki e vers- műsor „színterének” a du­nántúli dombos vidék festői tájait, hisz a végvári kato­nák igazi lakhelye valóban „az nagy széles mező”, s a költő Balassi olykor maga is „jó lova mellett való fü­vemben létemben” írja víg vagy szomorú nótáit, ahogy azt verseinek utolsó szaka­szában rendszeresen meg is jelöli. Azt azonban már túl­zásnak vélem, ahogyan itt a lovon nyargaló Cserhalmi el­zengi a vitézi élet dicsőítő énekének sorait, mondhatni harciasán nyargalászván a széles nagy mezőben. Ez ugyanis ilyen formában, ez a látványosság egyszerű il­lusztráció a vershez, arról nem is szólván, hogy a hely­zet is irreálisnak mondható: verset mondani lóháton! Ez még a robbanó tehetségű Cserhalmitól is szokatlannak hat. De ellene mond a líra bensőséges természetének, az intimitás igényének is. Fur­csa mód a műsor készítői azt ígérték, hogy a verseket mondó színészben egy másik Cserhalmi Györgyöt látha­tunk majd, egy árnyaltabb, színesebb egyéniséget, sajnos azonban fordítva történt: Cserhalmi maga gyúrta a ké­pére, méghozzá a megszokott képére a megszokott versek műsorát. Így sok olyan szép részlete sikkadt el az egyes költeményeknek, amelyek egy meghittebb, kevésbé lát­ványos, sok külsődleges ele­met nem tartalmazó millió- ben maradéktalanabbul ér­vényesülhettek volna. A márciusi emlékezés je­gyében láthattunk szombat délután egy összeállítást, amely a hazánkban fellelhe­tő ’48-as emlékműveket, szobrokat, sírokat térképezte fel — forgatókönyvíró — ri­porter Nagy György — de kissé kritikátlan megközelí­téssel, azaz ami elérhető volt számára, azt be is mutatta. Legyen az értékes szobor vagy kevésbé értékes emlék­mű. Még szerencse, hogy lelkes honismereti kutatók, többnyire nyugalmazott ta­nárok érdekesen tálalták egy-egy szobor történetét, világították meg egy-egy emlékmű megszületésének hátterét. Például a félegyhá­zi Petőfi-szobor megszületé­sének históriáját. Szerepelt ebben az összeállításban egyébként szolnoki momen­tum is, a Művésztelepnél el­helyezett Damjanich-emlék- mű, amelyről Kaposváry Gyula, a helyi történelmi események mindentudója szólott mértéktartó okosság­gal. Vasárnap délelőtt a Nem­zeti Múzeum kertjéből a fő­városi fiatalok ünnepségeiről láthattunk élőben képeket, délután pedig két másik program is kapcsolódott március idusának megün­nepléséhez. Az E. Szabó Márta szerkesztette „Eskü­szünk, esküszünk ...” mint­egy európai távlatokba igye­kezett elhelyezni a ’48-as magyar forradalmat, színe­sen és élvezetesen, este pe­dig Petőfit szólaltatta meg a televízió stílusosan „Hasz­nálni s nem ragyogni aka­rok” című megemlékezésé­ben. A montázsszerűen szer­kesztett, régebbi felvételek­ből is komponált műsor saj­nos túlzott mozaikszerűségé­vel nem tudott igazán ma­gával ragadni. Végül meg­említendő a két Várkonyi- film, melynek sugárzása jó ötletnek bizonyult. A re­formkort idéző, romantikus Jókai-regényekből készült Egy magyar nábob és a Kár- páthy Zoltán élvezetes hét­végi műsornak is bizonyult, túl azon, hogy jól illeszke­dett az emlékezések kereté­be. Juanita — heppienddel Volt egy sorozat is az el­múlt héten, méghozzá egy spanyol film, három részben — szerencsére egyetlen hét műsorán belül, azaz nem kellett szokás szerint sokat vámunk, akár heteket is, hogy megtudhassuk: mi lesz. az idős és gazdag Don Paco meg a szegény, de gyönyörű Juanita bontakozó kapcsola­tából. Amelynek útját nem­csak a közöttük meglévő kor­beli és osztálybeli különbsé­gek, de a bigottan vallásos falusi környezet, a szemfor­gató erkölcs, a maradiság is keresztezett. Ha arra gondo­lok, hogy a mi Móricz Zsig- mondunk mennyivel drá­maibban és erőteljesebben tudta megfogalmazni az em­lítetthez hasonló konfliktust, akkor bizony soványka, vér­szegény történetnek tűnik ez a spanyol szerelmi história. És bár ha Lorca drámáinak világára valamelyest hason­lít is a falu erkölcsével szembeforduló szerelmese^ története, de hol van ez az édes heppienddel végződő, szép lassan csordogáló drá- mácska a 20. századi spanyol klasszikus vérlázító tragé­diáinak erejétől? Azokhoz képest a Juanita csak afféle „szalonjáték” néhány finom részlettel, amelyben szelíd kritikáját vélhetjük felfe­dezni a falusi elmaradottság­nak. Egyébként elgyönyör­ködhettünk Andalúzia szép tájaiban, s Juanita is igazán szemre való spanyol szépség. Talán néhány részlet érde­kessége is megkaphatta a nézőt, mindez azonban nem tudta feledtetni az egésznek érdektelenségét, fátyolos tompaságát. Móriássy-sorozat A felszabadulás utáni ma­gyar filmnek gazdag értékei vannak. Elfelejtett értékei is! Mint például Máriássy Félix filmjei, amelyeket a felnö­vekvő nemzedékek aligha­nem nem is ismernek. Mert nem láthatták, nem láthatják őket. (Kivéve talán a Buda­pesti tavaszt, amelyet a fel- szabadulás ünnepére egy- szer-egyszer a televízió elő­vesz.) Ezért valóban jelentős most az életművet bemutató televíziós sorozat, amelyhez a méster egyik tanítványa, az Oscar-díjas Szabó István mondott tiszteletadásnak is beillő bevezető szavakat. De korántsem üres dicséretekkel adózott főiskolai professzorá­nak a hálás diák, mesteri módon tárta fel tanítómeste­rének erényeit, filmművé­szetének azokat a tulajdon­ságait, amelyekkel Máriássy sajátosan egyedi helyet szer­zett magának a magyar, sőt a világ filmművészetének történetében. Ez a bevezető valóságos tanulmány volt Máriássy Félixről a művész­ről és finom portré magáról az emberről. A bevezetőt kö­vető Külvárosi legendában jólesően fedezhettük fel a már megvillantott értékeket, és csodálhatjuk meg bizo­nyára az életmű további da­rabjaiban. V. Mi. Kassák Lajos életérll Tudományos ■ r ■ ThúHm a Tlaza partján M. Egy darab elindul... Fajezatek a Szigligeti Színház három ávtizedábOl A stockholmi bemutatóval nagyjából egy- időben, 1969. május 2-án mu­tatta be a színház Örkény István Tóték című tra­gédiáját, Szé­kely Gábor rende­zésében. A főiskolát ak­kor végző rende­ző, Székely Gá­bor neve először 1968 januárjában jelenik meg a színház címlap­ján: Arthur Mil­ler A bűnbeesés után című drámá­ját rendezte. Bár rendezői stílus­jegyei jól érződ­tek az előadáson, a két főszereplő alkati adottságai miatt A bűnbeesés nem volt igazi si­ker. Gyöngyössy Katalin Maggie- je nem volt elég érzéki, sem annyi­ra védtelen, sem annyira felhábo­rító, hogy Quen­Upor Péter (Hale tisztelete«) és Hegedűs Agnes (Proctomé) Jelenete Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámájában. A bemutatót 1985. október 5-én tartották, az előadást Berényl Gábor rendezte. A két nagyszerű színésznek régi szerep­álma volt Hale tiszteletes, illetve Elizabeth Proctor eljátszása. Vágyuk akkor teljesül­hetett, amikor Mádl Szabó Gábor Szolnokra szerződött s a Lear király bemutatóját kő­vető szezonban vállalta John Proctor sze­Kassák Lajos születésének 100. évfordulója alkalmá-' ból tudományos ülésszak kezdődött kedden az Eöt­vös Loránd Tudományegye­tem Bölcsészettudományi Karán. Az ELTE XX. szá­zadi magyar irodalomtörté­neti tanszéke és a zuglói Kassák Klub által rendezett kétnapos eszmecserét Posz- ler György, az ELTE rektor- helyettese nyitotta meg. Ezt követően előadások hangzot­tak el a század kiemelkedő írójának-képzőművészé- nek életművéről, gazdag pá­lyájának egyes állomásai­ról. Az eszmecserén szó volt a Kassák-kutatások időszerű kérdéseiről, a ma­gyar avantgarde sajátossá­gairól, valamint az író epikájáról és költészetéről. Á tudományos ülésszak szerdán a Kassák Klubban folytatódik. Ekkor egyebek között a magyar avantgarde értelme­zési problémáiról, a külön­böző művészeti irányzatok fejlődéséről, továbbá Kas­sák képarchitektura-elmé- letéből és az író naplójából hangzanak el előadások. A jubileum alkalmából talál­kozót is rendeznek, amelyen a meghívott költők mutatják be műveiket a közönségnek. I Larousse magyarul Magyar könyvek Párizsban A Párizsi Magyar Inté­zetben Hazai György pro­fesszor, az Akadémiai Könyvkiadó és Nyomda Vál­lalat főigazgatója megnyitot­ta a magyar tudományos könyvek kiállítását. A pro­fesszor röviden ismertette a jövőre 160 éves akadémiai kiadó munkásságát, számos ország tudományos kiadói­val kialakított együttműkö­dését, ami közös kiadvá­nyokban ölt testet. A Fran­cia Tudományos Kutatások Országos Központjával hat éve működik együtt a ma­gyar kiadó. Ennek keretében nemsokára magyar nyelven is megjelenik a népszerű francia lexikon, a nagy La­rousse. A kiállítás francia, angol és német nyelvű könyvei, időszakos kiadványai ízelí­tőt adnak az akadémiai ki­adónak a nyelvészeti tárgyú művektől a fizikai tárgyú művekig terjedő kínálatá­ból. A kiállítás megnyitóján jelen volt Palotás Rezső pá­rizsi magyar nagykövet és a GNRS képviselője is. tiniben vissaatük- repít, röződjék alakja. Erire a „tükör” sem volt meg­felelő, pedig Upor Péter — Quentin — ekkor már érett művész volt. Színpadi megje­lenése, nagyszerű -beszéd- technikája, nem utolsósorban széles körű műveltsége a leg­nehezebb feladatokra is al­kalmassá tette. De Quentin nem volt az „övé”. Upor Péter 1958 őszén jött Szolnokra, előtte — a főisko­lás évek után — a moszkvai rádió magyar nyelvű adásá­nak bemondója volt. Első je­lentősebb szerepe Cassio volt az Othelloban, majd Horatio a Somogyvári játszotta híres Hamtótben. 1961-ben a Pesti emberek egyik főszereplője, 1962-ben pedig Mortimer a legendás Stuart Máriában, majd Andrej Prozorov a He­rényi rendezte, Három nő­vérben. Egy szezont Pécsett ját­szott, ott is szép sikerei vol­tak, de visszakívánkozott Szolnokra. De térjünk vissza a Miller dráma és a Tóték közvetlen előzményeire. 1965. tavaszán Upor Tonder hadnagyként — Steinbeck Lement a hold — emlékezetes, majd az év őszén A Salerni boszorká­nyok veretes előadásában Hale tiszteletes szerepe igazi karakter színésszé. De milyen a színészsars: három évvel később — emlí­tettük — éppen egy másik Miller drámában kapott se­bet, A bűnbeesés után-ban. A Totókban Upor az őrna­gyot szerette volna eljátsza­ni. Amikor megtudta, hogy a tűzoltóparancsnok szerepét osztották rá, vigasztalhatat­lan volt: -bejelentette, hogy kiválik a társulatból. Ebben a vitában — az ese­mények is őkelt igazolták — Berényinek és Székely Gá­bornak volt igaza. Berényi elfogadta az ifjú rendező el­képzelését: Latinovits után egy őrnagy centrikus elő­Tót: Upor Péter. Baráti el­fogultságtól mentes, értő szakmai vélemények szerint Upor Péter legmaradandóbb emlékű alakítását a szolnoki búcsúfellépésein nyújtotta az Orkény-drámában. Különös kapcsolata volt a várossal. Bár Budapesten született, csak egy-egy napra utazott haza az édesanyjához, Pécset — ahol nagyon jó szerepei voltak; — csak amolyan ki­rándulásnak tekintette, jött vissza Szolnokra. Amikor — adott szava szerint — elsze­gődött Miskolcra, hetente visszajárt a Tisza partjára... adás felesleges volna! Szé­kely az egyenlő erők küzdel­mének megteremtésével tet­te igazán drámává a Tóté- k»t, a lázadás drámájává. Tót Székely értelmezésében nem egy tutyi-mutyi valaki, nem törődik bele a sorsába, a maga módján igazságot tesz. Upor élete legnagyobb mű­vészi teljesítményével bú- osúzott szeretett szolnoki kö­zönségétől, Miskolcra szer­ződött, ahol 1971. november 5-én a -Machibeth próbáján a színpadon meghalt. De nem él már az akkori őrnagy, Orbán Tibor sem, és a Tótnét alakító Andaházi Margit sem. Az előadásiban kisebb szerepet játszó Totdr Endre és Berta András is eltávoz­tak már közülünk. Örkénynek nagyon tetszett a szolnoki Tóték: — Csak a legnagyobb elis­meréssel szólhatok a szolno­ki előadásról. Székely Gábor rendező hallatlan érzékkel tudta a darab minden egyes rétegét felfedezni, így min­dig a döntő mondat, a döntő mozzanat kapta a reflektor- fényt, s az egész nagyszerű­en beleilleszkedik Fehér Miklós reális és irreális ele­meket keverő díszletébe. Ki­váló előadás, s külön öröm számomra, hogy a szolnoki közönség a szívébe zárta ezt a — bizonyos fokig ismeret­len — groteszk hangvételt. Az Upor—Orbán kettős az első perctől az utolsóig élet­halál harcot vívott —mond­ta az író néhány nappal a Tóték bemutatója után. S idézet egy csaknem tíz évvel később keltezett levél­ből: „Kedves szolnoki bará­taim!” E szót — barátaim — nem az udvariasságom dik­tálja, hanem őszinte meg­győződésem. A maguk nagy­szerű Szigligeti Színházában már három darabom került színre; most készülünk a negyedikre. Itt játszották a Budapest utáni legjobb Tó- tékát, itt volt a Macskajáték és a Kulcskeresők ősbemuta­tója, s itt találkoztunk újra a Vérrokonok bemutatóján... Tele reménnyel, bizalommal a maguk Örkény Istvánja.” Az író és a fiatal szolnoki rendező, Székely Gábor kö­zött baráti munkakapcsolat alakult ki. Örkény nagyon bízott Székely Gábor érték­ítéleteiben, sokra tartotta véleményét, ennek többször is hangot adott. A Macska- játék első színpadi változa­tát is oda adta Székelynék, hogy olvassa el. Eredetileg a 25. Színház akarta műsorra tűzni a darabot Psota Irén­nel és Törőcsik Marival, de a terv nem valósult meg. Szé­kely már előbb lelkesedett a darabért — és szinte Örkény ellenére — bízott a sikerben. — A kapcsolatok érzelmi oldala érddekelt, egészen pontosan az, amit Örkény mintegy a kisregény mottó­jaként így fogalmazott meg: „Mindnyájan akarunk egy­mástól valamit. Csak az öre­gektől nem akar már senki, semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk, fin azt hi­szem ez már önmagában egy dráma. Én mindig nagy­ra becsültem azokat az idő­sebb embereket, akik lélek­ben megőrizték fiatalságu­kat, és az évek múlásával is maximális hőfokon dolgoz­nak, égnek. Orbánné is az ilyen életigenlő öregek közül való” — nyilatkozta Székely Gábor. A Macskajáték eredeti be­mutatója 1971. január 15-én volt Szolnokon. Örkény István: — Olyan hősnőre volt szükségem, akiben megvan egy pletykás, hazudós, nagy­szájú kofa közönségessége és egy görög tragika fensége, aki önként lép a halál elé. Én ezt a hősnőt Hegedűs Ágnesben véltem megtalál­ni. .. Várkonyi Zoltán, a Víg­színház igazgatója, a nagyte­kintélyű színházi szakember rögtön a szolnoki premier után felismerte a darab, az előadás igazi értékét, s meg­hívta Székely Gábort, hogy rendezze meg színházában a Macskajátékot. A nagyszerű tragikomédia, amelynek első előadását He­gedűs Ágnes, Koós Olga, Ka­szab Anna, Bodnár Erika, Bángyörgyi Sándor és Gyi- mesi Pálma vitték sikerre, a Tisza partjáról indult világ­sikerű iútjára. (folytatjuk) Tiszai Lajos Áprilisban folytatják Régészeti ásatások Bős-Nagymaros térségében Áprilisban folytatják a régészeti ásatásokat az épü­lő bős-nagymarosi vízierő­mű térségében, ahol az 1950-es évek végén kezdték meg a kutatást. Korek Jó­zsef, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyet­tese elmondta: mindenek­előtt azokat a lelőhelyeket tárják fel, ahol a következő évben már építkeznek. Az Esztergom és Visegrád kö­zötti területen egy római ko­ri őrtorony és temető, va­lamint középkori falvak és városok — Anjou és Má­tyás kori települések — ma­radványait kutatják fel. Esztergom területén az idén befejezik a XII—XIII. századi apácakolostor feltá­rását. A középkori királyi székhely szolgáltató falvai­nak a romjait is megmen­tik. A többi között kovács-, kenyérsütő, csontfaragó mű­hely, ezüstolvasztó kemence helyét dokumentálják.' A jó állapotban levő épületrésze­ket, amelyekhez hasonló nincs múzeumainkban, fel­színre hozzák, s kiállítják az esztergomi, a visegrádi, vagy a Magyar Nemzeti Mú­zeumban. Az itteni ásatások során várható, hogy II. szá­zadi kiserődök és értékes leletek is előkerülnek. A kutatók újabb információkat szerezhetnek a középkori te­lepülések szerkezetéről, for­máiról. Az Esztergom és Gönyü közötti térségben a következő években folytat­nak majd ásatásokat a ré­gészek, mivel a vízierőmű építése 1990-dg nem veszé­lyezteti az itt rejlő emlé­keket. Az Országos Vízügyi Be­ruházási Vállalat anyagi tá­mogatásával végzik a kuta­tásokat. Központi pénzalap­ból az idén több mint két­millió, a VII. ötéves terv időszakában összesen 10 millió forintot költenek a Bős—Nagymaros közötti te­rületen levő régészeti ér­tékek feltárására. A Pest és Komárom megyei múzeum anyagi és szellemi erőkkel segíti ezeket a munkákat. A mintegy 300 lelőhelyen meg­maradt örökség egy részét — például a késő bronzkori telep maradványait — nem hozzák felszínre, mivel a Duna-Tisza közén megma­radt ilyen korú romok sok­kal teljesebbek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents