Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. FEBRUÁR 7. SztnuJbd* Csak ülünk és beszélünk Amikor a tanácselnök kimondta, elvtársak, lehet kérdezni, a tanácstag már pattant is föl a helyérőL Mondta, három éve izgatja egy dolog, ezt szeretné most tisztán látni. Nos, nem volt valami nagy ügy, és sajnos a kérdezők többsége hasonlókkal múlatta az időt. Nem is kicsit, mert szegény jelentéskészítő kapott is hirtelenjében vagy húszat. Hálásan nyugtázta, hogy az ülést vezető elnök időt is adott a fölkészülésre. Míg a válaszokkal bajlódott, a szünetben nem tudtam megállni, én is kérdeztem. Az első kíváncsit, aki saját bevallása szerint három éve szeretné tudni, amit most kimondok. Nem találkoztak azóta, hogy megkérdezte volna, hiszen a kisüzem vezetője ott él a faluban, nem létezik, hogy három évig ne váltottak volna szót? Gondterhelten nézett rám. Dehogyisnem találkoztak, napjában, hiszen a szomszéd utcában laknak, egy boltban vásárolnak, s még a gyerekük szülői értekezletén is egymás mellett ültek a múltkoriban. Dehát a kérdés nem kettőjük dolga, ahhoz illet, illik megvárni a hivatalos fórumot. Meg egyébként is, a tanácskozásokon elvárják, hogy kérdezzen az ember. Ez itt a bökkenő, gondoltam magamban, hogy elvárják. így szokás, tette hozzá a kérdező, s magamra hagyott gondolataimmal. Nekem meg rögtön eszembe jutott, hogy jó tíz évvel ezelőtt az igazgató valóságos palotaforradalmat csinált egyik nagy gyárunkban. Szólt a titkárnőjének, hogy a dolgozószobájához „ragasztott” tanácskozótermi kulcsot tegye jól el, s csak a tömegszervezeti vezetőknek adja oda, ha értekezletre kérik a helyet. A titkárnő csodálkozott: hát hol lesz akkor a hétfői vezetői megbeszélés? Az igazgató mosolyogva közölte, hogy ezentúl hétfőn reggel állóértekezletre hívja a műszakiakat, mert ha leülnek, délig se fejezik be a szószaporítást. Nos, akkor mindenki hümmögött a vezérkarban, volt aki azt is mondta, az igazgató sajnálja tőlük azt a két-három nyugodt órát, azt a csésze feketét, s amint hallom azóta vissza is erőltették a régi „rendet”. Ülnek és beszélgetnek, elszívnak pár cigarettát, megisszák a délelőtti kávét. A hagyomány szent és sérthetetlen. Csak ülünk és beszélünk. Sokszor, sok helyütt. Valamikor valakiktől eltanultuk, milyen is egy „igazi” tanácskozás, s nem engedünk a negyvennyolcból az istennek se. Évtizedek óta megszoktuk, hogy ha va-- laki valamely témáról kiizzad egy tanulmányt, beszámolót, jelentést (a nem kívánt rész kihagyandó) akkor az a természetes, hogy rá kell kérdezni. Ha valami lehetséges kihagyást vétett, azonnal s több szempontból. Ha az írott szó teljes, addig kell sorai között kutatni, amíg nem találunk egy-két kérdeznivalót. Ha lehetetlennek tűnik a kérdezés, addig kell várni, amíg valaki megcsavarja úgy a szót, hogy mi is levegőt kapjunk. Tehát kérdezünk. Közben az írásos munkát valaki, valakik előre átnézték, jóváhagyták, elfogadták tárgyalási anyagként — nem bizonyos, hogy csak alapként! Micsoda különbség. És mégis, fűzzük a szót, mint unatkozó kislány a gyöngyszemeket. Soha nem tapasztaltam még, hogy ezért valaki közbeszólt volna! Csak ülünk és beszélünk. Hát még, ha vitára hívnak föl bennünket. Akkor van csak áradata, nemes folyása a szónak. Vitának alig, mert a vitára jelentkezők legfeljebb hozzászólóknak minősíthetők. Dehogy mondanak ellent az előterjesztőnek, nem vitatnak semmit, — és mégis beszélnek, mondják a magukét. Hihetetlen, hogy milyen kedves, bensőséges kis dolgok kisülnek ilyenkor, komoly, hivatalos tanácskozásokon. A levezető elnök elmondja például a vitában, ők — mármint a kedves feleségével — hogyan oldják meg a családi munkamegosztást. Hallottam már komoly férfiembereket arról csevegni, mi a legkedvesebb időtöltésük szabadszombaton, s mit főz a feleség vasárnap, amikor ráér. Elsírta már felnőtt gyermekes családfő, hogy mennyibe került fia, lánya lakása, s mennyi rezsi- térítéssel szállnak be a fia+ajok megsegítésére. Ezek a csevegések rendszerint valahol érintik a téma tárgyát, legtöbbször azonban súrolják a nevetségesség határát. Persze, nem nevet senki, mert egy komoly értekezleten hogy is lehetne... Csak ülünk és beszélünk. Vannak persze, akik szót se szólnak. Akik évtizedek óta csak ülnek és hallgatnak. Az ember legszívesebben tőlük kérdezne: monják már, semmiről sincs véleményük? Akkor miért lopják a drága időt, a miénket, az övékét. Dehát ez se illik, hiszen az értekezlet nem komázás, a hivatal, a hivatalos dolog nem tűrné. Ezért aztán nézi az ember, mint telik mellette, előtte a jegyzetfüzet csinos kis házakkal, gondosan megrajzolt téli tájjal — nyáron úszómedencével, hajóhintával, egyébbel —, mert ugye, az időt valahogy el kell tölteni. Rajzolnak, összeszedik a kávéscsészék tányérjáról a megmaradt cukrocskát, elropogtatják, szétszedik a tollúkat, többször megtisztítják — ha van — a szemüvegüket... ugye, nem kell tovább sorolni, ismerős a cselekvés, ha ez az. Csak ülünk és beszélünk, illetve hallgatjuk — úgy teszünk — a beszélőket. Közben telik az idő. Manapság már keveset ad magára az, akinek a tanácskozótermében nincs drága, elektromos árammal működő időmérő, magyarul óra, amely mutatja: bizony, elvtársak, múlik az idő, s ma még nem dolgoztunk egy jóízűt se. Dehát hogy is dolgoznánk, amikor tanácskozás van? Mondják rólunk — már határainkon kívül is —, hogy csudára nagy értekező nép vagyunk. Talán szégyelhetjük is magunkat, amiért értekező, tanácskozó és gyűlé- sező kedvünknek az idén minisztertanácsi rendelkezés is határt szabott. Munkahelyi ünnepi gyűléseket, rendezvényeket már nem szabad munkaidőben rendezni, akinek nagy kedve van hozzá, hívja össze szabad szombatra, hát ha szabad időben mindenki meggondolja, mennyit beszéljen, s miről, hogyan tömörítse gondolatait — ha vannak. Félek, hamarosan kiderül, nincs is sok értelme sok eddig megszokott, „begyakorolt” tanácskozásainknak. Mire mindenki észbekap, hogy a saját idejébe kerül, fordít a véleményén. Sok beszédnek sok az alja, tartja a régi közmondás, ami nem is biztos, hogy igaztalan, mégha nem is a jelenkor találmánya. Csak attól félek, ha „össznépi egyetértés” születik, megint és ezért is összeülünk tanácskozni. Hogy is legyen, mint is legyen, mondják elvtársak, mi a véleményük? ßs ott leszünk, ahol csak ülünk és beszélünk... . Mártélyi füzesben A hódmezővásárhelyi mű vészt elep alkotói nak legkedvesebb tájképi témája a közeli Mártély mellett kanyargó Tisza-holtág. A dermcdten álló füzfacsonkok téli látványát a fotográfusnak is érdemes megöröki tenie (MTI-fotó: Kunkovács László) Kitalálni egyszerű volt. — Nagyon kérem, ha lehet, hagyjuk el a találmányunkkal kapcsolatos, már több újságban is megjelent meseszerű sztorit, mert ez minden szakembert megmosolyogtat. Van itt más is, amin nevethet az ember, noha kínjában — kezdi a beszélgetést dr. Katona József, a Magyar Szénhidrogénipari Kutató-Fejlesztő Intézet szolnoki telepének vezetője. — Tény, hogy egy kutatófúrás alkalmával műszaki hiba folytán szétfröccsent az öblítőfolyadékunk, mindez egy kukoricatábla mellett történt, s a levelekre permete- ződött lé napok múlva eső szél után Is ott maradt a növényeken. A véletlen szülte ötlet Udovecz kollégám fejéből pattant ki, miszerint e tapadó hatást ki lehetne használni egyebek között a növények permetezésekor. Az elgondolást tettek követték, bár akkor még a felfedezés örömétől eltelt szereplők aligha sejthették, hogy a munkájukhoz használt öblítőfolyadék egy hétéves huzavonához ad statisztériát. Mert az Agrofixnek elnevezett adalék kiváló tapadóképességével egy igaz történetet indított útjára, keserű tanulságokkal ... Egyelőre azonban 1978-nál tartunk, amikor a két vegyész — bevonva a teendőkbe Báló Józsefet, a cserkeszétől tsz agrármérnökét — időt rabló vizsgálódásba kezd, s a Báló József szőlőjében beállított kísérletek igazolják a feltevést. Kevesebb permetszer fogy, mint korábban, a megtakarítás forintokban sem lebecsülendő, s a termés kimutathatóan több az új permetezési módszerrel. Az első jelentős dátum 1979 novembere, a szabadalom benyújtása a találmányi hivatalhoz a következő címmel: „Eljárás inszek- ticid, fungicid és herbicid készítmények formálására fokozott tapadóképesség céljából”. A leírás tizenegy gépelt oldalt tesz ki, az Agrofix hasznosságának bizonyítására. Kímélve az olvasót, csak a lényeget idézzük: „... a vizes oldat formájában a növényekre permetezett védőszereket a csapadék gyakran idő előtt lemossa vagy az anyag mechanikus hatás következtében lepereg. Ha a szerek vizes oldatához a javasolt adalékot keverjük, úgy a növények felületén egy tartósan megkötött hatóanyagréteget kapunk, amely függetlenül a természeti körülményektől, igen hosszú ideig biztosítja a vegyszerek hatásának kifejtését. További előny, hogy a szerek ezáltal nem folynak a talajba ami a környezetvédelem érdekeit szolgálja. . Az Országos Találmányi Hivatal 1982-ben — a beadástól számított„röpke” különbséget a feltalálók úgy hívják: porosodási idő — elfogadta a szabadalmat. Előállítani már nehezebb — Rögtön megegyeztünk egymás között, hogy ezen adalék nagy mennyiségű gyártásához komoly cég kell — folytatja Udovecz György. Keresnünk sem kellett a kapcsolatot, mert jelentkezett nálunk a Kőbányai Gyógyszerárugyár. ahol fantáziát láttak az ügyben. Titkossági szerződést kötöttünk, üzemi kísérleteket folytattunk, többször is tárgyaltunk, aztán semmi... Ekkor kaptuk az első, no nem nagy, inkább hihetetlen pofont. Egy idő után azt mondták a gyár képviselői. hogy a tennék alacsony előállítási ára miatt egyszerűen nem éri meg nekik gyártani. (Idézet a gyógyszerárugyár 1980. december 15-én keltezett leveléből: „A találmányt a vállalat nem kívánja hasznosítani, mivel a talámány tárgyát képező készítmény a vállalat termelésében. illetve a vállalat által forgalmazott, illetve forgalmazni kívánt növényvédő- szerek forgalmazásában gazdaságosan és a vállalat számára jelentős hasznot biztosító módon nem alkalmazható.”) — Hogy is van ez? — elmélkedtünk. Népgazdasági kontra vállalati érdek, meg egyebek de túltettük magunkat az egészen. Annál is inkább. mert jött az újabb lehetőség, az Alkotó Ifjúság Egyesüléssel. Az Alkotó Ifjúság Egyesülés tiszaföldvári területi szervezete, amely a legkülönbözőbb találmányok, ötletek menedzselésére hivatott, igazán nem vádolható a lelkesedés hiányával. Természetesen nem minden alap nélkül tette, hiszen az addig lefolytatott kísérletek rendkívül jó képet festettek a leendő készítményről. A start immár az AIE-vel 1983 júniusában történt, ekkor kötöttek újabb megállapodást, azaz licencia- hasznosítási szerződést újabb gyártóval, az Észak-magyarországi Vegyiművekkel. A feltalálók ismét bizakodtak, a növényvédő állomásokon kísérleteztek a MÉM illetékes szerveitől megérkeztek az engedélyek egyedi felhasználásokra, szóval megint minden haladt a beteljesülés útján. Már csak a teljes gyártás megindítása hiányzik . .. Mind a mai napig. Mert a három év alatt a vegyiüzemtől levelek érkeznek, kérésekkel, kívánalmakkal, mert valami mindig hiányzik a gyártáshoz. — Egyszerűen érthetetlen számunkra, a vegyiművek magatartása — fakad ki dr. Katona József. — Ha a cég gyártani akarja az Agrofi- xet. miért nem követ el mindent ennek érdekében? Talán mi hibáztunk, amikor az Alkotó Ifjúság Egyesüléssel közösen minden jogot a kezükbe adtunk? Már arra is gondoltunk: ez a cég a nö- vényvédőszer-gyórtásból él, megéri-e neki egy olyan adalékot előállítani, amely a védőszerek vásárlását csökkenti? Csupa kérdőjeles mondat, amire nem tudunk válaszolni. Egy elkeseredett pillanatunkban elhatároztuk, egyszerűen jelentkezünk a televízió Felkínálom című műsorában, kezdjen a találmányunkkal bárki, bármit, ha hasznosítani tudja. Persze, itt is köt bennünket a titkossági szerződés, amelyet nem lehet felrúgni jogi következmények nélkül. Nincs más hátra, bírjuk a várakozást, amíg idegeink bírják. íme, hallgattassák meg a másik fél is! Miután a készítmény sorsának jövőbeni alakulása az Észak-magyarországi Vegyiművektől függ, érdeklődésünkre dr. Grega Józsefné fejlesztési osztály- vezető válaszolt. — A munkát az Agrofix- szel 1983-ban kezdtük, s a majdani készterméket a növényvédőszerek csökkentésére kívánjuk alkalmazni. Sajnos. gondot jelent, hogy a késztermék jellemzőit alapvetően befolyásoló alapanyagot több helyről kapjuk, s ezek minősége nagyon változó. Ennek ellenére tovább folytatjuk a készítmény nagyüzemi technológiájának a kidolgozását, amely a szerződés szerint az ÉMV feladata. őszintén reméljük, hogy a feltalálókkal a gyártási problémákat rendezni tudjuk, de hogy mikor, erre konkrétan a jelen pillanatban nem tudok válaszolni. Az időközben eltelt három év apróbb részsikereket azért hozott az Agrofixnek. Egyebek között a találmány szerepelt 1985-ben Plovdivban, az ENSZ rendezésében lezajlott Fiatal Feltalálók Világ- kiállításán, amely seregszemlén Magyarországot mindösz- sze harminc újítás képviselte. Honi körökben a feltaláló trió beadta művét az „Ésszerű anyag- és energiatakarékosság megvalósítása, a melléktermék és hulladék hasznosítása” című országos pályázatra. A több mint havan pályamű között a feltalálók a MTESZ bírálata alapján első díjat kaptak. Vízválasztó ’87-ben? Hol tart most az Agrofix- ügy? Évkezdet van, jól tudjuk. ilyenkor minden csendes. A feltalálók már elküldték legújabb válaszlevelüket. az Alkotó Ifjúság Egyesülés a menedzselés folytatását átadta a debreceni képviseletnek Most ultimátumszerű a hangulat: gyártás lesz vagy bírósági tárgyalás? Az idén talán okosabbá válik minden érdekelt ... Záradékként idézet a MTESZ pályázatára benyújtott indoklásból: „Magyar- ország évi növényvédőszer- forgalma kb. 74 ezer tonna, 8.5 milliárd forint értékben. Az Agrofix alkalmazásával a növény védőszer-felhasználást mintegy 10—15 százalékkal lehetne csökkenteni. Ez 850 millió — 1 milliárd 275 millió forintos évi megtakarítást jelenthet a népgazdaságnak. További kb. 230 ezer dolláros importmegtakarítást tehet ki az, ha a tőkés piacról származó adalékok helyett Agrofixet alkalmaznánk.” Végül, igazán nem az övön aluli ütés kedvéért, de az utolsó mondatot is kötelességünk leírni: „Jelenleg fel „em mérhető exportlehetőség nyílhat az Agrofix gyártása kapcsán”. Lazányi József
