Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
Irodalom, művészet 1987. FEBRUÁR 28. Bán Zsuzsa: Oké, főnök! Ivan Szandfirjev: Szénakaszálás (1983) Mit szál a kó a faragott, a zúzott a szive közepéig sérülő mit szól a kó Mit szól a föld ha gépek forgatják és kések sebzik a megénekelt anya-ölt mit szól a föld Mit szói <*■ lélek a péter szeg éktől gyötört mit belé szegeztek az évek mit szól a lélek Jevgenyij Gorgyijec: Napsütésben (1982) Károlyi Amy: Mit szól Mit szól a ház amikor bontják nem akar válni padlótól a fal' ha döngeti csákány, kalapács mit szól a ház Mit szól a réz ha belékarcolja betűit egy mene teícel keménységű kéz Mielőtt hazaiindult volna, bekopogott az irodába. — Hát akkor. .. ha nincs még _________valami, én lelépnék, f őnök! — Maga az? Jó, hogy jött Holnap reggel Pestre megyünk! Az értekezlet tízkor kezdődik, nem szeretnék elkésni! Erőfeszítésbe került, hogy ne káromkodjon egy nagyot. Egészen biztos, hogy arról az értekezletről legalább egy hete tudott már, de őneki nem szól, csak az utolsó pillanatban. Nem arról van szó, hogy a kocsi ne lenne rendben. Erre mindig Ikéyes volt. A munkaidejéből kitelt, hogy rendben tartsa. Nem ezért Hanem éppen másnap délutánra beszélt meg egy találkát, amire napok óta készült már. Nehezen jutott idáig a lánnyal, eléggé fent hordta az orrát. Csinos persze, módjában állt kéretni magáit — Oké, főnök — nyögte ki nagy nehezen, és kikotródott az irodából. Estefelé felhívta a lányt, és meg akarta magyarázni, hogy miért nem alkalmas a másnap a randevúra. A főnök ilyen alkalmaikkor szeret késő délutánig fent maradni, vásárolgat, nézelődik, őt meg a nyavalya töri már sokszor. — Minek beszélsz meg te bármit, ha ennyire nem vagy a magad ura! — vágta oda a telefoniba a lány. — Mi biztosítékod van arra, hogy 'holnapután nem jársz ugyanígy? •Úgy ugrálsz, ahogy a főnököd fütyül. Nem igaz? — Ne balhézz, Jutka! Nem szép, hogy ezt mondod. Másnak is van főnöke, ő is csak azt csinálja, amit mondanak neki. — Komolyan beszélek — hallotta a lány hangját. — Jobb lesz, ha a főnököddel randizok, neki nem mondja senki, hogy ide menjen, meg oda menjen! Letette a kagylót. Másnap rosszkedvűen ült a volánnál, várta, hogy indulhassanak. — Egy kis baj von — szólt ki a főnök nemsokára. Le kell gépeltet- nem valamit sürgősen, ráadásul otthon félejtettem az irattáskámat. Ugorjon már haza érte, mondja meg a feleségemnek, hogy a szekrénysor felső polcán 'hagytam a táskát, adja oda magának! De siessen, mert utána rögtön indulunk ! — Hogyne! Persze! Ügy sietek, hogy összetöröm magam! — morogta abban a biztos tudatban, hogy a főnök úgysem hallja. Dühösen indított, aztán már lehiggadva kapcsolt hármasba. Azért csak nem fog fejre állni egy ilyen hülye miatt. Kétszer is csöngetett, mire valami motoszkál ás hallatszott az ajtó túloldalán. — Ki az? — Dömötör Jóska. A főnök ‘küldött, itthon felejtette az irattáskáját... Az ajtó végre kinyílt, ott állít az asszony kócosán, ahogy az ágyból kilépett, úgy-ahogy magára tekert világoskék, hosszú köntösben. Jöjjön be, addig megkeresem. Megmondta neki, hol találja, és várt az előszobában. Az ágy nyilván vetetlen volt, nem akart beljebb lépni, zavarba hozni a nőt. — Nem tudom ám, melyikre gondolt... — szólt ki az asszony kisvártatva. Én itt nem látok a polcon semmilyen irattáskát. „Na szép — gondolta Dömötör —, ha most itt az időt húzzuk, annak is én leszek az oka. A főnök nem ér oda az értekezletre”. Beljebb ment, nem akarta, de először mégis az ágyra nézett. Színes viirágmintás ágyneműje volt a főnökének, a szobában valami enyhe kölniillat. Az asszony minden kócossága ellenére is nagymértékben 'kívánatos, 'különösen, hogy a nagy keresgélésben combig szétnyílt a köntöse. Arra Dömötör egyetlen percig nem gondolt, hogy mindez szándékos is lehet, eszébe sem jutott kihasználni a helyzetet. A főnök felesége tabu. Így hát még mielőtt bármit is továbbgondolt volna a túl laza köntössel meg a benneva- lóval kapcsolatban, a szekrénysor polcait kezdte fürkészni kötéles- ségtudóan. — Nézzük csak. .. A felső polcon semmi nincs, illetve ami van, az nem irattáska. Hátha valamelyik fiákban lapui? Az asszony kshúzigáliba a fiókokat, mialatt egyre több látszott belőle, aztán váratlanul a szoba túlsó sarka felé indult, ahol egy kétajtós kis szekrényen állt a televízió. Elhaladt Dömötör mellett, egymásra pillantottak, kicsit hosz- szabban, mint akarták. — Lehet, hogy ebben hagyta — mondta a nő, és kinyitotta a szekrénykét. — Na végre! — sóhajtott föl Dömötör, amikor megpillantotta a lapos, fekete bőrtáskát. — A főnök már biztosan átkoz, hogy hol ma-' radok. PCI I : , > j í — Magát? — kérdezte nevetve az asszony. — Hát ki tehet arról, hogy itthon felejtette? MiI-------------1 ért nem gondolt rá 5, m ielőtt elment? Odaadta a táskát, és megkérdezte, megkínálhatja-e egy kávéval? Azt kellett volna válaszolnia, hogy semmiképpen, hiszen sietnie kel. Ehelyett ismét túl hosszan néztek egymásra, és ő bólogatott, hogy igen, egy kávé jólesne most. Nem sok időbe telik, amíg egy kávé kifő, az ölelés is addig tartott csupán. Dömötör aztán a virágmántás papiamon ülve itta meg, utoljára még belecsókolt az asszony meleg nyalkába, és hóna alatt az ionattás- kéval elhagyta a tett színhelyét. A főnök éppen akkor végzett a munkájával, amikor ő visszatért. — Na, megvan a táska? — Bny- nyit kérdezett csupán, és elterpeszkedett a hátsó ülésen. Dömötörnek fütyürészmi támadt kedve, nem túl hangosan, csak úgy félig, magának. A főnök is vidáman nézegetett kifelé az ablakon. — Hiába! — szólalt meg egyszerre. — Azért szép ez a táj. Nem tudnék innen elköltözni. — Én sem — mondta jókedvűen Dömötör. Ebben a pillanatban szinte ro- konszenvet érzett a főnök iránt. Körülbelül egy hét múlva történt, hogy a főnök megkérdezte: — Mondja, Dömötör i Igaz, hogy maga villanyt is szokott szerelni? — Az az eredeti szakmáim. — Na, mert a feleségem beszélt valakivel, aki igen dicsérte a munkáját. Állítólag minden villanyszerelési munkát maga végzett az új házukban. Igaz? — Nem tudom, konkrétan kiről beszól, de munkaidő után, ha rendes időben leléphetek — ez utóbbit jól megnyomta, és rápillantott a főnökére, azonban ő egyáltalán nem reagált a célzásra. — Szóval amikor van egy 'kis időm. délután, szoktam fusizgatnii, az igaz — fejezte be Dömötör. — Volna nálunk is egy kis munka. Tudja, a feleségem félévenként átrendezi a szobát, és most egy falilámpát kellene átszerelni máshová. Ugyan nem örülök ennek az egésznek, de hát... — Mikor? — kérdezte Dömötör, és eszébe jutott a főnök gusztusos fiatal felesége. — Nem is tudom... Most két napig nem'megyünk sehová, esetleg a városba valamiért. Nagyon zokon venné, ha munkaidőben kellene hazaugomi emiatt? — Miért venném zokon? Lényegében mindegy, mit csinálok a nyolc óra alatt. Ha nincs valami program, akár ma délután is megcsinálhatom. Közben arra gondolt, hogy elég bugyuta főnöke van őneki, ha erre sem fog gyanút. Az asszony nyilván az alkalmat teremti, hogy újra találkozhassanak, ennek meg véletlenül sem tűnik fel semmi. Mialatt a kocsit mosta, azon járt az esze, hogy az életben azért minden kiegyenlítődik. Így, van úgy. Ebéd után bekopogott az irodába, hogy akkor megy, megnézi a munkát, s ha lehet, meg is csinálja délután. A főnök barátságosan integetett, meg kicsit szorongva is, mert éppen vendége volt, és nem akarta, hogy az is megtudja, milyen munkáról beszélgetnek. — Persze, menjen csak! — és intett kicsit a kezével, hogy nem kell sokat beszélni róla, rendben van. Dömötör tehát ismét becsöngetett a kétszobás, első emeleti lakásba. Az asszony most még csinosabb volt, mint a múltkor. A válig érő szőke haja fényesre kefélve, az arca kifestve kicsit. Alighogy az ajtó becsukódott Dömötör mögött, a nő belecsókolt a szájába az előszobában. — Nem is örülsz, hogy újra találkozhatunk? — kérdezte kacé- ran. — Az attól függ — felelte Dömötör, bár maga sem egészen tudta, mit akart ezzel mondani. Valahogy zavarba jött ettől a megrendezett viszontlátástól, és amikor a kitakarított, átrendezett szobát meglátta, azon kapta magát, hogy megpróbálja elképzelni, milyen élete lehet ebben a lakásban és e mellett a nő mellett a főnökének. — Hói van az a lámpa? — Mit törődsz a lámpával? — csimpaszkodott rá az asszony. — Jól tudod, hogy ez csak fal! Majd átrakosgatod azután. — Dömötör addig forgolódott, amíg megpillantotta a lámpát, azután a helyet is megtalálta, ahová valószínűleg átkerül. Elment a bosszúálló kedve valahogyan, távolabb húzódott a széles franciaágytól. Egy fotelbe ült a szoba másik végében. — Mi van veled? Haragszol valamiért? — A nő Dömötör ölébe ült, és azon mesterkedett, hogy belenézhessen a szemébe. — Nincs sok időm — mondta a férfi kedvetlenül. — Hozom a szerszámokat, kint hagytam a kocsiban. Megcsinálom a melót, aztán megyek. — Mire visszaért, a főnök felesége durcásan behúzódott a konyhába, az ajtót is becsukta. Dömötör nevetett magában, és mialatt a megmunkálandó falszakasztól félrerendezte a bútorokat, azt gondolta hogy van az életnek szép oldala. Mialatt dolgozott, a gyögyha- lászt fütyülte, és a napok óta némileg felbolydult lelkivilága egészen rendbe jött. Azt is elhatározta, egy támlátlan széken állva, amit az előszobából hozott, hogy a nősüléssel igen ráér még. Ha egyáltalán rászánja magát, valamikor... Hogy végzett, eszébe jutott az asszony megint. Benyitott hozzá a konyhába, és azt mondta: — Készen van, már csak ki kell takarítani. Viszlát! Ami azt illeti, volt mit takarítani. Máshol meg is csinálta volna, de most úgy gondolta, nem árt ennek a csinibabának, ha ilyesmire is használja -a fölösleges energiáját. Visszafelé megállt egy telefon- fülkénél, és felhívta a lányt. — Ráérsz ma este? — És te? Biztosan tudod, hogy eljössz? — Semmi sem biztos, Jutka, azonkívül, hogy látni szeretnélek. A kocsit bevitte a garázsba, aztán bement a főnökhöz, jelenteni, hogy végzett a munkával. Az megnézte az óráját, és azt mondta: — Hazamehet ám, Dömötör, mára nincs több fuvar — és megpróbált a szokottnál barátságosabb arcot vágni. — Oké, főnök! — biccentette meg a fejét Dömötör, és megint az jutott az eszébe, hogy vannak az életnek szép oldalai! Szakonyi Károly: ~Két~ rr • ■ I r őszi kép Délután van, kora őszi alkonyat, borongás; a sekély Duna ónszínű a felhőktől, az Országházzal szem* közt horgászok lesik a kapást a meder meztelen kövein; a Batthyány téren csitul a forgalom; csendesedik a nap. A metró aluljárójának lépcsőjén ketten kuporognak: loboncos- hajú, homlokát ültében a térdére szorító, lábszárát sovány karjával átkulcsoló fiút ölel magához egy szemüveges, szép arcú lány, fekete orkándzsekiben, bő szoknyában, bokáig érő csizmácskában — hangtalanul. Az emberek kerülgetik őket, le és fel ott sietnek el mellettük, rájuk pillantanak; a tekinteteket csak a lány fogja fel kiszolgáltatottan, egykedvűen, rezzenéstelen arccal. Tenyerével a fiú vállát, hátát simogatja gépiesen, türelmesen, kötelességszerűen. Rosszul van a fiú, vagy részeg? Vagy veszekedtek, s most fájdalmában összegörnyedt? Sír talán, vagy csak elkínzott arcvonásait rejti a kíváncsi szemek elől? De miért itt ülnek, éppen itt, az emberek lába alatt, a föld alól előbukkanó vagy a mélybe igyekvő népek útjában? Senki sem torpan meg, hogy megkérdezze, nem szorulnak-e segítségre; ki-ki rosszallón vagy furcsállva végigméri őket, vagy morgolódik, hogy minek telepedtek ide akadéknak, miért nem vonulnak félre, ha elfáradtak, pihenjenek máshol, ahol nem zavarják a közlekedést; ha pedig valami bajuk van, keressenek rá orvoslást, ahelyett, hogy itt vesztegetik az időt, másokat a sietésben megakasztva. Ám a haragos szemvillanásoknál és megjegyzéseknél is feltűnőbb a közöny. Sokan ügy kerülik ki a két kuporgót, mint valami lépcsőn felejtett csomagot, elvesztett tárgyat, amit jobb észre sem venni, ha az ember nem akar felesleges hercehurcába keveredni. Csak egy fiú áll meg a közelükben, hozzájuk hasonló; a lenti automaták felől bukkan elő, műanyag pohárból kakaót szürcsöl, brióst majszol hozzá, nekidől a lépcső műkő burkolatú falának, távol tőlük, de figyelve őket. Majszol, kortyint, arca kifejezéstelen, a szeme se rebben, csak az állkapcsa jár gépiesen, amint a brióst eszi. öt is lökdösik, mert a lépcső alján nem a legfigyelmesebben helyezkedett el, akik felfelé igyekeznek, nekiütköznek. De tűri. Csiak a kakaójára vigyáz, ki ne loccsanjon. A lány a lépcsőről észreveszi. Egy másodpercig összefonódik a tekintetük, felcsillan némi érdeklődés a lány szemében, de elmúlik hamar. Ül tovább, a fiúját simogatva, csendesen. De emez a lépcső aljáról csak nézi őket. A magányos a párosban üldögélőket. Jönnek-mennek körülöttük az emberek, ök hárman — azok ott ketten, ez meg itt egyedül — mintha nem is tartoznának a városhoz. Vagy mintha a többiek nem ott élnének, ahol ők.
