Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

1987. FEBRUÁR 28. Irodalom, művészet 9 Kerék Imre: Csúcstól gyökérig Csecsemő rügyek ringatlak A föld alól zene szivárog Csúcstól gyökérig megmártják magukat a záporozó fényben a virágok A hosszú hallgatás után újra-éledő sípján tavaszt játszik a jegenyenyárfa Tócsák lúdbőrzenek a gyönyörűségtől Szapora füttyök neszek költöznék a tájba Zöld robajjal megindulnak a begyek hogy szétfeszítsék a horizontot Bőrömön át érzem ahogy a fában zizeregnek a sejtek a rostok Búza rozs friss hadai sereglenek Sarjadó reménység-palánták susognak Lábamnál tömzsi bokor tollászkodik lassan kibontja szárnyát Viktor Ruzsih: Kibernetikusok (1985) A Szovjetunió Kommunista Pártja XXVII. kongresszusa előtt Építjük a kommunizmust címmel össz-szövetségi képzőművé­szeti kiállítás nyílt Moszkvában. E kiállítás festészeti anyagából mutat be igényes kollekciót a Műcsarnok március 8-ig nyitvatar- tó kiállítása. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a bemutató ké­peiből válogattuk. A park padján, a gesztenyefák alatt két idős nő meg egy öreg férfi, összeszokott társaság. Néz­nek előre, nézik a hulló leveleket, a tüskés burkokkal előfénylő gesz­tenyéket, a tér körüli utcán a for­galmat — s így beszélnek, nézelőd­ve, bámulva, figyelgetve; mondják és mondják apró történeteiket az ismerősökről, a rokonokról a térről még a nyár derekán elmaradozó s most már végképp ágyhoz kötött öregekről. — Az a Hedvig! — mondja egy kövér, vastag lábú, nehezen léleg­ző asszony. — Az a Hedvig, az egy szent! Már ő sem fiatal, elmúlt hatvan, tudom, mert a lányommal egyidős. De hogy mi mindent meg­tesz az anyjáért! Ahogy ápolja, tisztába teszi! Lemosdatja! Még abban is segít szegénykének... tudják, amikor ágytálazza .. . mert az állandó fekvéstől örökösen szorulása van. .. hát, hogy köny- myebben menjen annak a szegény öregnek, az ujjára gézt teker, és segít neki... Segíti. Értik? Nem undorodik. Nem. Hiszen az anyja! De nem tudom, megkapja-e majd ugyanezt a törődést a lányától ez a Hedvig, ha — ne adj’ Isten — sor kerül rá!... A többiek bólogatnak. Odább fe­szes nadrágban, steppelt mellény- kében húsz év körüli, csinos lány unatkozik a fának dőlve. — Me­gyünk már, nagymama?! — fordul most a pad felé. — Kettőre mun­kába kell mennem, még ebédelni is akarok! — Mindjárt, mindjárt, Vicus- kám! — mondja a kövér asszony. De a lény türelmetlenül sóhajt. — Látják? — méltatlankodik a nagy­anyja szuszogva, a mellére szorí­tott tenyerével segítve légzését —, látják? Ennek már az is baj, hogy kísérgetnie kell. Pedig a szédülé­seim miatt... Kerékpárosok vágnak át a par­kon, hatalmas hátizsákokkal, iz­mos fiúk, gépeiken zászlócskák: finnek. Megállnak, odamennek a lányhoz, érdeklődnek, hogyan jut­hatnak ki a 11-es útra. A lány fel­vidul, mutatja az irányt, iskolás angolsággal magyaráz. A finnek tréfálkozva hívják magukkal — gyere, bejárjuk Európát! Nem, nem, int a lány nevetve, á, de­hogy, nem lehet! Itt a nagymama, haza kell kísérnem. Jólesik együtt nevetni ezekkel a messziről jött fiúkkal. Sóvárogva néz utánuk, amint elkerekeznek. — Na, most már eleget vártam, indulás! — mondja élesen, türel­mét vesztve. Az öregek megszep­pen ten nézik, mint húzza fel a pádról szinte erőszakkal a nagy­anyját. —• Nem várhatok örökké! • — Jól van, jól van, kicsikém, megyek már, megyünk már, dol­god van, tudom én azt jól... csak lassan! Jaj, lassan, nem tudok si­etni, légy türelmes. Légy türelmes hozzám, kicsikém ... A nagy testű öreg meg a karcsú fiatal távolodó alakja után néznek csendesen, némán a pádon mara­dók. Az idős nő meg az öreg férfi. — A maga unokája... — kezdi a nő. De a másik mogorván köz­bevág. — Nekem nincs unokám. Hol van nekem unokám? Mikor látom? Ez legalább látja. Ezt legalább ide­kísérik. De az enyém?! — Figyelte, hogyan bánik vele? Rángatja a nagyanyját! — Rángatja. Na és? Rángatja. Legalább rángatja. Legalább ... + z már a reggel. A hűvös­ség alattomosan setten­kedik be a küszöb ré­sein, hiába rakta , oda azt a vastag rongyot. A hűtőgép is zörög, elmoz­dult a helyéről, fadarabot kellene a sarka alá tenni. A függöny mö­gött, a kirakatüvegen jégpáfrá­nyok indulnak felfelé. Mindenütt hiányzik már a szigetelés. Magasabbra csavarja a konvek­tor lángját, kávét tesz fel. öreg­apja, meg apja is a cikóriából mi­lyen jó illatú italt csinált regge­lente, ma is az orrában a gőze, nyelvén az íze. Ez meg inkább amolyan reggeli noszogató, hogy a feje kitisztuljon tőle. A vekker most szólal meg; de ő mindig megelőzi. De asért megnyugtatja, ha fel van húzva, nem kell fél­ni, hogy elalszik. Fáj a jobb válla meg a dereka is. Valami gyerekkori felfázás le­het, egyre gyakrabban előjön. Nedves volt a házuk egyik fala, hiába akasztottak pokrócot, sző­nyeget az ágy mellé, a hideg ak­kor is áramlott rájuk. Apjához bújt, de az egyik oldala mindig kimaradt a jó testmelegből. Hogy már nem él, hányszor is eszébe jut mostanában az apja! Húsz éve temették, akkor volt utoljára ott­hon a faluban. Minek menne: ro­kon nincs, ismerős alig, új háza­kat emeltek a szegénysor helyén, ahol laktak, egyforma emeletesek sorakoznak arrafelé. Apja mindig ellenezte, hogy Pestre menjen. Kire marad a ház, ha te elmész? De éppen ezt nem akarta hogy a ház rámaradjon. Mert akkor előbb le kellett volna bontani a vályogfalat, tágiából új­ra felhúzni, meg kicserélni a te­tőt. Meg aztán ami a tagosításkor történt, azt az apja is szorongva figyelte, ö meg nem akart szo- rongani, inkább felkerekedett. Is­merősök mondták, hogy kalauz­nak lehet menni Pesten. Aztán meg amikor a kalauzoskodásnak befellegzett, mert lyukasztókat szereltek fel a kocsikon, bekerült a remizbe, mindenesnek. Télen ők takarították el a havat a vál­tók környékéről, a kaputól, meg éjjeliőrködött. Mondták, hogy to­vábbképezik villamosvezetőnek, de szinte megrémült, hogy megint is­kolapadba kerül. Ezt az üzlethelyiséget még ak­kor kapta meg lakásnak, amikor kalauz volt. Főnyeremény a mun­kásszállás után, ahol a konyhá­ban összekeveredett a friss lecsó illata az otthonról hozott pör­költ kozmás szagával, meg a sült­szalonna sercegésével. Éjszaka a részegen danászók kurjongatására ébredt, szívdobogással. A része­gektől mindig tartott, pedig az apja sose randalírozott, inkább csendes, komor lett, amikor nagy- néha leitta magát. Ilyenkor az egész család lábujjhegyen járt kö­rülötte. Egy időben, amikor hallotta, hogy a lakásnak kiadott üztlethe- lyiségeket sorra megszüntetik, járt bent a tanácsnál; egy segítőkész asszony megmutatta milyen papírt ' töltsön ki, hogy lakásigénylő le­hessen, bár hozzátette: nincs sok esélye, mert egyedülálló. Aztán később meg kellett volna ismétel­nie az igénylést, vállalva, hogy mennyit fizet, ha kiutalót kap. „Tessék mondani, kitesznek en­gem abból az üzlethelyiségből?” — kérdezte az akkori ügyintézőt, egy kedvetlen fiatalembert. „Mi­ért tennék ki? Hacsak a házat le nem bontják...” — tette hozzá a hivatalos ember. „Jó bérház az, eltart még ötven évig is” — mond­ta a se szava, se borsa legénynek és elballagott. Marad ebben, lesz, ami lesz. Még két éve van hátra a nyugdíjig, addig kibírja. Meg utána is. Motorzúgás az ajtó előtt. Egy perc múlva már érzi is a beszi­várgó benzinszagot. Már megint járatja a motort, melegíti. A fe- Mindig ide áll be. Bezzeg hét köz- ne enné el innen az ő küszöbétől, ben, amikor ő korán kel, nem eszi fel a fene ezt az alakot, de most, hogy ünnepnap van, s nyu­galom lehetne, megy valahova. Marafkó László; I csapda Egyszer a kis virágágyásba is be- leállt a kocsival, amit itt a jár­dán, a gesztenyefa tövében alakí­tott ki, s lécdarabokkal körülsze­gett. Árvácskákat ültetett oda, esténként meglocsolta a palántá­kat, s meleg nyári éjszakákon, amikor résnyire nyitva hagyta az ajtót, székkel megtámasztva, ne­hogy valakinek kedve legyen egy óvatlan pillanatban belibbenni, az enyhe hűvösséggel a virágillat is benyomult, és ő úgy érezte, ott­hon van, a falubap. Aztán egyik reggel, éjjeli műszak után hazaté­rőben látja, hogy a nagy, megbá­mulni való kocsi a farával fenn van a járdán, a kereke benyomta a léckerítést, szétmorzsolta a vi­rágokat. Nem hagyták ki a helyét az utcán, hát felállt a járdára! Pe­dig ha csak a sarokig hajlandó elmenni, ott is lett volna hely. Napokig készült, hogy megmond­ja neki a magáét, de mindig el­kerülték egymást. Amikor pedig meglátta, addigra elpárolgott a mérge. Nagydarab, hízásra hajla- _mos fiatal férfi a kocsi tulajdono­sa, a felesége begyes, faros, a kis­lányuk meg olyan nyeszlettforma, nyafogós. Vajon mit csinálhat, ha ilyen fiatalon ilyen szép kocsija van? Biztos sportoló. De az ilyen kövéreknek ott nem sok jövőjük van. Vagy üzlete lehet valahol? ... Bár egy üzletben még a családta­goknak is akad munkájuk, ez az asszony meg itthon ül, nem dol­gozik; éjszakás műszak után szok­ta látni: dél körül megy bevásá­rolni. A kocsi talán egymilliót is megér, nem könnyű ilyet venni, még külföldről sem. Akkor meg mit büdösít ide az orra alá, reg­gelente, nem is kellene melegíteni a motort, írták az újságok, hogy bemelegszik az menet közben. Le kellene ereszteni a gumiját éjjel, akkor majd rájönne, hogy rossz helyen áll. Csakhogy akkor őrá gyanakodna, mert a magasföld­szinten, az ő kirakata fölött a Kozmáék már a gesztenyélombban gyönyörködhetnek, őket aztán nem zavarja a motorgáz. Árva fa ez, alig maradt egy-kettő az ut­cában, ezt is a legutóbbi járdaja­vításkor körülöntötték aszfalttal a tövénél, alig csorog le valameny- nyi eső a gyökereihez, már virá­gokat se lehet odaültetni. Kifolyt a kávé, éhgyomorra fel­hajtja, tör egy falat kenyeret, hogy ne fájduljon -meg a gyomra. Nyirkos a kenyér tapintása, meg­ül itt a nedvesség, pedig már ta­vasztól, amikor teheti, kinyitja az ajtót, ágyterítőt akaszt a nyí­lásba, nehogy bebámuljanak, hadd áradjon be a beleg, száraz, utcai levegő, bár jön vele a por is, bü­dös is. Mert annyi az autó, minta nyű! Ennek is itt, az ajtó előtt vala­mi vasdarabot kellene elhullajta- ni, akkor véletlennek gondolná a defektet. Van egy doboza, amiben mindenféle kacatot tart, alkat­részt, leszerelt villanykapcsolót, hátha egyszer jó lesz valamire. Kutatni kezd. A villanykapcsoló falban megkapaszkodó fülénél hegyesebb vacak nem akad a ke­zébe. De ha ezt csak úgy leteszi a földre, elbillen, valamire fel kel­lene erősíteni. Elkezdi leszerelni a kapcsoló kör alakú karimáját, elbabrál vele vagy. tíz percig. Az egyik hasítékon átbújtatja a ki­egyenesített, hegyes fémkörmöt, úgy mered ki belőle, mint egy kis ekevas. Leteszi a kőpadlóra, cipő­jével óvatosan ráhág. Igen, ez nem fog elbillenni. Alig várja az estét, hogy azok hazajöjjenek. Aztán amikor hall­ja a finom gázfröccshangokat, amint könnyedén beállnak a meg­szokott helyükre, megvárja, amíg a nagyfilmnek vége lesz a tévé­ben, s mintha sétára indulna, zse­bébe süllyeszti a fémsarkantyút. Az utca üres, először a cipője or­rára ejti a csapdát, nehogy kop- panjon, aztán lábbal csúsztatja a járdaszegélyig, ott egy pöccintés­sel a hátsó kerék elé. Körülnéz, sehol senki, gyorsan lehajol, meg­tapintja: a fémhegy felfelé áll. Minden rendben. Nyugtalanul alszik el, mint gyerekkorában, ha nagy betyársá- got követtek el a társakkal. Egy­szer kinyitották a haragosok ól­jait, a malacok elözönlötték a szomszéd veteményeskertjét. Tovább aludhatna, hiszen dél- utános lesz, de már hajnalban figyeli, mikor gyújtják be a mo­tort. Nem kel fel, az ágyból füleli a hangokat. Fél nyolckor hallja kattanni a kocsi ajtaját. Iskolába viszik a gyereket A motor felmor­dul, majd egyenletes zúgással vagy fél percig jár. Aztán gáz, most kell áthaladnia a csapdán. Kihúz az utca közepére, ő felül az ágy­ban, várja a fékezést, a szitkozó- dást, vagy a meglepődés bosszús szavait. De a kocsi hangja eltűnik az utca zajában. Idegesen kapkodja magára a ruháját, a kirakat koszlott függö­nyét megemelve, kipillant. A jár­daszegély eltakarja a szerkezetet. üanyagtasakot kap fel, mintha bevásárolni in­dulna. Bezárja az üzlet­ajtót, átvág a járdán. A szegélynél lepillant: a fémpecek elpillenve la­posra préselve ott hever, mint egy eltaposott béka. Néhány kipergett gesztenye és agyonpörkölődött fa­levél között olyan közel fekszik a járdaszegélyhez, hogy dühében még belerúgni sem tud. Tar Szahalov: Vara arcképe (1984) Devecseri Gábor: Megszülettünk hirtelen Megszülettünk hirtelen, egyikünk se kérte. Kérve kérünk, szép jelen: meg ne büntess érte. Kérünk, kurta pillanat, ne vess tűzre, lángra, szép olajfa-lomb alatt várhassunk halálra. Hadd teljék az életünk - mint lehet - szelíden, gyolcsban zengjük életünk, ne csálános ingben. Összeállította; Rékasy Ildikó E

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents