Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
8 Irodalom, művészet 1987. FEBRUÁR 21. s Hadarna Erzsébet: A város nem ér rá Krisz a járda szélén himbálózott, elvéko- nyult cipőtalpát kellemesen vágta a kőszegély, a tökéletlenül elégett benzin szaga és a fölvert por harsogva nyomult a tüdejébe. Délután volt, a nap legígéretesebb szaka, a hamvaszöld kupolák rózsaszínű tényben ragyogtak, és a hegy leszállni látszott Krisz lába elé. A kocsik meg-meglóduló rajokban pöfögtek tova, és az utcákat ellepték a szép, hosszú hajú lányok, akik napközben láthatatlanok voltak. Ó. selyemcukorszínű délután, sóhajtott Krisz, és ó, selyemcukorízű lányok! Megtapogatta zsebében a négyszögletes kis csomagot, ott volt, és semmi kétség, egy összegben ennyi pénz! Szokatlan, tömör érzés volt, a kis csomag láthatatlan sugarakat bocsátott ki magából, a sugárzás behatolt Krisz elhasználódott sejtjeibe, és rohamra vezényelte őket. Ámbár ahhoz a korosztályhoz tartozott. amely már átfésüli a hajat a feje tetején, Krisz nem csinált semmit a hajával, hagyta, hadd nőjön, ahogy akar. Emiatt egyesek megmosolyogták a háta mögött, mások meg úgy vélték, sokban hasonlít a mai húszévesekre. Szó ami szó, Krisz a járdaszegélyen való libikókázás közben maximum húszévesnek érezte magát, kevély, fanyűvő ifjúnak, aki az egész világot képes a keblére ölelni. Meghívok valakit egy konyakra, gondolta boldogan, följebb rántotta derekán a nadrágját, amelynek feneke szitaszerűen átengedte a fényt (ha eléje tartotta az ember), megindult a forgatagban, annyi embert ismerek, és úgy látszik, ilyenkor mindenki az utcán van: fény villant a szemébe, a nap egy sugara ragyogott fel még utoljára egy kétszáz éves ház vörösréz kapuján, kék ruhás lány jött vele szemben. Krisz lelkesen és csodálattal rámosolygott, a lány tovatűnt, mint egy megfoghatatlan illat: öregasszony ráncigáit odébb egy izgatott foxit a fatörzstől, amely szinte az aszfaltból nőtt ki, mint egy betonoszlop, d.e a tetején levelek zöldelltek, Krisz pisszegett a foxinak, de a foxi rá se hederített, szétterpesztette a lábait és elkeseredetten vonszoltatta magát az öregasszonnyal: a sarkon sovány rendőr nézte a forgalmat, Krisz fölismerte, de mire odaért, a sovány rendőr lelépett a járdáról, bevetette magát az összetorlódott járművek közé, és füttyögni kezdett. Krisz átmászott egy föltúrt utcán, belenézett az árokba, akár egy fölszakított seb, látszottak az utca erei, idegei, húsa a letépett hámréteg alatt. A tér felé indult, ahol már kivilágosodtak a presz- szók és kávéházak ablakai, s hunyorogni kezdett a Biztosító fényreklámja. A tér kis szigetén, ahol az utak összeértek, megállt. Pár méterre tőle a láncot tartó vasdúcokat támasztották az örök esélylatolgatók, az örökké elfoglalt drukkerek, folyvást gesztikuláltak, de szemük közben a fel-alá hullámzó tömegen repdesett. arcukat megpuhította az unalom, szájuk sarkában elfojtott ásítások remegtek. Krisz elfordult, aztán lelépett és átfutott a kocsi- úton, mert meglátta Dalnokit, a közműves mérnököt. Dalnoki ráfüggesztette fényes fekete szemét, amely olyan volt. mint a bogarak átlátszatlan háta, és sóhajtott: — Jó neked, öregem! Látod, én még ilyenkor is be vagyok fogva. Másodállás. . . Kárbecslés csőtörés és hasonló esetében. . . Nem tudtad? Nem a pénz... szinte szívességből csinálom, jstenemre. szinte szívességből! Oltári strapa... Megmutatta műbőr mappáját, indigók, nyomtatványok, aláírás helye, lakcím, a kár neme... — Jó neked, öregem — mondta búcsúzóul Dalnoki, kitinszeme végigbucskázott a téren, a feszülő női vádiikon, derekakon, fénylő fejeken. Krisz hosszan nézett utána. Dalnoki járása ruganyos volt, öltönye kifogástalan. Könnyedén lóbálta a mappát. Legközelebb Horváth Döme gurult felé, Krisz eléje állt, megakasztotta a gurulását. — Hová futsz? — kérdezte óvatosan. — Futok a pénzem után — lihegte a kövér ember, részben dalolva. RátámaszkodniKriszre. — Pajtás, akkora mázlim volt, ezt nekem senki se fogja elhinni, tökéletesen első osztályú deszkákat kaptam kéz alatt, még máma el kell szállítani, ez az egy feltétel... — Deszkákat — mondta bágyadtan Krisz. — Klozettot építesz? Horváth Döme fülsiketítő vihogása a hasából jött elő, egyenesen a hájpárfiák alól. — Hi-hi! De egy pofa vagy te, pajtás, micsoda pofa! Kétszintes lesz a ház, terméskő lábazat, fűthető üvegerkély, majd meghívlak a szentelőre, te! te haláli pacák, te! Tovagurult Krisz csak egy gyenge ember volt, aki szeretett volna egy hanyag mozdulattal benyúlni a bankói közé, és fizetni valakinek egy konyakot. Én csak egy gyenge ember vagyok, mondta magában, akinek véletlenül van egyben háromezer forintja. Háromezer! Valamit kezdhetnék ezzel a pénzzel. Fölhalmozhatnék egy kis tőkét. Manapság annyi embernek van tőkéje. Ha lenne egy pincém, gombát is termeszthetnék. Ha meg egy udvarom lenne, akár alapíthatnék egy nyúlfarmot is. Igazság szerint el kéne utazni valahová, Madagaszkárra vagy Hongkongba. Madagaszkárra, a vanília- és szegfűszegillatú szigetre, a gyöngyhalászok hazájába... Vehetnék valami tartós fogyasztási cikket is, egy cipőt, mondjuk, vagy még inkább egy magnetofont... Á, rosseb! Mellette egy mérges kis kocsi tülkölt, az ablakon méltóságteljes farkaskutya nézett ki, jól fésült volt, és szemmel láthatólag élvezte az autózást. Nem kommersz konyakra! gondolta gőgösen Krisz, valami márkás francia konyakra hívok meg valakit. — Meghívlak egy pohár francia konyakra — állította meg az apró termetű sportköri elnököt, aki széles mosollyal szuszogott feléje, és kurta karjait evezőnek használta. A sportköri elnök mosolya lehervadt. — De jó is lenne, szűzanyám! — Na gyere — sürgette Krisz, nyelve már ragadt a szomjúságtól. — Jó lenne — ismételte a sportköri elnök savanyúan —, de men-* nem kell, mert zár a vetőmagbolt. — Hadd zárjon — mondta biztatóan Krisz —:, ott egye a fene. — Nem úgy van az — ingatta a fejét a sportköri elnök, és rövid karja tövig merült zsebébe, ösz- szehajtott irkalapot vett elő. — Frézia, Tubergenii, Ragioneri, Freesia van Staveren... — Őrület — mondta -Krisz. . — Róz méri — fejezte be elér- zékenyülten a sportköri elnök, zsebre vágta a papírt, és szuszogva távozott. Krisz még kísérletet tett a gyomorbajos költővel, a kopaszodó műszerésszel, a népfronttitkárral és a csemegeüzlet vezetőjével. A gyomorbajos költő porszívót ment vásárolni a feleségével, a kopaszodó műszerészt két kinyiffant tévéhez is szívszorongva várták, a népfronttitkárnak randevúja volt más titkárokkal, akik aznap horgászni voltak, és halvacsorát rendeztek egy pincénél, a csemegeüzlet vezetője pedig egy garázsügyet ment lebonyolítani, ahol ő közvetített egy szőrmés és egy pénzügyi főelőadó között. — Jó neked, öregem — mondta Krisznek a gyomorbajos költő, a kopaszodó műszerész, a népfronttitkár meg a csemegeüzlet vezetője. Krisz egyre kevésbé hitte, hogy őneki jó. Körülötte sorra kigyúl- tak a lámpák, de ettől a város nem lett ragyogóbb, a selyem- cukorízek és az eleven, közeli hegy fölivódtak az alászálló estében, a város szegényes fényei beteges mohósággal szívogatták az elektromosságot a mindent behálózó drótokból. Az utcán áramló tömeg eltűnt a főzelékszagú, hunyorgó estében, jöttek helyettük mások, de azok is siettek, az ablakok mögött megszólaltak a tévékészülékek, a színház kapuját kinyitották, egy étteremből villacsörömpölés hallatszott, és egy aktatáskás férfi-« csapat fölhevülten szidott valami Kántort, tartoztunk az Ördögnek ezzel az értekezlettel, morogták. Krisz maga is úgy tett, mint a többiek, sietősre fogta a lépteit, végiggyalogolt egy szűk kis utcán, ahol a talpát törte a rossz kövezet, egy másik utcán visszakanyarodott, s döbbenten vette észre,' hogy liheg, mellkasán a pénzcsomag rezgeti a heves szívdobogástól. Szent isten, mondta magában tétován, csak nem? Visszatért a térre, keresett egy üres padot és leült, noha ritkán esett meg vele, hogy csak úgy leüljön egy köztéri padra. Még mindig ámuldozott. Hihetetlen, hogy egyesek — kik és hol? — órákig nézik a csillagokat vagy hallgatják az énekesmadarakat. Akik ezt teszik — de kik és hol? —, azok azután pontosan meg tudják különböztetni egymástól az egyes csillagokat vagy az egyes énekes- madarak hangját. Ha már itt tartott, fölnézett az égre, csodálkozva bámulta a csillagokat, amelyek teljes összevisszaságban borították az eget, egyedül a Göncölt tudta kisilabizálni, aztán észrevette, hogy az egyik csillag szorgalmasan vonul a többi között. Talán repülőgép, vélte Krisz, vagy egy üstökös, ami mindjárt ideér, és nekünk ütközik... szó sincs róla, azt tudnám, lehetetlen, hogy minden bejelentés nélkül... A szorgalmas kis csillag egy nagyobbhoz ért, Krisznek elállt a lélegzete, most nekimegy, robbanást várt, vagy mást. valami égi jelet, de a kis csillag kivált a nagyobbikből, és hajtott tovább a maga útján... Ez meg, hogy egy szputnyik gyalogol az égem gondolta Krisz végképp elképedve, egész egyszerűen hihetetlen. Hogy vannak, akik megcsinálják, vannak, akik ráérnek megcsinálni a szputnyikot, aztán fölküldeni, és nap mint nap kísérni az útját.. . Megfájdult a nyaka, visszaigazította, és ugyanevvel a gyermekes döbbenettel vette szemügyre maga körül a várost (az én városom, gondolta mindig, itt temetnek majd el, nagy részvét mellett, de meglesz az az előnye, hogy onnan is szép a kilátás), a házak ott magasodtak, valakik valamikor fölépítették őket, a köztéren szobor és padok és fák álltak, ezeket ugyancsak... Megtapogatta maga alatt a pad deszkáját. szálkás volt alul, de az ülőfelülete kifényesedett, eszerint mégiscsak vannak, akik le is ülnek a padokra, megbámulják a tetők változatos kontúrját, fölnéznek a hegyre, talán még az égre is, észrevesznek és a szemükkel végigkísérnek egy-egy szorgalmas kis vándorcsillagot... De milyen furcsa érzés volt, mondta akkor magában Krisz, és megtapogatta szíve fölött a kis csomagot, amely még ott domborodott, de megszűnt sugározni, milyen fontos és sürgős érzés volt... milyen sürgős és halszthatatlan érzés volt... milyen erőteljes és hajszoló érzés volt... Lehet, hogy ettől van az egész, átprogramozzák az embert, mint abban a fantasztikus filmben, ahogy... — Megengedi, uram, hogy leüljek itten? — kérdezte egy ember. Egy kis termetű, rosszul borotvált, szilvaképű ember, bokáig érő nagykabátban. — Tessék csak — mondta Krisz és tíz centivel arrább csusszantotta nadrágja málladozó ülepét A kis ember leült, s ami a lábából eddig kilátszott, az is eltűnt a túlméretezett kabát szárnyai alatt. Csöndben kuporgott egy darabig, majd elővett egy cigarettát és hosszan pödörgette. — Parancsol egyet, uram? — Köszönöm, mást szívok. — Akkor talán tüzet... Kis idő múlva az emberke megszólalt. — Szokatlan esemény, már elnézést, hogy társaságban szívhatom el az esti cigarettámat. Krisz nem volt mogorva természet, de most ez a közeledés nem volt ínyére. A pasas hangja sem volt kellemes, mintha cigarettapapír zizegne az orrában. — Manapság az emberek otthon ülnek, és belebújnak a filmekbe — hangzott megvetően a nagykabát mögül. — Mi a jó édes nénikéjüket esznek rajtuk, nem tudom. Már elnézést, uram. de mintha mindenki megkótyagosodott volna. Mivel nem jött válasz, a nagykabát mocorgott. — Már elnézést, uram, hogy a magánéletébe avatkozom, de gondolom, lehet köztünk vagy húsz esztendő. Krisz hallgatott. — Vagy huszonöt — mondta megiszeppenve a nagykabát. — Talán harminc is megvan. Már elnézést, de ebben a rossz világításban. Krisz elnevette magát. — Valószínű, hogy csak húsz. — Ugyanis én csak rokkantságin vagyok — tájékoztatta a kis ember, némileg negkönnyebbülve. Óvatosan feléje fordult. — Már elnézést, de az egészet azért hoztam elő, mert lebontották azt a vendéglőt is, amit régebben Zöld Bölénynek hívtak. Tudta? — Nem — mondta Krisz. — A Zöld Bölénnyel szemben, a benzinkút helyén valamikor egy kispiac volt. Azt se tudta? — Azt se. — Halat árultak ott, túrót, tejfölt, otthon köpült vajat, ősszel gesztenyét. Volt ott egy ember, az sült tököt is árult, egy kis hordozható kerek kályhában sütötte, édes volt. mint a méz... Krisznek összefutott a nyál a szájában. — Uramisten! — sóhajtotta — de rég ettem sült tököt! — Egy kofa pediglen — folytatta a padszomszédja — ott helyben sütötte a kukoricamáiét, akár hiszi, akár nem. Olyan szagok terjengtek ottan... Krisz felnyögött. A nagykabát ábrándosán sóhajtott mellette, s furcsa orrhangja elmélyült, ahogy hozzátette: — Szóval a kispiaccal szembe volt az a kocsma, akkor a Kerekes Józsié volt, savanykás furmintokat meg rózsaszín kadarkát mért __ Krisz szembefordult a szilvaképű emberkével. — Ne tegyen tönkre egészen. Éppen egy fröccsöt készültem inni. Meghívom magát is, ha ráér. — Már elnézést — mondta a nagykabát elérzékenyülve —, de minek tetszik nézni engem? Már hogyne érnék rá meginni egy fröccsöt, édes uram! — Ne uramozzon engemet — mondta Krisz, míg fölállt —, nyavalya vagyok, neiji úr. Még ha egy fröccsre telik is. FOrdőzők Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Nagy Péter Érzések című fotókiállításának anyagából válogattuk, amely március 9-ig tekinthető meg a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban Kiss Dénes: Támadó télben E roppant fehér támadásban a nyárra gondolok a nyárra! Rejtőző rügyek türelmére viharos ordas tutolásra Ahogy a télben fölmagaslik a konok ember-szoborcsoportok dértől ragyogó patinája Az arcokba karmoló szélre kéményekben zengő vonókra magasztos emberi hűségre fagytól zománcos végtagokra E roppant fehér támadásban szívünk ormai alatt nyár van Gondolnom kell a csírákban ott dacoló sudár kalászra Rejtőző rügyek türelmére' Gondolok a kenyérsütőkre mindenkire ki értem moccan s csikorogva feszül a hónak hitet álmodik tettnek szónak Bőrük alól július dobban konokon az istenvert égre! Cs. Nagy István: A kazlak árvasága Az ázott kazlak, beázott kazlak megnyergesednek, kívánásodnak, görhes szentekként szakállasodnak, bolondgobákként tény árosadnak, Pörge Péterré kalaposodnak, toronyöTökké puttonyosodnak, angolkórossá haspókosodnak, rémkirályokká barlangosodnak, barlanglakókká iszaposodnak, torz emlékművé szivacsosodnak, kazalmesterért könnyzacskósodnak, hamleti árnnyá b úskomorodnak. Dóxm Ildikó: Pszichoanalízis Csönd van. Ül a testvére mellett, aki félórája halott, és fogja a kezét. Olyan ez, mintha önmagát figyelné a halála után, mert ők együtt voltak Én. Amikor megszülettek, őt fogóval segítették a világra, mert féltek, hogy károsodhat a hosszú várakozás alatt. Ezen az áron vált számára könnyebbé az út, testvérének keservesebbé az élet. Pontosabban az életük, amelynek minden percét együtt töltötték. Azonosak voltak a vágyaik és az emlékeik. ök sosem féltek. Egymás agyával gondolkodtak, és ő betudta fejezni azt a mozdulatot, amit a testvére félbehagyott. Néha, amikor átment a szobájukon, belebotlott a tekintetébe. Megállította a nedves, fájdalmas szemével, mintha szomorú kutya nézett volna rá. Egyébként az ő arca is ilyen. Gyakran érezte, amint az utcán vagy a villamoson kerestek rajta valami jelet, ami igazolhatja az első benyomásukat: ez egy tes- - tihibás. Aztán nem találtak semmit. Nem sántít, púpja sincs. Látta rajtuk, nem értik. Honnét is tudhatták volna, hogy a testvére a nyomorék? Az öccsük születéséig a mama sokat foglalkozott velük, és mindenkinek panaszkodott;
