Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
1987. FEBRUAR 21. Irodalom» művészet 9 Elemér (elmegy a lépcsőn Garai Gábor: Mi a titka? S mi a hosszú élet titka? Akár a viccben: reggelente egy friss paradicsom, egy pohár jó bor, vagy egy tüzes asszony (minden reggel egy másik lehetőleg)? Nem, nem szeretnék túl sokáig élni, csak eltöprengek az öregeken, kik emberhez méltón öregedtek meg, s cseppet sem sajnálnivalók; úgy látom, a titkuk inkább egy eszme (vagy legalább rögeszme), amire komolyan föltették életüket — ezért is oly derűsek többnyire —, s nem akarnak vissza fiatalodni, miért is gondolnának hát a halállal; eszméjük (rögeszméjük) meleg otthon, melybe megtérniük naponként megadatik, s az eszme terveket terem, mint a jól ojtott fa gyümölcsöt (nem bánják, ha csak az utódaiknak) önmagukat túlélni sem akarják, csak egyik napjukat a másikig értelmesen terelni, tervre tervet rakni, végtelen falra téglák számtalanját műgonddal s gondtalan: „mert végképp érdektelen, lesz-e holnap nekem — lesz nekik, akikben hiszek!" Vagy épp ez az, amiben hisznek ők: a rakható, de sosem felrakott fal? foly tathatatlanságunk folytatása? Ezért nem vénülnek meg öregen se? Lelkűk szikár an hős tartása több, mint elszánás. Kegyelem? Több, mint szerencse. zenved a nyár. Még nem akar elmenni — mondta volna Dombosi Károly hangosan, kellemesen zengő mély hangján, de mielőtt megköszörülte volna a torkát, már tudta, hogy nem szólhat közbe, s így magában folytatta: kínlódik, olyan, mint a szépségéi sirató asszony. Nappal még érezhető, de éjszaka erőtlen. Pirkadatkor, a kertek alján már az ősz hajít ködös lepedőt a világra, s a határ csöndes, akárcsak egy nagy tiszteletben tartott temető. Ez idő tájt vehette bérbe Dombosi Károly a kertet. Az a Dombosi Károly, akinek környezete el nem viselné, ha kivakarózna a szegénységből. A vállalkozó szellemű ember ott áll a Szorítóban. Most kell megkeményítenie magát: lámpaláza elmúlt, az elszántság lelkesítő ereje tüzelte s adta bátorságát. Ki kell tartania, akár foggal-körömmel is, reménytelennek tűnő helyzetében. Dombosi Károly tegnap este még átütő erejű sikerben hitt, de ma már érzi, hogy az ellenfelek harcedzett idegekkel várakoznak. Az imént még félénk tekintettel méregette őket, most fellobbant benne az igazi, egészséges kíváncsiság, s ami a l^gváratlanabbul érte — kezdte megismerni a sorsközösség fogalmát. Dombosi Károly leszámolt szégyenérzetével. Aminek meg kell lennie: 'most legyen! Ebben a városban a piac neve: Szorító! És áll a szorítókötelek között. A lágyan permetező eső lefolyik hajáról. Jobb oldalról fehér hajú, edzett piaci kofa toporog, akinek portékájához nem kell kikiáltó, egészséges kelkáposzta- és karalábépalántákkal vonult ide, és nem is adja drágán. Bal oldalán egy élelmesen árusító negyvenéves asszonyka, acélos hangszálakkal és vegyes portékával. Kettejük között az asztalon sötétzöld, jó ízeket ígérő kel, Károlyék saját termése. Az első. Az égen szürkéllő felhőtornyok versenyt úsztak a szárnyasokkal. Dombosi pedig versenyben az idővel: palántázta az áttelelő kelt. Ilonka akkor már szíve alatt hordozta Ibolyát, így a férfi csak egyedül járt ki a kertbe. Mily különös és izgalmas érzés felriasztani álmából a kertet, megbontani ismerős rendjét! Köd sűrítette az estét, kósza árnyak libbentek, majd beleolvadtak a sötétségbe, mikorra Dombosi Károly befejezte a munkát, elköszönt a házigazdától, és rohant a feleségéhez. Ábrándoztak és reméltek... Ibolyáról is beszélgettek. Megsejtették, hogy a karácsonyfát már Ibolya is látni fogja. Ibolya tényleg karácsonyra jött. Küzdött a kel január üvöltő szelében, február fogcsikorgató hidegében, megroggyant szárába erő tért március langyos leheletére. Ilonka elmosolyodott. Ez a Károly. .. Dombosi Károly, a vállalkozó, nyugodtan állt a portékájával megrakott asztal mögött, és kitartóan kínálta a kelt. Most emlékezetében fölcsengett a kislány gügyögése, a leánygyermekben egyre inkább Ilonkát vélte felismerni. Ez az érzés a legerősebb, ami valaha is betöltötte világát: kétszeresen szerethetlek, Ilonka! Elsőnek az ősz hajú kofa szólította meg: — Ezt a kelfajtát nem 'smerik ezen a vidéken. Látom a emberek szemében. Ott buikál az ítélet. — Tessék, kel! — harsau fel a bal felőli asszonyság. — Ez a kel Poór József: Szorítóban a külső levelével együtt fogyasztható! — Áttelelő kel! — kiáltja el magát a hetvenéves kofa. — ízletes, a mi környékünkön nagyon elterjedt. .. — ezt már Dombosinak mondta. Károly nem értette, merre is van a néne környéke, csak sejtette a tájszólásából, hogy mesz- sze vidék lehet a szülőföldje. A férfi közben a vevőket tanulmányozza. Akik megállnak az asztalnál gyanakvó kíváncsisággal vizs- gálgatják áruját, felemelnek néhányat, és Károly mosolygós arcába pillantanak. Mintegy magyarázatot várva. Mások is Dombosi segítségére sietnek. Már vagy hárman kínálják áruját. Az árumat, suttog magában Károly. Az árunkat, Ilonka. Tudja, hogy jóakarói közül legföljebb egy, ha ismeri az áttelelő kelt, de megbíznak benne. Pedig elhangzott itt olyan megállapítás is, hogy a nyulak, igen. azok biztosan élvezettel fogyasztják. A nyulak... — Én szakácsnő voltam — bizalmaskodik a szűkszavú néne egyik vevőjének. — Ha ízletesét akar főzni, akkor válasszon bátran — mutat a kelre. Párizst is megjártam — veti oda némi büszkeséggel Dombosinak —, nekem ott nevem volt! A kofákon az izgalom hulláma csap át. Megjött a „cédulás”. Szedi a helypénzt és az asztalokért járó illetéket. Fölméri az áru mennyiségét és minőségét, s e szerint, no meg egyéb jellegű észrevételek szerint dönt. Megáll a vállalkozó férfi előtt, állja az asz- szonyok szidalmát, mert a fiatalember még semmit sem adott el. Károly kifizeti a negyvenest. Ekkor egy megkönnyebbült sóhajt hall. A „cédulás” mellett egy testes, rokonszenves férfi állt meg. — Hármat kérek — mondja szuszogva. Lekapja orráról a pápaszemet, hogy letörölje róla a párát. — Hallottam, hogy valaki áttelelő kelt hozott... — A külső leveleivel is... — mondaná Dombosi, de a vevő félbeszakítja: — Ismerem. Majd küldök másokat is. A vállalkozóban ismét feltámad a remény, ömlik az eső, de nem bánja. Visszaemlékezik egy kora tavaszi áttetsző napra. Az út, amelyen elindult,- ismeretlen tájra vezetett. A föld apró repedéseiből kibújtak az első fűszálak, s az illatukkal telített levegő szinte eszét vette az embernek. Akaratlanul i9 az ültetvényhez érkezett, elragadtatva nézte a növényeket, és erősnek érezte magát. — .Hatalmas vagyok az én kertemben — dünnyögte magában a férfi —. hatalmas, és erőt szerzek az én munkámban, és értelmet ad a szeretet! — És ekkor hirtelen megdöbbent, mintha csak sírokat látna mozdulni. Megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, amely nyugtalanságból és levertségből tevődött össze. áébredt porszemnyi voltára. Ez az iszonyú fölismerés önkéntelenül is kérdések sorát lökte felszínre, s a kérdések forgatagában harsonaszóként csendült: Éppen te akarsz szárnyalni, éppen te, akinek a feje szédül?! És menekült: verejtékbe, lázongásba, önmarcangoló kérdésekben való megújulásba. A Szorítóban ki tudja, hányadik menet zajlik. A kel levelén a kövér esőcsöppek könnyként csillannak. Túl a piacon, túl a városon és a széles mezőkön, valahol — a messzeségben talán most ébredezik Ibolya. — Jó reggelt, kislányom — suttogja mag elé Dombosi Károly, s meleget lehel csuromvizes markába. — Nem értem, miért ennyire magánakvaló ez a két gyerek. Elnézem, hogyan hancúroznak a többiek, és fáj a szívem. Mintha nem is én szültem volna őket. Persze a mama a maga kis örökmozgó, vízicickány-életével képtelen volt megérteni az ő nyugalmas, szelíden hömpölygő életüket. Az idő békés áradása így is eléjük hozta mindazt, ami után a mama izgatottan futkosott. Mert mindig keresett valamit szegény, hol egy kis örömöt, hol apróbb bánatokat. A papa közben mindig lekésett a mamáról. Szolgálatkészen loholt ugyan utána, de mire beérte, hogy vele örüljön például az új kerítésnek, vagy segítsen sírni egy törött vázán, a mama már árkon-bokron túl lamentált egy vakondtúrás, esetleg egy autószerencsétlenség fölött. Aztán megszületett az öccsük, és a mama kissé lecsillapodott. A gyerek ugyanolyan örökmozgó lett mint ő, és lekötötte a mama minden idejét, aki ezek‘után nem tudott velük foglalkozni. Ettől ő és a testvére megkönnyebbültek. A papa? Ó, az apjuk akkor úgy nekiiramodott, hogy túlfutott, a mamán. Elmulasztották a pályamódosítás utolsó lehetőségét is. és kiszakadtaik a végtelenbe, de ellenkező irányban. A mamának legalább ott volt kísérőnek a kisbolygója. Keringtek is izgatottan —,a mama az öccsük körül, az öccsük a mama körül. A papa meg csak céltalanul lebegett a távolban, mint egy kiégett Nap. El kell ismerni, különös családot alkotnak. Illetve alkottak. A mama még nem tudja, hogy a testvére meghalt. Évekkel ezelőtt csak annyit közölt vele, hogy a gyereke menthetetlen. Jajveszé- kelve tudomásul vette, és kezdte még jobban félteni az öccsüket. Amikor hazajönnek, és meglátja majd az élettelen testvért, bizonyára sikoltozni fog, és szaladgál a lakásban. Ha belefárad, leül, és előre-hátra hajladozva, siratja tovább hangosan. A mamának ettől könnyebb lesz. így viselkedett a papa temetésén is. Az öccsük meg kötelességtudóan bömbölt vele együtt. Nyilván a mamától ijedt meg. Azt nem érthette, hogy az apjuk nincs többé, hiszen akkor még a tulajdon elmúlása sem tudatosodhatott benne. Langyos tavaszi napsütés volt, a papa készülődött az átváltozásra, a mama csökönyösen sikongott. Talán a hulló göröngyök zaját akarta túlkiabálni, ök összekapaszkodva álltak a gödör mellett. Most egyedül lesz majd a testvére koporsójánál, és egyedül gondol arra, amire akkor mindketten: csak annak az egyetlennek volna szabad jelenlenni, akihez a papa igazán tartozott. De vajon lett volna-e olyan lény? — Ez rosszabb a fehérvérűségnél — rpondta a testvére, amikor kezükben volt a kivizsgálás ösz- szes lelete. Talán ez a hátránya annak, ha az ember orvosnak készül: pontosan tudták, mi vár rá. De legalább volt idejük búcsúzni. Harmóniájuk akkor bomlott föl, amikor a testvére a betegség utolsó stádiumába lépett, fizikailag teljesen leépült, és már csak a szemük hasonlított. Testvérének hajdani éltető kíváncsisága, beszűkült, aztán megszűnt. Bár ez sem érte váratlanul, kétség- beesett, mert életükben először nem tudta követni. Azt hitte, többé már nem bukkan elé az iszonyú örvényből, de az utolsó napokban megváltozott, ö nem követhette oda, óriási erőfeszítéssel a testvére kapaszkodott hát vissza hozzá. • A mama, aki látni sem bírja a szenvedést, elkerülte kórteremmé vált szobájukat. Az öccsük meg hideglelősen félt. Állandóan mosta magát, tőle is iszonyodott, és nem hitte el, hogy ez a dél-amerikai eredetű betegség, noha vírus okozza, nem fertőző. Fogták egymás kezét. — Mi lesz veled? — kérdezte a testvére még az előbb is. Azt mondta, nem tudja. Fogja a kezét, és még mindig nem tudja. Nem sír, akkor sem sírt, pedig már olyan volt a testvére arca, mint a frissen festett falak porce- lánosan kéklő tisztasága. A szeme fehérjén lassan kitágultak a hajszálerek, és abban a vöröslő tóban lebegett bágyadtan az írisze, akár egy nyugtalanító vízinövény végtelenben gyökerező virága. Pedig azt remélték, ikerlétük garancia a közös halálra. Csönd van. Fogja a testvére kezét, és nézi őt, aki az ő része is volt. Ujjai lehullanak a halott kezéről, és még nem tudja, hogy talán most lett Én, ______________ Ö sszeállította: Békasy Ildikó Emlék ’84 Farkas Árpád; Szerelem, kiscsikó Kössünk nyakába csengőt, kiscsengőt nyakába, s hadd nyargalásszék bennünk — hatalmas rétjeink vannak. Pányván én nem tartom, nem tartom pányván, tenyeremből néki harmadfü sem nő — villámot fogdosok csonttörő szélben. S ha időnként elver, messzire elver tőled a zápor, mély lélegzettel, föltartott ujjal hallgatom: mélyzöld rétjeink mélyén csönget-e még?
