Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

8

Irodalom, művészet

1987. FEBRUÁR 14.

téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik — egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.

Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és végigment a konyha hideg tégláin, még a lábait se fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta 'a konyha- lámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástól aludt, csak éppen a rék- lijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és felfűzte két hajtűvel. (Kicsiny, szőke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölite piros, tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erős, vörös, de finom szőke pely- hekkel borított kezeit.

Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre előkereste a papucsait, összerakta az ágyat, és kiment a konyhából.

Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.

— Haj-né! — sikoltott a fogai között.

Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora.

Odament hozzá Maris, és megsimogatta :

— No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadat szegény árva.

A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá.

A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sőt mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnőt keltette föl, elkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A

koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:

— Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...

Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot tlehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyven éves-e.

Bement a konyhába.

— Jó reggelt!

— Adjon az isten!

Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inCsáth Géza:

A TOR

ge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan tette, és míg tette, le nem vette szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemlr- totta az ujját a melegedő vízbe.

— Jól van, nagylány! — mondotta, és ráütött Maris vállára. Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta a szalmát tovább.

Egy óra múlva fönn volt a ház.

Az udvaron a gyerekek, az ifijurak és a kisasszony.

A kocát hamarosan eCőreterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekék kiabálni kezdtek:

— Ujjé, a Maris fél.

A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz.

Száz éve — 18SJ. február 13-án — *zü letett Csáth Géza, a Nyugat első nem zedékének kiváló novellistája.

A hentes, a szakácsnő és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek. Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.

— Nem jó még — mondta a hentes, amikor megvizsgálta —, ne kíméld a kezedet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.

— Kíméli a fene — kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot, ököllel, és elpirult.

Estefelé kész vollt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében a serték tisztításán.

— Hó, Maris, gyere ide! — kiáltott.

A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsnő a vacsorát főzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggall lopódzko- dott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz melegsége terpeszkedett.

Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.

Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést — kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötélek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani se tudott.

élóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.

— Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítana, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa ... mint a Julcsa ...

Aztán behítták. Agyami kellett és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta.

Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.

— Nekem is lesz... nagy baj is a ... — vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni.

De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar köny- nyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével — elaludt.

Szirtes János: Tánc

Simor András:

Hiszekegy

— Ne menj a szomszédba játszani, az a ház nem a tied!

Ne nézd azt a rigót, az a rigó nem a te kertedben ugrál! — így oktatta e szép, tavaszi napon tudatlan kisöccsét a tanulékony kislány, csak saját házukban, csak saját labdájával játszik, és csak arra a rigóra néz rá, aki

amelyik az ő kertjük füvén ugrál.

Demeter Zsuzsa: Kortársaim sorozat 1.

Simái Mihály:

Románc

mielőtt elmegyek e részeg hófalak mielőtt rámszakadnak egy hattyútollat adj a rianás ha elzeng ha már túlnan leszek azzal a hattyútollal megírom majd neked felhőfehér szavakban azt a megírhatatlant azt a gyönyörűséget azt a szédületét — ahogy ez a bolond robbanószerkezet a szivem lüktet érted percenként tízezer évet

Gombó Pál:

Huzat

Ha azt mondjuk: húz, utána természetesen következik, hogy: von, azt meg egyenesen kötőjellel írjuk, hogy huza-vona, hát persze, hogy a huzat meg a vonat is összetartoznak.

Nemcsak nyelvtanilag, a valóságban is. Most például megy a vonat a nyári melegben valahonnan valahova és nyitva az ablak, tehát a fülkében huzat van. Különben négyen ülnek benne, két öreg és két fiatal, de eddig nem bontakozott ki köztük nemzedéki ellentét.

Ha ellentétről egyáltalán beszélni lehet, inkább a két fiatal között feszül, ha nem is nagyon, de mégis: lazán feszül, mondhatni, mint a kötéltáncosok drótja a mélység fölött.

Ennek oka, ha nem is egyszerű, de szokványos. A lány, úgy a húszas éveinek elején, sötétbarnára festett hajával, telt, de mégis nyúlánk termetével, persze felhívta magára a figyelmet már a pályaudvaron, ahonnan elindultak. Amúgy mindenkiét, akinek van érzéke az ilyen látványokhoz, de különösen a fiúét, aki érdekelt is lehetett, hiszen ugyanarra a vonatra készült felszállni és magányosan. Nem volt szép fiú, eléggé, magas, de kissé kövérkés, az arcán sem mutatkozott az a keményen erőszakos jelleg, ami annyira vonzza a libahiú lányokat, de a szeme okosan és ravaszkásan hunyorgott, látszott, hogy a maga helyén fiatal kora ellenére tekintélyhez szokott. Nos, a fiú követte a lányt, majd nem a legelső kocsiig és felszállás előtt megkérdezte tőle, hogy segíthetné-e felvinni a bőröndjét,... és . megmondta a nevét, valamilyen Ádám. A lány nem volt különösebben erkölcsös, szoros kapcsolat sem tartotta kötélen, az viszont bosz- szantotta, hogy olyannak nézik, akit ilyen fesztelenül lehet kezelni és csak mutatta, hogy az a bőrönd fél keze mozdulatától is repül és nem mondta meg a nevét. Ékre persze a fiú sértődött meg. de makacs lévén, juszt is abba a fülkébe ment, amelyikbe a lány. Most abban versengtek, csupa negatívummal, ki nem mondott szavakkal, meg nem tett mozdulatokkal, 15 fokra elkerülő tekintetekkel, hogy megmutassák, nekik aztán a másik bliktri. A fiú azért némi előnyre tett szert, mert amikor a lány angol nyelvkönyvet húzott elő — nem akárki ő, nyelvet tanul! — a fiú színes fedelű zsebkönyvet, amelynek címe, Liberty in the modern state, bizonyította: nemcsak hogy tud angolul, méghozzá ilyen komolyat olvas.

Na és akkor jött a huzat. Erre persze az öregek figyeltek fel először. öregek, mondom, pedig nem is annyira az életkoruk szerint, hiszen a vékony csontú számviteli ellenőr a maga ötvenhárom évével akár ifjú házasnak is beillett volna, a kissé zsíros, de éppen azért feszes arcbőrű, jómódú falusi nő sem

lehetett még ötven esztendős, mindketten ahhoz a korosztályhoz tartoztak, amelynél a társadalmi illem megkövetelte, hogy öregesen viselkedjenek. A nő szólalt meg először, örülve, hogy beszélhet, mert társalgás nélkül minek él az ember, és bár szeme élénk volt, a hangja inkább lamentáló:

— Jaj, micsoda huzat van, rögtön megfájdul a fogam, mert ilyenkor mindig megfájdul.

Az ellenőr szimatolt egyet, mintha a huzatnak illata volna, aztán válaszolt: — Nekem meg a vállam, merthogy reumás. Ez már így van. Egyébként makkegészséges vagyok, de a reuma már jelentkezett.

Elégedetten néznek egymásra, amiért megindult a társalgás.

— Ne tessék mondani — így a nő —, a reumatika az egy olyan borzalmas dolog, nekem is volt fiatalabb koromban, de elmúlt a kezeléstől. Doktor is nézte, inyekcióz- zott, de nem attól, a kenéstől múlt el.

Az ellenőr méltóságán alulinak tartotta, hogy intelligens ember létére kenéspárti legyen, de megbántani nem akarta az asszonyt, tehát hallgatott. S mert azt zavarta a csend, eszébe jutott, hogy így szóljon:

— Csukja már be kedveském az ablakot, huzat van. Ha nem mondta volna, hogy kedveském, a lány talán felhúzza az ablakot, de így azt mondta:

— Megfúlnánk ebben a melegben. Különben is huzat nem létezik, az csak babona. Jó friss levegő van csupán.

Ettől persze felizzottak a szenvedélyek. A falusi asszony méltatlankodott, a lány remegett a dühtől, de összeszorította a fogát, az ellenőr pedig teljes férfiúi méltóságával odalépett az ablakhoz és felhúzta, de úgy, hogy csattant belé. A lány elfehéredve kapta maga elé az angol nyelvkönyvet, az asz- szony tovább lamentált, de azért megköszönte. A férfi visszaült a helyére.

— Mit tudják ezek a mai fiatalok (mert most aztán előkerült a nemzedéki ellentét), amikor a fiú letette a Liberty in the modern State című könyvét, amelyből eddig, hogy ütemesen lapozhasson, oldalanként egy bekezdésnyit olvasott, odament az ablakhoz, és energikus, mondhatni ellentámadást nem tűrő mozdulattal lehúzta.

Az első menet győztesei úgy érezték magukat, mint a németek Sztálingrád után, ömlött belőlük a méltatlankodás, de a fiú a könyvébe mélyedt és újra meg újra elolvasta, hogy It’s an idea, which ... Ekkor a lány, aki immár nem bírt a könnyeivel, s a fiú is hiába leste az It’s idea fölött a hálás pillantást, amit úgy vélte, kiérdemelt, tőle — a lány tehát felpattant és ki-be rántva az ajtót, a folyosóra rohant, ahol bőgött egy sort.

Erre csend lett, csak a huzat dolgozott láthatóan, először hevesen lapozva, majd földre sodorva a lány könyvét. A lelkek kevésbé láthatóan viharzottak, de már készült az öregek ellenakciója, amikor a fiú felkelt, felemelte a lány könyvét, és kiment ő is a folyosóra. Minden mozdulata csalj úgy sugározta a higgadt erélyt.. Odabent újra megpendült a mai fiatalok téma, meg a huzaté, aztán szorongva kissé, hogy talán visz- szatér az ellenség, mégis személyesebb tárgyra tértek át, a reuma és a könyvelés jellegzetességeire, a falusi élet bizonyos fokú unalmára és aztán a paprikáscsirke elkészítése és ízei közötti összefüggésekre. Ennél aztán jóidéig kitartottak.

A fiú pedig odaállt a lány mellé, aki a nyitott ablaknál állt, és hogy meglátta a fiút, nem azt mondta: köszönöm, hanem azt,

hogy maga meg minek avatkozik bele. A fiú megtalálta a legjobb választ, így szólt:

— Elvi okokból. Huzat ugyanis nem létezik — és kinyitotta a szomszéd ablakot is, hogy csakúgy vágott be a levegő, szétzilálta a lány haját, összeborzolta a fiúét is, de most már mindketten nevettek, egyre harsányabban, aztán a fiú átölelte a lány vállát, az pedig hagyta.

Aztán kinyitották a folyosón az összes ablakokat, mindet-mindet, egytől-egyig, a volt fülkéjükbe be sem néztek. Onnan látták őket, és úgy vélték, megőrültek! Pedig nem őrültek meg, csak örültek. És örültek akkor is, amikor a huzat felkapta, kisodorta őket az ablakon, megforgatta a levegőben, felszárnyalt velük a Kékes tetejére, ott óvatosan letette őket a fűre, ahol tovább kacagtak, most már ölelkezve, merthogy ha valamiben biztosak voltak, hát abban, hogy huzat pedig nem létezik, így hát szó se essék róla, de van ám életöröm, és ha az a Csimborasszóra repíti őket, akkor is jó, jó, jó.

A

JF