Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

1987. FEBRUÁR 14. Irodalom» művészet 9 Czakó Gábor: NA ES? yöz az ember! Az ember leszállt a fáról, kőbal­tát ragadott, nekiesett a mamutnak, a gaz rahszolgatartónaik, ne- mesúmak, kapitalis­tának, természetnek, Téli Palotának (már puskával és Aurórával). Otja diadalmenet volt, diadalugrás inkább, mindig annyit előre, amennyit a dobókocka mu­tatott, ha hatos jött ki, akkor ha­tot, és újra dobhatott, és szökken­hetett egészen az emberi fejlődés csúcsáig, az álmok álmáig, a nagy­kohóig, amelyből vörösen csapott ki a győzelem lángja. Útközben persze voltak akadályok, olykor vissza ds kellett lépni — például akkor, amikor az ember egy né­gert megütött, hármat is —, de az ember dobhatott újra, s győzött, ha előbb nem, akkor utóbb. Dr. Püspöky András vett egy sárga 'babát, vagyis embert, hoz­zá egy kopottfejű lilát, egy ősrégi készletből való elefántcsont dobó­kockával és játszott. Egyedül, ahogy a családjából kiűzött ember manapság játszhat a padlásszobá­jában, hogy valamiképpen elüsse az időt a következő műszak meg­kezdéséig. Vagy valameddig. — Eldugult a kád! — Hompáth Zsuzsika kopogás nélkül kinyitotta az ajtót, bejött, lépett kettőt előre a 'lila figurával, s ment vihogva zuhanyozni. Odalent a földszinten nagyany­ja, Borbála trappolt reggeltől estig bokafogó fűzős cipőjében. „Ha az én koromban megáll az ember, úgy marad és vége”. András sose merte kimondani pedig százszor ott volt a nyelvén: „Na és? Inkább elfogadta és letuszkolta a meleg pogácsát vagy a fényesre törölt al­mát amit az anyja rátukmált. Nem haragudott rá, nem is utálta soha, igazából a halálát sem kívánta, dehát na és? Őszintén és rosszin­dulat nélkül, önmagára vonat­koztatva sem vélekedett másként Csöppet sem nyegleségből, mert ennél fontosabb kérdést, hogy na és?, nem ismert. Az innensőre vo­natkozó kérdéseket az ember vagy tudja vagy nem, ha nem, akkor pedig nézzen utánuk. A válasz az­tán ez vagy az, mind érdektelen, mert józanésszel kitalálható —, mintha a komputereket utánozná valaki, ha ebben a körben járat­ja az eszét. A kérdés a na és?-en túl kez­dődik. Talán rögtön is vége — az volna igazán megnyugtató! A kopottfejű lila emberke vere­séget szenvedett a Párizsi Kom- münben, egy dobásból kimaradt. A hallottakban semmit sem le­het találni. Legföljebb tumort, agyalapi törést, epekövet, embóliát, ilyesmiket. Aki a halált keresi 'bennük, mintha a tegnap erre szállt fecskék nyomait 'kutatná a •A Központi Sajtószolgálat 19*6. évi novella- és tárcapályázatának külön­díjas alkotása. levegő gyűrődései közt. Egy tetem­nél üresebb tér az egész világmin­denségben nincsen. Isten — nos, ha van — ö is kiköltözött belőle Húst hagyott, agyat gondolat nélkül, szívet vágyak nélkül, gerincet iz­galom nélkül, lágyuló szöveteket, fekete vért, csontokat, hamis ana­tómiát, amely ugyan szórul-szóra igaz, de sehogy másként, mert ami maradt, abban semmi sem köt, nem tart, nem fűz semmit, min­den céltalan, akár egy vers szavai a szótárban. Akit a na és érdekel, az ne men­jen kórboncnak. András ezt későn vette tudomásul, de azt is, hogy akit már más nem érdekel, az öt­vennégy esztendős korában nem fog új elfoglaltságot keresni. A kopottfejű lila elég peches alak volt, mert a sárga már rég a kohó vörös lángjainál sütkérezett fene boldogságában, ő elveszítette az 1905-ös forradalmat is. Hompóth Miklóst irigyelte. A só­gornak volt oátonsága már negy­venhat éves korában átsurranni a na és-en túlra. Igazán elegánsan, csöndesen, úriember módján. — Nem hagytam itt az órámat? — Zsuzsika koraérett rózsaszín testén nem volt egyéb, csak a víz. Törölközőjét torreádorosan ma­ga előtt lebegtetve becsörtetett a szobába. A győztes sárga, meg az elvesztett 1905-ös orosz forrada­lom viharaiba újra belekeveredett kopottfejű lila figurát a földre le­gyintette. — Miért éppen itt hagytad vol­na? — András ásított. Mások me­zítelensége őt mindig a bádog- aszitalon elébe kerülőkre emlékez­tette Különösen, hogy unokahúga ítörölközőkendőjét örvénylő vörös ívben megforgatta, majd a hátára terítette, hogy személyét előbbre 'hozza. Amíg meghajolt az asztalok alá a bábukért, Zsuzsika rövid, de 'határozott sikítást hallatott. — Megőrültél? — Csak ásítottam. Nekem nem szabad? Én nem unatkozhatom ? — Áthajolt a játékasztal fölött, bele András arcába. Erős, hűvös mellét bácsikája babákat szorongató ök­lére bocsátotta. — Ne hülyéskedj, kérlek, ne hü­lyéskedj ! — Püspöky András ko­molyan megijedt. Nyilvánvaló volt, hogy Zsuzsikánál nincs filozofálás, nincsen na és? — Elbíztad magad, Bandi bácsi. — Meglátta a Marlborós dobozt. Elengedte végre mellével bácsi­kája remegő kezét, rágyújtott. — Ti, Andrások általában túlságosan elbizakodottak vagytok. — Törül­közőjét hagyta földre esni, kiment üspöky András a sár­gát és a kopottfejű lilát a negyedkori dzsungelt ábrázoló, kezdőkockára tette, aztán, két tenyere kö­zött rázni kezdte az ósdi elefántcsont dobókockát. Ráz­ta, rázta, de eldobni elfelejtette. —“l látvány belém ful­A lasztja a szót. A fűz­fám a földből kisza­kítva fekszik a gémes- kút mellett. Kidőlt. Ügy fekszik, mint egy u—~——' halott. A gyökere óriás malomkerékhez hasonlít, a törzse erős, vastag, koronájába beletúr a szél, megrezzennek ágai, ágain a levelei. Holtában is beszédes. Számolni kezdem, hány éve nem láttam? Több mint huszonöt. Egy emberöltő. Én a világot jártam, ő várt. Kamaszlány voltam, amikor elváltunk. Elváltunk, velem volt mégis. Az állomásról egyenest ide ro­hantam, hogy őt üdvözölhessem elsőnek. Könnyű volt, hiszen nem tartott fel, mert nem ismert meg senki. Pedig hosszú az út a nagy fakeresztig a jól megnyúlt falun és a majoron át, egészen eddig. Itt vagyok, hát és nézem, amit nem akarok látni. Egy helyben ál­lok, dermedten, mint a kő. Nem akarom elhinni a valót: meghalt a fűzfám. Nagy botjára támaszkodva pász­torember áll meg háromlépésnyire tőlem. Nem változott semmit, egy fikarcnyit sem öregedett. Felcsil­lant egész gyermekkorom, amint megpillantom, odafutok hozzá, nyakába csimpaszkodom, és jobb- ról-balról megcsókolom az arcát. — János! — Megütöd ve néz rám, ő nem ismer meg engem. — Ki maga? Nézem az arcát, de nem azt lá­tom már. Visszamegyek az idő­ben. Nagy udvarunkon István bá­tyámat látom zokogni. Hangos, artikulátlan hangokat hallatott. Olyan kicsi voltam, nem fogtam föl, hogy holtrészegre itta magát bánatában. A János öccsét siratta. A barátja volt. Pásztorlegény volt ő is, mint János. Erdei málnát reggelizet, málnát ebédelt. Vért hányt, mielőtt itt hagyta ezt az árnyékvilágot. Persze, minderre csak emlék­szem, egy szót sem ejtek róla. Amikor a nevem mondom, a pász­tor eszmélni kezd, s úgy csillan föl a szeme, mint az enyém az imént, amikor őt megláttam. — Még ilyet! — csodálkozik — Mi szél hozta errefelé? — Az Isten tudná megmondani — válaszolom. — EU kellett jön­nöm. — A fűzfa felé bökök. — Mi­kor dőlt ki? — Tegnap. — Tegnap — mondom utána, s a hideg futkározik a hátamon. — A vihar döntötte ki? — Nem. Eljött a végórája, s kidőlt, ahogy az ember szokott — válaszolja János az egyszerű lel­kek bölcsességével. Tegnap, ismétlem magamban, mint a megszállott, mert a szó ér­telme hatványozottan bizonyít; A végét járta, várt, hívott, mint a haldoklók, ha látni akarják a hoz­zátartozóikat. Ezért kellett hát el­jönnöm, válaszolok némán ma­gamnak. Ki akarta várni a jöttö- met. Erőlködött, de nem bírta to­vább. A hideg újra futkározik a hátamon. Tegnap a gyors száguldott ve­lem a kékkői bányászok felé. Oda szól az útiparancsom. A főnököm küldött ki. A vonat nehéz vaske­rekei egyre erősebben csattogják a fülembe, hogy csak arasznyi tá­volságra vagyok a szülőföldemtől. Az étkezőkocsi egyik asztalánál ülök. Előttem íróblokk, ceruza. A papíron egyetlen betű sincs. Az ablakot nézem, nem látni ki raj­ta. Sűrű esőcseppek gördülnek vé­gig az üvegén. A szememből könny hull a papírra betű helyett. A fűz­fámra gondolok, a búbos kemen­cére, a sűrű, erős szálú, szemetes fűre, amely körülveszi a major közepén. A rozsdás vaskeresztre, Moyzes Ilona: A fűzfa ahová őzikelábú Hekszi kutyám kísért reggelenként, amikor az iskolába siettem, nem éppen nagy kedvvel. S ott várt rám, amikor visszatérőben voltam. Tudta az időt, pedig nem volt órája. A puszták jutnak eszembe, a teme­tő, a cigánysereg, a Szurdok, a Ke­rek-erdő, a majoron túli kis aká­cos, a falu öregjei, társaim az is­kola padjaiból. A bozóttal benőtt, pataknak sem nevezhető erecske, ahová agyagkorsóval kezemben, fehér pöttyös halványzöld ruhám­ban csevicéért mentem. Nedves lett a lábam, a szandálom. Az ott­honi fűszálak legékesebb brillián- sa hullott rá. Az ég olyan harmat­ja, amilyen csak arra a földre pe­reg, ahol megszülettünk, hogy örökké fogva tartson, visszahívjon a világ bármelyik részéről is. Szememből folyik a sós könny. Csendesen, nagy pöttyökben hull az abroszra. Érzem a pincér ta­nácstalanságát. Egy másodpercig előttem ácsorog. Elém teszi a ká­vét, a harmadikat már, s én ebben a pillanatban elhatározom, hogy megszököm. Halványan föidereng bennem a gondolat, hogy a főnököm kidob­hat, de egy másodperc múlva messzi ködökbe vész a főváros, a szerkesztőség, az állásom, a ke­nyerem miatti aggodalom. Elrohan mellettem Losonc, Fülek. Ha egy nappal előbb indulok, életben találom a világ legszebb fűzfáját, gyerekkorom játékainak és legtitkosabb álmaimnak szem- és fültanúját. Vele átellenben egy dombocskán igen-igen magas eperfa alatt egy aprócska homokbánya tátong. A major asszonyai onnan vittek ho­mokot, hogyha a háztartásban szükség volt rá. Legragyogóbb em­lékeim a majornak ehhez a sar­kához kötnek. Kis homokbányám­ban agyag-, üveg-, porceláncsere­pek. Én hordtam őket oda. Bárhol találtam ilyesmit, felszedtem, a zsebembe raktam — az mindig egy kisebbfajta raktár volt —, a ho­mokban széjjelszórtam, így vará­zsoltam kincsesbányává. Reggelen­ként az éji harmat még ott ragyo­gott a cserepeken, amikor kupacba szedtem ők,et. Vonzottak, hozzám tapadtak. Elnéztem a színük, min­tájuk, csillogásuk. Nem tudtam megunni őket, naponta élményt nyújtottak. Ezek voltak legszebb játékaim. A szivárvány színei a szürkeségben. A gémeskútból vi­zet merítettem, péppé gyúrtam a homokot, és várat építettem. Min­dig várat, házat soha. A falait, bástyáit tündöklő cserepeimmel ékesítettem. Csak éppen nem né­pesítettem be, egyesegyedül ődöng- tem benne. A falait sokszor jege­sen hűvösnek találtam. Ilyenkor megszöktem, vissza a rétekre, ahol mámorosán issza a napot a föld. De a vár udvarát szerettem, mert ott sütött a nap, és a köze­pén egy nagy szökűkút permetez­te a vizet. Vízgvöngyeit tenyerem­be fogtam, s azok drágagyöngyök­ké váltak. Anyámnak aranyhintót vásároltam belőlük, drága sely­met, bársonyt. A többit János bá­csinak adtam. János bácsi volt a falu postása és kisbírója. Hét ki­lométert gyalogolt naponta a vá­rosig, hetet meg vissza, hogy meg­spórolja a vasút árát. Nagy háti­kosárban hordta a postát. Kicsi alakja meggörnyedt a napi teher­től, a lába roggyant, ruházata ko­pott, de tiszta; patkós csizmája úgy összezsugorodott, mint ő ma­ga. Soha nem láttam vasárnapi öltözetben, pedig a templom tő- szomszédságában lakott, de a sze­me, mint a napsugaras vasárnap délutánjai. Nagyon hasonlítottak az anyáméhoz. Talán azért szeret­tem őt annyira. Amikor széjjelosztottam kincsei­met, a kút mellé ültem, ránéztem a fűzfámra, s cinkosan összenevet­tünk, mert fölv'lant előttünk anyám és a János bácsi arca. Olyankor mind a négyen boldogok voltunk, büszkék és igen-igen gaz­dagok. Bizony, mindent tudott rólam a fűzfám. Azt is, hogy csillag va­gyok. Egy napon az anyám elvesz­tette a karikagyűrűjét a gémeskút és a fűzfám mögött húzódó rétért. Egy héten át kereste, boldogtalan- kodott miatta. Már rég lemondott róla, amikor egy holdas estén, hogy, hogy nem, éppen a rétre mentünk ki sétálni, s valami meg­csillant a szemem előtt. Lehajol­tam, s a sűrű, magas fűből fel­emeltem anyám gyűrűjét. Ö meg örömében hangosan sikkantotte: — Csillagom! — és melegen magá­hoz ölelt. Azon az estén olyan bol­dog voltam, hogy magam is elhit­tem, hogy csillag vagyok. Másnap elújságoltam a fűzfámnak. 1 szomorúságomat is hozzá cipeltem. Kicsi AA és nagy bánataimat, ha feszített a fájdalom. A könnyeimet csak ő láthatta, egyedül ő, .......— meg a kutyám. A, fűz­fám ilyenkor suttogni kezdett anyásán, babusgatón, a kutyám megnyalta az arcom, s én lassan újból megtaláltam magam, megvi­gasztalódtam. M a nem vigasztolódom. Nincs kinek elmondanom annyi év tör­ténetét. Kevés örömét, sok meg­próbáltatását. Pedig annyira siet­tem. Már azt sem mondhatom el, ne­ki, hogy nem nőttem csillaggá az időben. összeállította: Rékasy Ildikó Györke Zoltán: Fogoly Tilinek Tél van és mínusz hat február tíz hópehely-lepkék cikáznak a víz hátát csiklandozva a Duna fölött • arcperzselő szél fúj mintha törött üvegből bújna elő huhogva állok a bástyán mint a tél foglya elnézem a Mátyás.templom tornya az eget híg köddel satírozza Én a tél foglya higgyem valaki vár szemben havas kezével február tenyerei a pesti háztetőkre láthatár.közel magába szőtte a szürkület-nappal minden fényét szoborló horkan a király is él még! Levezetnek a lépcsők a térre ott állsz háttal s mintha gongütésre megfordulsz villan mongolos arcod tétova kezem kezedben tartod áram fut át rajtam öröm-ütés minden mi eddig volt fölkészülés ez egyszeri-örök pillanatra napimádók néznek így a napba Itt fönn a várban még a tél havaz s belül völgy-mélyen indul a tavasz Paulikovits Iván: Fúvósötös G

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents