Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
1987. JANUAR 10. Irodalom» művészet 9 Téli Tabán (1977.) Vidor Miklós: Kétalakos tájkép Kutyájával egy ember áll a dombon az aranyszínű alkonyaiban Kitágul most a világ összetömörülnek a lombok mély lélegzet választ ja el a nappalt és az éjszakát Kutyájával egy ember áll a dombon Már tudja hogy odalenn a kaszálók meg a bokrok sora erősebb semmit nem tarthat meg magának azok őrizhetik csak őt meg Rábólint és a táj színig telik aztán elindul kutyájával a ház falé mely szállása az ég alatt Nem gazda és nem szolga itt nem pásztor és nem katona Marth Éva: Rovinji képeslap Ott, amikor szemeiből hullt a kövekre a vízcsepp sósán, mint az örök tenger, - én partra feküdtem; hisz feketévé válni szerettem volna a sziklán, holott bőrömön napfény vérzett - megpirosított. Hát lemerültem verten a súlyos tenger alá, mert nézni a nappal szemben végképp nem lehetett már. Tiszai csónakkikötő (1959.) Szakonyi Károly; Két fanyar (A tudás mindenekfölött) X. Y.-nét vezető beosztásba szánják, most végzi az esti egyetemet. Filozófiát, politikai gazdaságtant stb. tanul. Méghozzá szorgalmasan. Hazamegy a munkából, nekiül a könyveknek. A sokszorosított jegyzetben aláhúzkodja a szövegeket, oldalkat másol ki mások füzeteiből, magol, magol és magol. A család lábujjhegyen járkál a lakásban. A férje meg a gyerekek az első időkben követelődztek: meleg ételt akartak; zúgolódtak, hogy az ingek és zoknik csak gyűlnek, gyűlnek a szennyeskosárban, de ő kioktatta őket: ezentúl el kell látniuk magukat. Azóta szó nélkül főzőcskéznek, ezt-azt kotyvasztanak a konyhában. Odaég az olaj, kifut a tej, szénné ég a hús, de mit lehet tenni? A mama tanul. Tévézni is csak módjával lehet. Társaság sem járhat hozzájuk. Meg kell hagyni, türelmesek ebben a mamakímélésben. De nem bánnák, ha már elérkezne a vizsga napja! Addig azonban .még el kell viselni egy-két hisztérikus kitörést. Tudomásul kell venni, hogy a mamának szétpattan a feje. Hogy gyomorgörcsei vannak. Hogy ámuldozik. — Mit izgulsz? — bosszankodik a férj. — Ha megbuksz, hát megbuksz! — Én?! — X. Y.-né egészen belesápad a férje nyegleségébe. — Minek nézel te engem? Hogy képzeled ezt?! Talán az a fajta vagyok, aki csak úgy félvállról veszi a dolgokat?! Igaz, ami igaz, X. Y.-né szorgalLámpám oldalamon, fejszém kezemben. A falézteremben elült már a váltás zaja. Mindig is szerettem bámulni a kiürült termet, ahol emberek találkoztak össze egy kis időre. Emberek, akiket összeköt a munka, emberek, akik a napra érkeznek, és akik megszokott mozdulatokkal indulnak a mélybe. Néztem a fekete-fehér mozaiklapokkal kirakott padlót. A műszaki iroda felől az elkésettek vánszorogtak felfelé a lépcsőn, feketén, fáradtan, nagyon lassú léptekkel, mintha számolnák a lépcsőfokokat, majd eltűntek a pihenőn, a „fekete" öltöző és fürdő felé. Aztán az újfajta zajra, a kaséra, a solniházban, a függőakna falakkal körülvett terében lassan rendeződtek a sorok. Szemek meredtek a sebesen futó drótkötélre. Elhangzott egy-egy vastagabb tréfa itt-ott, de érezni lehetett az emberek hangján, hogy erőltetik a szót, amely mögött kimondatlanul ott lapul a gondolat: a visszaút. Kas érkezett fel, csattant a biztosító vasrács. Az emberek arra a nyolcra tapasztották tekintetüket, akik beléptek a kasba. Indult a kas lefelé, nagy, téglalap alakú nyílás sötétedett helyén. A másik sorban megláttam az embert, akit annyira megnéztem magamnak az elosztásnál a falézteremben. Állt, szinte, mozdulatlan volt. Szemrebbenés nélkül nézte a drótkötelet. Arca szigorú volt, ruhája új, kulacsa fénylett. kobakjának bőre élénk fényű, még karcolatlan. Minden új volt rajta, ami az újoncoknak kijár. Nagyot csapódott a felérkezett kas védőrácsa, s láttam, hogy azon az oldalon az én emberem lesz a nyolcadik, az utolsó. Szemében félelem ült. Figyelték; gúnyos és kárörvendő mosolyok cikáztak az arcokon, s szájuk szögletében már ott várt a félig megformált mondat. — Tessék! — szólt a solnis, és kezével intett az embereknek, hogy beszállhatnak. — Igyekezzünk, emberek! — Le sem vette szemét az új emberről. Próbáltam őt megérteni, őt, aki úgy döntött, hogy új életbe kezd, s már lépnie is kell. A család, az asszony, a gyerekek talán valahol lenn az Alföldön egy tanyán. Mögötte eddigi élete, előtte egyetlen más és rátarti. Róla ne mondják azt a vállalatnál, hogy már vén a tanuláshoz! Hogy csak kegyelemből engedték át! Vagy jelesre vizsgázik — vagy nyíljon meg alatta a föld! Ámul-bámul az előadó. Kérdezhet akármit, lehet bármily nehéz a kihúzott tétel, X. Y.-né mindenre tudja a választ. Pontos, gyors, határozott. A vizsgáztató elégedetten bólogat. Ez igen! A tudás magja nem hullott meddő talajra! — Mondana egy példát is az iméntiekre, elvtársnő? — Példát? Miféle példát? — Mondjuk egy gyakorlati pél- dát. Hogy az elméletet hogyan értelmezi a gyakorlatban? — Hogyan értelmezem?! — X. Y.-né gyanakodva tekint a tanárra. Mit akar ez?! Bele akar kötni, hogy ne kelljen jelest adnia? Izgatottság, félelem fogja el. Azt már nem! Ennyi tanulás, szenvedés, küzdelem, áldozatvállalás nem mehet veszendőbe! Elönti a méreg, kifakad: — Talán nem volt megelégedve a válaszaimmal?! — Dehogynem. .. — Hát akkor?! — Csak tudni szeretném, menynyire érti mindazt, amit olyan precízen elmondott. mozdulat görcse. A jövő. Ez elképesztett. Állt, nem mert lépni. Szégyene arcomra ült. Én azt akartam, hogy ne féljen. Heten már benn álltak a kasban, és ázva, de vigyorgó képpel néztek vissza, kifelé. Mindenki őt nézte. — Mire vár? — kiáltotta valamelyikük a hétből, s dobbantott türelmetlenül ott, a sötét mélység tetején, az akna felett, a kas acél- padlatán. Uhrinyi János: Leszállás — Azt akarja, hogy elázzunk? — szólt másikuk. — Tessék! — szólt vörös bajú- sza alól a solnis, cinkosságban a többiekkel. Sürgetőn a csengő gombjára tette kezét, hogy nem várhat tovább. — Maga a bányajárós, vagy nem? — De. — De! Hát akkor mi a lóizének nem lép már be?! Lent várják! Az ember elindult lassan, s a lenti kas felett tátongó, nyitott sötétbe bámult, az aknába. Gépek zaja hallatszott, rakodtak valamit a kasba odalent. Kettőt lépett, és megállt. — A kurvák vére folyjon el! Nem érti? A többiek eláznak! — mondta a solnis. Csak intett fejével, hogy nem. — Miért? Nem mer? Nevettek most már innen-onnan. Egymást követték a csípős megjegyzések. Szorítottam neki, hogy határozzon, szánja el magát. A nevetés dühített. KiszáJJingóztak a kasból az emberek, az én soromból is átnyúltak hozzá, mindenki — ha csak egy mozdulattal is — bátorítani akarta. Azután megragadták, karjánál fogva nyomták, ruháját cibálták. Lentről egyfolytában csengettek, sürgették az indulást. Le akarta vetni magát a földre. Hogy elengedték, hanyatt zuhant a síkos korongon. Nevetés csattant fölötte. Későre járt, elnyúlt nagyon a leszállás. A solnis idegeskedett. In— Hogy mennyire értem?! Megtanultam! Jelesre, tudom! Vagy nem?! Nahát akkor?! Még értsem is?! » ♦ * (Van haladás) Az író, bár ismerte egyik bölcs japán kollégájának a kijelentését, miszerint helytelen azzal az eltökélt szándékkal munkához látni, hogy most pedig remekművet fogunk létrehozni, hiszen a nagyra- vágyás csak fiaskót szülhet, mégsem száműzte szívéből a gőgöt. — Márpedig én most remekművet írok! — ült le íróasztalához. Azzal magabízón elhelyezkedett, de amint tenyere végigsiklott a szék karfáján, felszisszent: valmi felsértette a bőrét. El is eredt a vére. Szitkozódott, ám a ragtapasszal bajlódva feledte, hogy megkeresse, majd szerszámot ragadva beverje vagy kihúzza a kezét felsebző szeget. Hanem munka közben, mivel szokása volt a karfa időnkénti si- mogatása, ujjbegye ismét találkozott vele. Meg is ragadta, hogy kirántsa, de puszta kézzel nem boldogult, ahhoz meg lusta volt, hogy szerszámért menjen a kamrába. Ettől kezdve az író, amikor regényírás közben a kezének csak tett, s az emberek megcsavarták a férfi kezét, összekuporodott helyzetében akarták beemelni a kasba. Lámpáját, amelybe addig görcsösen kapaszkodott, elejtette. Valaki túlharsogott mindenkit: — Te! A szemedet ne hagyd el! Hát nem tudod? A lámpa a bányász szeme! Te ökör! Egyre csak védekezett az erős karok ellen, s kiabált eltorzult hangon. Szemét a világért sem vette volna le a sötét nyílásról. Nevetséges volt. — Nem merek! Nem akarok lemenni! — Kétségbeesése fejünk fölött remegett. — Nem akarok meghalni! Nem kell a pénzetek! Családom van. Két gyermekem. Meggondolatlan voltam, hagyjatok engem, nem akarok leszállni. Élni akarok! Félek! —• Térdelt a vizes, sáros, szénportól fekete fordítókorongon, úgy zokogott lassan: — Ez maga a kárhozat, nincs az életnek értelme! Nevették, csúfolták, leparasztoz- ták, volt, aki kiköpött: Ilyen gyáva ember ez? Egy hőst a grabancánál lódítottam odébb, belöktem a kasba. Csend lett. Lenyúltam az emberért. Nézett rám. Karomba kapaszkodott, felállt. Remegett, fejét lehajtotta. Átfogtam vállát, és lassan, nyugodtan csak ennyit mondtam: — Én frontmester vagyok. Jöjjön bátran. A hét ember benn állt már ismét a kasban. Egyet kiküldtem. Csend volt. — Jöjjön! — kértem. Az ember elindult, beállt hetediknek, ahová mutattam. Énmö- gém. Elhúzták mögöttem a kas védőrácsát. Intettem a solnisnak, hogy jelezhet. „Ezekre a lépésekre, ha ez az ember bányász marad, nem fog emlékezni” —■ gondoltam. — Vállmagasságban van egy rúd, abba kapaszkodhat, ha akar — mondtam, és kacsintottam a kaskezelőre, hogy induljunk lefelé. Az ember, éreztem, még remegett. Szétnézett, látta a függőakna vizes falát, sötét zuhatagait, amint megcsillantak lámpáink fényében. Csövek, kábelek, ácsolatok futottak lefelé. Mi ketten nagyot, mélyet lélegeztünk a bánya dohos, meleg levegőjében. Dienes Eszter; Összegzés Elfogy az ember. Halványabb lesz egy csókkal, tünékeny nyárból kikopik, sétál folyókkal, trógerokkal, alászolgál és távozik. egy kis pihenője is akadt, a szeget babrálta. — A fenébe is! — szitkozódott ilyenkor —■, hát nem tudok elbánni vele?! — Minthogy az írás közbeni elakadásai egyre gyakoribbá váltak, a szeg piszkálása szinte állandósult. — Emiatt a vacak miatt nem haladok a munkámmal! — bosszankodott az író. Bár közben kezdte azt is belátni, hogy a japánnak igaza volt: a remekmű létrejöttét nemigen lehet sürgetni. Egy nap mintha a szeg megla- zulását érezte volna. Vérszemet kapott, s most már rángatta, forgatta. A kezében maradt. — Megvan, megvan! — kiáltott fel diadalmasan. — Kész a mű? — kukkantott be a felesége a dohányfüstös dolgozó- szobába. — Nézd! — mutatta fel az író a szeget. — Kirántottam! És csak úgy, puszta kézzel! Valami különös, jó érzés kerítette hatalmába. Igaz, hajnalban már a szokásos nyugtalansággal ébredt. De aztán eszébe jutott az eltávolított szegecske. — Senki sem állíthatja, hogy nincs értelme a fáradozásnak — gondolta. — Bár lassan, de még- iscsak előrehaladnak a dolgok! Összeállította: Rékasy Ildikó
