Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
8 Irodalom, művészet 1987. JANUÁR 10. Marosi Gyula: Vénasszonyqk nyara mint felnyitottam a szemem, azonnal tudtam, hogy rendkívüli napra ébredtem. Cseppet sem voltam kába, törődött, magamnak is fád, mint általában ébredéskor, az agyam is tiszta volt, mint a frissen esett hó, minden porcikámban a tettrekészség nedvei buzogtak — igenis buzogtak! Amint ezen örömteli észlelések után talpra szökkentem — igenis, szökkentem! — még ízületeim is rút roppanások és csikorgások nélkül szolgáltak, könnyű voltam, sőt könnyed, mozdulataim pontosak, célszerűek és kecsesek. (Igenis, kecsesek!) Hatalmas étvágyat éreztem, tejet, kakaót, szalámit, dzsemet, mézet, disznósajtot, töltöttkáposztát kívántam enni. Visszatért hát, egyre ritkábban visszatérő, duzzadó ifjúságom: nem tudom, miért éppen most, dehát az ifjúság az ilyen szamárságokon nem is töpreng. És hogy az éhgyomorra ivott kávétól sem fájdult meg a gyomrom, kedvem még magasabbra hágott, már csaknem gátlástalanul tombolt bennem az életkedv — igenis, életkedv; azért létezik ilyen szó a magyarban —, így hát a fürdőszobában elénekeltem a La donna mobile-t, majd a boldogtalan Fü- löp király áriáját; óh mily szépek e dalok, s mennyi érzelem lakoz bennem! Ha nem is vagyok egy Gigli, annyi arany azért van a torkomban, mint jó egynéhány világsztár vonyítónak — ezt egészen tárgyilagosan megállapíthattam. Majd ha az irodalom, mint áru, már a kutyának sem kell, majd jópénzért vonyítok nektek. Hivatástudattól acélozott — igenis acélozott! — léptekkel indultam szeretett munkahelyem felé. A történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy amint az utcán összeakadtam szeretett embertársaim első példányaival, ez a duhaj élni- és tennivágyás hirtelen és jelentős mértékben megtorpant. Különösebb ok nélkül, reflex-szerűen. Ezen ismeretlen — és a dolgok szempontjából jelentéktelen személyek — pusztán fizikai közelségükkel, mert jószerével rám se pillantott senki, igyekszem szakszerű lenni: előhívtak egy védekezési mechanizmust, mely nyilván ama egy cseppet sem dédelgetett, inkább a tudat alá szorított, de valós tapasztalatokból ered, hogy nekem bajom igazán mindig abból támadt, ha tenni, vagy akárcsak mondani akartam valamit. Hirtelen mentségeket kezdtem keresni illetlen, talán botrányosnak is nevezhető felpezsdült fizikai és szellemi állapotomra; óh, drága barátaim, legyetek bölcsek, és lássatok a hiú máz mögé! Valójában én csak egy törődött, kedvetlen, kiszikkadt, lassan öregedő férfi vagyok, tele gondokkal, vacakoló egészséggel, valójában semmit sem akarok tenni, de még mondani sem nektek. Legyetek kíméletesek. Állapotom csak pillanatnyi, kivételes, meglátjátok, hamar el fog múlni. Röstellem magam, nem is tudom, hogyan juthattam idáig. Talán csak a tegnap vacsorára fogyasztott vitamindús zöldsaláta tette az egészet. Imigyen, társadalmi létemben ideológiailag felfegyverkezve, még mindig jónak nevezhető hangulatban indultam tovább. Egy pillan- tán az órára: hisz ez nagyszerű, még az idő is nekem dolgozik! Ha gyalog, a parkokat is útbaejtő sé- tálóutamon megyek, tízre még így is beérek! És gyalogolni jó, különösképp ha ily ragyogóan süt a nap. Ha a lég ily lágy, már nem fullaszt, még szénfüsttel sem elegy. Ha a lombok ily szépen sárgulnak- rozsdálnak, s a gyep ismét tavaszi harsogással zöldell: hiszen ez a vénasszonyok nyara! Innen a felbuzdulás: lassacskán a reám szabott idő. Az anyatermészettel ily meghitt lelki közösségben érkeztem az Üllői útra. Egy vijjogó rendőrautó száguldott végig az úton, valójában csak utólag vettem észre. Ahogy a zebrára léptem volna, széttárt karokkal egy fiatal rendőr megállított, és íeddően nézett rám, hogy lehet ilyen álmatagon közlekedni. És igaza volt: már az UUői út felé közeledve észre kellett volna vennem, micsoda, egészen furcsa csend van. Annyira szokatlan, hogy álmodozva is észre kellett volna vennem. Álltak a buszok, kamionok, taxik, személyautók, motorjaikat leállítva álltak. A belváros felé vezető sávból a parkoló kocsikat is eltávolították: csend, alig valami, csak emberi mozgás, és a házak ablakain a vénasszonyok nyarának selymes csillogása. Milyen szép ez az út így! Valóban lehet verset írni hozzá. Vártunk. Két nyugdíjas a rendőrrel beszélgetett. Semmi kétség, valaki, elnök, király, fővezérezredes érkezett a Ferihegyre, és erre fog elhajtani az Országház felé. Igen... tegnap láttam is valami nagybetűs címet az újságban. És távol, talán már a kőrútnál, a két oldalsó házra feszített kötélen zászlók lengenek... a mienk és egy másik... nem ismerem. Valami távoli országé lehet. Meg kéne kérdezni a nyugdíjasokat vagy a rendőrt, azok biztosan tudják. Ismét futó pillantás az órára: ha elmegyek a kétszáz méterrel odább lévő aluljáróhoz, és kilépek kicsit, még mindig beérhetek tízre. De nem megyek el. Nem szoktam késni, ti is tudjátok, de feltartott az elnök, király, fővezérezredes. És a többiek is késni fognak. Akik kocsiba ültek, azok a legtöbbet. Várjunk. Milyen szép is ez a város így, rohanás, por, benzinfüst és zakatolás nélkül! Jól tették, hogy eltávolították a parkoló autókat; milyen szélesek az útjai. Olyan, mint a századfordulói fényképeken, vagy még szebb. Itt tulajdonképpen lehetne élni. Jó, hogy leállították a túlsó oldal forgalmát is, legalább egy hétig így kéne maradni. Nem megyek sehová, megvárom, míg elvonul a vendég. Hadd lássa, hogy Budapest nemcsak szép város, de lakói barátságosak. Még inteni is fogok neki. Hát akkor... légy üdvözölve idegen ! Nem tudom ki vagy, merre van hazád, de látom, zászlótok szép, szép sok szín van benne. Minden bizonnyal jó szívvel jöttél hozzánk, s hogy jól érezd magad, arról gondoskodnak majd az illetékesek. Puszta, gulasch, tokaji, szent korona, gyógyfürdő, Moulin Rouge: a protokollfőnökök négy- szemközt már elbeszélgettek ízlésedről és hajlamaidról. Ha a hétköznapi életünk érdekel, arról is szívesen beszélnek rangbéli kísérőid, majd meglátod, mily lebilincselő előadók. Én, az átlagpolgár, ma el fogok késni egy megbeszélésről miattad, de egy cseppet sem bánom, mert ma valahogy jó napom van, és szeretném, ha észre- vennéd, milyen sokan gyűltünk össze az üdvözlésedre, és nem csak nyugdíjasok. Tudom, hogy ez képtelen gondolat, de ha megállítat- tatnád a kocsid, épp itt, a mi sarkunkon és kiszállnál, érezhetnéd, milyen őszinte melegséggel szorítanánk veled kezet. Mert igazán rendes kis ország ez, derék népek lakják. Igen, magunk közt sokat panaszkodunk, egy sor dologban meglehetősen tanácstalanok vagyunk, sokat iszunk és dohányzunk, gyakran megöljük magunkat, de nálunk nem éhezik senki, és ilyen-olyan fedél mindenki feje felett van. Mindenkinek van munkája, és télen is fűtjük a házainkat. Az írófélék nagyritkán énekelgetnek a fürdőszobában. Éjszaka is bátran kimehetsz sétálni az utcára... mi magyarok alapjában véve barátságosak és vidám alaptermészetűek vagyunk, szeretjük a tréfát, a hasunkat, a nőket, hallgatagon a hazánkat is. Azt mondják, lobogásaink szalmalángok, de ez nem igaz: inkább türelmesek vagyunk, olykor mint a birkák, és ameddig kezünk munkájával boldogulunk, hajiunk az értelmes beszédre. Kicsit csodavárók vagyunk, kicsit szertelenek, de van bennünk annyi okosság, hogy felismerjük a tényeket, talán még annyi is, hogy azokat ne keverjük össze az igazságossággal. Azt hiszem, közhelyeket és szamárságokat fecsegek össze neked, bocsáss meg... szokatlan dolog nekem, az utca emberének... de ma valahogy furcsa napom van, és nagyon szeretném, ha többet tudnál rólunk... „rólunk”: látod, ez is olyan furcsa. . . Azt hiszem, az elején kell kezdenem: azt tudod, hogy kis ország vagyunk, és kevesen maradtunk. Minálunk nagyon sok vér folyt el, sok igazságtalanság és szégyen esett meg... de születtek nálunk nagy gondolatok és nagy emberek is... szóval: legalább eny- nyien, szeretnénk most már meg is maradni. Mi már majdnem mindent megbocsátottunk egymásnak. Nem gyűlölünk sem más fajúakat, sem kisebbségeket. Mi már mindenkitől pardont kértünk, aki ellen vétkeztünk, a kölcsönösség reménye nélkül is. Már mindenki, aki kővel hajított bennünket, elvitte az érte járó kenyeret innen. Közöttünk nincsenek terroristák, nem építünk támaszpontokat más országok területén, nem kényszerítünk előnytelen gazdasági szerződéseket a gyengébbekre... nem zsaroljuk kemény kamatokkal a rászorultakat, nem vágyunk sem kulturális, sem vallási, sem tájékoztatási. .. semmiféle impériumot építeni. Viszont, mi magyarok, készek vagyunk a jogainkért, mert mindig is készek voltunk... És ekkor a Nagyvárad térnél, a messzire látható, koraőszi napsütésben, feltűntek a motorbiciklis rendőrök. Kis izgalom futott át a várakozók között, a rendőr széttárta a karjait. Gyorsan közeledtek felénk, már kivehető volt a motor- kerékpárok szabályos ék alakzata, a mögöttük sorakozó, fényszóróikat égető, fekete autósor darabjaira töredezett. Erősödött a motorzaj, az elegáns gumik surrogása az aszfalton. Amikor a motorosok utáni első, zászlókkal feldíszített Mercedes a mi sarkunkhoz ért, üdvözlésre emeltem a kezem. mozdulat suta volt, gyakorlatlan, elmismásolható, és azonnal valami rös- téllkedés-félét éreztem miatta. Ez az őszinte, de elbizonytalanodó mozdulat, ott, az Üllői út sarkán, tíz óra előtt néhány perccel, én voltam, a felében- harmadában maradt állampolgár. — Igenis, állampolgár. — Egy pillanatnyi suhanás, és mintha a hátsó ülésről, a napfénya*lak mögül, egy sötétbőrű, őszes hajú férfi viszonozta volna köszöntésemet. Mondom: ritka, egyedülálló nap volt. Talán csak az előző este fogyasztott zöldsaláta tette az egészet. Nagygazdaságban (1976.) Szenti Ernő: Letette névjegyét a változatlan Fólfalták a részek az összesent Lazas vízióimat Jóllakattam látásom mannájával Ágas-bogas múltamon Érett gyümölcsként lógnak emlékeim Ki-berohangáló gesztusaimban Letette névjegyét a változatlan A századvég fűzöldje Bcletört sorsom vászoningébe Herceg Árpád: Legyen Hát legyen: befűzni szépen a papírt a gépbe, figyelő szemünket elküldeni fényévekre az evilági romtól, gerincet megfeszíteni, hisz párducok valánk egykoron, ugrásra, markolásra, ölelésre készen . . . Hát legyen: kilöttyenteni poharunkból a bűvös kerozint, elrejteni szemünk elől dédelgetett kincseinket, leporolni az asztalt, szobát kulcsra zárni, lesöpörni az időszámítás rejtett pókhálóit kézfejünkről hogy le ne billenjen ujjhegyünkről, ki ne billenjen sarkaiból ez a szédült világ. Legyen. Halászok (1978.) Irodalmi oldalpárunk fotóit Chiovlni Ferenc képeiből válogattuk. Csörsz István: — István! — szólt az asszony a fürdőszobából. — Mindjárt fél nyolc! A fiú az utcai ablaknál állt pizsamában; kicsit rövid volt a nadrágszára. Papucsát a jobbkezébe fogta, bal tenyerét az ablaküvegre szorította. — Anyád szólt — mondta a férfi, aki a hallban ágyazott, összehajtotta a lepedőt keresztben, majd hosszában. Homlokráncolva nézte, kibontotta és összehajtotta hosszá- ban-keresztben. Közben szívott egyet a cigarettájából, amely a hamutartóban füstölt. A fiú belebújt az egyik papucsába, de még mindig az utcát nézte: tweedzakós férfi állt az újságosbódé előtt, mélyen előrehajolva, mintha be akart volna bújni a bódé ablakán. A plakátragasztó letette fenyőfa ládáját, meg a ragasztós bödönt a hirdetőtábla elé, és odament az újságoshoz. Az ránézett a tweedzakós felett. — Mindjárt! — mondta rosszkedvűen, merthogy a plakátragasztó valóban ráért. Kritikát és Népszabadságot adott a tweedza- kósnak. Háta mögött lecsúszott egy Pajtás-csomag tetejéről az Ezermester négy példánya, aztán még kettő, így a két csomag pontosan egyforma magas lett. A plakátos ácsorgott kicsit, aztán visszament a ládájához, kiválasztott egy kék BMK-műsort, a táblához mérte, ragasztót kent a fémlemezre, majd nyeles kefével elsimította a műsort keresztben és hosszában. Kotorászott a ládában, egy Traubisoda-reklám akadt a kezébe, amelyen jégkockák repültek piros buborékok között. Megnézte, fázósan összehúzta a zakóját, és inkább egy sárga November 7. plakátot választott. Ezt is a táblához mérte, végigsimította keresztben és hosszában, majd leült a láda szélére, megtörölte a homlokát, kifújt egy párafelhőt, aztán lecsúszott a járdára, ott is ült egy másodpercig, végül lassan a jobboldalára dőlt, és úgy maradt. — István! — kiáltott az asszony a fürdőszobából. — Elmúlt fél nyolc! — Felhúzta szoknyáján a cipzárat, kivett egy kék pulóvert a szekrényből, arcához próbálta a tükör előtt, majd visszament a szekrényhez, és kicserélte a pulóvert egy lilára. —■ Jobb lenne, ha ma nem dohányoznál — mondta közben a férjének. — Tudtál aludni? A férfi intett, hogy nem. — Gyere be velem a kórházba, csinálunk egy EK®-t. Nem kell várnod. — Délután le kell adnom a rajzokat — mondta a férfi. Villamos állt a ház elé, barna teteje eltakarta néhány percre a járdát: amikor elment, nem maradt ott más, csak a plakátragasztó. Később megállt mellette egy ballonkabátos asszony, és ő szólt az újságosnak. Mire visszaértek a bódétól, két diáklány is megállt a plakátos mellett. Egyikük átszaladt a KÖZÉRT-be telefonálni, de az URH kocsi előbb ott volt, mint a mentő, mert éppen megállt a piros lámpánál. Feltolatott a járdára, onnan a harmatos fűre, amelyen sötét csíkot hagytak a gumik. Az egyik rendőr a rádióval vesződött, a másik elővette a jegyzetfüzetét, és felírta az újságárus adatait. Akkor érkezett a mentő, szorosan a rendőrkocsi mellé állt, az orvos hátára fordította a plaká- tost, megtapogatta a pulzusát, felhúzta a szemhéját, és mondott valamit. Az újságárus kihozott egy barna papírzsákot a bódéból, és letakarta vele a férfi testét: kicsit rövid volt a zsák, kilátszott alóla a cipője. — István! — kiáltotta harmadszor is az asszony. — Hol vagy, az isten áldjon meg?! A fiú az íróasztalnál ült és rajzolt. Egyik papucsát maga mellé tette az asztalra. A férfi odament hozzá, az öngyújtóját kereste. Akkor vette észre az utcán ácsorgókat. Szórakozottan felvette a papucsot az asztalról — alatta volt az öngyújtó. Egy pillantást vetett a papírlapra, amely a fiú előtt feküdt. Az állt a felső szélén árnyékolt betűkkel, hogy FARKASRÉT. Alatta keresztek dőltek jobbra-bal- ra. A keresztek között emberek álltak. — Zenekar is lesz? — kérdezte a fiú. — Nem hiszem — felelte a férfi. A plakátokat nézte a táblán. Reggel
