Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
1987. JANUAR 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Az iskola kulisszái mögött Régen pedellus, ma technikai dolgozó Ahogy elkezdődtek az őszi, tavaszi esőzések, télen a havazás, biztosak voltunk benne, hogy „Mór igazgató” lesz az első, akivel az iskola kapujában találkozunk, összevont szemöldökkel, árgus szemekkel vizsgálta, alaposan letöröl- tü'k-e a cipőnkről a sarat, havat. Akinek a lábbelijét nem tartotta makulátlan tisztaságúnak, visszaküldte az ajtón kívülre. Akkor bosszankodtunk — vagy inkább mi bosz- szantottuk szándékosan az iskola öregedő pedellusát, akit szigorúsága révén „nevezett ki” igazgatónak a vidám diáksereg. Ma már felnőtt fejjel persze tudjuk, hogy neki akkor „élesbe ment” minden behordott sár, szétdobált papír, piszok, hiszen az ő dolga volt rendet teremteni utánunk, s ennél még több is. Jászok az Alfföldön A gyökerek a Kaukázusig nyúlnak „Mór igazgatóék ott laktak az iskolában. A pedellus- ság tulajdonképpen családi ^vállalkozás volt. közösen söprögették az udvart, takarították a tantermeket, szertárakat a feleségével. Ha kiégett a lámpaégő, elromlott az írásvetítő, a magnó, a tanárok máris Mór igazgatóért küldtek, ö vitte a leveleket a postára, kicsengetett, becsengetett, fűtött. Kék ruhájában. pontban tíz órakor végigjárta az osztálytermeket. s akár az óra kellős közepén is bejött, hogy három lapát szenet tegyen a tűzre, majd jelentőségteljesen végigmérte az osztályt, a felelőt. S ha az utóbbi éppen hallgatott, a szünetben sohasem felejtette el megjegyezni: „nem nagyon brillíroztál fiam, meg is mondom az édesanyádnak”. Persze, hogy nem mondta meg, csak ránk akart ijeszteni. Mór igazgató, aki „pedagógiai tényező” is volt az iskolában, már a múltté. A hivatala is. Azt a sokféle munkát, amit ők ketten — a feleségével együtt —, végez'ek el. a mai iskolában már mások, az úgynevezett „technikai dolgozók” látják el. Iskolája válogatja, hogy kit illetnek e „fedőnévvel”. A Jászfényszarui Általános Iskolában négy takarítót, két fűtőt- két konyhai dolgozót, egy iskolatitkárt említ ebben a „kategóriában” Zsámboki Zoltán igazgató. — Elég vagy kevés? — Technikusra lenne még szükségünk, aki megjavítaná a szemléltető eszközöket. Tavaly például az írásvetítőink háromnegyed részét azért nem tudtuk használni, mert elromlottak bennük az égők. Leadtuk ugyan a rendelésünket a gamesznek, de nem sok sikerrel jártak ők sem. Ezen kívül pedagógiai asszisztenseket is alkalmaztunk volna, de a megyei tanács illetékes osztálya nem járult hozzá. Nálunk elég sok a kedvezőtlen helyzetű cigánygyermek, akiknek még több segítségre lenne szükségük. — Diákok a ,’portások’’. Nem telik felnőtt, vagy nyugdíjas dolgozóra? — Szerintem jó. hogy a tanulók látják el ezt a feladatot. Igen nagy nevelési lehetőség van ebben, s ahány tanítási órát egy évben elmulasztanak, a .,portássóg” miatt, igazán pótolható. Megítélés kérdése. A szolnoki Csanádi Körúti Általános Iskolában mindenesetre Kollár Béláné a délelőtti portás. Amint megcsikordul az ajtó, máris a belépőre szegezi kíváncsi tekintetét. Lehetetlen kitérni előle, s egyenesen a keresett nevelőhöz kíséri a látogatót. — Hogyan lett portás? — Véletlenül, s mégsem véletlenül. Annak idején pedagógusnak készültem. Az idén pontosan ötven éve végeztem a budapesti tanítóképzőbe. A sors úgy hozta, hogy sohasem taníthattam. Amikor végeztem, nem volt állás, könyvelőként mentem nyugdíjba a Járműjavítóból. A kevés nyugdíjamhoz jól jön a majdnem ugyanannyi „kiegészítés”, s ráadásul végül mégis gyerekek közt lehetek . ..- Mi a munkája? — Hétre kellene járnom, de már fél hétkor itt vagyok. Lesöpröm a bejárati lépcsőket, várom a nevelőket — nálam vannak a termek kulcsai — a gyerekeket. Az én dolgom a csengetés, telefonokat kapcsolok. feljegyzem, továbbítom az üzeneteket, fogadom az idegeneket. Amerre megyünk mindenütt ragyogó tisztaság. Bada- ri Lászlóné igazgatónő igazán nem panaszkodhat a takarítók munkájára: — Naponta ezer gyerek után tesznek rendet, valóban mintaszerűen. Jelenleg ti- zenketten takarítják az iskolát. arányosan osztottuk fel köztük az épület helyiségeit. A téli- illetve a nyári szünetben nagytakarítást végeznek, egyébként még esténként, reggelenként a szokásos napi takarítás a munkájuk. Darzsi Gáborné Tiszate- nyőről jár be takarítani naponta a ,.piros iskolába” — Megéri? — Igen. Először helyben, az óvodában takarítottam, majd a tésztaüzemben dolgoztam. Visszavágytam a gyerekek közé, azért járok be a szolnoki iskolába. Meg persze anyagilag is jobban megéri. — Sok a munkája? — Mikor mennyi. Általában nem panaszkodhatom a diákokra. Vigyáznak a tisztaságra nemigen hagynak fia- pírt, szemétbevalót a pad- ban. Most mégis kicsit bosszúsnak tűnik. Nem a gyerekekre persze, hanem mert eltörött a partfis nyele. Barta András az iskola egyik karbantartója derűs évődéssel vigasztalja, miközben máris orvosolja a fontos munkaeszköz hibáját. Bandi Bácsi — ahogy a nevelők és a diákok hívják — hivatalosan ugyan karbantartó, de valójában amolyan mindenes, ezermesterféle az iskolában. Hogy mi a munkája? Amihez csak ért. Eredeti szakmái: lakatos, fűtő, mozigépész. Karbantartó társával ketten ők zárják, illetve nyitják az iskolát, kikap- csoljákj, bekapcsolják a világítást, a fűtést, az ő rezidenciájuk az udvar, az épület előtti járda, a sportpálya, a tornaterem, felügyelik a sportrendezvényéket. dekorációt készítenek, megjavítják a szemléltető eszközök kisebb hibáit, ha szükség van rá üvegeznek. Külön kis műhelyük is van, ahol a nevelők apróbb-nagyobb megbízásainak vagy sokkal inkább kéréseinek megfelelően a lakatos-, esztergályosmunkákat is elvégzik. S persze ki máshoz fordulnának a szülők haragjától félő diákok, mint Bandi bácsihoz, ha leszakad a táska füle, leválik a cipő talpa? — Igazán szerencsések vagyunk — jegyzi meg az igazgatónő. — Hiszen csupa gyermekszerető. szolgálat- kész, az iskoláért rajongó technikai dolgozóink vannak. Szeretik, becsülik őket a pedagógusok és a diákok egyaránt. Jórészük már-már törzsgárdának számít. A szó legnemesebb értelmében pedellusok, iskolai •,mindenesek” ők. kiegészítik, segítik a munkánkat. Fizetésemeléssel. jutalmazással igyekszünk elismerni tevékenységüket. Bár azt hiszem, igazából csak akkor tudnánk megérteni, milyen fontosak ők, az iskolai nevelés-oktatásban. ha nem lennének. Tál Gizella Történelmi tény, hogy a jászok a kunokkal együtt a tatárjárás előtt jöttek be az országba. A magyarok egy egységes vad, nomád népet láttak a betelepülőkben, akik pogány szokásaik szerint éltek és csak majd száz év múlva derült ki, hogy tulajdonképpen két népnek adott hazát IV. Béla királyunk. A Zagyva—Tárná mentén letelepedett jászok azóta feloldódtak a környező magyarságban, átvették szokásaikat, nyelvüket, elfelejtették eredetüket, vándorlásaikat, mif- sem tudnak az őshazáról, rokonaikról — magyarok lettek. Nem csoda, hisz hét és fél évszázad egybe mosott itt az Alföld peremén mindent, s amit az idő elmulasztott volna, azt bepótolták a háborúk, a járványok, a kapitalista, majd a szocialista fejlődés. Megőrzött múlt És mégis, valamit megőrzött ez a nép a múltjából, mert ma se teljesen azonos környezetével. Ezt tudják magukról a jászok,' érzékelik a szomszédos települések lakói, ha okát, magyarázatát nem is találják. Szabó László 1982-ben megjelent Jászság című könyve így foglalja össze a legfrissebb kutatások eredményéit: „A mai jászsági lakosság és a beköltözött iráni eredetű, de már török elemekkel keveredett népesség között genetikus kapcsolat van. Számos család férfi — vagy nőágon leszármazottja a beköltözőknek... A XVI. század közepéig, elmagyarosodásuk ellenére is, őrizték zártságukat, a beköltözőket magukba olvasztották, honosították... A XVII. században kialakuló, egységesülő lakosság mind kulturálisan, mind vérségileg folytatása a középkori, hazánkban idegen eredetű népességnek, kultúrának”. Az előbbi munka mellett megjelent a kandidátusi értekezéseit feldolgozó Jász etnikai csoport első két kötete, melyet hamarosan követ a harmadik, 1973-ban az általa szerkesztett Jászdózsa és a palócság című könyv, valamint mintegy 40 tudományos cikk a jászokról, életükről, de idesorolható Szolnok megye Néprajzi Atlaszának szerkesztése és az Adatok Szolnok megye történetéhez könyv is. Ezek alapján méltán tekinthető Szabó László kandidátus, a Damjanich Múzeum tudományos főmunkatársa a jász múlt egyik legavatottabb ismerőjének. — Hogyan került kapcsolatba ezzel a népcsoporttal? — A Debreceni Kossuth Lajos Tudomány Egyetemről 1963-ban kerültem a szolnoki múzeumba néprajzosnak. A megyei levéltárban gazdag történeti anyagot találtam a Jászságról és a Kunságról, aminek néprajzos feldolgozása még nem történt meg. A kunsági származású Bellon Tibor kollégámmal, akivel szinte egyszerre jöttünk az egyetemről, így lényegében felosztottuk egymás között a kutatási területet. Teljesen ismeretlenként tehát, kötődések és előítéletek nélkül kezdtem a jászok kutatásához, mindössze az egyetemi évek alatt történt jánoshidai gyűjtésből volt valami képem a vidékről. A jászdózsai árvíz után én is ott voltam az újjáépítésnél és megfogott a falu archaikus jellege, a település szerkezete, az emberek mentalitása, emlékszem milyen élmény volt, hogy láttam ott parasztembert gatyaviseletben. — Azután kezembe került Fodor Ferencnek a Jászság életrajza című könyve, amit máig az egyik legkitűnőbb ilyen témájú társadalomtudományi munkának tekintek. A háború előtt megjelent Fodor-féle könyv azonban elsősorban földrajzi meghatározottságában, az ember és táj kapcsolatában vizsgálta a Jászságot, néprajzilag viszont fehér folt maradt a vidék. Kihívás volt számomra a könyv, hogy a kutatási területemen én is elérjem azt a kiemelkedő színvonalat. Egyedül Csete Balázs jász- kiséri pedagógus gyűjtött és publikált néprajzi anyagot korábban a Jászságról, ezért a rohamos életmódvaltozás is sürgette az értékmentést. — A jászokról, nevük eredetéről a múlt század eleje óta számtalan könyv, írás jelent meg. Tudományos igényű fejtegetések, hiedelmek és kiagyalt magyarázatok keringtek a köztudatban, sőt még ma is erősen él a jászíjász kapcsolat, a hitelesnek elfogadott Lehel-kürt monda. Az eredetvita a század elején lezárult, azután megjelent Fodor Ferenc összefoglaló munkája. Az ön kutatásai milyen új eredményeket hoztak ebben a témakörben? — Oroszországi publikációk alapján 1912-ben Mehich János egyértelműen bizonyította, hogy a Kaukázus mellett élő, iráni eredetű as (ászi) törzsek nevét szláv közvetítéssel vették át a magyarok. Az orosz ja hang tehát az oka a jász szó elején lévő jének. Az önállóságukat vesztett alán, jász törzsek különböző népek fennhatósága alá kerültek és így sodródott egyik törzsük a XIII. század közepén a kunokkal együtt Magyarországra. A vándorlás és a betelepedés részletei azonban ismeretlenek voltak. Néprajzi vizsgálatok több olyan következtetést eredményeztek, amelyek azóta igazolódtak is. Ősi földművelők — A kunoknak alávetett jászok már betelepedésük előtt is ismerték a földművelést, sőt a moldvai Cumá- niában (Kunországban) ők voltak a birodalom földműves fenntartói. Fodor Ferenccel ellentétben Magyarországon is éppen ez a tény határozta meg a letelepedés helyét: a Zagyva-völgy földművelésre alkalmasabb terület volt, mint a Tisza és Körösök által járt, de állattartásra jó Kunság. A magyar- országi viszonyok kedvezőbbek voltak a jászok, mint a kunok számára, és az új hazában való beilleszkedésüket az is megkönnyítette, hogy keresztényként értek ide. Ezeket a kultúrtörténeti adatokból, hiedelmek, szokások tanulmányozásából származó feltevéseket legfényesebben Selmeczi László négy- szállási ásatásai igazolták. A temetkezési szokások és a leletek a bizánci kereszténységről és a földművelés nyomairól tanúskodnak. — Mit jelentett mindez a jászok életében? — Könnyebben, gyorsabban ment a beilleszkedés, aminek további lökést adott Károly Róbert 1323-ban adott oklevele is. Keverge fiainak (vagyis a kunok) uralma alól kivett jászok ez- időtől önállóak, hasonló jogokkal, de kedvezőbb feltételekkel. A termelés és a környező magyar településekkel megindult kereskedés eredményezi a hasonulást, a beolvadást, a nyelv elvesztését is, ami a kunoknál később játszódik le. Ezek gyümölcsét a török kiűzése, majd az eladatás után 1745- ben az ősi jogok visszaváltásakor, a redemptióban találják meg. Az egykor szolgasorban érkező nép vezető szerepet kap a hármas kerületben és Jászberény lesz a székhely, telepeseikkel benépesítik a kiskunsági pusztákat, ami további gazdagodást eredményez. Természetesen ez hatással van önmaguk becsülésére, az úgynevezett jász öntudatra is. — A hódoltság idején olyan pusztulást feltételezett Fodor Ferenc a Jászságban, hogy lényegében kizárta a vérségi kapcsolatokat a betelepülők és a redemptió utáni nép között. Jelentős előrelépés az a felismerés, hogy a vidék lakossága nem veszítette el az etnikai folytonosságát, de az eredeti, ősi kultúra folytonosságát sem. Az előbbi igazolódott Hen- key Gyula Jászdózsán és Jászboldogházán végzett antropológiai vizsgálataiból. — És a nagyarányú betelepedések a XVIII. században? — A feltételezésektől eltérően itt egységes népet, kultúrát találtak, s mivel a kiváltságok hírére érkeztek, a céljuk az volt, hogy azokból részesüljenek. Ezeket pedig úgy érhették el, ha minél jobban azonosultak a helybeliekkel, átvették szokásaikat, követték életmódjukat. A török dúlás után megmaradt, illetve az elmenekült, de visszatért jászoknak így volt erejük ahhoz, hogy a szórványosan érkező betelepülőket (főleg palócokat) beolvasszák, normáikat velük elfogadtassák és így a sajátjukat tovább éltessék. — Milyen nyomai vannak ma a kulturális örökségnek? Tovább élő szokások — Szerintem ide vezethetők vissza a sorsfordulókra adott sokszor megmagyarázhatatlan válaszok: a jász buzgó katolikus és lojális, a kun protestáns és rebbelis, a szaporának tartott jászoknál ma is másképpen fest a demográfiai hullám, mint a kunoknál vagy a környezetüknél. Itt másként zajlott a téeszek szervezése, de más a közös gazdálkodás is. A táplálkozási szokások (például a tejes ételek gyakorisága), a mitikus alakok, babonás hiedelmek, azután a család fontos szerepe, a nők kevésbé alárendelt helyzete is a régi gyökerekre vezethetők vissza. A jász öntudat ma is motiváló tényező, és az se véletlen, hogy éppen a kürtöt választották jelképül a jászok, mert a rokon népüknél, a Kaukázusban maradt oszéteknél az ivókürt mindennapos használati eszköz. — öt hetet töltött néhány éve a szovjetunióbeli Észak- Oszétiában. Milyen élményekkel és feladatokkal tért haza? — Más földrajzi környezet, éghajlati viszonyok és eltérő ezeréves múltú nép fogadott. Kerestük a közösségi és kulturális élet megegyező, illetve hasonló motívumait, a szertartások gyökereit, de a rövid időbe néprajzi gyűjtés nem fért bele. Ahhoz viszont elegendő volt, hogy az ottani tör- Iténészekkel, néprajzosokkal közös kutatási területeket állapítsunk meg és módszert dolgozzunk ki. Kicseréljük eddigi eredményeinket, sőt azokat a közös kutatás érdekében kiegészítjük, átdolgozzuk. Erre azért van szükség, mert a magyar, illetve a kaukázusi környezetben készült néprajzi, történeti munkák a jász—őszét kapcsolatok tükrében más megvilágítást kapnak. Kalojev professzor az általunk ösz- szeállított vázlat alapján készít egy összefoglaló anyagot, és mi is hasonlóan a számukra. A jászok kutatásában több évtizedes szakasz következik, mely újabb bizonyítékokat adhat a folytonossághoz, úgymond a Kaukázusig visszanyúló gyökerekhez, de várható a feltevéseink módosulása, átértékelése is. A Mecsek egyik legszebb völgyében húzódik meg Zengővárkony. A kiváló kirándulási lehetőségekkel rendelkező falu két múzeumot is rejt. A nemrég megnyitott tájházban a vidék jellegzetes bútorait és nép viseletét mutatják be. Másik múzeuma pedig Ffilep Lajos, az 1970-ben elhunyt neves művészettörténész emlékszobája (képünkön) (Gárdonyi Tamás felvétele) Lukácsi Pál
