Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-31 / 26. szám
8 Irodalom» művészet 1987. JAGUÁR 31. Kiss Dénes: A gyilkos apja F&luvége Donkó László: Romantikus téli vers Ha zúg a téli vihar, a neongáz remegve gyűl, s lámpára hull gyanútlanul a hó, csillagaival... Bmsz jön, ablakfogsorán villan nikotinsárga fény, tűnik, mint téli tünemény, s hócsipke libben nyomán... Feltúrt gallérral a szél fehérlő úton elsiet, nem mond. jó estét senkinek, magában motyog, beszél... Aktatáskás vándorlegény mesés hóban megy haza, várja tündér-asszonya, — s egy végenincs ponyvaregény. Falusi arcok Szakonyi Károly: — Kije magának ez az öreg? — kérdezte Danáitól a termetes asszonyság, miután az öregembert kitessékelte a kapualjból. — A rokona? — Nem... Nem, csak elkísértem.. Az autóbuszon. .. — Az asszonyság közbevágott. — Akkor meg minek törődik vele?!... Kissé ütődött, megviselte az eset... Legyintett, aztán kinézett a kapun, Danai követte a tekintetét. Az ősz hajú öregember a járdaszélen állt, kezében a kis cekkerrel, és lehajtotta a fejét. Az asszonyság lehalkította a hangját. — Akkor nem is tudja, hogy ez az ember egy gyilkos apja... — Mit mond? — Danai azt hitte, rosszul hall. — Hát szóval... A fia gyilkos. Megölte a feleségét. No hiszen, az jó firma volt! Alighogy ide költöztek, már jártak hozzá a férfiak. Ivott is... — Miket beszél? — Nem hazudok én, kérem! — Az asszonyság csaknem kiáltva mondta. — A fia amúgy rendesnek látszott. De azután ő is inni kezdett. .. Én már akkor tudtam, hogy rossz vége lesz. Sokat veszekedtek. A férfi, az öreg fia — intett fejével a kint álló öregember felé — ki is dobta az asszonyt. De aztán visszafogadta, amikor terhes lett. — Terhes? — Hát ezt se tudja?... Most már kétéves lehet a gyerek. A lakást lezárták. Itt laktak az első emeleten. Szoba, konyha. Lássa, régi ház ez, rendes emberek laktak eddig benne. .. De aztán ez a cemende nő!... Danai nem hallgatta tovább, kiszédült a napfényre. Most mit csináljon? Az öregember ott állt a járda szélén, moccanatlanul. Ahogy szembesütött az őszi nap, vén, csonka fának látszott, amelynek levágták az ágait, de a bénult törzset otthagyták. „Gyilkos apja...!” Ismételte magában a szavakat. Micsoda kifejezés!... Most mit csináljon? Nem hagyhatja az öreget. .. Ekkor érintést érzett a vállán. Megfordult, az asszonyság állt mögötte és intett. Visszaléptek néhány métert a ház felé. Az asszony súgva mondta: — Én nem akartam rosszat, de az öreg meghibbant... — A saját fejére mutogatott. — Azóta már nem is tudom hányadszor jön, és keresi a fiát, az unokáját, mintha semmi sem történt volna. Vigyázzon ám!... Hazudik az öreg! Az ember nem is gondolná. Én már sokszor elküldtem... Danai nem hallgatta tovább, elfordult, és megindult az öregember felé. Torkában gyűrődések keletkeztek, mintha megrághatatlan, keserű falatokkal kellene megküzdenie. Nem tudta őket lenyelni. Milyen egyszerűnek látszott minden az autóbuszon!... — ...ez az idő!... Ez az idő!... Bizony az egész ország sínyli az esztendős asztályt. Csikorog a kapa, ha az ember a földbe vág, és vissza is rúg... Az ünneplőbe öltözött kis öregember a tizenkettes buszon állt. Maga elé beszélt, de mintha mindenkihez akart volna szólni. Napsütéses őszi délelőtt volt. A buszon viszonylag kevesen utaztak. Danai először azt hitte, hogy az öreg valakivel beszélget. Hiszen ismeretlen utasok ritkán beszélgetnek egymással a kék buszokon. De aztán látta, hogy a közelebb állók is inkább elhúzódnak az öregtől. Jobban megnézte hát. Az ünneplő sötét ruha ugyancsak régi lehetett már, ahogy a kalapja is, amely csöppet félrebillent a fején. A derűs arc, őszes bajusz nagyapjára emlékeztette. Egyre jobban figyelt a szelíd hangra, mert barátságosan és ízesen mondta a magáét. — .. .sokat megéltem én, tudom, mi a küszködés. Most az ország is küszködik. Jobban kéne vigyáznunk, nemcsak a termés ég ki, az ember is, ugyibár... Szavaiból Danai arra következtetett, hogy zalai vagy vasi lehet az öregember. Az utasok egyre jobban elhúzódtak tőle, attól tartva, hogy hozzájuk fordul, mert látszott az arcán, milyen szívesen keresne beszélgetőtársat. Ilyenkor a legtöbbször arra gondolunk, hogy a magában hangosan beszélő ember részeg, vagy bolond. De nem, ez az öreg nem bolond. Inkább szomorú, gondolta, és közelebb húzódott hozzá. A busz kanyarodott, az öreg furcsa fogással, görcsösen kapaszkodott, de így is csaknem elesett. Néhány csitri és kamasz hangosan fölvihogott. — Itt tessék fogni — lépett hozzá Danai. Különös volt ez a mozdulata. Végig se gondolta, mintha lábai maguktól moccantak volna. Talán azért is, mert az öregember arcáról a keresés sugárzott. Azt is mondhatná, hogy kétségbeesetten?!... Vagy észrevette volna, hogy elhúzódik mellőle mindenki, s annál inkább mondta a magáét. — Az embernek sok mindenre kell ám gondónia, nem láthatjuk, mi vár ránk... — Danai bólintott, és halkan „igent” mondott. Az öreg fölélénkült, mintha kinyílt volna a tekintete. Az előbb, amikor kinevették, mert ügyetlenül kapaszkodott, még a száját is kissé, csaknem gyerekes durcasággal összeszorította. Mintha azt akarta volna tudatni, hogy akkor azértse beszélek!... Ha titeket nem érdekel...! — Igen ... — esett ki Danáiból hangosan is a szó, bele is vörösö- dött, de ottmaradt az öreg mellett. Az ránézett, szeme fölcsillant, és folytatta, mint aki fölszabadult. Hálásan áradtak szavai. — Hát a kasza már nem nagyon kell, ott a gép! Megy az ugyibár, és vág. De pereg is a szem. Én láttam. A gép nem tudja ám, hogy az kenyér... Én már gyerekkoromban kaszáltam. No, először csak füvet, mert az aratáshoz ember köll. így mondta az apám... A busz megint kanyarodott, az öreg elveszítette az egyensúlyát. — Itt tessék fogni, itt lent —• mutatta Danai, s közben megakadályozta, hogy az öreg elessen. — No jó... Én nem buszozom annyit, csak ha a gyerekekhez gyüvök... — Persze... — De azért kiismerem ám magam! Vótam én a tűzijátékon is, szentistvánkor. Mondták, hogy az nagyon szép. Hát mintha fénylő búzakalászok lettek vóna az égen. Ha kisunokám látná... — Elhallgatott, s mintha gyanús fényecske csillant volna meg a szeme sarkában. — Hová megy a bácsi? — kérdezte kis idő után Danai, mert különös érzés tartotta az öregember mellett. —■ Hát én Soroksárra. Jól mondom? —• Biztosan. De akkor majd át kell szállni. — Mondták is az állomáson, meg a vonaton is. Dehát tudom, a boros téren... A csitrik megint vihogtak. — Boráros tér, úgy hívják. — Hát persze. A kisunokám nagyon vár ám!,.. írt is, hogy vár. Meg a fiam!... Ha tudná, mennyire várnak. Hiszen gyüvök én, ha csak lehet... Hát az a tűzijáték! Nem mondom, szép vót, de tudja — hajolt hirtelen bizalmas közeire —, eltakarja a csillagokat! — Visz- szaegyenesedett, de a szemével még hunyorított. — Igen — bólintott Danai, és a megdöbbenéstől nem is tudott többet mondani. — Ügyi, igazam van?... S megint mondta, mondta. Danai úgy tett, mint aki hallgatja. Ám inkább nagyapja vonásait kutatta emlékezetében. Mintha ő beszélt volna át szelíden és bölcsen az időn. El is határozta, hogy elkíséri az öregembert a gyerekei lakásáig. Hiszen akármennyire is mondogatja, hogy odatalál, ez nem biztos. Addig is, hadd beszéljen. A magányos öregek kenyere, megélhetése a szó, a beszélgetés. A magány szorításainak oldása. — .. .nekem azért van jó kaszám. De már csak egy kis füvet szoktam vágni a kert végiben, meg az árokparton. Hogy ne vesszen kárba. Tudja, takarékoskodni kell a kaszakővel is, nem mindig lehet kapni. De nekem az is van. Utóbb kettőt vettem. Elég lesz már egész életemre. Nem mondom, ez a derék sem igazán derék már, nem akar hajlani. Amikor meg egyenesedem, hát ropog... Danai maga is a falujában érezte magát. Nagyapjával kézenfogva ment a mezőre. Tavaszban jártak. A vetésekből foglyok röppentek föl zörgő szárnycsapásokkal. Jó volt érezni nagyapa kezét, a szeretet biztonságát. — .. .városra ment tőlünk a gyereksírás is. — Hallotta újra az öregember szavait. — Én is csak vártam, hogy a gyerekek majd visszajönnek. Vigyáztam a házra, mert már csak magamban vagyok. Az asszony előbb ment el... — Megint elfordította a fejét, kinézett a busz ablakán, de aligha látott valamit a városból, akárcsak Danai. — Hiába mondtam, majd ő marad hátra. Én maradtam.. . De csak eső lett volna!... Nem gyüt- tem volna. De az unokám is... Szóval írtak, hogy gyünnöm köti!.. Igen, írtak... Pedig nem szívesen indulok. Tudja, vannak tyúkjaim, meg nyulaim. A régi istállóban. Dógom is lenne. A házat köll folyton javítgatni, a kicsi kertet gondozni, nagy munka az nekem... Beszélek, ügyi, csak beszélek. De szólok én a tyúkokhoz is, meg a virágokhoz. Mert szép virágaim vannak a ház előtt. Az asszony is szerette a virágokat, öregségemre nekem is kellenek. Aludni nem tudok, korán fönn vagyok, aztán megyek a tyúkokhoz meg a virágokhoz. Megbeszélem velük a napot meg a tegnapot. Üjságot is olvasgatok. A szomszéd ideadja este az övét. Így. A nyugdíj kicsi, ez is számít. Én nekiadtam a méhesem maradékát, már nem bírok annyit, ö meg adja az újságot... Nehézkesen szállt le a buszról, Danai segítette. Valahogyan lezökkent. A téren ott állt a nyolcvannégyes busz. Fölszálltak. Az öregember nem akart leülni. Állt és kapaszkodott. Egyik kezével az ülés fogantyújába, a másikkal a réges-régi, kukoricacsuhéból font cekkert szorongatta. De amíg nem indult a busz, levette legalább félévszázados kalapját, és megtörölte a homlokát. Csak kissé kopaszodott, ezüst csillogásé haja pontos vonallal elválasztva simult meg a fején. ... A járdaszélen meggörnyedve állt az öregember. Danaiban összevissza kavargóit mindenféle érzés és gondolat. Az asszony szavai után tétován lépett oda hozzá. — Most hova, bácsika? — Az öreg lassan nézett föl, hirtelen talán nem is tudta, ki szólította meg. — Maga az? — Kezét az arcához emelte. — Haza, kérem. Hát haza, a falumba. Van vonat, este otthon leszek. — De csak állt tovább, fejét a nap felé fordította. — Várjon meg a bácsi, várjon! Rögtön jövök — mondta Danai, és visszasietett a házhoz. Jól sejtette, a kapuban ott állt még az asszony. — Kérem — kissé lihegett —■, nem tudja, hol van az öreg unokája? Aki írt neki... — lírt?... Nahát! Alig két éves lehet. Elvitték hivatalosan. Jártak itt mindenféle emberek. Meg a rendőrség is! Szégyen az egész háznak! — Engem az unokája érdekel! Kérem... — Mondtam, hogy nem tudom. Talán a menhelyen vagy hol... De kicsoda maga, hogy ennyit faggat? Hagyjon engem békén! — Én csak segíteni... Az asszony rikoltva közbevágott: — Megmondtam már ennek a vén bolondnak is, hogy ide hiába jön. Mert ez jön, mintha mi sem történt volna. Legalább ötször volt itt! Úgy látszik, őt is el kéne vitetni! — Megfordult és bement a házba. Danai utána indult, de az asszony már a lépcsőn csoszogott fölfelé. Most mi legyen? Félt visszamenni az öregemberhez. Bizonytalanul tipródott; majd elszégyellte magát, és kifelé indult. A járdára kilépve, szemébe csapott a fény. Először azt hitte, hogy amiatt nem látja az öreget. De aztán kapkodni kezdte a fejét jobbra-balra. Az öregember nem volt sehol... De igen! Ott megy. Futni kezdett a járdán, ám ahogy közeledett az alakhoz, látta, nem ő az. ősz hajú, de nincs rajta kalap. Megtorpant. Nézelődve ment vissza a ház elé. Ekkor tűnt föl neki, hogy mennyi öregember jár az utcán. Hosszan nézte őket. Mintha a kopott ház sötétlő torkából szólt volna valaki. Odarohant. Üres volt a kapualj. Dél lehetett. Fáradtságot érzett. Idegen volt a városrész. Merre lehet a buszmegálló? Elindult találomra. [Piszkos kis kirakat előtt állt meg. Az üveg egy öregember képét tükrözte: elválasztott ősz haj, szelíd, de tört vonások. Hirtelen hátranézett. Nem állt mögötte senki. Lassan visszafordult a kirakatüveg felé és megrázkódott. — A gyilkos apja! — Mondta a homályos tükörképnek. — Tudja, megmondom őszintén, a jó levegőn könnyebben fog az agyam, azért gondoltam a strandra, de ha nem, hát nem ... akkor legalább ebben a kerthelyiségben. Mit szól hozzá, milyen szép lombú gesztenyék! Itt igazán kellemes, hangulatos ... Nem kér maga is egy pohár sört? Én azt kérek, és néhány sós süteményt. Nincs? Mi az, hogy sosincs friss sós kifli délben? Azelőtt mindig volt! Mik,or, mikor?! Nemcsak a harmincas években! Na, hozza azt a sört, a kisasszonynak meg... mit is parancsol? — Én csak üdítőt. — Semmi mást? Hát akkor hozza! — Bizony, munka közben semmi szesz! Na, itt a könyv, a füzet, a szótár. Nézzük tehát az első leckét... — Az első lecke, a legelső magával! Ügy értem, spanyolból! A spanyol eddig valahogy kimaradt. De tanultam latint, görögöt, németet ... még annak idején. És angolul is pötyögök, hát gondoltam, jöhetne a spanyol! Jól ül ott? Eléggé az árnyékban? — Köszönöm, itt megfelel. — Nem akarna esetleg a napon? — Nem. Nos, az a módszerem, hogy együtt átvesszük az olvasmányt, aztán kipreparáljuk... — Együtt! Ez igen! Hanem maga már szépen lesült az idén. — Széplakon voltam két hétig. Tehát az első lecke ... — Ó, micsoda két hét lehetett! Jól áll magának ez a barnaság! Ehhez a szép, szőke hajához! Remek kontraszt! És ez a kis pántos ruha ... Hány éves is maga? — Huszonhárom. Az idén diplomázom. — Huszonhárom! Minek az a napszemüveg? Vegye le, az is fontos, hogy lássam a szemét, a tekintetéből is olvasni akarok, nemcsak a könyvből... Ügy! Milyen gyönyörű! Ügy értem, milyen gyönyörű lesz együtt tanulni magával! — Jó lesz nekilátni, merit letelik az óna. — ó, igen, csak szóljon rám! És tanítson! — Spanyolországba készül? — Ja, igen, talán majd egyszer. De nem az a fontos. Hanem a kommunikáció! Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy... így tartják. Milyen igaz! Növekszenek a kapcsolatteremtés esélyei. A Tanuljunk nyelveket
