Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-24 / 20. szám
8 Irodalom» művészet T.......... ........ 1 987. JANUAR 24. Trencsényi Zoltán: Kötéltánc Megremegett a keze. Ezen az estén nem először. Ennél a trükk- nél újra érezte, hogy leleplezték. Sőt, több volt ez egyszerű megérzésnél. Tudta, hogy elrontotta az eltüntetést, és a kezéből látszólag szemmivé foszló kendő sarka igencsak kilógott az ujjai közül. Reménykedett, hogy nem vették észre, de aztán belátta, hogy ez lehetetlen. „Feltűnő volt” — állapította meg magában, és gombóc költözött a gyomrába. Mosolya is inkább csak egy erőltetett fintorrá vicsorodott, és1 alig merte elkezdeni a következő trükköt. Ügy érezte magát, mint aki mezítelen. Izzadt. A nézők ezt persze tulajdoníthatták a nagy csokornyakkendő fullasztó fojtogatásának, meg a frakk — mindent rejtő, tehát nélkülözhetetlen — felöltőjének is. A kártyák eléggé határozatlanul nyíltak szét, a terítés sem lett valami egyenletes. Már a keze is nyirkos volt. „Na még egyszer ...” Görcsösen markolászta a kártyacsomagot, és arra gondolt, hogy vajon mi az oka ennek a szörnyű bizonytalanságnak, kínzó határozatlanságnak. „Magasságos ég, hiszen semmivel sem gyakoriok kevesebbet, mint máskor...” Második nekifutásra már szebb lett a terítés, azitán az egykezes keverés is viszonylag flottul sikerült ... Megnyugodva szusszant, és még a mosolya is őszintébbnek tűnt. De a nyugtalansága csak nem akart szűnni. Bár hitte, hinni akarta, hogy átlendült a holtponton, de semmi garancia nem volt arra, hogy több gikszer nem csúszik be. Márpedig tudta, hogy egy bűvésznek csak egyszer kell eljátszania a „becstelenségét” és vége. Mindennek lőttek. Oda a művészi rang, kárbavész a sokéves gyakorlás, többé nem lesz hitele. A kártyadobásokat hibátlanul mutatta be, ez mintha kezdte volna visszaadni az önbizalmát, de valahol a gyomrában még mindig ott motoszkált az iménti rémes két-három perc. A „chicagói golyók” gyönyörűen sokasodtak, majd tűntek el szétnyitott ujjai között, és mégis . . . „Kötéltánc” gondolta. „Sőt, rosz- szabb, mint a kötéltánc, mert a kötéltáncos mutatványának, áhítja a sikerét a néző, de a bűvész produkciójánál mindenki a hibára vár...” Sietve meglazította az ingét. Bámulta magát a tükörben. Vékony, fekete bajusza állt utat az arcáról csörgő verejtéknek. Közelhajolt a képmásához, és fürkész tekintettel vizslatta saját arcát. — Művész úr, a taxi... — nyitott az öltözőbe a portás. Hátrafordult, és fáradt, meggyötört tekintettel nézte a portást. — Küldje el — mondta nagysokára —, ma este inkább gyalog megyek haza, szükségem van a levegőre. Köszönöm ... Homlokát ráncolva ballagott át a parkon. Az első fellépése járt az eszében. A diáktársak csodálták magabiztosságát, varázslónak becézték. Aztán a tükör előtt töltött délelőttök, az unalomig ismételt ujjgyakorlatok... az estéről estére felcsattanó taps... a szájtáti nézők, az elismerő tekintetek . .. A hídon fújt a szél. Megállt. Jól esett a hűs levegő. Csend volt, a némaságot a koffer csobbanása törte meg. A korlátra könyökölt, és nézte a vízen úszó fekete koffert, amely a placcsanás után kinyílt, és a sodrás sebesen söpörte k> belőle a kártyákat, színes kendőket, golyókat, bűvészbotokat, művirágokat... Nagyot szusz- szánt. Arcát a szélbe tartotta, és érezte, gyomrából végképp eltűnt az a pici gonosz, fojtogató gombóc. Irodalmi oldalpárunkon Meggyes László rajzai Palotai Boris: Háztartási napló Últkoriban édesanyám, aki nemcsak a családfő szerepét tölti be nálunk, hanem háztartásunk teljhatalmú minisztere is, néhány hétre elutazott. Elutazása előtti napon átadta nekem a háztartáspénzt. — Aztán ügyesen gazdálkodj! Oszd be szépen ... nem könnyel- műsködni! Megígértem, hogy nem könnyel- műsködöm, a száraz zsemlét elteszem prézlinek, s a maradék húsból fasírtot csinálok. Nem fog szégyent vallani velem! Mindent el fogok követni, hogy meg legyen elégedve. — Jól van — bólintott anyám, és kezembe nyomott egy kék fedelű füzetet. — Ez a háztartási napló. Ebbe szoktam beírni a kiadásaimat. Jó, ha az ember tudja, mire megy el a pénze. — És reménykedve rám nézett, én meg úgy viszonoztam a pillantását, mint aki kész vállalni a háztartás vezetésével járó megpróbáltatásokat, attól sem riadva vissza, ha regényírás közben nyolcféle tételt kell bejegyezni a kék fedelű füzetbe. Anyám elutazott, s én szorgalmasan vezettem a háztartást. Olykor kénytelen voltam hősöm fejlődését megakasztani, mert sehogy se jutott eszembe, mire adtam ki tizennyolc forintot. De ez csak használt a regénynek. Lelkiismeretesen vezettem a háztartási naplót. Azaz . .. bevallom gyengeségemet. Minden tételnél néhány forinttal kevesebbet írtam be, hogy kivívjam anyám elismerését. Előre elképzeltem, hogyan derül fel az arca, ha látja, milyen ügyesen gazdálkodtam. „Ilyen kevésből jöttél ki?” kérdi majd, s én szerényen válaszolok: „Hát... igyekeztem, igyekeztem...” Éjszaka rájöttem — akkor jutnak a legjobb dolgok az ember eszébe —, hogy ennél butább dolgot nem találhattam volna ki. Ha kevesebbet költők, mint édesanyám, nyilván azt fogja hinni, hogy ő gazdálkodik rosszul, s nem nyugszik, amíg alaposan le nem faragja a kiadásokat. Alig vártam a reggelt, hogy átkorrigáljam a könyvelést. Ez nem ment persze könnyen. A számolás sohasem volt erős oldalam. Az átszámolás meg éppen nem. A papír is kilyukadt, mert a tételeket kénytelen voltam nyállaí fellazítani. Ebbéli tevékenységem közben lepett meg a fiam, aki végül ás befejezte helyettem a korrigálás felelősségteljes munkáját. Majd lapozgatni kezdett a kék fedelű füzetben, s a szemöldöke egyre feljebb szaladt a csodálkozástól. — Nem értem! — mondta, s a füzet teleírt lapjára bökött. — Te érted? Nem, én sem értettem ... Anyám tételei között a következő kiadások szerepeltek, a marhafelsál és a zöldborsó közé ékelve: Péternek csokoládé tizenegy forint ötven fillér. Majd a következő hónapban a tejföl és a túró közé csúsztatva: Péternek csokoládé, kilenc forint nyolcvan fillér. És a vasárnapi kiadásoknál ismét: Pétternek csokoládé, huszonegy forint. Péter, őszintén szólva, régen kinőtt már a csokoládé-korszakból. Ha étellel akarnám megjelölni korát, azt mondanám, éppen belépett a káposztáscvekedli-korszak- ba. Mit jelentenek ezek a titokzatos csokoládé-kiadások? Hiába törtük a fejünket, nem tudtunk rájönni. Türelmetlenül vártuk anyám érkezését. Átesve a viszontlátás örömein, anyám átböngészte a háztartási naplót, s csak eny- nyit jegyzett meg: na, egész jól ment. Nyilván azért fukarkodott a dicsérettel, hogy el ne bízzam magam. Szerencsére a korrigált tételek elkerülték figyelmét. Ezek után Péter elérkezettnek látta az időt, hogy megkérdezze: — Mondd, nagymama, mikor vettél te nekem csokoládét? — Mit? — komorodott el anyám arca. — Csokoládét — mondta Péter, és visszalapozott a füzetben, sorra mutogatva a csokoládé-kiadásokat. Anyám elpirult. — Ez csak olyan ... — dadogta, nagyot nyelt, és minden erejét összegyűjtve bökte ki ... — Sehogyan sem jött ki, mire ment el a pénz. —■ De hát neked senkivel sem kell elszámolni. Magadnak könyvelsz! — mondtam nevetve, de anyám szigorúan rám szólt: — Mindegy! Rendnek muszáj lenni! Simor András: Az ember fiáról Az ember fia óvodás gyerekként széttiporja a csigabiga házát és megöli a törött lábú mókust, iskolás korában indiánokat lövöldöz vízipisztolyával, mintha farmernak készülne Budapesten csillagsávos trikóban, azután rettegni kezd, hogy elpusztítja a neutronbomba, és gyűlöli a bankrablókat, a gépeltérítőket, a gerillákat, mialatt kisfia széttiporja a csigabiga házát és megöli a törött lábú mókust. Farkas Árpád: Balladácska Havasi szép, fehér alkony, szürkülődő gyermekasszony szoknyáján kuporgó csibe-csillagok. Felsüt a hold, átvilágít kicsi ingén, idelátszik: kilenc gyémánt veseköve felragyog. ]óbbra hajlik: kökényágra. Balra hajlik: zuhanásba, temető a férfi ágya már neki. ö szüli a csillagokat, makk héjából bölcsőt farag, s rengeti. Érte esők esedeznek, lombos erdők fenyvesednek, nincsen álma, nincs hazája, csak ez a kis balladácska. Horváth Péter: Egy kis realizmus---------- Az öregember nem akart • meghalni. Jobb karját maga alá temetve, has....... mánt feküdt a kövön, f elsőteste a fürdőszobában, lába az előszobában. A botja odább hevert, nem érte el, pedig a kampós végével sikerült volna magához húznia a partvist, a partvisnyéllel megzörgetni az előszobaajtót. A házmesternének kulcsa van az alsó és a fölső zárhoz is, de magától csak délben jön, az ebéddel. Hacsak, gondolta rémülten az öregember, rá nem fordítottam a right éjszakára. Próbálta a fejét megmozdítani. A tócsa, a szappan és a görbe végű bot alkotta tájkép lassan elfordult borostás arca elől. Pillantása feljebb siklott a fürdőszoba salétromos falán. Már látta a szögről lelógó nyirkos törülközőjét, a fregoli falikampóját a ráhurkolt, vásott kötéllel, végre feltűnt fölötte a tavalyi beázás penészlő foltja is, amelynek nagy- magyarországnyi területe tavasz- szal a trianoni határokig zsugorodott, s most mintha egyetlen éjszaka alatt még kisebbre húzódott volna össze. No nézd csak, gondolta az öregember, hát a haza is elfogy, nem csak az idő? A Központi Sajtószolgálat 1986. évi riovellapályázatának III. díjas alkotása. Mély lélegzetet vett, majd maradék erejét összeszedve a hátára hengeredett. Medencecsontjába si- koltva hasított a fájdalom. A falióra kondulására tért ismét magához. Az óra tízet ütött. Az öregember sápadt, beesett halántékán csörgött a verejték. A hálóinge lucsogott az izzadtságtól. Két óra még, gondolta, és jön a vén kurva az ebéddel. Két óra, nem sok az. Mint egy mozielőadás. Egy jó kis film Greta Garbóval, vagy azzal a másikkal, hogyan is hívták? Hirtelen eszébe jutott a rigli, de hiába próbálkozott, már a fejét se tudta megemelni. Lehunyta a szemét, megkezdődött a mozi előadás. Két kiöregedett artista kerekezett be a vászon elé ócska egykerekűjén, zsonglőrkarikákat haji- gáltak, egymásnak és tüzes buzogányokat. Azután csillogó, flitte- res manézsruhában maga Greta Garbó lépett a színre. Tüzet nyelt. Az artistaszám után az öregember kiment az előcsarnokba, elropogtatni egy sósperecet. A híradó nem érdekelte. A pénztár üvegkalitkájában & kisasszony a körmét reszelte. Egyszercsak szétnyílt egy vastag, súlyos kárpit, az artisták léptek ki mögüle utcai ruhában, két oldalról Greta Garbóba karolva. A nő kihívóan az öregemberre nevetett. Az tűnődve, zavarodottan nézett utána. Mire visszatért a sötét nézőtérre, már pergett a film. A fekete-fehéren viliódzó képsorok láttán az öregembernek bizonytalan érzése támadt, mintha már látta volna valamikor a darabot. A címe nem jutott eszébe. Ismerősnek tűnt a gyerekszereplő, aki az apjától kapott flóbert puskával patkányokra vadászott a lisztraktárban. A következő jelenetre, amelyben a kölyök az apjától elcsent vasutastárcsával elindított egy napfényben veszteglő tehervonatot, nem emlékezett. Lehet, hogy mégse ezt a sztorit látta? Mindenesetre valami nagyon hasonlót. Fordult e kép, a kamasszá serdült főhőst fekete neccharisnyás, fonnyatag nőcske tanította a szerelemre. Különös, de az egész jelenetből csak a rézágy támlájára dobott fekete harisnyakötőre emlékezett, meg valami dohos, nehéz szagra. Még most is érzi. Bolondság. Talán a mozi olajos padlójának van ilyen nehéz szaga. No, tessék! Most meg az a jelenet a ilódoktorral! Nem tudnak ezek valami újat kitalálni? A rendező, talán hogy fordulatosabbá tegye a vékonyan csordogáló, unalmas történetet, háborút eszelt ki. Ostoba fordulat, elégedetlenkedett a nézőtéren az öregember, láttunk már ilyet. Mint ahogyan ismerte valahonnét azt a jávorbajuszos tisztviselőt is, aki a háború után átvette a kamaszfiú szerepét, s abban is biztos volt, hogy járt már azokon a helyeken, amelyek felvillantak a vásznon. Az a cukrászda. A folyópart azzal a nővel. A lóvasút. Az ellenszenves tanácsos úr a cvikkerével, a rosszindulatú irodafőnök, aki nem hagyta a jávor- bajuszost érvényesülni. Lejáratott sémák, papírfigurák, lagymatag fordulatok, házasság, tüdőembóliában elpusztuló gyerek, újabb háború, az összeomló házak mint a rossz makettek, és az a légópince is! Hát ezek nem tudnak kitalálni semmi eredetit, semmi meséset? Az öregember unta a filmet, de arra gondolt, ha már fizetett a jegyért, megvárja, mi lesz a vége. Mint a rossz trükkfelvételeken, hipp-hopp kiemelkedtek a folyóból a lebombázott hidak, felegyenesedtek a leomlott házfalak, ám a történet lúdtalpas főhőse mindM
