Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-20 / 16. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. JANUAR 20. A baljós prognózisok ellenére Bánhalmán, tóti estén Jó évet zárt az idegenforgalom Nöklub, tiszteletbeli férfitagokkal A világ turizmusát — amely a második legnagyobb iparággá nőtte ki magát — az elmúlt évben sok minden megzavarta. A repülőgéprablások, a terrorcselekmények mérsékelték az utazási kedvet, és otthonmaradásra késztetett sokakat a tavasz- szal fellángolt sugárhisztéria is. A dollár árfolyama 1986- ban minden korábbi negatív rekordot megdöntve mélypontra zuhant, minek következtében az egyébként sokat utazó amerikaiaknak megdrágult Európa. Távolmaradásuk érzékenyen érintett olyan turisztikai nagyhatalmakat, amilyen Ausztria, Olaszország vagy Spanyolország: látogatottságuk, bevételük csökkent. Mindezek a hatások természetesen Magyarországot is érintették, s mégis mindennek ellenére mi kifejezetten jó turisztikai évet zárhatA hetvenes évek derekánvégén különösen sokan keresték fel Magyarországot, de különösen kevés pénzt költöttek. A beutazók nagy tömege túlterhelte a turizmus viszonylag fejletlen infrastruktúráját; a közműveket, a kempingeket, a szállodákat, a strandokat, az üzleteket; rontotta a Balaton vízminőségét. A turisták alacsony pénzköltési hajlandósága egyebek között abból is fakadt, hogy alig volt mire költeni: szegényes volt a programajánlat, kevés Volt a lehetőség a sportolásra, a szórakozásra. Mindezt felismerve hirdette meg a kormányzat a minőségi turizmus programját. S nemcsak meghirdette, hanem — nagyrészt — valóra is váltotta. Az akkor, a hetvenes évek végén kezdeményezett lépések gyümölcsei nagyjából mostanra értek be. Mint emlékezetes, nagyösszegű idegenforgalmi célhitelt vettünk fel, amiből szállodák sora, több sportpálya, szórakoztató centrum, De kezdett divatba jönni Magyarország úgy is, mint az incentive túrák egyik célpontja. Jelentős multinacitunk. Bár az egész esztendőt felölelő statisztikák még nem készültek el, tizenegy nőnap adatai, és a tizenket- ledikre vonatkozó becslések alapján állítható, hogy tavaly mintegy 16 millión érkeztek az országba — közülük négymillióan turistaként — lényegesen több pénzt költöttek hazánkban, mint 1985-ben. így a turizmusból származó bevételek — mind a rubel, mind a dollár elszá- molásúak — számottevően növekedtek. Ha csupán a negatív tényezők egy részét sikerül ellensúlyoznunk, akkor legjobb esetben is csak megőrizzük korábbi pozícióinkat a világ turizmusában. Ám ennél lényegesen több történt: helyzetünk javult. S ezt már más, további körülmények magyarázzák, amelyek a korábbi tnúitban gyökereznek. határátkelőhely épült. Az új, magas színvonalú szállodák, új, a korábbinál fizetőképesebb vendégkört vonzottak, amely szívesen látogatja a játékkaszinókat, a teniszpályákat, az éjszakai mulatókat. Ez a vendégkör természeteden a sokszorosát költi, mint az, amelyik a túlzsúfolt balalonparti kempingekbe szorult. Nemrégiben megépült és megnyílt a Budapest Kongresszusi Központ, és részben ennek köszönhetően alaposan felélénkült a kongresz- szusi turizmus. Tudnivaló, hogy a nemzetközi tanácskozások résztvevői a legkölle- kezőbb vendégek; a megbeszélések előtt és után szívesen vesznek részt a legkülönfélébb programokon. S a múlt évben több tucatnyi jelentős nemzetközi találkozónak adhatott otthont Magyarország; talán elég a rakkumtó orvosok, a Nemzetközi Szállodaszövetség budapesti kongresszusára, vagy a kempingezők debreceni világtalálkozójára emlékeztetni. onális cégek, és kevésbé jelentős nemzeti vállalatok hozták dolgozóikat jutalom- utazásra hazánkba. Az ilyen kirándulások szintén viszonylag gazdag forrásai a konvertibilis devizabevételnek is. A jelek szerint tehát igencsak érdemes volt az idegen- forgalomba tekintélyes summákat befektetni; a dollárban számolt bevételeink tavaly 20—22 százalékkal múlták felül az 1985. évit. Ehhez hozzá kell fűzni, hogy a turisták fogadásával, kiszolgálásával gazdaságosabban jutunk konvertibilis bevételekhez, mint általában az áruexporttal. De aránytalan képet festenénk a Magyarországra irányuló turizmusról, ha —a siker magyarázataként — csak az eredményeket sorolnánk. Különösen a szakembereknek kell felfigyelniük arra, hogy az egyik legfontosabb külső országból, az NSZK- ból tavaly kevesebben utaztak hozzánk. Azután arról sem szabad megfeledkezni, hogy az utazási irodák külföldre ajánlott árai nem voltak mindig arányban a nyújtott szolgáltatásokkal. Nem minden vendégünk lehetett elégedett a kiszolgálás módjával, legalábbis az alkalmazott árakhoz képest. Végre nagyobb lendületet vett és új formákat öltött hazánkban az idegenforgalmi szakemberek képzése. További teendők Az sem kifejezetten kedvező számunkra, hogy a mintegy 16 millió beutazó közül csupán 4 millió volt az igazi turista, aki nemcsak átutazott országunkon, nemcsak néhány órára ruccant át a szomszédból. Bár — minden ellenkező híreszteléssel szemben — hasznot hajt a bevásárló turizmus is, példának okáért jobb áron kel el az a hús, amelyet az ebédre átránduló fogyaszt el a soproni vendéglőben, mint amelyet exportálunk. Mindennek, s több más, itt fel nem sorolt negatív tényező ellenére egyértelmű, hogy 1986 jó éve volt a magyar idegenforgalomnak, amit ezúttal kevés európai ország mondhat el magáról. Megerősítette azt a meggyőződés, hogy a turizmus olyan ágazata a magyar gazdaságnak, amelybe érdemes tekintélyes összegeket beruházni. G. Zs. Minőségi turizmus Az export válfaja FÜSTÖLGŐK MAGAMBAN árazás alatt” Lehettem vagy hét-nyolcéves, amikor nagyapám egy metszőollóval a kezében elémállt. Bejártaim a boltokat, meg a piacot is, nincs kosár. Jön a gyümölcs szezon, és nincs kosár. Pénzelhetnénk egy kicsit, te gyerek, mondta, és már neki is indult. Én utána. Egész nap szedtük a fűzfavesz- szőt a TSsza-partján. Nagyapám azután három nap, három éjjel szinte megszakítás nélkül kötötte, fonta a „tiz kilós” kézikosarakat, majd megpakolta a biciklijét: gyerünk, fiam, ne hogy valaki megelőzzön. Klein bácsi a boltos egy pengő hatvanat ígért a kosár darabjáért. Nem lehetne egynyolcvanat, Klein úr, kérte nagyapáim. Nem bizony, öregem, felelte Klein úr, én adom egy pengőnyolcvanért, húsz fillér az én hasznom. Jól van, mondta nagyapám, Klein úr meg ráírta egy pakundekli papírra, hogy kosár : 1,80 P. Akkor még így volt, kapkodás volt az élet. Most már sokkal akkurátusabb az üzleti világ. Neki vágtam szombaton a városnak, ■hogy kiszabadítom a kocsim a hó fogságából. Mi kell ehhez? Először is egy lapát. Mentem a legközelebbi boltba, a szolnoki Kertészek boltjába. Már messziről ■láttam, ott a kirakatban az én „műszerem” a hólapát. De mit ad isten, rajta egy cédula: „Hólapát, árazás alatt". Be se mentem az üzletbe, nem volt lelkem a bonyolult folyamatot megzavarni. Mert nem egyszerű az ilyesmi, az bizonyos. Feltételezem, mielőtt kimondaná valamiféle 'bizottság a verdiktet, hogy az a lapát eny- nyi, meg ennyi forint, nyilván egyeztetni kell sok mindent: a műszaki tervet a valósággal, az előkalkulációt, az útókalkulá- cióval, — közben persze előre nem látott problémák is felléphetnek. Ezek lehetnek objektívek és szubjektivek, — tehát emberi tényezők. Esetleg valamelyik érdekvédelmi szerv — persze a hómunkások nevében — vétóval él, hogy magas a lapátnyél tenyérfeltörési hányadosa. Környezetvédelmi szempontok is adódhatnak: a lapát éle felsértheti az útburkolatot. Meg kell fontolni esetlegesen az arra hivatott testületnek, hogy az új hóla- pátkonstrukció illik-e a városképhez, stb, stb. A fenti szempontok természetesen befolyásolhatják a lapát árát. Ej, mindegy kerül, amibe kerül, én megveszem, gondoltam, de hamar beláttam, ez a türelmetlenség nem méltó egy jó állampolgárhoz! Hiszen a különböző ármegállapító szakbizottságok jelentése csak ezután kerül felsőbb testületek elé, ahol majd döntés születik; hány forint lesz a lapát. De az is lehet, hogy ezt a szerszámot nem is erre a télre szánták, hanem a nálunk oly messzire mutató piackutatás rendelte meg a következő hószezonra. Elhatároztam, ha ez így van, kérvényt nyújtok be az illetékesekhez, hogy a rendkívüli hóhelyzetre való tekintettel akár a jövő évi hólapát kontingens terhére is mielőbb árazzák be az új árut. Közben persze azért voltak kételyeim önmagámmal szemben: szabad-e nekem a képzetlen vevőnek ilyen mélységekig beavatkoznom az ipar és a kereskedelem dolgaiba. Ezen aztán addigtipródtam, tépelődtem, hogy közben szinte elolvadt a hó. Ekkor meg már a lelkiismeretfurdalás gyötört: mi lesz azzal a szegény boltossal, akinek a nyakán maradta sok hólapát? Nem szolidáris tőlem, hogy a fáradságos munkával esetleg már beárazott hólapátot nem veszem meg, csak azért, mert nincs hó! De segítő jószándékom bizonyítja, hogy támadt egy ötletem: mentsük, ami menthető! A hólapát amúgy is vékonyka nyelét jól felhasználhatják lepkefogó készítéséhez. De igyekezni kell ám az árazással, nehogy leessen a jövő januári hó, mert akkor meg nincs lepke... — ti — Házi feladat a kézimunkázda Tizenhét évvel ezelőtt Bánhalmán néhány asszony összeült, és térítőkét varro- gatva, himezgetve addig-ad- dig beszélgettek, szervezkedtek, amíg megalakult a nőklub. A Közép-Tiszai Állami Gazdaság kétszintes művelődési háza ad otthont, minden hétfőn este a beszélgető, tervezgető asszonyoknak; s anyagilag is támogatja a klubot. A kis közösség 1971- ben felvette Tyereskova nevét. — Mi is „repülni” szerettünk volna, olyan lelkesen fogtunk a munkához — mesélte Kántor Józsefné, a klub vezetője. — Ha mindenki összejön harmincötén, vagyunk, de most a nagy hideg miatt kevesen merészkednek ki a szobából. Falun a szél is metszőbb. — Én még az idén szinte ki se mozdultam otthonról — mondta Zabolai Imréné. — Ide mindig eljövök, mert jó a társaság, a hangulat. Énekelünk, /verseket mondunk, összeállítjuk a programunkat néhány hétre élőidé,) jhiegbeszéljük a terveket, s beírjuk a naplóba. Vaskos füzetben sofakoznak a gondosan irt beszámolók, fényképek, újságkivágások. Amíg lapozgattam, Borra érkeztek az asszonyok a terembe. Az asztalokon színes térítők, amelyeket ők maguk hímeztek, a sarokban üde zöld, ápolt növények. — Attól félek, hogy lassan elöregszik a társaságunk — mondta Kota Károlyné, aki mint alapítótag, a legrégebben jár ide. — Kevés a fiatal, talán nekik más az ízlésük... A családokból inkább a nagymamák jönnek, s a gazdaság idősebb dolgozói. Pedig mozgalmas az életünk, mint egy melegszívű, nagy családé! Tavaly orvosokat, színészeket, költőket láttunk vendégül: Huh Istvánnal, Soós Zoltánnal is beszélgettünk. — Több napos kirándulásokat szerveztünk — szólt közbe Kántor Józsefné. — Sőt, tavaly jártunk először külföldön közösen. Három napot töltöttünk Csehszlovákiában ! Irodalmi összeállításokat készítettünk ünnepélyes alkalmakra, s felléptünk már Kenderesen, Taskonyban is. Kézimunkakiállításainkra büszkék vagyunk. A hímzés, a kötés, a horgolás állandó „házi feladat”, a saját munkáinkból évente kétszer rendezünk kiállítást. Négy éve Budapestre is elhívtak bennünket vele, a Munkásmozgalmi Múzeumba. Közben betoppant Czudar Tibor, a művelődési ház igazgatója, és Apostol Imre, aki nyugdíjas, de ötleteit, véleményét mindig szívesen fogadják. A gazdaság igazgatója, a nagyüzem párttitkára és az autóbuszvezető mellett ők a nőklub tiszteletbeli férfi tagjai. Kezdődhetett a januári-februári tervek megbeszélése, összeállítása. — Betegeink vannak-e? A héten meg kell látogatni őket. Két hét múlva a körzeti orvosunk vállalta, hogy tart előadást. Január végén pótszilveszter lesz. Ha marad ez a hagy hó, szánkóval megyünk ... A jövő hétre tervezett teadélutánt halasz- szuk el későbbre az idő miatt — sorolta máris a klubvezető. — Tavasszal, ha kinyílik az idő, megint vállalhatunk pénzért meszelést. Hová menjünk kirándulni? — A Nyírségbe — javasolta Kota Károlyné. — Nőnapkor pedig felmehetnénk Pestre busszal: moziba, színházba. — Jó ötlet! — helyeselt Czudar Tibor. — Ezt már el is kezdjük szervezni. — Látja, így készülnek a programjaink — vont félre Apostol Imre. — Mindenkit erős szálak fűznek ehhez a kis közösséghez. Színvonalas műsorokat készítünk, és a munkából mindenki kiveszi a részét, elmondja a véleményét. Ez elsősorban nekünk nagy élmény, de ha mások is látják példánkat, bárkinek az lehet. — körmendi — Fotó: Mészáros Nem lett áprilisi tréfa a házasság Tizenegy gyerek a Kenyeres családban Kocsis Aranka és Kenyeres Miklós a hetvenes évek elején egy áprilisi napon tartotta Szolnokon az esküvőjét. Kapcsolatuk még a Varga Katalin Gimnáziumban kezdődött, és noha négy év együttjárás után döntöttek így: az ismerőseik közül nem is egy akadt, aki legyintett; aligha ígérkezik tartósnak ez a házasság. Tizenéves a menyasszony, valamivel több a vőlegény, gyerekek még mindketten. Ennek már lassan tizenöt éve, és azóta a Kenyeres családba tizenegy gyerek érkezett! Akarták a sok apróságot, így tervezték az életüket, és ami nem változott: ma is nagyon szeretik egymást. Miközben a Széchenyi lakótelepi otthonukban pergetjük vissza közös életük lapjait, Aranka asszony számol. Elsőnek érkezett ’72- ben Mónika, őt követte két év múlva Kati, újabb esztendő elteltével Judit, ’78-ban Zsuzsa és ’80-ban Erika. Erre bizony a Volán-diszpécser férj kissé elszontyolodott: öt lány egy családban, egymás után, szóval a jóból is megárt a sok. Szerencsére, a hatodik ’81-ben fiú lett, ő rögtön az apja nevét kapta. Öt követte Gábor, majd az ikrek Tamás és Attila, ’85-ben Anikó, és alig négy hónapja Róbert, aki természetesen a család kedvence. Sajnos, ezekről a meghitt, téli estékről most a férj hiányzik, január elején befeküdt a kórházba, hamarosan Pestre szállítják, mivel súlyos operáció, szívbillentyű-csere vár rá. Ezt a távollétet érzik a gyerekek is: nyugtalanabbak, mozgékonyabbak, hiszen nagyon hiányzik az apa. Aranka „befogja” őket, mivel még így sem könnyű egy ekkora család élete. Naponta nyolc liter tej, fél k.iló párizsi fogy el, ha tojást esznek, abból is huszonegynél kezdődik a „norma”. Éppen ezért, naponta kétszer is főz, ez olcsóbb, meg kiadósabb is. Négyszobás, kedvesen berendezett otthonukban egy szoba a felnőtteké, egy a legkisebbeké, kettő pedig Aranka szavaival élve: a dühöngő. Az azért rejtély maradt előttem, miből is élnek, hiszen jelenleg a havi bevételük 13—14 ezer forint körüli, a 2 ezer 800 forint nevelési segéllyel együtt. Ebből ötezer a rezsi: lakástörlesztés, gáz és villanyszámla, fenntartási költség. Kenye- resné pedig nem szeret segélyt kérni, így azután nem is nagyon kap. Tavaly őszszel öt gyerek ment iskolába, erre a Volántól kaptak ezer forintot. Két éve karácsonyra a tanács is küldött nekik, de most elfeledkeztek róluk. Sőt a gyerekek napi 8 forint 50-et fizetnek a napköziért szeptember óta. Amikor 7 gyerekük volt, a tanácsi lakásra benyújtott kérelmük,et is elutasították, mondván, sok a kereset. Ezt követően a hivatal embere tudtukra adta; aki ennyi gyereket vállal, ne az államtól várja felnevelésüket. Azóta köszöni, de nem kér segítséget, hiába ír róla a sajtó, beszél a televízió. Felnevelik ők intelem, kioktatás nélikjil is a kicsiket, biztos, hogy nem csapják a vakvilágba őket. Igaz, most az operáció előtt a mindennapokra jutó forint is szű- kebb, noha mindez a családtagjainak ruházatán, megjelenésén nem látszik. Reménykednek és várják visz- sza az édesapát. Az sem baj, ha hónapok múlva, csak jöjjön és játsszon velük, hiszen most még az sincsen, aéyvel esténként a szőnyegen birkózhatnának ... D. Szabó Miklós Együtt a család, csak Miklós, az édesapa hiányzik. A kép sarkában Katalin, akit éppen esti röplabdaedzése után kaptunk lencsevégre (Fotó: Nagy Zsolt) Készül a „munkaterv"
