Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
Irodalom, művészet (■■liHt sms 9 Pinczósi Judit: Tánc az éveken Szemedben fények ha táncra kelsz szememben fények ha átölelsz nevetnek rajtunk a csillagok: párduc és tigris együtt forog. Fogak és karmok szórják a fényt - rácsokat vertek az évek körénk de csókkal óvjuk, ahogy lehet és tisztogatjuk a ketrecet. Ha messze futnál, sírnék megint ha messze futnék, várnál megint de rácsra fűztük az életet - megtartalak s elvesztelek. Albrecht Altdorfer: Szent család a kútnál — fametszet (1514—15) Albrecht Dürer; Apokalipszis lovasok — fametszet (1498) Simor András: A dolgok neve „Homok — mondom neki — az meg szemüveg", mintha tudnám a dolgok nevét, pedig a dolgokat egyre bonyolultabb nevükön nevezni, a dolgok neve elbújik előlünk a fűben, odébbmászik valami bogárral, e változatlan nevű lényekkel, melyeknek nevét 6 tőlem tanulja most, mialatt rámutat dolgokra, miket én nem ismerek, neveket mond, miket nem értek. Arról van szó, ideje volna elkezdenem megtanulni tőle, mi micsoda, és megpróbálnom mégis, megint, mindazonáltal nevükön nevezni a dolgokat. Szenti Ernő: Ne hidd i Az arányaiban eltalált hiányérzet Célba juttatta versemet Ott hol egyszerre lépnek az évszakok Elsőnek adják oda mellüket a felhők Kisded esőknek Ott hol véletlent vétenek a törvények Ne hidd hogy folt esett A valóság becsületén Irodalmi oldalpárunk Illusztrációit a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből válogattuk. elég rosszak voltak a viszonyok ebben az országban. Bármily szigorúan büntették például a zsebbe rakást, nem lehetett eléggé vigyázni a villamoson vagy az utcán, mihelyt egy kis tolongás támadt, a tisztességes ember azon vette észre magát, hogy pénztárcát, zsebórát vagy más értéktárgyat csempészett zsebébe valami ismeretlen tettes, aki sürgősen meglépett. Pályaudvarokon mindenütt ott függött az „Óvakodjunk a zsebbe- rakóktól” feliratú tábla — a tetten ért „titkos ajándékozót” lefülelte a rendőrség és szigorúan elítélte, nemcsak a becsempészett tárgyat juttatva vissza hozzá, de magas összegű pénz elfogadására is kényszerítve — az elrettentő példáknak mégse volt meg a kellő hatása. Napirenden voltak a kasszatömések is — leggondosabban elzárt pénztárt is kifúrtak a ravasz betörők, hogy telerakják pénzzel és értékpapírokkal, sokszor revolverrel kikényszerítették a meglepett pénztárost, hogy nyissa ki páncél- szekrényét és rakja be a merénylő egész vagyonát. Idegen ország lakója gyakran tanúja lehetett az utcán ilyen jeleneteknek: didergő koldus könyörög a sarkon, hogy fogadják el tőle a kinyújtott kezében remegő fillért. De ilyesmi csak percekig tartott, mert rögtön akadt egy bun- dás férfi, aki meglátván a koldust, gyorsan elszaladt, hogy vissza ne kapja — rendesen persze csak a következő sarokig ért el, mert ott egy másik úr,, látván, hogy nincs kabátja, nekiesett, és erőszakkal húzta rá a magáét. A dolgok, a hét közepe felé, kezdtek elfajulni. Senki se lehetett nyugodt, miután egész napját azzal töltötte, hogy minden értékét és tulajdonát keservesen szétosztogassa, hogy aztán este holtfáradtan hazaérve, üresnek vélt lakását teletömve ne találja odahordott és becsempészett ajándékokkal. A költő is alaposan megbukott a „fenyőfáról és pálmáról” írt érzékeny dalával — a fenyőfa ugyanis nem dider- gett, ebben az országban, „havas csúcsokon” pálmáról álmodozva; behozták a városba, teleaggatták cukorral és édességgel, kivilágították, és meleg szobában ernyedt el, bőségbe fulladva, miközben a pálmát a hóba dobták ki, mert senki nem akarta elfogadni, más elől szedve a dicsőséget. Az ország válságát s szomorú bukását mégis az okozta, hogy az adakozók elvesztették a mértéket Az önzetlenség és jóság becsvágya, mint az érvényesülés egyetlen módja, rafinálttá tette az embereket. Folyton azon törvén a fejüket, milyen meglepetéssel lehet a legnagyobb örömet okozni, arra a hamis következtetésre jutottak, hogy aminek én legjobban örülnék, annak örülne legjobban fele—Egy férfi felnéz ézd — mondta apám, amikor már nem bírta a füstös éttermeket, a zsivaj ős kocsmákat, a késő éjszakai zárórákat, és felhagyott a hétvégi kisegítésekkel is a régi gebineseknél —, nézd, most már nyugdíjban vagyok, igazán bevihetnél statisztálni. A filmhez. A tévéhez. Mindegy. Szólnál valakinek, ismered őket, felvennének a listára. Kényelmes munka. Jártak oda hozzánk, a Jóbarátba ilyenek. Ilyen statiszták. Söröztek, fröccsöztek, ettek egy kis adagot, beszélgettem velük, ök mondták. Megkapják az értesítést, néha még azt is, hogyl ilyen meg ilyen ruhában kell megjelenni. Korhűben. Tudod, történelmi vagy csak olyan századelő... érted! Nekem vannak ruháim. Van nekem mindenféle ruhám. Van zsakettnadrág is, fekete szalonkabát, de régi nyakkendők is, minden. Fel tudnék nekik öltözni. És egy kis pénz, az is jól jönne. Szórakozásból. Tudod, hogy én mindig szerettem az ilyet... a színészeket! Tudod... Igyekeztem lebeszélni. Á, mondtam, nem olyan érdekes az! És fárasztó. Várakozni kell, sokszor egész nap semmi sem történik, csak vacakolnak... — Na és? Diskurálgatnánk. Azt hiszed, nem tudnék elbeszélgetni a többiekkel? — De rossz időben is ... Meg éjszaka. Hidegben! — Rossz idő! Éjszaka! Hideg! Nem tudsz újat mondani! Amit én már kibírtam az életben! Éjjel kettőkor zártunk a Budai Vigadóban! Három óra is volt, amikorra leszámoltunk, és utána mindig, minden hajnalon gyalog mentem haza a Rottenbiller utcába. Na? Hogy mást ne mondjak! — Csakhogy az régen volt! — Régen! Persze hogy régen! De azután is! Még tavaly is! Tíz órákat lótottam-futottam az üzletben ... Hajaj! De mennyit kibírtam! Sokat. Az biztos. Két háborút, hatvan év munkát —majdnem egy egész évszázadot. Talpalást, cipe- kedést, mindent. — De nem sokat fizetnek — mondtam a végső érvet. — Ha majd sokszor hívnak, mégiscsak összejön valamennyi. Engem érdekel. Ha történelmi vagy régi, dzsentri... esetleg vidéki téma. Falusi. Mondd) meg nekik, hogy értek a paraszti munkákhoz is. De lehetek főpincér is. Csapos! Hoteligazgató! Ügyvéd! Arisztokrata! Tudnának használni... — Jó, majd szólok. — Vannak rendező barátaid . . . ■ — Nem azoknak kell szólni. — Mindegy. Akiknek kell. Jóban vagy velük, vagy nem? Mindig azt mondod, szeretnek. Szólsz nekik, hívnak, a többit bízd rám... barátom is, más szóval: amit kívánsz magadnak, te is tedd embertársadnak. Ebből lett a kalamajka. Az emberek olyan tárgyakat kaptak, amire semmi szükségük nem volt. A felnőtteket babával és hintalóval árasztották el a gyerekek, a gyerekek viszont nem győzték továbbajándékozni a felnőttektől kapott könyveket, pénzt, nőt, politikai hatalmat. Egy idő múlva mindenki szűk cipőben vagy bő nadrágban járt, másokra szabott ruhát lehetett csak hordani, legnagyobb illetlenségnek számított önző módon a tulajdon testemre szabott ruhában járni. Az öngyilkosjelöltek, akiknek legszebb álma a gyors halál, mérget, revolvert, madzagot küldözgettek ismerőseiknek. És elkövetkezett huszonnegyediké, a kritikus nap, az önzetlen szeretet diadalünnepe. Mely alkalomból egymásra néztek az emberek, és kiderült, hogy mindenki visszakapja, ami eredetileg az övé volt. Viszont a termelés megszűnt, és az ország kénytelen volt felszámolni és csődbe menni. De minden évben feltámad, hirdetni a Reménytelen és Tehetetlen Jóság örök uralmát, amit Szépségnek keresztelt el a költő. (1933.) OHzeállttotta: Rtkuy Ildikó Húztam, halasztottam a dolgot. Talán elfelejti, gondoltam. Láttam munka közben a statisztákat. Nem könnyű élet. Kiabálnak velük. Félrelökik őket. („Maga kicsoda? Miért nincs magán rendes paróka, ember! Ne csellengjenek, azt mondtam, várjanak! Nem azt mondtam?! Asszisztencia! Terelje be őket!”) De makacskodott. — Vagy szégyened talán? Szégyellnéd, hogy statisztálok? — Csodákat! Csak... Szóltam már, csak ... Aztán forgatni kezdtük a Francia tanyá-t. Műtermi felvételek, aztán „eredeti helyszínek” ‘ Pest megyében: a lotharingiai tanya. Egy francia falu temploma. Nyári és téli képek. Persze, nyár volt. Kevés pénzt kaptunk, de lelkes stáb dolgozott; két diplomázó: a rendező Radó Gyula és az operatőr Nemescsói Tamás. Találtunk Pest közelében egy szép kis falusi templomot. Fal vette körül; a táj franciás volt. Elképzelhető volt franciának. Legalábbis Jean Badal (Badal János), amikor megnézte az elkészült filmet, mindent hitelesnek érzett. Ide, ebbe a templomocskába jön vasárnapi misére Svvetz, történetem főhőse a környékbeli tanyáról, Amelievel, a fiatal özveggyel, a kis Étienne-nel és Mme Berlinnél, egy derűs, nyári napon. De még a karácsonyi jelenetet is fel kellett vennünk, délután. A karácsonyi misét. Amikor a fiú már a szökésen töri a fejét; hátul, a padok mögött állva, titkon tárgyal Babaival, egy másik francia fogollyal az útitervről. Emelie elől ül, az oltár közelében, de megérzi, bogy Swetz, akit szeret, forral valamit; hátrapillant, találkozik a tekintetük, Swetz zavartan elhallgat. Á felvevőgép végigsvenkel a híveken. A színészeken meg a statisztákon. S közben egy férfi felnéz. Közelkép. Egy pillanatra. Megbeszéltem a gyártással, hogy a jelenetben apám is benn lehessen. Küldtek neki diszpót, hogy ekkor meg ekkor statisztálásra.. . — A te filmedben! Kora reggel kellett a helyszínen lenni. Apám már este kikészítette a holmiját. Fekete télikabát, selyemsál, kalap. Korabeli ing és nyakkendő. Igen, korabeli. Olyat keresett elő a szekrény mélyéről, ami még a negyvenes évekből volt meg neki. — Felesleges, az nem fog látszani — mondtam. — Dehogynem! — Nagykabátban kell ülni. Talán alulra nem is kellene zakó. Nagyon meleg lesz. Hőség... — De ha félrecsúszik a sál? Mit gondolsz, az a filmben micsoda illúzióromboló! Nem ülhetek ott mai nyakkendőben! A mese a háború után játszódik, vagy nem? Negyvenhatban. Na ugye? Teát főzetett, hogy viszi magával a termoszban. — Minek? Van ott büfé! — Nem fogok költekezni! Azt mondtad, nem sokat fizetnek. — Akkor is! Majd eszünk, iszunk. . . És szendvicseket sem kell berakni a táskába!... — A többiek is visznek. Egész napra. Mesélték nekem a Jóbarátban. Ebédidő meg minden. Ismerem, hogyan csinálják... Kinn, a helyszínen készítettek neki maszkot. Kis kecskeszakáll, bajúsz. Igazítás a szemöldökön. Egy kis festék. Komolyan tűrte, komolyan viselte. Meg-megtapo- gatta az állát, hogy jól tapadjon a tüllbe szőtt szakállka, fogjon a masztix. Sütött a nap, nagykabátban ült az árnyékban. — Még nem szükséges a télikabát, le kellene vetni.. . — Á, bármikor szólíthatnak. Te csak intézd a dolgodat. —• Semmi dolgom, az író csak akadék ilyen helyen... — Nem baj, menj, ne törődj velem, én most közéjük tartozom... És a statiszták közé vegyült, kinyitotta a táskáját, falatozott. Csak arra ügyelt, hogy a szakálla le ne essen. Jó néhányszor elpróbálták a jelenetet. A templomban eleinte hűvös volt, de aztán a reflektorok befűtöttek. Mindenki verejtékezett a téli holmijában. Féltettem apámat, nehogy rosszul legyen, mégsem fiatal már! Odamentem hozzá. — Minden rendben? — Hát persze! — Nagyon meleg lesz a felvétel alatt! — Ugyan! Tél van, karácsony van, nem fogok izzadni. Csak nem képzeled?! És tényleg nem izzadt. Tűrt, engedelmeskedett, feszülten figyelt az asszisztensre, hogy mikor int, mert akkor már nem szabad semerre sem nézni, csak előre, majd lassan felemeli a fejét... Néhány pillanatig látszik a filmen. Svenkel a gép, s amikor ráfordul a lencse, megmozdul, felnéz. Látom a profilját. Látom mozogni, látom élni. éha adják a filmet. Tudom, mikor következik a jelenet. Ott ül a karácsonyi templomban. Aranyszárnyú angyal — játsszák az orgonán. Árad, árad a francia dal. Peregnek a kockák, s 5 egyszer csak megjelenik. Hálás vagyok a makacsságáért. Talán azt érezhette, hogy elérkezik majd az idő, amikor már csak így láthatom mozdulni, felnézni. Újra és újra — és mindig ugyanúgy. Egy örökkévalóságig. A föld bordái A kórterem Ön-színű alkonyt homály Settenkedik a fák alatt Elszállt a tarkalepke-nyár A föld bordái látszanak Szedi a nyár A táj fölött szél köröz S szedi a nyár a horgonyt A rét fölé az őszi köd Szürke lobogót bont Olyan halál szagnak az ágyak Es gyász színű a kórterem Itt sző a léleknek szárnyat A fényt sugárzó végtelen A szív Ki tudja miért van a szív Infarktusra beprogramozva Ki tudja miért reped meg amíg A halált világra hozza Elkerültek Mindig olyan esetlen voltam Elkerültek a nagy szerencsék De ha a fűszálhoz lehajoltam Vállamra szálltak a lepkék
