Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
10 FhfflhlfnlM fill illőim,nk 1986. DECEMBER 24. Spon és ifjúság Tudom, hogy sportrovatunk mekkora gonddal készíti a területi és a megyei labdadúgó-baj- nokságok tabelláját, miközben akad kolléga, aki megmosolyogja az igyekezetei, mondván; ugyan kinek fontos, mit játszott vasárnap Tisza- roff Tiszaburával vagy Jákóhalma Jászárok- szállással? Tényleg, kinek fontos? Miért várják, miért lesik a tabellát a szurkolók, a játékosok, a játékosok szülei Kiskörétől Kunszentmártonig, Fényszarutól Karcagig, Túr- kevéig szerte a megyében? Gondolom azért, mert a sport nemcsak játék — amit lehet fair play alapon is játszani, ám mostanában, sajnos, mintha elszoknánk ettől —, hanem társadalmi eseménynek is felfogható a mérkőzések, a bajnokságok sora. Mert „a meccs” jó alkalom arra, hogy kimozduljunk, friss levegőt szívjunk, buzdítsuk a csapatok, kárhoztassuk a bírót vagy az ellenfelet másfél- két órahosszán keresztül, aztán hazafelé folytatódhat az eszmecsere akár a kis- fröccs, vagy a pohár sör mellett. Igen, „a meccs" — és innentől nyugodtan mondhatok a meccs helyett sportot, hiszen ahány ember, annyi sportágra esküszik — ebben az értelemben is lehet társadalmi ügy; tudniillik semmivel sem helyettesíthető alkalom a társas együttlétre. függetlenül az eredménytől; a győzelemtől vagy a vereségtől. Mert a meccsre, a versenyre legközelebb is ki kell menni, ha esik, ha fúj, ha perzsel a kánikula, akkor is. Ilyenformán nem bánom, ha a sport — éppen társadalmiassága miatt — egy lépéssel közelebb kerül ahhoz a helyhez, amely igazából megilletné: kifejezetten örülök, hogy jövőre — és azután — a tanácsi testületek és a tanácsi fórumok — érthetjük ezen a falugyűléseket, a városkörzeti tanácskozásokat, a tanácstagi beszámolók nyújtotta lehetőségeket is — rendszeresen, társadalompolitikai jelentőségének megfelelően foglalkoznak a sport ügyeivel. Mert a teendők szaporodóban. Űj feladatok körvonalazódnak, amelyek az életmóddal, a szabadidővel, a tömegsporttal a diákturisztikával, a diákegyesületekkel kapcsolatosak. Tartalmi változásról, változtatásról is szó van tehát, nemcsak adminisztratívról akkor, amikor az Állami Ifjúsági és Sporthivatal létrejöttét követően ezekben a hetekben előbb a megyei, majd a városi tanácsok is közös irányítás alá vonják az ifjúsági és a sportügyeket. Szolnok megye tanácsa éppen a legutóbbi, múlt szerdai ülésén döntött a megyei ifjúsági és sportosztály megszervezéséről. Hogy miért éppen e két nagy terület — a sport és az ifjúság — kerül egy fedél — azaz közös irányítás — alá, az számomra nem igényel különösebb magyarázatot. Egységes szemléletről lehet szó leginkább; az ifjúsági és a sportügyek tervszerű, egységes ellátásáról, olyan együttműködésről és olyan érdekképviseletről, amely integrálja az ifjúság és a sport érdekeit. — E — Egy est ismerős képei Mérföldkő csak pillanatnyi megálló? Beszélgetések szalagavatón Karácsonyeste fehér köpenyben Aki három műszakban dolgozik, alig tudja, mikor milyen nap van. Aki az egészségügyi pályát választotta, nyebb egy picit... Ez lesz az első karácsonyom, amit munkával töltök. Judit: A halk Vangelis-zene nem egyszerűen betöltötte a színpadot, hanem egyszersmind ki is tágította, valami nehezen megfogalmazható módon. Lányok és fiúk a reflektor- fényben, ünneplő ruhás ma- turálók — végzős diákok. Szalagavató. Legtöbbünknek elég csak kimondani e szót, s máris képek, élmények, hangulatok sorjáznak elő, kortól és időtől függően fakón vagy éppen kortalan élességgel. Ültünk a színpadtól távol, székeinkben, s magunkban lopva utánaszámol- tunk:hány éve is már? Mert mi is álltunk ott, „ünneplőben”, nyakkendőt is kötöttünk, igaz, mi még apánk vagy bátyánk ruhatárából s nem feltétlenül az öltöny színével egyező keskeny bőrt. Mi is „vagányok’V voltunk, lezserek, időnként cinikusak, ha a kedvünk úgy hozta, de akkor mégis megil- letődve álltunk: már csak egy félév csupán. . . Tudtuk, de mégis ez a kis szalag volt a kézzelfogható, a bizonyságot adó, a mindent véglegesítő. Milyen komolyap vettük. Mert jó volt komolyan venni! Jó volt elhinni — a köszöntőt mondó harmadikosoknak „a költő szavával” —, hogy a középszerűség bűn. Még nem tudtuk, hogy legtöbben majd éppen középszerűen éljük le életünket, s mégsem biztos, hogy ezzel bűnösök leszünk. Nagy László-vers. Nekünk is volt egy... Vagy talán Kosztolányi...? Szabó Lőrinc. .. esetleg Pilinszky? Ki tudja már? De nem is igazán lényeges. A fontos, hogy volt. * * A Kidüjszállási Móricz Zsigmond Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola végzősei is a búcsúhoz közelednek lassan. Tfúl vannak a szalagavatón, számukra már „csak”’ egy félév, a ballagás és az érettségi van hátra a középiskolás időből. Végignézve a szalagtűzést s a harmadikosok búcsúztató paródiaműsorát, egy kérdés izgatott igazán: ez a hétköznap pulóveres, farmeres, edzőcipős csapat mennyire „vevő” ezekre az ünnepi pillanatokra, mennyire van szüksége rájuk, s hogyan gondolkodik felőlük? £s persze, még egy másik is: hogyan készülnek, készülnek-e egyáltalán az új szakaszra? Túl voltunk az esti bált nyitó palotás táncon, javában vibrált a zene a tornatermi diszkó parkettjén, s a frissen megnyílt pinceklubban befejeződött a három „botrányzenekar” — a Tri Show (Na:;PO„), az Over dose és a Senor — koncertje, egyszóval: benne jártunk már az éjszakában. Tizenegy óra múlt, s a klub már csak a negyedikeseké volt. Egy csendes zúgba húzódtunk né- hányan — beszélgetni. — Nézd, minden generáció alapvetően olyanná válik, amilyenné nevelik az előzőek — reagált kérdésemre elsőként Tamás. ■»- Ha mi netán nem minden ünnepre vagyunk egyformán „vevők”, aa azt jelentheti, hogy a látott példáink nem lehettek mindig pozitívak. Egyébként ez a mai... ez igazán a mi napunk, a mi ünnepünk. Egyszerűen felemelő érzés volt díszmagyarban táncolni ezen az estén. Olyan ruhában, amiben egykor nagyjaink is jártak. (A nyitó palotással hagyományt szeretnének teremteni az intézményben. A korábbi években is szerepelt valamilyen nyitótánc — keringő, csárdás, stb. — a szalagavatói bálon, ám most 'úgy tűnik, hogy hosszú időre rátaláltak a palotásra.) — És délután, a színpadon, a szalagtűzés.. .? Mire gondoltak közben? — Nekem már az előttünk álló feladatok jártak a fejemben. Amik egyre közelebb vannak. . . — Az érettségi? — Nem elsősorban. Inkább már a felvételi, hiszen az sokkal nehezebb lesz. Orvosira jelentkeztem. — Sikerülni fog? — Erre Darwin szavaival tudnék leginkább válaszolni: „olyan keményen dolgoztam „ragadt” rám, az egy kis könnyedség, mert korábban, azt hiszem, túl komoly voltam. Most már nem veszek minden apróságot annyira a lelkemre mint régen... A kör a klub sarkában lassan kibővült, s a társalgás jó hangulatú beszélgetéssé oldódott. A gondolatokból, a gesztusokból világosan kitetszett: ez az este, a búcsú gondolata, s természetesen a közelgő érettségi árnyéka mindenkinek megálljt parancsolt pár pillanatra. Nemcsak az eminenseknek, hanem a négy évig könyedén lavírozóknak is. Értékelni, újra átgondolni, esetleg rendbehozni, ami még rendannak állandóan készenlétben kell lennie. Aki fiatal, annak több energiával, lelkesedéssel kell vállalnia az ünnepi ügyeletet. Aki kórházban dolgozik, alig ér rá magával foglalkozni. • Három fiatal ápolónővel beszélgettem, akik karácsony napján, szentestén is dolgoztak már. Emberekre vigyáztak, amikor mindenki más a saját családja körében tölti a napot, lázas ünnepi készülődésben. Pásztor Ferencné (Erika) tíz éve, Szikszói Judit három éve, Markót Irén augusztus óta ápolónő a szolnoki MÁV Kórház I-es belgyógyászati osztályán. Erika: — Jó családi munkamegosztás kell ahhoz, hogy meg tudjuk szervezni az ünnepet — úgy, hogy ünnep maradjon. Férjem műszerész, ő is három műszakban dolgozik, a kislányunk négyéves. Eddig mindig sikerült együtt lennünk karácsonykor. Ha délutános voltam, este nyolc után gyújtottunk csillagszórót, ha valamelyikőnk éjszaegész életemben, ahogy csak tudtam, s ennél senki többet nem tehet”. Én is mindent megtettem, úgy érzem. Célom, hogy orvos legyek, s ezért mindenre kész vagyok. Ha netán elsőre nem vesznek fel, megpróbálom újra, amíg csak nem sikerül. Tamás céltudatos, magabiztos. Elvégre, mikor legyen az ember ilyen, ha nem tizennyolc évesen?! Melletünk ülő barátja, Imre viszont afféle vigyorgó kamasz még, kialakulatlanul és rengeteg kérdéssel. Igaz is, mikor legyen az ember ilyen kérdéseikkel teli, ha nem tizennyolc évesen? — Harmadikos diáktársunk búcsúzó beszéde engem alaposan „megfogott”. Ez a mai nap már jelzett, jelentett valamit. Egy újabb határkövet... Tavaly ilyenkor még egészen más volt minden. Harmadikosok voltunk, mi búcsúztattunk. Elbohóckodtunk, csaptunk egy jó bulit, és kész. .. De ez a mostani már nem ugyanaz, most már minket búcsúztatnak. .. Jön az érettségi... — És mi lesz utána? Mit fogsz csinálni? — Debrecenbe, magyar— történelem szakra szeretnék menni. . . Ha nem vesznek fel, akkor tanítóképzőbe. Szavaiból nem volt nehéz kiolvasni a szándék kialakulatlanságát. Imre később — rövid időre — átült egy másik asztalhoz, s ez idő alatt tudtam meg róla, hogy a ter- mészettuddományos tárgyakat bizony „elbliccelte” e négy év alatt. A felvételit övező kérdőjelek zöme tehát innen származik. Velem szemben az asztal túloldalán, szemüveges lány üldögélt, begípszelt lábát maga elé húzva. Sportsérülés. Judit ugyanis „kosarazik”. Mellesleg agrármérnöknek készül. — Neked milyen volt ez a négy esztendő? — fordultam hozzá. — Mit adott, miben lettél más? — Nagyon átalakított... Az általános iskolában mindig stréber tanárgyereknek tartottak, s mert jól tanultam, nem nagyon szerettek. A gimiben ez már nem volt ennyire éles, de még mindig éreztem itt is, mindvégig. Szerencsére elkezdtem sportolni, és bekerültem egy közösségbe, ahol jól érzem magam. Már a felnőtt csapatban játszom. A legfőbb, ami behozható — mindehhez jó alkalom volt a szalagavató szombatja. • • » Amikor Vangelis zenéje a végéhez közeledett, a színpad lassan kiürült. A végzősök egyesével levonultak a nézőtérre, s elvegyültek a tömegben. Még nem tudták, hogy a nagy barátságok, a nagy fogadkozások, az ígéretek majd kevés kivétellel, áldozatul esnek az időnek. Nem tudták, hogy ezek helyett csak sietős véletlenek, futó találkozások, s kérdezősködő, ritka beszélgetések maradnak. Mi már tudjuk. L. Murányi László kás, akkor délután. Előfordul, hogy már nem érzem a karácsonyestét „szentestének”. Irén: — A munka is lehet ugyanolyan szent. Mert aki ezt a hivatást választotta, állandóan „riadókészültségben” kell lennie . Én nemrég végeztem el az Egészségügyi Szakiskolát, de már ott is, a külső gyakorlatok során megtudtam, mit jelent beteg embereknek áldozni az ünnepeket. Aki ezt vállalja, annak egyforma az év minden napja. Még nincs saját családom, talán így könyA varázsló álma Amikor Bugyik István 1980-ban Pestre került műszerész tanulónak, volt már némi előélete a bűvészkedésben. — Az egész úgy kezdődött, hogy tíz éve láttam a tévében egy bűvészműsort. Any- nyira tetszett, hogy elkezdtem érdeklődni minden iránt, ami kapcsolódik a műfajhoz. Gyorsan beszereztem Rodolfo mester néhány könyvét, és a Füles-beli Bűvésziskolákat is olvasgattam. Ez kitartott úgy nyolcadikos koromig. Pesten belépett a közismert bűvészklubba, a Co- rodinibe, ahova még mostanában is gyakorta visszajár, pedig több mint három éve ismét Szolnokon él. A nyomdában dolgozik. Karbantartó műszerész. Társai kedvelik, ő is jól érzi magát munkahelyén. Hosszasan beszél arról, mennyi sikerélményt nyújt neki ez a munka. Föllelni a hibát, megjavítani a gépet, és látni az eredményt... De álmai elrántják innen, ö bűvész lesz, mert róla az rendeltetett... Csak idő és lehetőség kérdése az egész. Élénkszemű, kifinomult fiatalember. És nagyon nagy színész. Vibrálnak, a szavai, ö el tudja magát adni, neki sikerülni fog. A szereplésvágy vérében van. — Hogy mikor volt az első fellépésem? Még az általános iskolában. Nem álltam valami jól oroszból, s a tanárnő azt mondta, eltekint a feleléstől, ha bűvészkedem. Aztán az első komoly műsorom Pesten volt még ’80 decemberében. Valami KISZ-es bulin. .. Jól sikerült. Utána hívtak ide-oda. Előadások, estek, háziversenyek... Itt Szolnokon gyakran lépek föl a reptéri HMO-ban, de másutt is, pl. vadászvacsorákon. — A betegekkel együtt díszítünk fenyőfát. Minden osztálynak van így karácsonya. Igaz, nem olyan a hangulat, mint otthon... Vannak sajnos olyan családok is, ahol tehernek érzik a magatehetetlen idős embereket. Hót behozzák ide a kórházba valamilyen ürüggyel. Furcsa ellentmondás ez! Erika: — Az együttlét az, ami hiányzik, ezt ilyenkor fokozottan érzi mindenki. Főleg a betegek. Igénylik, hogy beszélgessünk velük. De olyan sok emberre kell figyelnünk, a maximumot nyújtani, hogy ha ezer kezem volna, az se lenne elég... Irén: — Az egészségesek, akik mehetnek mindenhová, sosem gondolnak a betegekre. Az év többi napján sem, de karácsonykor főleg nem. Mindenki szépséget, jóságot, egészséget szeretne látni maga körül. Talán éppen ez az ápolónő igazi hivatása: hogy ilyenkor az elhagyatottakkal is foglalkozzon... Judit: — ... és közben önmagára is jusson egy kis ideje. Szerencsére mindig úgy szervezik az ünnepi ügyeleteket, hogy elsősorban egyedülállók vállalják. Nekem sincs még saját családom. A mi szakmánkban sokszor kell áldozatot hozni. Szívesen tesszük. Aki ápolónő, az mások szolgálatára teszi föl az életét. Annak élet és halál fut össze a kezében. Elsősorban másokért felelős... Körmendi Judit avagy müvészremények a gépteremben — Jövőre szeretném letenni az ORI-vizsgát, és később esetleg hivatásosként megélni. Szeretem a színpadot. Általános iskolás koromban irodalmi színpadoztam. Persze az egészen más. Az egyén, az egyéniség a bűvészeiben tud igazán érvényesülni. Ügy, és azt adom elő, amit akarok. És rögtön le is tudom mérni magamat a közönségen. Szeretem, ha boldog emberek vesznek körül. Azt hiszem, ennél nagyobb dolog nem kell. Elmondja István még azt is, hogy a bűvésszé váláshoz két dolog szükséges a tehetségen kívül. Türelem és pénz. Rengeteget kell gyakorolni. Nap mint nap — mert különben könnyen elfelejti a kéz a begyakorolt mozdulatokat. A nyelvekkel való foglalkozás is elengedhetetlen. A szakirodalom legnagyobb részéhez csak angolul vagy németül lehet hozzá férni. S a pénz? Akadnak olyan kellékek, amelyeket csak külföldről, valutáért lehet beszerezni. S mikor a megélhetésről, mármint a hivatásos bűvészek megélhetéséről kérdezem: — Írd azt, nem élnek jobban, mint az országos átlag. Nem jobban, csak másképpen. Másképpen, s ez azt hiszem, nem kevés. Jenel Gyula