Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-07 / 263. szám

8 Irodalom, művészet 1986. NOVEMBER 7. Az akadémikus arany­tolla. amely oly soká hevert a remek úti- bőröndben, nem vesz­tette el élességét. Fé­nyes, zöld sorok sar­jadtak kimért mozgása nyomán, amint az öreg, tapasztalt kéz irá­nyította. Két lap már sűrűn tele volt írva azokkal a határozott be­tűkkel, amelyeket jól ismer egész Oroszország, s háromszori tüzetes javítás után most ott száradtak az íróasztal bal sarkában, a lakkozott levélnehezék alatt. Hat nappal ez­előtt, reggeli után, az akadémikus bezárkózott, levetette szürke zakó­ját, feltűrte kikeményített inge ujját, föltette nagy, kerek szemü­vegét, amitől saséra emlékeztető csontos arca bagolyképpé változott, magához húzta a gondosan egyfor­mára vágott papírköteget, s miután hosszú, pergamenszerű ujjaival vastag cigarettát sodort erős krími dohányból, leírta a haldokló her­ceget idéző regényének első sorát. Ettől a perctől fogva fagyos ma­gány vette körül. Dolgozószobája küszöbét nem lépte át senki más, csak a komor- na, aki naponta háromszor kávét hozott, meg a felesége, hogy kicse­rélje a vizet a dísztelen vázában, amelyben egy csokor krizantém fehérlett. A szokásos fogadónapju­kat lemondták, sőt a házigazda meghagyta, hogy még a közeli ba­rátait és a legelőkelőbb vendége­ket se fogadják. Így a körgalléros, barna képű, választékos modorú olasz hadnagy is, aki attasé volt a vörösök déli támadását visszaverő önkéntes hadtest mellett, s aki üd­vözletei és levelet hozott Seveljov úr számára Gabriele D’Annuziótól, kénytelen volt a komornának át­adni a küldeményt, és csalódottan tért vissza gépkocsijába. Napjában csupán kétszer hagy­ta el dolgozószobáját az akadémi­kus: először délben amikor köte­lező napi sétáját végezte, másod­szor este hét órakor, a közös étkez­tetés idején. A séta sietős volt és fél óráig tartott. Ezalatt az akadé­mikus elment a főtérre, végigsie­tett a főúton, le a sétányra, éles sasszemével végigpásztázta a tara­jos hátú, néptelen tengert, megke­rülte a gránittalapzatot, amelyre klasszikus stílusban omlott alá a cárnő palástja, átkelt a hídon, és a színes ablakaival, címereivel és kovácsoltvas kapuival a csodálatos Firenzére emlékeztető villasor előtt elhaladva, hazament. Amikor Seveljov úr útközben betért a dohányboltokba, amikor újságot vásárolt, és amikor érdek­lődéssel meg-megállt a tereket el­özönlő embercsoportok mellett, tu­lajdonképpen a kellemes, de ki­merítő alkotómunka fáradalmait pihente ki. Az utcákon konflisok zörögtek, teherautók dübörgése reszkettette a kirakatok üvegét és rámáját, tiszti járőrök szuronyai hullámzot­tak, cigarettaárusok kiabáltak. Minden utcasarkon szájtáti tömeg verődött össze a labdákat meg ké­seket dobáló kínai mutatványosok körül, s a politikai vitákat itt könnyen felváltotta a kirobbanó nevetés. Rövid, fekete télikabátjá­ban, amely térdig szabadon hagyta vékony, hosszú lábát, nyakára te­kert sállal, fekete Tolsztoj-sapká- ban — kilátszottak alóla perga­menszerű fülének hegyes, karéjos cimpái — Seveljov akadémikus el­vegyült a nép között, amelynek ki­tűnő ismerőjeként tartották szá­mon, és szóba elegyedett a vad­idegen emberekkel. Kérdéseket tett föl, s beszédébe népies fordulatokat szőtt. Ezek az odavetett kérdések tele voltak fö­lénnyel és fenyegetéssel, a vála­szok pedig daccal és burkolt gúny­nyal,, de mindebből semmit sem vett észre az akadémikus, aki a haldokló herceggel volt elfoglalva, s az elméjében születő mondato­kat csiszolgatta. Nem vette észre, hogy a város napról napra hangosabbá és riasz­tóbbá válik. Nap nap után szapo­rodott az utcákon a lerongyolódott zászlósok és bőröndökkel utazó civilek száma. Napról napra drá­gább lett a kenyér, s az áremel­kedéssel párhuzamosan a tereken meg az utcasarkokon a beszélge­tés egyre élesebb és ellenségesebb lett, az újságok cikkei pedig mind óvatosabbak. Seveljov akadémikus nem akart tudni semmiről, és tökéletesen nyugodt volt. Az önkéntesekbe ve­tett hitét semmi meg nem ingat­hatta. Csak a felesége, ez a kék szemű, szikár, szép és rideg fiatal- asszony, aki az akadémikus távol- létében vendégeket fogadott, csak ő ismerte a valóságos helyzetet, ö azonban nem mert szólni. És ha ebéd közben valaki célzást tett a Valentyin Katajev: Az aranytojl közelgő veszedelemre, a tányér fö­lé hajló Seveljov úr fölemelte ha­ragos pergamenarcát, kisírtnak tetsző, duzzadt szemét, és akado­zó hangon azt mondta: — Uraim, én sokkal inkább meg vagyok győződve a kommunizmus föltétien bukása felől, semhogy az efféle gyerekes ijesztgetés hatással lehetne rám. Alig kétnegyed órá­val ezelőtt felhívott telefonon Tre- gubov tábornok és megerősítette — értik,, kérem? — a leghatározot­tabban megerősítette, hogy a leg­kisebb ok sincsen semmiféle aggo­dalomra. — De Georgij. . . — próbálta jobb belátásra bírni a felesége, s kék szemét lesütve azon igyeke­zett, hogy szava minél meggyő­zőbb legyen. Seveljov úr félbeszakította: — Semmilyen ellenvéleményt nem fogadok el. Nincsen a vilá­gon olyan hadsereg, amely ne val- lana ideiglenes kudarcokat. Azt is megengedem, hogy ezúttal rendkí­vül súlyos kudarcokról van szó, de ez mit sem változtat a dolgok ál­lásán. Számomra minden világos. És kemény, rezzenéstelen arccal folytatta az evést. Felesége kö­nyörgő, tanácstalan tekintettel né­zett körül, mint aki segítséget ke­res, s kétségbeesett arcára mintha ez lett volna írva: „Mitévő legyek? Nincs erőm hozzá, hogy meggyőz­zem!’’ Az önkéntes hadtest helyzete napról napra rosszabbodott. A visszavonulás, amit pedig a főpa­rancsnokság a francia és a brit stratégia előírásainak megfelelően szervezett meg, fejvesztett mene­küléssé fajult. A fegyelem felbom­lott. A hidegtől és éhségtől elgyö­tört osztagok fedezetlenül hagyták a front hosszú szakaszait, s az er­dőkön, falvakon át menekültek délnek. Útközben zsidó falvakat raboltak ki, és felrobbantották a szivattyútelepeket. Senki sem hitt már a győzelemben, de még abban sem, hogy valaha is meg lehet ál­lítani a menekülést. Naponta je­lentek meg szigorú parancsok ar­ról, hogy a szökevényeket a hely­színen agyon kell lőni. De semmi sem használt. A parancsnokságon kétségbeesés lett úrrá. A külföldi követségek sorra hagyták el a várost. A hatóságok tekintélye semmivé foszlott. A vörösök egyre szoro­sabbra vonták a gyűrűt a város körül, és ez a gyűrű egyre jobban hasonlított a hurokhoz. Az akadémikus aranytolla azon­ban változatlan szorgalommal, gondosan rótta a sorokat, amelye az agg herceg haláláról meséltek a két ráncos könyök most is ke­ményen támaszkodott az íróasztal lapjának. Semmi sem zavarta a csendet ebben a világos dolgozó- szobában, ahol ragyogott a tiszta­ságtól a parkett, ovális rámákban festmények díszelegtek, és krizan­tém fehérlett a vázában. Csupán egyszer törte meg a csendet sarkan­tyú pengése és lakk­csizma nyikorgása: amikor a sürgős ki­hallgatáshoz makacsul ragaszkodó Tregubov tábornok lé­pett be a dolgozószobába. A be­szélgetés Öt percig tartott. A tá­bornok kurta, erélyes szavakkal vázolta a való helyzetet, és ismé­telten tiszti becsületszavát adta, hogy a város egyelőre nem forog veszélyben,, röviden és nyíltan, annak a katonának nyers, de meg­nyerő szókimondásával, aki több­ször szembenézett a halállal, kije­lentette, hogy a hatóságok elvesz­tették minden tekintélyüket, de ezt is helyre lehet hozni abban az esetben, ha az akadémikus úr vol­na szíves írni egy újságcikket. Ter­mészetesen tudatában van annak, hogy az akadémikus úr magas művészete nem ereszkedhet le az újságcikkek színvonalára, mint­hogy azonban a város védelme ál­dozatot követel, remélj, hogy Se­veljov úr nem utasítja vissza a kérést. A cikket lehetőleg a legrö­videbb időn belül meg kell írni. Ferde, mély ránc futott végig az akadémikus homlokán. Az arca elborult. Kérdése rövid volt és határozott: — Ha a cikk holnap délelőtt tizenegy órára elkészül, ez kielé­gíti önt, tábornok? ö, a tábornok alig talált szava­kat! Keményen megszorították egymás kezét, s elváltak, hogy so­ha többé ne találkozzanak. Az akadémikus félretette a hal­dokló herceg történetét, kulcsra zárta az ajtót, és reggelig ki sem lépett dolgozószobájából. A harag és a gyűlölet diktálta szavak sza­porán rendeződtek ferde, szétfolyó sorokba. Vágni lehetett volna a dolgozószobában a zöldes dohány­füstöt, cigarettahamuval és csikkel volt tele minden. Reggel a cikk a nyomdába került, és kiszedték, s az akadémikus visszatérhetett hal­dokló hercegéhez. A fehér papír­nak és az íróasztalnak a látványa azonban, amely máskor munkára sarkallta, most elviselhetetlen volt számára. Világos és rendezett gondolatai elszabadul­tak, s pergamenarca, amely most még sár­gább lett, egészen öregnek látszott. Ezen a napon nem tudott dolgozni, más­nap reggel pedig, amikor a cikkét közlő újság példányait ragasztgat- ták a falakra meg a hirdetőoszlo­pokra, ágyúdörgés hallatszott. Va­lahol a külvárosban géppuska kat­togott. A kikötőben füstöt okádtak az elvonuló hajók. Megzavarodott embercsoportok lepték el a tere­ket meg az utcakeresztezéseket. A katonai parancsnoksághoz küldön­cök érkeztek, tábori táskával az oldalukon, bozontos szőrű lovakon. Híradósok kampós póznával veze­téket húztak. A boltosok nagy ro­bajjal eresztették le az üzletek re­dőnyeit. Az ágyúdörgés közeledett. Az akadémikus felesége, riadtan villogó kék szemével, egyik szobá­ból a másikba futkosott, nem tud­ta, mitévő legyen. Percenként szólt a telefon: a megrémült telefonos kisasszonyok minduntalan összeté­vesztették a számokat. — Georgij, ez borzalmas! El kell utaznunk! Mit tegyünk? Ezek megölnek téged! Az akadémikus a dívány sarká­ba húzódva ült, csontos ujjaival átfonta a térdét, ajkát összeharap­ta, arca megnyúlt. Teljesen meg­öregedett. Gyűlölet izzott a hang­jában, amikor akadozva megszó­lalt: — Tudod jól, hogy nem megyek sehová. Lőjenek agyon itt, a szo­bámban. Ismerőseik közül néhányan be­szaladtak egy percre, hogy elbú­csúzzanak; rémültek voltak és ide­gesek, hadarva beszéltek minden­féle érthetetlen dologról, aztán el­tűntek. Ismét szólt a telefon. Az asszony odaszaladt és felkapta a kagylót. — Igen, igen. itthon van. Azon­nal. És még valamit mondott, de olyan lihegve, hogy nem lehetett érteni. — Georgij, úgy látszik, minden jóra fordul. König van a telefon­nál. Azt ajánlja, menjünk vele Pá­rizsba. Az egyik hajón van még szabad fülke. Pénzt ad. amennyi csak kell. Az isten szerelmére, be­szélj vele! — König? — Az akadémikus elő­kelő arcán undor futott át. A mély, ferde ránc ismét megjelent sötét homlokán. Forrt benne a harag, de megőrizte a nyugalom látszatát. Amint könnyed léptekkel odament a telefonhoz, fényesre tisztított ci­pője csikorgóit, s alakja vissza­tükröződött a parketten. — Seveljov beszél. Tessék. A telefonkagyló mélyéről olyan­féle neszek hallatszottak, mint az avarzizegés, vagy mint amikor uj­jal piszkálják a gramofon tűjét. Bugyborékoltak a szavak, a mesz- sziről jövő hang sebesen és sokáig hadart. Az akadémikus, udvarias és fanyar mosollyal a készülék fö­lé hajolva, figyelmesen hallgatta. — Köszönöm... Sajnos, nincs pénzem, így kénytelen vagyok maradni. Nincs mit tenni.. . Min­denesetre végtelenül hálás vagyok önnek. Nem. Elhatározásomat nem változtathatom meg... Isten ön­nel. .. Én is végtelenül sajnálom... Bocsásson meg, kérem... Hálás köszönet... Letette a kagylót. Aztán már senki sem jött és senki sem tele­fonált. Halotti csend volt a ház­ban, s az ablaküvegek halkan re­megtek az ágyúdörejtől. Ebédre sem jött senki. Az ágyúzás nem akart véget ér­ni. Most már úgy rémlett. hogy a városban dörögnek. Géppuskák fe­leseltek. Hajókürtök bömböltek. Fény villant az égen. Fényszórók füstölgő kék fénynyalábjai hasí­tottak bele az éjszakába. Áram nem volt, sötétben lapult a villa. Reggelre aztán mindennek vége lett. A színházi plakátok meg új­ságok fölé a Forradalmi Bizottság parancsait ragasztották. Az üveg­cseréppel borított utcákon^ a le­szakadt villamosvezetékek spirál­halmazai között bozontos, töpron- gyos járőrök nyargalásztak, sap­kájukon vörös posztódarab dísz­lett, szilaj lovaik sörényében és kantárján piros szalag lobogott. Sárga bekecses, kucsmás, kék sze­mű moszkvai katonák a fagyos járdákon kopogtatták puskáikat, amelyek között képviselve voltak minden hadsereg fegyverei, körül­vették a gyanús házakat, ahonnan bőrzekés. fürge matrózok sebté­ben átöltözött ellenforradalmáro­kat vezettek elő. Gyerekek futkároztak vörös pa­pírzászlókkal, és az Internacioná- lét énekelték. „Mindennek vége” — gondolta az akadémikus, amint csontos uj­jait a térdére kulcsolta. Nem volt kedve sem a meneküléshez, sem az elrejtőzéshez. Felesége a falnak támaszkodva, duzzadt, vörösre sírt szemmel nézett ki az ablakon. Az előkelő mellékutca azonban kihalt volt. Az akadémikus barátja, a ház tulajdonosa izgatottan és kigyúlt képpel reggel óta járta a várost, és minden erejét latba vetette, minden követ megmozgatott Se­veljov megmentése érdekében. Há­rom órakor ért haza felbuzdulva, s egy iratot lobogtatott a kezében, amit a Forradalmi Bizottságtól ka­pott. Menlevél volt, amely biztosí­totta az akadémikus életét, szabad­ságát és személyes javait. — Meg vagy mentve, barátom — lelkendezett, amint belépett a szo­bába. Seveljov bosszúsan legyintett. Biztosra vette, hogy számára nem lesz kegyelem, bár az ő élete drá­gább volt az európai irodalom szá­mára, mint száz másé. Szent meg­győződése volt, hogy a vörösök ke­gyetlensége nem ismer határt: arisztokraták iránti gyűlöletüket azon mérte le, ahogyan ő gyű­lölte a vörösöket. Mindazonáltal a menlevelet rajz­szöggel kitűzték a bejárati ajtóra. És akkor az utca végében fel­tűnt a különítmény. Az akadémikus az ablakhoz lé­pett. Világosan látta a rongyos, jó­kedvű katonákat, vörös szalaggal a sapkájukon, meg a bőrzekés matrózokat. A durva bakancsok keményen döngették a fagyos asz­faltot, dobogásukat visszaverték a villa vékony, kékes ablaküvegei. A különítmény közeledett. A mat­rózok buzgón olvasták a házszá­mokat, miközben pisztolyuk szíját szorongatták. Seveljov odament az ajtóhoz. Ökölbe szorított kézzel, fölemelt fővel, villogó szemmel állt ott, ké­szen arra, hogy átharapja a torkát annak, aki átlépi szobája küszö­bét, s várta a véget. Felesége alél- tan feküdt. Puskatusok durva üté­seitől döngött, remegett a bejárati ajtó. Kiabálás hallatszott: — Hé, nyissátok ki, mert kü­lönben... Kinyitni! A krétafehér arcú ke morna, magas sark cipőjében kopogva, le ment a lépcsőn. A tv 5 lajdonos sietett után reszketve, bársony fe: sőzubbonyát hol kigombolta, h< be. Az akadémikus úgy hallotta kitáruló ajtó nyikorgását, minth álmában történne. Idegen lépte topogtak az előszobában. Hallott a festő izgatott, siránkozó hang ját, néhány szót meg is értet „Menlevél. Forradalmi Bizottsái Akadémikus. író.” Aztán pedi moszkvai kiejtéssel egy vidái hang szólalt meg: „Vigye el az öi dög! Hallottátok, fiúk? Akadém kus. Nem szabad bántani. Menjün tovább, testvérek!” Az ajtó becsi kódott, s az akadémikus látta s ablak alatt elvonuló katonáka Cigarettáztak. És ismét csend le a házban. Seveljov odament a d: ványhoz, és leült a felesége me’ lé. Borzalmas fáradtságot érzet és ismeretlen szomorúság öntőt! el a szívét, mintha most tért vo na vissza valakinek a temetésérő aki nagyon közel állt hozzá. 1920 Maráz László fordítása Ellen Niit: Az idő végtelen Az idő végtelen, nincs kezdete sem, csak a nap repül. De gondos munka sorján, a dolgos mester markán, öröknap is kerül. Ki ifjan nyughatatlan, a mérhetetlen Anyagban marandóságra lel, s bár élemedett fejjel, ha megújul az úton az ember, percről percre a holnapot éri el. Tandori Dezső fordítása Maija Molnár Imre: Bogárka Mint egy madár, oly könnyű vagy, oly ékes, röpültödben egy gondolat lefékez. Ha rádfújnék, elszállanál, akár a hajnal jöttére messzeszáll a pára; ha hagynálak, elszállanál, de óvlak, nem tudok lemondani már terólad. Karom bogába rejtelek, te kedves, szavaim könnyű rejtjelek: szeretlek. Sebekkel sűrű sorsomat szerelmed átszelte, mint a gyorsvonat ­kegyelmezz■

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents