Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. NOVEMBER 29. A Néplap vendége Oélfl László, a Békésoaabal Jókai Színház tagja A leghűségesebb vidéki színész „Nézzük csak, ki ez az ifjú ember?" Lapunk 1961. szeptember 11-1 számát teszem Gálfi László elé. A kérdés persze inkább csak „költői”. Az őszülő férfi elneveti magát, veszi a „lapot”. — Hüh, de stramm fiatalember! Ki ez? Ki lehet ez...? — Én is arra vagyok kiváncsi. Az biztos, hogy a fotó Szolnokon készült. — Ott bizony, s az a fene- ség a dologban, hogy már akkor sem voltam kamasz- korban. Amikor a Szigligetihez szerződtem, már vagy ötven operettszerep volt mögöttem. Énekeltem a Víg özvegy Danilóját, a Luxemburg grófja Renéjét, a Mágnás Miska Baracs mérnökét, de hosszan sorolhatnám... — Inkább talán kezdjük az elején. — Becsületes kétkezi emberek voltak a szüleim, parasztok. Könnyen lehet, hogy én is megmaradtam volna a „föld igájában”, ha nem tévedt volna be szülőfalumba, Tiszasasra Tóvári Béla vándortársulata. Kidobolták: színielőadás lesz a gazdakör tánctermében. Tódult a nép, így édesanyám ölében ülve néztem meg a Sárgapitykés közlegényt. Nagy-nagy sikerük volt Tóváriéknak, persze, hogy minden évben eljöttek Tiszasasra, s két-há- rom hét alatt végigjátszották egész repertoárjukat. Na, ez nem volt nehéz, dehát, istenem. .. A lényeg, ami számomra maradandó volt: amikor Kecskemétre kerültem a gimnáziumba, már „be voltam oltva”. Egy-egy üveg jó tiszasasi pálinkáért az egész szezonra bebocsájtást nyertem a hírős város színházába. Közben műkedvelősköd- tem, főleg otthon Sason. Végül is egyenes volt az utam a pályához, a Színész Egylet színészképzőjét végeztem el, és rögtön le is szerződtem egy magántársulathoz. Úristen, most derül ki, hogy 1961-ben én már másodszor jöttem Szolnokra, hiszen nem sokkal a háború után Péter Gizivel kerültem a Tisza partjára. Na, persze ez csak amolyan „átutazó társulat” volt. Pályám alakulására valójában az öt év volt döntő, amelyet Berényi Gábor mellett töltöttem. Nagyon sokat tanultam Berényitől, s persze az akkori társulat kiválóságaitól. Berényi meglátta bennem, hogy talán prózai színészként is vihetem valamire, így alakult, hogy egyszerre játszottam a Koldusdiákot és Mesterházi Pesti emberekének Tamását. Csodálatos volt az a társulat: Mensáros, Hegedűs Ágnes, Győri Ilona, Somogyvári Rudolf, Mádi Szabó Gábor, Linka György, Tyll Attila, Upor Péter, és a nagyszerű fiatalok. — Nem panaszkodhat, jó szerepei voltak: Poire a Sy- billben, a Fehér akácok Petykája, Jancsó Bálint a Mária főhadnagyban, Puzsér a Doktor úrban, s eleddig ügy hiszem a legvonzóbb Stone, a Haway rózsájában... Aztán egyszercsak szezon közben eltűnt. — Sajnos, igen. . . Méghozzá a saját hibámból, összevitatkoztam Berényivel. A jó ég tudná ennyi év távlatából eldönteni, hogy kinek volt igaza. Bizonyára Berényinek. Elég az hozzá, szerződést bontottam, fogtam a betyárbútoromat, eljöttem Szolnokról. Ez 1965 végetájt lehetett. — S azóta, két jó évtizede csabai színész. — Vállalom ezt a titulust, több oknál fogva is. Akkor sem tagadtam meg ezt a társulatot, amikor valóban hullámvölgyben volt. A legnehezebb időkben is voltak igen jó előadásai a Jókai Színháznak. Valahogy „sikk” volt leszólni ezt a színházat. Engem többször „vállonveregettek”, hívtak ide, oda. Nem mentem, talán azért nem, mert én pesti értelmezésben vett „nagyvárosi” ember nem tudnék lenni! De Tisza- sas, a szüleim emléke sem múlt nyomtalanul. Jól néznénk ki, ha a parasztemberek ott hagynák a földet, mert egy évben nem adott annyi életet, amennyire számítottak. Így voltam én valahogy a Jókai Színházzal. S mondhatom, nem bántam meg, hogy makacs voltam. Dicsekvésnek hatna, ha felsorolnám mi mindent eljátszhattam Békéscsabán. S ne vegye senki szerénytelenségnek: a mai békéscsabai társulattal szinte mindenütt játszunk az Alföldön. Mindig örömmel megyek Karcagra Mezőtúrra, Martfűre és máshová is Szolnok megyébe, mert mindig úgy érzem, haza megyek. De az otthonom Békéscsabán van. Mondták: „Te vagy Gálfi, a leghűségesebb vidéki színész.” No, azért vagyunk egypáran. — Tapasztaltam, a Gálfi család, fogalom a városban. — A feleségem Felkai Eszter is nagyon szép szerepeket játszik. — 0 1962 és 1965 között volt a Szigligeti Színház tagja. — Igen, akörül.. i S tudja, még miért is nem moz-<- dúltam el Békéscsabáról ? Azért, mert ott születtek a gyerekeim. Fosszám meg őket a szülővárosuktól, csak azért, mert netán egy nagyobb színházban „zajosabb” életet élhetnék? Dehogy is teszem, hiszen jól tudom, hogy a gyermekévek menynyire fontosak az ember életében. Jó iskolába járnak, szóval... hogy is mondjam... szépen élünk. A jó múltkoriban beteg voltam, többször is megoperáltak. Számomra ismeretlen emberek érdeklődtek a feleségemtől, a színháztól: „Gálfi, hogy van”. „Laci, hogy van”, „Javulást kívánunk!” Vajon megkaptam volna én ezt a „nagytülekedésben?” — hagy ne mondjam ki, hogy hol... Azt hiszem nem... S tanítok is: a színház stúdiójában tehetséges fiatalokkal foglalkozhatom. Talán visszaadhatok valamit abból, amit legjobb rendezőimtől, közöttük Berényitől kaptam. Elmondtam nekik a tiszasasi színházi estéket, mesélek nekik nagyszerű pályatársaimr'ól, élőkről és holtakról, — s nem hallgattam el bukásaim történetét sem, nehogy azt higy- gyék, színésznek lenni diadalmenet. — Szerepálma? — Nincs. Tulajdonképpen nincs, mert úgy érzem, hogy már a legkisebb, akár az egymondatos szerepet is a legnagyobb alázattal fogadnám. Szeretek játszani, ez életem értelme, s nincs kis játék, meg nagy játék... — Most miben játszik? — Többek között egy mesejátékban. Nincs gyönyörűbb, mint a gyerekekhez szólni. — Köszönöm a beszélgetést. Tiszai Lajos Helyreállították a solti Vécsey-kúriát Solt nafykőatéfben felújították a Vécsey-kúriát, ahol gyermekéveit töltötte az 1848—49-es szabadságharc honvédtábornoka, a 13 aradi vértanú egyike, Vécsey Károly. Az 1816-ban épített műemlék-épület ben a község gyermek- és felnőttkönyvtára kapott helyet, és hamarosan berendezik az egykori honvédtábornok emlékeit őrző termet is. A tágas udvarban sétáló parkot alakítottak kl. (MTI fotó: Karáth Imre) Vándorló alkatrészek Mozdonyjavítás mindennapi gondokkal Amikor néhány hete baráti körben szóba hoztam, hogy riport írását tervezem a munkahelyi közérzetről, meglepően heves reakciókat váltottam ki. Akadt, aki lemondóan legyintett: úgyse merik bevallani az emberek, hogyan érzik magukat a munkahelyükön. Akadt, aki egy szociológus megállapítását szögezte a mellemnek, hogyha nincs problémájuk a munkahelyükön a dolgozóknak, csinálnak. Merthogy mindenki szeret panaszkodni, csak akkor érzi jól magát, ha nem érzi jói magát. Különben is; kit érdekel manapság, hogy milyen a munkahelyi közérzet, az a fontos, hogy mielőbb kilábaljunk a gazdasági gödrökből. Ahhoz pedig semmi egyéb nem kell, mint hogy ki-ki a saját területén maximális teljesítményt nyújtson. A témáról elhangzott vélemények közül majdnem mind „bejött”. Mert találkoztam kisüzem vezetőjével, aki miután elmondtam, mi járatban vagyok, szinte könyörgésre fogta a szót, hogy most ne zavarjam a dolgozókat, profilváltás előtt állnak, éppen elég a bajuk. Szelíd erőszakomnak végül is engedett, de azt kérte, ő hadd válassza ki a „nyilatkozókat”. Mit tehettem, vállaltam az egyáltalában nem rokonszenves módszert. A gyanúm beigazolódott,- ugyanis mire a három kiválasztottal beszélgetni kezdhettem, pár perc után kiderült, hogy minden kétséget kizáróan „megdolgozták” őket. Kérdéseim sorra lepörögtek róluk, azt mondták, amit „beprogramoztak” számukra. Riadt tekintettel követték a toliam, nagyon kellemetlenül éreztem magam, hiszen láthatóan a cégről szóló hozsannáikat sem k,ívánták a nyilvánosság elé vinni. Máshol is ért kudarc, de ez nem tartozik ide. Csupán azért tartom lényegesnek, hogy kiderüljön: valóban vannak a kis- és nagyüzemek vezetői között, akik nem kedvelik, ha a dolgozóik önálló véleménnyel rendelkeznek. De mindennek az ellenkezője is igaz, amit bizonyít, hogy mégis megszületett ez az írás. Járműjavító, mint kályha Nincs mit tagadni, hogy úgy vagyok a MÁV Szolnoki Járműjavító Üzemével, mint az a bizonyos táncos, aki csak a kályhától tudott elindulni. A Járműjavító nem először szolgál modellként valamilyen témához, ezért köszönet illeti a patinás üzem vezetőit, no, meg persze a megszólaló dolgozókat. Nem titok, hogy a MÁV korántsem tartozik a nyereséges vállalatok közé, a tavalyi mérleg milliárdokkal maradt el a tervezettől. És mert a Járműjavító is a MÁV „nagy családjának” tagja, ott sem osztottak nyereséget, pedig az üzem jól zárta a múlt esztendőt. Csakhogy minden ama nagy kalapba megy, amit MÁV-nak neveznek. Kell-e bizonygatni, hogy a járműsök felháborodtak, és ez az elégedetlenségük máig is tart. Bizony, hiba volna kertelni: a munkahelyi közérzetet leginkább az anyagiak befolyásolják. Mert mindaz való és dicséretes, amit Agócs János személyzeti és oktatási osztályvezető elmondott, vagyis hogy mi mindent tesz az üzem azért, hogy a dolgozói jól érezzék magukat, ha a fizetési boríték laposabb a reméltnél. Hogy mivel igyekszik a Járműjavító megtartani és viszonylag jól tartani a csaknem kétezer dolgozóját? — Mindenki számára biztosítjuk a továbbtanulást, vannak, akik egyetemre, főTóth Sándor, a dízel-bázis villanyszerelője a kétszak- mások táborába tartozik, marósként kezdett 1959-ben. A járműs szívet említem előtte, ő azonban nevetve elutasítja a legendás tulajdonságot: — Először is azért választottam annak idején a Járműjavítót, mert az egyik hobbim az utazás, és jár- műsként szabadjegyhez jutottam. Közben természetesen igyekeztem megkedvelni a munkát, a dízelesítéskor, 1972-ben kaptam módot a villanyszerelő szakma megszerzésére, ’ami gyerekkori álmom volt. Nem naondha- tom, hogy patikai tisztaságú körülmények között töltöm a munkaidőt, hiszen zaj és olaj veszi bele magát az ember szervezetébe, mégsem érzem magam rosszul. A fiamat is rávettem, hogy ide jöjjön dolgozni és ki akar rosszat a gyerekének... ? Tóth Sándor egyre folyamatosabban beszél, pedig „nem kenyere” a szó. — Tudja az a baj nálunk, hogy akadozik az anyagellátás. Előfordul, hogy hetekig, hónapokig nem érkezik új anyag, így azt a módszert iskolára járnak, vannak középiskolás és általános iskolás dolgozóink is — sorakoztatja az érveket Agócs János. — Jelentős kedvezmény, hogy a dolgozók és családtagjaik úgyszólván ingyen utazhatnak a vonaton, és ez a mai jegyárakat ismerive nem csekélység. Csereüdültetési kapcsolatot építettünk ki tizenöt évvel ezelőtt az NDK-beli Eberswaldi Járműjavítóval, azóta a nyári főidényben száz járműs üdülhet családostól az NDK- ban. Szociális létesítményeink magas színvonalúak, étkezési, tisztálkodási lehetőséget kapnak dolgozóink, van saját bölcsődénk és óvodánk. Igaz, a bérszínvonalunk elég alacsony, évente 70 ezer 600 forint, a havi átlagkereset hatezer körül mozog. Az is igaz, hogy a létszámunk lassan, de csökken. Ami magyarázható a jövedelem elégtelenségével is, bár inkább azért hagynak itt bennünket, mert nyugdíjba mennek vagy megunják az ingázást, és a lakóhelyükön találnak munkát. Visszatérve a fizetésre: legalább ötven olyan dolgozónk van, aki elérte a fizetési besorolása plafonját, így munkájukat az időnkénti jutalmakkal tudjuk „honorálni”. A járműs szív azonban itt tartja őket is. Szakemberekből egyébként sincs hiány, hiszen többen is két-három szakmával rendelkeznek. Diplomásunk is jócskán akad, jelenleg hatvanhétén vannak. alkalmazzuk, hogy egyik gépből áttesszük a másikba az alkatrészeket. Szükségmegoldás, de nem találunk jobbat. Habony András, a hetes osztály kocsijavító gyáregységének művezetője türelmetlenül dobol az asztalon, végül nem bírja tovább és közbeszól: — A személykocsik két javítás közötti idejét tizennyolc hónapról huszonhétre emelték. El lehet képzelni, milyen állapotban kapjuk meg. Elöregedett a géppark, sok és mind több a hibalehetőség, és anyag aztán tényleg nincs. Hogy követeljek én jobb munkafegyelmet attól a dolgozótól, akinek azt az utasítást vagyok kénytelen adni, hogy rakja át az egyik kocsiból az alkatrészt a másikba. Aztán majd lesz valahogy. Az a feladatom, hogy a darabszámos termelés meglegyen. És az a töménytelen mennyiségű adminisztráció 1 Művezető létemre írnokoskodom, holott a munkairányítása lenne a dolgom. Habony András nem ma, de még csak nem is tegnap jegyezte el magát a Járműjavítóval: 1961-ben lett járműkárpitos szakmunkás, később elvégezte a járműszerelő képzőt, majd a közleke- désgépgyártó technikumot. Hamar felfigyeltek igazságkereső szókimondására, és KISZ-alapszervezeti tikárrá választották. — Voltam már szakszervezeti bizalmi is, mindig szerettem a mozgalmi munkát, de a termelést is. Sose kellett nyözgetni, hogy tanuljak, lételememmé váltak a tankönyvek. Jelenleg például felsőfokú vezetői tanfolyamra járok. Beszéd közben szórakozottan forgatja a kezeügyébe került tollat, amivel aztán ritmust ad a szavainak. Csupa engrgia, ez nyilvánvaló. — A mostani gazdasági helyzet hihetetlenül feszes tempót diktál — mondja, és ki-becsettintgeti a golyóstoll nyomósgombját. — A feszültségek miatt megromlik a vezetők és vezetettek viszonya, hiszen a vezető kiadja a feladatot, de jól kvalifikált szakembert nem tud adni hozzá. „Oldd meg!” A művezető kezében azonban nincs ösztönző eszköz, azaz csak kérhet, utasíthat és büntethet, de nem jutalmazhat. Elmaradt a jutalom A kérdés fennakad a levegőben. Gonda Péterné töri meg a csendet. Gondáné a dízelbázis villanyszerelője, esztergályos és motortekercselő szakmával is rendelkezik. — Sok fiatal itt hagy bennünket a munkakörülmények miatt. Megelégelik az állandó javítgatást, a felújított alkatrészek egyre rosz- szabbak, soha nem lesznek olyanok, mint az újak. A két javítás közötti idő meghosszabbítása miatt kirabolva érkeznek hozzánk a dízel mozdonyok, mert mire ideérnek, más üzemen is keresztül futnak, ahol szintén anyaghiánnyal bajlódnak. .. Szóval, érti? Nemcsak a vezetők és vezetettek viszonya romlik meg, hanem az egyenrangú munkatársaké is. Egymást marjuk, mert a körülmények ellenére is szeretnénk jó munkát kiadni a kezünkből. A mi korosztályunk tagjai nemsokára nyugdíjba mennek, a fiatalok továbbállnak, fogalmam sincs, mi lesz a megmaradó középgenerációval. Hiába képez az üzem évente hetvennyolcvan új szakmunkást, többségük inkább visszafizeti a tanulmányi ösztöndíjat, csak elmehessen. Ha pedig nem fizetik vissza, letöltik a kötelező időt, és azután lépnek ki. Mostanában sokat beszélnek a munkaidő- alap kihasználásáról, például már az sem helyes, hogy itt mi magával munkaidőben beszélgetünk. — Ezt majd be kell hoznom — szól közbe Tóth Sándor. — Be bizony. Mert a te művezetőd sem azt kérdezi, hogy miről beszélgettél, hanem, hogy miért munkaidőben. De nem ezt akartam mondani, hanem hogy a munkaidőalap kihasználását el lehet érni úgy is, ha munkaidő után tartanak értekezletet. Csakhogy, ha két órára hívják össze a dolgozókat, a kisújszállásiaknak már reggel el kell indulniuk, hogy kettőre ideérjenek. Nagyon meggondolandó, hogy fontos-e az az értekezlet! Szóval panaszkodtunk eleget, azt azért szeretném, ha tudná; a Járműsökre mindig lehetett számítani, ezen túl is lehet... Nyitott szemű, őszinte emberek, öröm volt velük beszélgetni. És nem csupán szókimondásuk miatt, hanem mert az egyéni közérzetük mellett a nagyobb kollektíva közérzete is foglalkoztatja őket, amolyan „érted haragszom” alapon. Bendó János Egyik gépből a másikba
