Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-04 / 234. szám
8 Irodalom, művészet 1986. OKTÓBER 4. Illés Endre: SZIGORLAT indössze ketten szigorlatoztunk aznap. A sötétebb ruhánkról ismertük meg egymást, kényszeredetten és félszegen köszöntünk. Társam ismeretlen, kissé nyomott homlokú fiú volt, egy- szer-kétszer talán mégis láthattam az ■ előadásokon; bemutatkoztunk egymásnak. Aztán úgy álltunk ott, mint akiket ítéletre vezettek elő. Az ablak menti padokban fiatal medikusok ültek, könyvekkel, jegyzetekkel és boldog, távoli vizsgaidőkkel. Ellenségek, akik hideg fejjel és kemény szívvel a mi botlásainkra lestek — most akarnak megokosodni a mi bukásunktól. Terpeszkedve foglaltak el minden padot, az eshetőségeket mérlegelték, még helyet sem szorítottak... Majd jött Vida, az osztályorvos, az a lenhajú majom a második emeletről, bizalmaskodva és jóakara- túan közölte: az öregnek ma komisz a kedve, ideges, kétszer is rászólt kedves tanársegédjére, Kovács Gyurkára. Fél tízkor mintha roppant kaptár zsongott volna fel.. . Ajtócsapkodás, majd kemény lábdobogás — most ért véget az előadás. Száz fiú zúgott le az emeletről — még ide, a kis oldalfolyosóra is beszürem- lett a lármájuk. Üjabb negyedóra. Végül lebbent a kétszárnytó üvegajtó, feltűnt a vakítófehér kíséret — és a hatalmas félkaréj közepén ő — Karlovits... Belépett közénk, a földszinti bemutatóterembe. A fali üvegszekrényben — gipszből — rosszul for- radt csontok és ízületek porosodtak, péntek esténkint hányszor hallgattuk itt a kis Neményi ortopéd másfél óráját. Ebben a mellékteremben tartották aznap a szigorlatot. Elöl mi ketten ültünk, mögöttünk az üres padok gránittölcséres sivársága. A nézők csak hátul szoronghattak. A professzorral se maradtak sokan. Kédli, a merev arcú tanársegéd meg Kovács Gyurka és természetesen Vida is, aki szeretett ott lenni a látványosságokon. A társam hamar végzett. A második percben tudtuk — menthetetlen eset; de legalább nem kínlódott sokáig. Most én következtem. De előbb bemutatom Karlovitsot. A teremben primadonna, úgy tartja ujjai közt a krétát, mint műtét előtt a kést. Táblája villámgyorsan telik meg tabellákkal és rajzokkal, a legsúlyosabb műtétet is úgy demonstrálja, mint egy bűvész; remek előadó és remek sebész. De így, szigorlaton faarccal teszi fel a kérdést, jobb kezét kinyújtja, mintha egy súlyos díszkardot tenne maga elé, és jéghideg, merev tekintettel vár. Két hónap fáradtsága volt már bennem, s még külön ez a délelőtt is. Idegeim kegyetlenül megfeszültek, izmaim megduzzadtak, egyetlen görcsbe rándult gubanc voltam. Idegesség és szorongás? Ó, az idegesség együgyű és mennyei állapot. Az ideges ember felvág, mint a fél- kótya nyúl a puskacső előtt... kapkodva fut ide-oda... makog valamit. .. néhány ostoba bukfencet vet a levegőben... — s már vége is. Bár zavarodott és ideges lettem volna, bár követhettem volna a nyomott homlokú, szomorú fiút. Milyen tiszta ügy lett volna, milyen egyszerű seb, semmi fertőzés, semmilyen bonyodalom.. . De én védekező és támadásra feszült voltam. Szívemet nem a gyávaság, de a fogcsikorgató düh szorította ösz- sze, s úgy néztem Karlovitsra, mint aki egyetlen ugrással veti magát az ellenségre. Mert Karlovits, ott a kis katedrán, az volt — ellenség. Ellenség, akivel itt meg kell birkózni, az egyik felülmarad, a másikat két vállra nyomják. — De csak így szabadulhatok... Nem tudom, hogy kívülálló megértheti-e ezt a pillanatot? Kettesben maradunk valakivel egy kihalt bolygón. Senki élő nincs velünk, senki más ellenünk, csak ő... Szembenéztem vele... Éreztem — most! És Karlovits feladta az első kérdést. .. Pillanatnyi csend. Azután szinte kiáltottam a feleletet. Tudtam-e? Elég becsületesen ismertem az anyagot, de ezt igazán tudtam. Véletlen volt. Nagyon jól tudtam. Ahogy rákezdtem, az ujjongás volt, a szavam káröröm és ittasság. És ezt észre kellett vennie Kar- lovitsnak is. Rám nézett. Éreztem: szó sincs itt arról, elfogad-e ellenfélnek vagy sem. El sem ért hozzá az én forróságom. A hangom bosz- szantotta csak — ennyi volt. Láttam rajta, most elhajít, mint műtét közben egy fölösleges műszert. S már félbe is szakított, új kérdést adott. Megrémültem. Most dadogjak vagy elhalgassak? Egyszerre itt volt a bukás. Erre a második kérdésre már nem tudtam felelni. Nehéz kérdés volt? Isten tudja... — inkább ritkaság. De csak elkezdtem valahogy, az előbbi hangomból sem billentem még ki. És mondtam valamit, azután megint.. . Azokat a sebészi általánosságokat hadartam, kissé a belgyógyászatba is átkacsintva, amikkel mindent be lehet vezetni. És ekkor Karlovits hibázott. Nem érezte meg, hogy szavaim mögött már a semmi van, az űr, a hallgatás, és félbeszakított. Megint más kérdést kaptam. Szerencsém volt, eny- nyi az egész. Mint. Ezt végigvárta, minden részletre rákényszerített; de hiba nélkül ment. Most boszankodni kezdett. Egyszerre komisz lett. Az új kérdés szinte durván goromba és nehéz. kis Neményinek köszönhettem megmenekülésemet. Neményinek és kitűnő vizuális-akusztikus memóriámnak — mert itt, ugyanebben a teremben magyarázta a kis öreg Neményi valamikor ezt a bonyolult törést. — Senki nem hallgatott oda, magam sem; és most egyszerre tisztán hallottam a hangját. De azért alaposan belebukhattam volna ebbe a törésbe, se az anatómiáját, se a részleteit nem tudtam — Karlovits azonban megint türelmetlen volt. Nem mondhattam végig, nem is kérdezett tovább. Intett Kédlinek — az aznap felvett betegek kórtörténeteit kérte. Talán nem is akart megbuktatni, csak megfricskázni, megleckéztetni. Sokáig válogatott a beteglapok között. Egyet-egyet lassan, figyelmesen végigolvasott, majd boszúsan félrelökte. Látszott, valami szilánkosabb, gyulladtabb esetet keres... A kedves, jó Kovács Gyurka, akit ma reggel megszidott, velem együtt főtt és pirosodott, mint a rák. Vida szemtelenül vigyorgott. Karlovits végül odaadta az egyik lapot Kédlinek. — Hozzák be... Soha Wurm Gyulát, ötvennyolc éves tanítót, „apja anyja meghalt, astheniás testalkat, fájdalmai fél év előtt kezdődtek a jobb kezében és könyökében..— soha Wurm Gyulát elfelejteni nem fogom. — Hát tessék!... És Karlovits, mint egy elítéltet átadta nekem Wurm Gyulát. Macskaszürke, hosszú bajusza volt, alázatos, vérszegény ember. Az arca hamus, a csontjai kiütköztek; két percig kérdezgethettem. Levette kabátját, ingét — a fájdalmas ízületek erősen megduzzadtak. — Hát halljuk! — mondta ekkor Karlovits. És Wurm fölött megindult az új csatánk. Karlovits rosszul kérdezett; a kérdésből értettem meg, hogy a szembeötlő baj mögött meglepetés vár. Óvatosan tapogatóztam a homályban, szavaimra egyre ingerültebb válaszokat és kérdéseket kaptam. De ekkor már közeledtem valami felé. — Hát mondja ki végre! — csattant fel egyszerre Karlovits. Megmondtam. Olyan csend támadt, hogy tisztán hallottuk az Üllői úton a villamosok csengetését. A csenben már éreztem, hogy rátaláltam. Kovács Gyurka megkönynebbülten bólintott — jól van! — És az eljárás? — szorított rajtam utolsót Karlovits. Zúgott a fejem. Éreztem, hogy ez a végső próba. Izgatottan és pirosán néztünk egymásra. Mint a fellobbanó láng — egészen Karlo- vitsnak csapva kiáltottam: — A jobb kar csonkolása! Lehet, hogy többet mondtam. Nem tudom, nem emlékszem semmire, csak Karlovitsot láttam magam előtt. Az ő szemét éreztem magamon, kérdéseivel birkóztam — megint csak ketten voltunk, már nem is egy kihalt bolygón, de valahol lent, tengerfenéki mélységben; irtózatos nyomás nehezedett a halántékomra. Lehet, hogy csak egy mozdulat kellett volna — rá? ugróm és fojtogatni kezdem. De a merev Kédli ugrott hirtelen oda, meg Kovács Gyurka, ijedten, elsápadva. Az öreg tanítót fogták mind a ketten. — Az én kezemet?... az én jobb kezemet?... — hebegte a szürke macskabajusz alatt az elfehéredett ajak. — Levágják a kezmet? Még mindig nem merültem fel a tengerfenéki mélységből, de azt hiszem, Karlovits sem. Nem értettük ezt a dadogó, támolygó kérdést. Hát persze hogy az ő kezét... Elég nehéz volt megfejteni, hogy ez a megoldás, Karlovits majdnem megfogott ezzel a kérdéssel; nem is tudta, milyen közeire szorított a bukáshoz és a szakadékhoz... A szakadékhoz, amelynek csak akkor éreztem meg a mélységét, amikor az öreg feljajduló hangját hallottam megint: — A jobb kezemet? Karlovits egyszerre határozott lett. — Ne féljen... Semmi rossz nem történik magával, tanító úr... Intett Kédlinek, hogy vezesse ki az öreget. Megvárta, amíg becsapódott az ajtó, s amikor már kint is elhaltak a lépések, felállt, hozzám jött, a szemembe nézett: — Szégyell je magát! — ezt durván és gyűlölettel mondta. — Hát szabad volt ezt kimondani? Előtte?! Azzal a csitíthatatlan gyűlölettel vágott végig, hogy ebben a végzetes bukásban ő is benne van. em tévedtem, Wurm Gyula tanító úr jobb keze csakugyan menthetetlen volt. De én mégis rettenetesen megbuktam, embertelenül, jóvátehetetlen bűnnel... A vaksággal — mert csak Karlovitsot láttam!... A vad, engesztelhetetlen indulattal, amellyel őrá akartam súlytani. Ha elmondhatnám most, menynyire reszketett a térdem, amikor kitámolyogtam a teremből — ki a folyosóra, a híg, könnyű fénybe. Hogy vártam a büntetést... Hogy reméltem valamiféle vezeklésben... Délben kihallgatást kértem Karlo- vitstól, beszélni szerettem volna vele, hallani valami megnyugtató szót, legalább egy kézmozdulatot, de nem fogadott. A műtéttani próba már előbb megvolt. És két nap múlva megkaptam a leckekönyvemet is. Ott volt a bejegyzés: jelesen szigorlatozott. Jelesen. — Karlovits még itt sem kegyelmezett. Nincs tovább. Felnőttek vagyunk, nekünk már nem adatott meg a kegyelem, mint az ártatlanoknak. Minden tettünkért vállalni kell a felelősséget, semmi alól nincs fel- oldozás. Tóth Krisztina: Kalitka Kiss Benedek; Őszülő föld Beröpülök a mozdulataidba legyen tenyered fészek összezárt tíz ujjad kalitka Ruháid közé költözöm illatodat, hogy el ne vesszen magammal viszem bőrömön Megnövök benned, mint a kétely beköltözöm az ereidbe megszólitlak a szívveréssel s a gondolatok pattogzó Madarak tébolydái az erdők, az ősz, arany kalitka, rájuk zárul. Ülök fagyökéren, nézek egy felhőt t- unottan úszik el a láthatárról. Zúgnak a >madarak. Mint hordóból must, torkukból kiforr habzón az ének. Bennem is ébred egy távoli ritmus. Levelet pottyant a fa ürüléket. Alkonyul. Aggastyán-arccá szürkül az égbolt, kiveri 'csillagborosta. falára írom minden nap újra fel, hogy hadd maradjak itt bezárva. Unokája, a Föld, lábainál ül. Haja ősz, szeme albínó - vörösük csipkebogyók pirossá. Lakatos István; Egy kőre Ha szólnod kell, szólj, Mindegy, hogy kinek, örülj, ba találsz 'megértő szívet. De hogyha nem, 'végy egy követ elő, és mondd annak, csak mondd. Hallod, te kő? Tükör Tükröd voltam. Egységben ragyogott világod bennem: felhők, fák, galambok. Zúztál ezer darabra, most ezer szilánk villogja vissza arcod. Katkó István: Kuglics néni Egyszer Kuglics néni elküldött fél liter lefölözött tejért, és két fillért adott cukorkára. Anyám a második emeleti folyosóról észrevette, hogy a nagy mellű, lompos asszonnyal tárgyalok. — Gyere csak! — kiáltotta mérgesen. Amikor felértem az emeletre, zavartan pillantott rám. — Mit akart tőled az a bestia? — Tejet hoztam neki. Anyám gyanakodva nézett a szemembe, látszott, hogy valamit forgat a fejében. Behívott a lakásba, és suttogva mondta: — Te. .. ne álljál szóba azzal a nővel! — Miért? — kérdeztem ártatlan képpel. — Mert nem tisztességes... rosszlányokkal foglalkozik. Nem értettem a dolgot, de anyám a további felvilágosítás helyett kiküldött fát aprítani a gangra. Amint a csorba élű baltával hasítottam a göcsörtös tuskókat, a lépcsőn felbukkant Farkas Laci. — Mondd csak — kérdeztem, a baltát könnyedén forgatva, mint a szi,ú indiánok —, igaz, hogy Kuglics néni a rosszlányokkal foglalkozik? Farkas Laci elvigyorodott. — De még mennyire. Apám a múltkor ronda jatatásnéninek nevezte. Azt mondják, pénzért lehet nála csókolózni. — Mennyiért? — ötven fillérért egy éjszakára — válaszolta barátom a tájékozottak fölényes hangján, miközben a falat rugdosta ócska cipőjével. További részletet Laci sem tudott, fantáziámat azonban ettől kezdve nagyon-nagyon foglalkoztatta Kuglics néni szerelemtanyája. Napjában ötször is elsétáltam a ház előtt, és ráköszöntem az ablakpárkányra könyöklő asszonyra. — Csókolom, Kuglics néni. — Szervusz, fiam — felelte barátságosan, és amikor látta, hogy a nyakamat nyújtogatva megpróbálok belesni a szobába, gunyorosan rám pirított: — Vigyázz, mert kiesik a szemed. Később már a köszönésemet sem fogadta, hanem gorombán szólt:
