Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-04 / 234. szám

1966. OKTÓBER 4.

Irodalom, müvésxet

9

Garai Gábor:

A ház

„Kinek nincs háza, most már nem Is épít”

(Rilke)

Ki házat alapoz, jövőre éptt.

Te csodálod csak az alaprakókat.

Es ha holnapután minden leroskad?

Se fák, se vágyak nem nőnek 'az égig. Csak a {eményl Az irracionális?

Persze. Éppolyan, mint maga az élet. Megsemmisül, ha önmagába réved; azon till győz az ösztön, mely tovább visz. Győz az ösztön? Igen, az elemi sugallat, hogy föl kell építeni a házat, te magad nem lakhatod bár; de utódaidnak (már meg nem éred) tetteid ege lesz, hol száll a lélek, s tested csupán rom: végleg elhagyott vár.

irodalmi oldalpárunk Illusztrációiként Fazekas Magdolna és Meggyes László rajzait közöljük.

zt mondtad, majd el- mind a négyen. A hegyre mentünk biciklivel, én mögötted ültem a csomagtartón, Sándor meg apu mö- utazunk a Balatonra gött. Zötykölős volt a hegyi út, sütött a nap, és akkor még azt hittem, mindig így lesz. Együtt megyünk mindenhová, esténként odaülünk a tévé elé, és apu segít neked mosogatni.

Apu nagyon szeretett téged, de amióta elmentél, nem engedi, hogy rólad beszéljünk. Nagymama öreg és beteg, lihegve kacsázik egyik szobából a másikba, és panaszkodik, hogy fájnak a lábai, ö sem emleget, de tudom, hogy gondol rád néha, mert rendet rakott a szekrényedben, szépen összehajtogatta minden ruhádat, és néha megállt a keze, elgondolkodott.

Amikor elmentél, azt mondta, soha többet nem akar látni. Most mégis úgy érzem néha, szeretné, ha még egyszer visszajönnél.

Te nem tudod, hogy belebetegedtem. Talán ha akkor látsz, visszajössz, és nem hagysz el soha. Ültem az iskolában, és erősen fogtam a pad szélét, mert nem akartam, hogy meglássák, mennyire reszketek. Előtte a szünetben azt mondták a gyerekek, hogy te rossz nő lettél, és elvittek a rendőrök. És hogy másik városban vagy valahol.

Én nem hittem el. Megrúgtam azt a gyereket, aki mondta, de a többiek is rámtámadtak és megvertek. Nem az fáj, hanem ahogy rólad beszéltek.

Ültem az osztályban, és arra gondoltam, hogy itt mindenkinek van anyukája, csak nekem nem. A tanárnő felszólított, és azt mondta :

— Zoli, ide sem figyelsz? Mondd meg szépen, miről beszéltünk az előbb?

Én arra gondoltam, nem igaz, hogy másik városban vagy. Könnyen lehet, hogy itt járkálsz valahol a közelünkben, csak nem mersz hazajönni, nehogy apu megverjen. S talán arra vársz, hogy megkeresselek. Ezért nem mentem másnap iskolába. Elindultam reggel Sándorral rendesen, mint máskor, de aztán egyszercsak elfutottam tőle és otthagytam. Kiabált utánam, de nem fordultam vissza, ö nem értette volna meg, mert kicsi, és különben is azt akartam, hogy elmenjen az iskolába. Én kiszaladtam a mezőre, a táskámat eldugtam egy bokorba, és elindultam, hogy megkeresselek.

Azt hittem, talán arra járkálsz valahol, vagy ülsz egy zsombékos dombon és énekelsz, mint otthon szoktál. Egész nap csavarogtam, és még csak azt sem éreztem, hogy éhes vagyok. Arra gondoltam, talán neked sincs mit enned, és akkor milyen jó lenne, ha megosztanám veled a tízóraimat.

Amikor kiderült, hogy már napok óta nem voltam iskolába, apu megvert a szíjjal. Tudod, amivel téged is szokott. Először könyörögtem, mert nagyon féltem, de aztán már amikor vert, nem is éreztem annyira, összeszorítottam a fogaimat, és nem sírtam.

Nagymama este megsimogatta a fejemet, azt mondta, ő tudja, hogy nem vagyok rossz kisfiú. És hogy ezentúl majd ő elkísér reggelente

— Menj az anyád szoknyájához, mit ólálkodsz itt?)

Estefelé mégis sikerült kilesni, amint házunk tündére megszólított egy részegen dülöngélő napszámost, zsíros képű embert, aki ott lakott a szemközti házban, az istállós Kalmár mellett. Néhány percig beszélgettek, majd a napszámos bebotorkált az udvarba, egyenesen, kopogtatás nélkül a rosszlányok szólására.

Már sötét volt, csak a sarkon égett egy árva gázlámpa. Kuglics néni ablaka alatt ketten tanácskoztunk Farkas Lacival.

— Nézzük meg, hogyan csókolóz- nak a rosszlányok.

Farkas Laci a vállamra állt, és a párkányba fogózva leskelődött.

— Mi Vein... mit látsz? — kérdeztem izgatottan, s remegve az erőlködéstől.

— Hű, mennyi lány! — szólt kisvártatva Laci. — Mind meztelen...

Erre mintha csak eddig futotta volna az erőm, kissé összegörnyedtem, és Farkas Laci leesett a földre. Amikor talpra állt, faggatni kezdtem.

— Milyen lányok voltak?

— Csodálatosak. Vagy hatan meztelenül táncoltak a szoba közepén, a napszámos meg csak nézte őket. Közben elaludt, és Kuglics néni felébresztette, azután ő is levetkőzött.

— Hazudsz — mondtam, mert

nagyon irigyeltem őt a látnivalóért.

Megvonta a vállát.

— Persze nem is láttam semmit, mert sötét volt. Csak egy égő cigarettát vettem észre. Kuglics néni a sarokban ült és kártyázott az istállós emberrel.

— Nem láttátok az uramat? — szólt ebben a pillanatban a nap- számosné, aki a szemközti ház kapualjából már régóta figyelhetett bennünket.

— Benn van a rosszlányoknál — mutogatott az ablakra Farkas Laci.

A nő sietős léptekkel átjött az úton, be a házba. Kis idő múlva parázs lárma kerekedett. Női sikoltozás, férfikáromkodás keveredett. A lakók kíváncsian néztek le az ablakokból.

— Már megint hitelbe akart valaki szerelmeskedni — tréfálkozott az első emeleti kelmefestő.

Kuglics néni ablakából egyszerre csak kiugrott egy férfi.

Nem a napszámos volt, hanem Farkas Laci apja. Pont a fia mellett ért földet.

— Apu! — kiáltotta meglepetten Laci.

Farkas bácsi erre nekiesett a fiának.

— Kémkedtél utánam, te haszontalan?! Majd adok én az anyádnak is!

— Mit csinálsz azzal a gyerekkel, te szoknyavadász — rikoltózott Farkasné a második emeletről, és rohant az utcára, hogy megszabadítsa a dühöngő kezéből a pórul járt fiút.

— Meggyilkolom! Mindenkit meggyilkolok! — kiáltozta a megvadult ember.

Szerencsére a lakók közbeavatkoztak, és így negyedóra múlva csöndes lett. A részeg napszámost is hazacipelte a felesége, de azok szép csöndesen mentek.

Néhány nap múlva aláírást gyűjtöttek, kérvénnyel fordultak a rendőrséghez, hogy Kuglics nénit költöztessék ki a házból. A kérvényt nagyon sok asszony írta alá.

Kuglics néni el is költözött leánykáival a Tatai útra, egy rozzant, földszintes házba. Amikor egyszer arra jártam, az iskolából jövet, ott láttam könyökölve eiz ablakinál.

— Csókolom, Kuglics néni — köszöntem a szelíd mosolyú, kövér nőnek.

— Szervusz fiam — felelte barátságosan. — Honnan jössz?

— Az iskolából...

— Egyszer majd eljössz az én iskolámba is — válaszolta eltűnődve, és kacsintott.

Ebből a kacsintásból értettem meg, hogy közeledem a férfikorhoz.

Oiszeállltotta: Rékasy Ildikó

az iskolába, és nem lesz semmi baj. Sajnáltam szegényt, de tudtam, hogy hiába minden. Én oda többet nem megyek, ahol mindenkinek van anyukája, és ahol kicsúfolnak miattad.

Másnap tényleg elindult velünk szegény nagymama a fájós lábaival, és szépen beszélgetett velünk, de amikor a mező széléhez értünk, én megint futásnak eredtem, és otthagytam őket.

Hallottam, hogy nagymama mennyire kiabál, és észrevettem, hogy próbál futni utánam, erre én felgyorsítottam, hogy minél előbb eltűnjek a szeme elől, és ne kínlódjon . Megmagyarázni úgysem tudtam volna ezt. Te talán megérted, hogy kerestelek. Valahogy úgy képzeltem, én meg tudlak találni, senki más, csak én.

Bán Zsuzsa:

Gyere

haza

Tudtam, hogy apu este megint előveszi a szíjat, és úgy gondoltam, nem is megyek haza. Általában úgysem vagyok éhes, az a két szendvics, amit nagymama reggel készített, sokáig elég nekem. Estefelé bementem az erdőbe, és ott aludtam egy kidőlt farönkön kuporogva. Sokáig nem tudtam elaludni, rád gondoltam, meg a régi életünkre. Aztán reggel már magasan járt a nap, amikor felébredtem.

Apu állt előttem, meg két rendőr és egy nagy kutya. Azt hittem, mindjárt megvernek, és el akartam futni, de az egyik rendőr megfogta a kezemet, és azt mondta, ne®n szabad megijedni, nem akar senki bántani. Akkor már nem is haza vittek, hanem ide, az intézetbe.

Nem tudom, mi lesz velem, és azt sem, hogy mi lesz veled, anyu. Sokáig nagyon rossz volt itt, és sírtam, aztán kértem papírt meg ceruzát az egyik gondozónőtől. Levelet írtam haza nagymamának meg apunak. Bocsánatot kértem tőlük, amiért így megszomorítottam őket, és azt írtam, hogy ha eljönnek értem, talán el tudom mondani, miért csináltam.

De a levelet nem tudtam elküldeni haza. Itt nincs egyetlen polc, amelyik az enyém, nincs egyetlen fiók. A levelet elrejtettem a párnahuzatomba, de észrevettem, hogy amikor nem vagyok a szobában, a többi gyerek kiveszi és elolvassa. Most már tiszta rongy az a papír, amire a levelet írtam, és Eilig lehet elolvasni.

Sokáig vártam, hogy apu vagy nagymama meglátogat. A gyerekek itt eleinte nem álltak szóba velem, de aztán megbarátkoztam egyikkel, akinek meghaltak a szülei, ö azt mondja, mindent megtenne, ha lenne hova hazamennie, ha lenne családja, de hiába, nincsen. Kicsi kora óta itt van az intézetben.

Azt mondtam neki, hogy ha engem meglátogatnak, és hoznak valamit, akkor a felét nekiadom.

De aztán hiába vártunk. Mentek a napok, a hetek, mások levelet is kaptak vagy látogatták, én- hozzám senki nem jött. Lehet, hogy apu most azt tiltotta meg otthon, hogy kiejtsék az én nevemet. Nagymama talán az én ruháimat is elrendezte a szekrényben, mint annakidején a tiédet, és amikor becsukta a szekrényajtót, olyan volt, mintha eltemetett volna örökre.

Most akkor két halott van otthon, te meg én, anyu. Minden, ami ránk emlékeztet, bent van a szekrényekben, és nem nyitják ki soha többet.

Azt mondták, tizennyolc éves koromban elmehetek innen. Az még nyolc év. Elhatároztam, hogy akkor azért is megkereslek. Majd elmegyek dolgozni, lesz pénzem, és tudok utazni. Megkereslek, és együtt élünk majd ketten. Lehet, hogy az még soká lesz, de én nem felejtek. Tudom, te sem. Hogy miért mentél el, nem tudom, de azt hiszem, ha megkérdeznélek, meg tudnád magyarázni, és akkor megérteném. Az ember semmit nem tesz ok nélkül, estül az a baj, hogy nehezen tudja elmesélni másoknak, miért tette. De mi ketten mindig megértettük egymást. Emlékszel, anyu, én azelőtt is csak neked tudtam mindent elmondani.

Tegnap itt volt nagymama, és megint olyat csináltam, amit magam sem értek. Tudod, már lemondtam mindenről. Nem írtak, nem látogattak meg, és azt gondoltam, már annyira megharagudtak rám, mint amennyire terád. Már nem gondoltam arra, hogy valamikor látom még őket. S akkor, képzeld, anyu, fociztam a barátommal az udvaron. A kapu felé nézek, és azt hittem, álmodom, nagymama kacsázott felém, és mosolygott a régi kedves mosolyával. Égyik gondozónő kísérte, leültette a pavilonban, és kiabált nekem, hogy menjek oda.

Először majdnem futni kezdtem, de aztán mintha megbénított volna valami, csak lassan indultam el. Nagymama mosolygott, fáradtan ült a pavilonban egy pádon, és azt mondta, menjek oda, rántott csirkét hozott, meg kólát nekem.

Elő is vette, zsírpapírba volt csomagolva. Kiterítette a rántott csirkét maga mellett a pádon, és elővette a kiskését.

Vágott nekem egy darabot, és integetett, de valahogyan földbegyökerezett a lábam. Megálltam tőle bizonyos távolságra, és csak néztem rá, de nem tudtam közelebb menni hozzá. Nagymama bekapott egy falatot, hogy engem is buzdítson, és még mindig nem értette, mi van velem.

Láttam, hogy kicsordulnak a könnyei. A gondozónő hitetlenkedve bámult rám, aztán vállat vont és otthagyott. Nagymama sírva kérlelt, hogy menjek oda, és egyek vele, de én nem mozdultam. Arra gondoltam, hogy otthon te is, anyu, meg én is be vagyunk zárva a szekrényekbe, és ezt tiszteletben kell tartani. Mi soha nem jövünk ki onnan.

Sokáig üldögélt ott nagymama sóhajtozva, és a könnyeit törülget- ve. Aztán az igazgató odajött hozzá, és azt mondta, taxit hívtak, amivel kimehet a buszállomásra.

gy elment. Már nem szólt,

(

hogy menjek oda, csak végtelenül szomorú volt az arca, és nehezebben Járt, mint máskor. Hazafi vitte a rántottcsirkét, amit nekem hozott. Akkor oda- jött a barátom, akinek azt Ígértem, megfelezem vele, amit kapok. Nem kérte számon, miért nem teljesítettem az ígéretemet. Azt mondta, hogy ha kikukucskálunk a kőkerítésen, még megláthatjuk az utcán nagymamát, amikor beszáll a taxiba. Ügy is tettünk, és majdnem kiabáltam utána, mert hirtelen nagyon megfájdult a szívem, de már nem volt idő rá. A kocsi ajtaja becsukódott, és a taxi elindult, elvitte nagymEimát. Azt hiszem, többet soha nem jön meglátogatni. És apu sem.

Ha tizennyolc éves leszek, én sem keresem őket, csak téged, anyu. Majd mindent elmesélünk egymásnak, és együtt élünk. Ha csak velem leszel, tudom, nem mész el többet sehová. És én sem. Most nem tudom, hol vagy, ahogyan talán te is otthon keresel gondolatban, de egyet biztosan tudok: megtaláljuk egymást. Nekünk nem kell olyan sokat magyarázkodni, közöttünk soha nem lesznek félreértések.