Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-25 / 252. szám
9 Irodalom» műveszet Zsombok Tímár György: A virágok fehérek és kékek 1986. OKTÓBER 25Herényi Ferenc: Homokbánya Bényi László: Tabáni részlet Irodiatoi oldiailpéjrumk illusztráciáit a Szolnoki Művész telepen (készült alkotásokból válogattuk. Pintér Lajos: Emlékek madár-röpte Madárra®tű emlékek Szálltak a Körös lölött, elhagytak fészket, fészert, ahol a nyarad telt el, vacogó tested árva tája bort ittál, vöröst, halat ettél: elhagyott repülőtér. csukát, kecsegét harcsát. Emlékek vé-alakban, A neved éles késsel belevésted a fába, ék-alakban elszálltak. ha egyszer, ember, arra az Eötvös Kollégium fölött lépdelsz, cikáztak, fölszikráztak. állj meg, olvasd el: P. L. Gőz József: , Hátrányos helyzetben Kovaliccsal sokáiiig a kutya aem tónődöttt a miunlkaihieilyón,. Mindig irigyelte azokat, afcilket felfcajroflt a nótanács, a szakszervezet és a többi felkarolásra alkalmas intézmény. Aztán egyszer belebotlott a vegyesbolt előtt álló alkoholista kollegájába. Nem úszta meg két féldeci nélküli, amit a kollega egy félliteres cseresznyésiüvegből diktált bele. Amikor visszaért a gyáriba, ahoTV- nan magánkilópővel távozott, s beszédbe elegyedett az emberekkel, összesúgtak a 'háta mögött: „Nahát, már Kovalics is... Szegény családja!” A gyári vöröskereszt es szervezet titkára hamarosan megbeszélést hívott össze, amelyen ö elnökölt: „Tisztelt tagitánsak! Nem tűrhetjük, hogy az alkoholizmus tovább szedje áldozatait. Itt van ez a Ko- valics kartárs. Űjabhan ittasan jár be dolgozni. Meg 'kell menteni az alkohol rabságaiból!” Az ülés után bementek Kovalics főnökéhez, s elmondták néki, beosztottja ivésnak adta fejét, mert legutóbb nem kapott fizetésemelést. Saronlkí villa fizetésemelést kellene neki adni, mert az alkoholizmust nem lehet megszüntetni anélkül, hogy a kiváltó okot megszüntetnénk. Kovalics meglepetéssel vette észre, hogy a következő fizetésnél több volt a borítékban, Este feleségével elmentek egy kisvendéglőbe, s megünnepelték az eseményt. Sajnos emiatt másnap majdnem elütéseit munkahelyéről, csak az utolsó pillanatban vágódott be, karikás szemekkel, kialvatllanul, borostásan. Nem kerülhette el a hölgyek megrökönyödött pillantásait. „Züi- lik ez a férfi, a hóna alá kell nyúl- muinlk — mondta a nőtanács elnöke. — Ha így folytatja, egész biztosan elválik tőle a felesége. Vajon nem valami konfliktus rejlik amögütt, hisz az a családi élet legfőbb elrontó ja?” A nőtanács elnöke nyomozni kezdett, s hamarosan kiderítette, legutóbb Kovalics összeveszett egyik munka társával. Felkereste az illetőt, s jól) összeszidta. Aztán elment Kovalics főnökéhez, s megkérdezte, nem lehetne-e valamit csinálni ezzel a Kovaliccsait, míg nem késő. A munkahelyi konfliktusok miatt veszélybe kerülihlet a családi élete. A főnök -kicsit ideges lett, de megígérte, hogy tesz valamit. Kinevezte önálló főelőadónak, hogy -ne kerülhessen fáséiba munkatársaival. A két agilis hölgy azonban arról is tenni akart, hogy ne érhessék káros behatások Komentőautó hangos szirénázással vitte be az asszonyt a kórházba. Hétfő volt. ez- biztos — gondolta az asszony ébredező kábulatában. Nem volt tv-adás, csak a rádióban kabaré. Reggel óta várt valamire, akkor hétfőn, de most csak arra emlékszik, hogy amikor bekapcsolta a rádiót, a férje még nem volt otthon, és éppen felhangzott a szignál: „... hallgassunk kabarét, a kabaré az nagyszerű dolog .. Még nem akarja kinyitni a szemét, úgyis tudja, hogy mit fog látni, csak a hétfőbe, a kabaréba kapaszkodik mániákusan. Lehet, hogy kedd van, vagy csütörtök, vagy szombat? Majd megmondják az ágyszomszédok, ha kinyitja a szemét, de éppen azokra nem kíváncsi. Mindig ugyanazok. Olyanok mint ő, orvossággal próbálkozók, aztán falcolók. akik pengével vagdossák fel az ereiket, gázosok és delirium tremensek csonttá sová- nyodva, józanul hisztérikusak vagy apátiába merültek, akiket infúzióval táplálnak. „A kabaré az nagyszerű dolog”. A legjobb táncos volt, egy este tizenöt-húsz partner. Verekedtek is miatta. Anyu mindig elkísérte, Martinit ittak jéggel, citrommal, cukrozott szélű pohárban. Száraz Martini volt, nem szerette, de anyu mindig azt rendelt. Anyu következetes volt, és játékszabályokhoz alkalmazkodott. Sosem engedte, hogy a fiúk fizessenek neki. A fiú táncoljon jól, és védje meg! Ez a dolga, semmi más. Asztaluknál csak az foglalhatott helyet, aki így viselkedett. Anyu elbeszélgetett a fiúkkal, utánozhatatlan könnyedséggel kikérdezte őket családjukról, iskoláikról, beosztásukról, terveikről. Anyu nagyon jó asszony, nem olyan mint apu, akivel alig találkozott, mióta elköltözött tőlük. Szépségét is anyutól örökölte, mert ó mindig szép volt, még most is az. Vagy már nem? Megrettent. Behunyt szemmel, azzal az eredendő kábasággal, ami a kórházi ágyak felocsudóinak jellemzője, a takaró alatt, áliától lefelé végig simította testét, addig, amíg a keze leért. Érezte melleit, ott megállt, tenyerével egy pillanatra megtartotta. Még mindig elmegy melltartó nélkül, gondolta, hasát behúzta, ám így is megérezte azokat a zsírpárnákat, amelyek annyiszor és olyan nagyon elkeserítették. Dühös lett, gyűlölettel gondolt a férjére, mert mindig dicsérte azokat, és konokul állította, hogy nagyon is jól állnak neki. Meggyőződése volt, hogy olyankor gúnyolódik vele. — Még mindig szép vagyok — mondta, a tükör nem hazudik, gondolta tovább, és látta magát behunyt szemhéja mögött, élesen valícsőt, amíg megteszi az otthonáig vezető utat. Nolha akkor már hamar alkonyod ott, egy napon este Ihazalkísérték imuntaaitérsükat. A szakszervezeti bizalmi csak azt látta, hogy Kovalics a sötét utcám nem is egy, -hanem két hölgy- •gyei! a karján spacírozik. „Micsoda fertő” — -gondolta magában, die becsületére legyen mondva, a segítség módozataim kezdett gondolkodni. Ügy gondolta, legjobb, ha tapasztalatát megosztja az asszony- myaűL — Kedves Kovalics né — mondta, amikor -találkoztak a bizalmi kérésére egy Iköczeii presszóiban. — Az öm férje, sajnos iszik! — Igen, nékem is mondta, hogy van egy iszákos kollegája, aki bele- dilktálja az alkohol^ pedig ő maga kifejezetten utálja. — De ez még nem lenne baj. A fiú lümipolmi is szokott! — Igen, a -múltkor csaptunk egy görbe éjszakát, mert együtt ünnepeltük a fizetésemelését; mesélte is, -hogy másnap (majdnem elkésett — De nőzik. is, legutóbb két kis Ikávali láttam! — Igen, a nőtanács elnöke és a vürüskaresztes titkár kísérte hazáig, mert úgy féltették. Utána négyesben együtt vacsoráztunk. A bizalmi beszámolt küldietésé- nőL KovaLicsot visszahelyezték rágj beosztásába, régi fizetésével. „Vdsz- szaélt a bizalmunkkal. Nincs is hátrányos helyzetben” — mondták. Oaszelllltolta: Békasy Ildikó látta ahogy a nagytükörben alakja fehéren világít, keze a feje felett, magasan összekulcsolva, jobbra- balra fordul lassan, hogy testének formái, akár a vízhullámok, felbukkanjanak és merüljenek alá. Keze a lágyékán pihent meg, azon a határon, ahol az aprócska boly- hok már elkezdődnek. Megborzongott. Az asszony nem nyitotta ki a szemét, nem volt kíváncsi környezetére, kezével lágyékán, könnyű álomba merült: anyjával ült egy csillogó teremben, száraz Martinit szürcsölgettek citrommal és jéggel, a fiúk egymásután sorjáztak táncra kérni őt, és anyut is, és mindannyian azt gondolták, hogy ő anyunak a húga. Hétfőn, amikor a férfi hazaérkezett, szólt a rádió, éppen vége volt a kabarénak. Kikapcsolta, és a feleségét kereste. Csöngettek. A szomszédasszony állt az ajtóban. — Már megint — mondta az asz- szony köntösét összefogva. Ügy állt ott. mintha bűnös lenne valamiért. A férfi be akarta hívni, de aztán meggondolta magát. — Elvitték — mondta a szomszédasszony —, alig egy negyedórája. Itt a telefonszám, ahol megkeresheti — nyújtotta az asszony a cédulát. A férfi elvette. — Köszönöm — mondta és becsukta az ajtót. Bement a hálószobába, szétnézett. Tudta, hogy mit fog találni. Az éjjeliszekrényen orvosságos dobozok voltak halomban. Rögtön felhívta az ügyeletet, ott szenvtelen hangon közölte vele valaki, hogy a felesége túl van az életveszélyen, de még nem tért magához, valószínűleg napokba telik, amíg észheztér, így semmi értelme, hogy meglátogassa, különben is, ismerős, nem ez az első eset, a dolog épp úgy nem komoly, mint ahogy a többi sem volt az, hiszen mindig időben gondoskodik arról, hogy a mentő- állomás tudomást szerezzen tettéről. férfi letette a telefon- kagylót, sokáig állt még ott, és gondolkozott. Uvölteni szeretett volna, de nem tette. Megszokta már. Belehuppant a fotelba, arcát a kezébe temette, így aludt el. Éjjel kettőkor ébredt. A kényelmetlen ülve-alvástól görcs húzta a nyakát meg a lábait. Csütörtökön, mondta az ügyelet, öttől-hétig van látogatás. A negyedik virágboltban talált kékszínű virágot. — Írisz — mondta az eladó, egy fiatal csinos lány. — Írisz? — kérdezte, de csak azért, hogy a szó különös szépségét ízlelje^ — Az — válaszolt a lány —, melegházi nevelés, sajátságos mutáció. Égszínkék. — Ez a virág eredetileg nem kék? — Az alapnövény sötétlila. Hány szálat parancsol? — Tizenegyet. — A lány ügyesen elrendezte a virágszálakat. — Zöldet? — nézett a férfire kérdőn. — Természetesen. A lány ízlésesen megkötötte a csokrot, és celofánba csomagolta. Felment a műkőlépcsőn, aminek a közepe már régen kikopott, az ódonnak tűnő kovácsoltvas korlát tetején a fa olyan fényes volt, mintha politúrozták volna. Sajátságos, klórral átitatott kórházszag lengte körül. A nővér azt mondta, hogy a kilencesben van. A múltkor a hetesben volt, gondolta a férfi: Az ajtó nyitva, az asszony pontosan szemben feküdt, magasra rakott párnán pihent, szeme becsukva, fehér kezei a takarón. Szép volt így, az ajtóból. Kicsit fáradt, zilált, rendezetlen, de szép. — Szervusz, drágám — lépett az ágy mellé a férfi. A csokrot előre nyújtotta. Az asszony túlságosan is lassan nyitotta ki a szemét. Olyan volt, mint régi filmen a premielplan. Kicsit ködös, elmosódott. A férfi nézte, ahogy eszmél, és itt már nem találta olyan szépnek, mint az ajtóból. Az asszony tudta ezt. — Bejöttél? — kérdezte elhaló hangon, fejét kissé oldalra billentve. — Igen — mondta a férfi még előbbre nyújtva a csokrot. Szorításától megzizzent halkan a celofán a markában. Az asszony hirtelen felült. — És anyu? ö nem jött el? — Hiszen vidéken él. — Talán nem is értesítetted? — Az asszony hangja kellemetlenül élessé vált. A férfi a virágcsokorral elbizonytalanodott, Nem értesítette, nem is állt szándékában. Minek? Ez a harmadik kísérlete az idén neki éppen elege van már belőle, nem hiányzik még az anyósa is a nyakára, hogy mint egy Elektra közlekedjen a lakásban. — Tessék, drágám. Ezt neked hoztam — mondta a férfi, hogy elterelje a beszédet. Az asszony nézte a csokrot, arca eltorzult, hisztérikusan lökte félre a virágokat. Előredűlve, gyűlölettel sziszegte a férfi arcába. — Még itt is? Ebben az állapotban is gyötörni akarsz? Nagyon jól tudod, hogy gyűlölöm a sárga virágot! A férfi visszahőkölt. Nézte a virágokat. — De hiszen ... kékek. Tudom, hogy a kéket szereted... azért hoztam ... íriszek ... alig sikerült kéket szereznem ... különleges íriszek... — Vidd el! Látni sem akarom! Sárgák, érted?! Sááárgák! — Visz- czahanyatlott a párnára, behunyta a szemét. — Anyut akarom látni — mondta most már csöndesen. A férfi tanácstalanul állt kezében a virágcsokorral, néhány tétova mozdulat, aztán sarkon fordult, és kisietett a kórteremből. Mindenki utána nézett, csak az asszony nem. Otthon értetlenül bámulta a virágokat. Kékek voltak, határozottan kékek. Vázába rakta celofánostul. Telefonál az irodába, és két nap szabadságot kért. Hajnalban rossz szájízzel ébredt, ismét megnézte a virágokat. Ugyanolyanok voltak mint az este.. Kékek. Megmosdott, felöltözött, harapott egy pár falatot, aztán kikapta a vázából a csokrot és lesietett az utcára. Felnyitotta a kuka fedelét, és a hulladékra dobta a virágot. Dühösen csapta rá a fedelet. A kocsijához sietett, beindította, és elindult, hogy elhozza anyut a lányához immáron harmadszor ebben az esztendőben. A Fogalmazó úr megállt a kukák előtt. Mind a négynek felnyitotta a tetejét. Egyszerre mérte fel lehetőségeit, gyakorlott szeme és különleges érzéke csalhatatlan biztonsággal fedezte fel az értékeket. A Fogalmazó úr tekintély volt a szakmában, minden MÉH-átvövő személyes, jó ismerőse. Csak ideiglenes bejelentővel rendelkezett Huszonnyolc esztendeje, kisebb, főleg télidőre eső megszakításokkal a Dobozy utcai éjjeli menedékhelyen volt fix, alsó ágya és Tutó-lakat- tal lezárt saját szekrénye, így a felsőház tagjai közé tartozott. Nevét talán már ő sem tudta, mindenki csak így szólította: Fogalmazó űr, amit egyesek kapcsolatba hoztak ifjonti szakmájával, de ez pont olyan bizonytalan volt, mint minden, ami vele kapcsolatos. A Fogalmazó úr meglátta a virágcsokrot. — Eladható — dörmög- te, és megigazította a celofánt. — Szép fehér, friss virágok — folytatta elégedetten, és beleszagolt a celofánba. Még matatott a kukákban, amit értékesnek talált, a reklámszatyorba tette. Kiballagott a Haller-piacra, nézelődött az árusok között, és hamar sikerült eladnia, húsz forintért a csokrot. Egy fiatalasszony vette meg. — Hol szerezte papa, ezeket a gyönyörű fehér íriszeket? — kérdezte a fiatalasszony. — Ö, nagyságos asszonyom, az összeköttetés... — mondta a Fogalmazó úr jelentőségteljesen, és beállt a sorba, hogy a kifőzde ablakán át rendelhessen egy tányér bablevest cseresznyepaprikával, két szelet kenyérrel. mikor a kifőzés eresze ....alatt, az asztalnál (!■ állva csöndesen kanala lazott, arra a fehér virágcsokorra gondolt Íriszek, és milyen jó illata volt, emlékezett rájuk. Vajon hogyan kerültek ezek a szép fehér virágok a kukába? — töprengett, meg az is, hogy celofánba csomagolták, Ízléses szalaggal megkötötték. Vadonatúj volt, akár a virágüzletbe is vihette volna, de ott nem vették volna meg. — Az emberek mindent elpocsékolnak. — vonta le a végső következtetést, és kényelmesen visszavitte az üres tányért meg a kanalat az ablakhoz.
