Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-25 / 252. szám
8 Irodalom* művészet 1986. OKTÓBER 25 rra ébredtem, hogy a szobámban egy fűrészt élesítenek. Koromsötét volt, még az éjszaka mélyén jártunk. Egyetlen sikoltás volt. A vas ér így a vashoz. Ezt a hangot még álmomban hallottam. Most ébren figyeltem — csend, semmi. Mozdulnom sem kellett, hogy a karórám világító számlapjára pillantsak: fél három. És ekkor ismét hallottam a hangot. Egyetlen nyilalás volt, de ez már a dobhártyámon futott végig. A bal fülemben szólt a hang, belülről. S ekkor már többet is érzékeltem: a fejem súlyos volt, egyre súlyosabb, a bal halántékom mögé egy kődarab fészkelte be magát, forró volt, mintha egy halom parázsból kotorták volna elő. Megint figyeltem. Semmi. Csak a forró kő. És a fülemben a súlyos, nem oldódó nyomás. Arra kellett gondolnom. Mi másra? Csak arra. Megmozdítottam a kezemet, mozdult. Mind a kettő. A könnyű, nyári takaró alatt a lábammal is megismételtem a gyakorlatot: átvette a parancsot, éreztem, mozdult. Óvatosan kinyúltam, s meggyújtottam az állólámpát. A fény hunyorogva szétömlött az ismerős szobában. Sokáig mozdulatlan maradtam. Néztem a könyvfalakat, az egyik sor előtt Ferenczy Béni dedikált rajzánál akadtam el — talán ő is így kezdte. De a könyveken már átütött apám alakja is. Hogy mozgatni tudom a kezemet, lábamat, mit sem jelent. Apám az első érszakadás után — később hallottam — cigarettára gyújtott. Felöltözött, és nyugtalanul járkált. Egy gát sem enged rögtön a nyomásnak, előbb kisebb szivárgások jelentkeznek. Most egy percenést hallottam. Majd még egyet. Utána süket, hosszú, ólomsúlyú csend támadt. Megint a bal fülemben. Apám halála óta számítottam erre a látogatásra. Reméltem, hogy a Látogató ugyanúgy kopogtat be: ajándékoz még néhány napot, fel- öltözhetem,. elintézhetem ezt-azt, apám még a kertjével is eljátszott, megöntözte a virágait, rózsatöveket ápolt, és mohón szívta a cigarettája füstjét, nem óvatoskodott, teli volt a lakás minden hamutálcája. A legtöbb barátom lázadozva viaskodik a Látogatóval, már jó előre. Versekben, drámában, napló- töredékekben üzennek Kháron- nak, a csónakosnak, aki majd átviszi őket a másik partra. Engem is többször kérdeztek, hogy s mint vagyok ezzel. Mindig restelltem bevallani: amióta olvastam Bacon kétoldalas esszéjét a halálról (két rövid könyvoldalt szánt neki, nem többet) — férfiéveim óta Bacon esszéihez nemigen tudtam hozzátenni semmit. Nem lehet olyan iszonyú ellenfél a halál, írta Bacon, ha a halandó mellé annyi szövetséges áll: a bosszú diadalmas kodik a halálon, a szeretet kevésbe veszi, a dicsőség vágya még óhajtja is szokszor, a szomorúság hozzá menekül. Sőt Seneca mindehhez még a finnyásságot és a csömört is hozzácsapja: gondold meg, milyen sokáig művelted ugyanazt, a halált nemcsak a bátor fogadja bátran, hanem az is, aki unatkozik. Hát én nem unatkozom soha, nem olyan évtizedekben éltem, hogy unatkozhattam volna, de Bacon és Seneca megerősített: ne siessünk a Látogató elébe a szorongásainkkal. Apám példáját követtem: felöltöztem. Óvatosan mozogtam, mint aki üvegcserepeken jár. Feleségem a szomszéd szobában aludt, nem szerettem volna, ha felébred. Háromnegyed három volt. Az ablak nyitva állt, a meleg őszi éjszaka sötétje még nem hátrált meg. Az írópolchoz álltam, mint any- nyiszor az elmúlt években. Most is várt a kéziratpapír. Rövid levelet írtam feleségemnek, szavakat, amiket talán elmulasztottam eddig — sietni kellett velük, mert rám tört egy pillanat: az alattomos nyomás szinte elviselhetetlenné vált a fülemben. Leültem s vártam. A feszültség visszahúzódott. Most kinyitottam íróasztalom egyik fiókját: néhány apróbb tárgyat őriztem itt. Senki nem ismerhette történetüket. Nem akartam, hogy idegen kéz érintse őket, s találgassa: ezt a sakkfigurát, egy gyalogot, ugyan miért rejtettem íróasztalom mélyére: már régen messze került és elhasadt a Jiozzá tartozó fekete-fehér kockás tábla, egybegyűjthetetlenül szertegurultak a figurái, az a női kéz sem él már mely, az elveszett királynőt, futót, bástyákat fel-felemelte s más mezőkre helyezte — a múltból csak ez a gyalog maradt. És ezt a gyertyacsonkot sem hagyhatom itt, bevilágított egy régi vacsoraasztalt. Megszégyeníteném, ha túlélné a bennem kialvó emléket. Mindenkinek van öt-hat ilyen titka — ezeket nem szabad sebészi késsel, rációval, semmilyen magyarázattal felvágni. Magunkkal kell vinni őket. Sorra elővettem valamennyit, s átmentem velük egy távolabbi szobába: itt egy fával fűthető cserépkályha állt, gyújtóssal is megrakták, így várta a telet. A kis Illés Endre: lT látogató máglyába belenyomtam a gyalogot, a gyertyacsonkot s a többit — és már égtek is. Ezzel is megvoltam. Még mindig nem hajnalodott. Nagyon halkan, nagyon lassan visszamentem a szobámba, leültem az egyik nagy karosszékbe — vártam. Talán csak azt, hogy megvirradjon. Arra gondoltam, ugyanígy kellene végezni a jegyzeteimmel is. Utánam nem marad kézirat. Kézzel, tollal írtam minden írásomat, de rögtön össze is téptem, amit gépbe mondtam. Ne tapogassanak a műhelyemben, senki ne kíváncsiskodjék a kulisszáim mögött. Mindig sok-sok jegyzet előzte meg, amit terveztem. Tehetetlenül néztem egyik-másik polcra — legalább ötven irattartóban várakoztak a jegyzeteim: várták, hogy egyikhez-másikhoz egyszer talán mégis hozzányúlok. Most a kályha- tűzbe gyömöszöljem őket is? Ehhez sokszor, túl sokszor kellett volna oda-vissza fordulnom a két szoba között — gyengébbnek éreztem magam, semhogy végigcsináljam. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. És hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak a feleségemet is. Magára marad, talán nehezen jut majd pénzhez, megszorul — hogyan segíthetném meg? Megint az írópolcnál álltam, egy papírlapon felsoroltam néhány könyvemet, s mindegyik mellé odaírtam az árát is: itt a teljes Nyugat, előtte a Figyelő, mögötte a Magyar Csillag, itt a teljes Propyläen, a kis és a nagy Skirák, jó néhány francia könyv a forradalmat megelőző évtizedekből, köztük is a legkedvesebb, a franciára fordított Ovidius 1698 ból, a Pléiade-sor — adja el őket, de ne engedje, hogy olcsón hordják szét, ami most még a polcokon áll. És ha már írtam: leírtam még tíz könyv címét, ezeket mégse adja el. Tartsa őket együtt. És ebben a második felsorolásban csaltam is: egyetlen kötetnek írtam be a hatkötetes Czuczor-Fogarasit. Elavult, tudom. De hány órát, napot, évet töltöttem egy-egy kötet lapozgatásával. Nincs magyar könyv, amit többször olvastam volna, mint Czuczor-Fogarasi Nagy Szótárát És még mindig sötét volt. Az induló vonat mellett állunk így a pályaudvari zsibbadásban: elviheti akár azt is, aki a legkedvesebb nekünk, de elkövetkezik egy pillanat, amikor nincs többé egyetlen élő, fontos szavunk sem. Eloltottam a villanyt. Furcsa játék az emlékek visszatérése is. Miért kellett váratlanul egy régi éjszakára gondolnom, arra a néhány percre, amikor a sötétben fogoly voltam egy nápolyi liftben? Éjféltájt érkeztem Nápolyba. a pályaudvar mellett szálltam meg, még vacsorát is kaptam a teljesen kiürült étteremben, majd egyedül indultam a hatodik emeletre a szobámba. Az éjszakai portás nem ült a helyén, beléptem a liftbe, elindítottam. És ekkor, éppen ekkor kellett kiégnie a lift fülkéjét megvilágító villanykörtének. Vaksötétben érkeztem meg az emeletemre. Olcsó szálloda volt, a folyosón nem égett már a villlany. Tapogatóztam, s nem találtam a lift zárján a kioldógombot. Idegen szerkezet volt. Amikor beszálltam, nem néztem meg figyelmesebben. Fogoly voltam a sötétben, Nápolyban, egy liftben, éjszaka, éjfél után. Akárhová ny(úiltam. akármit rángattam, az ajtó nem nyílt. De végül sikerült megtalálnom a megfelelő gombot, visszatértem a földszintre, a portást még mindig nem találtam a helyén, de itt már fény volt, tájékozódtam, s ki tudtam szállni a kalickából. Mit tehettem akkor? Gyalog vágtam neki a lépcsőnek, fel a hatodik emeletre. Amíg a karosszékben gubbasztottam, észrevétlenül piszkosszürke fények csurogtak be a szobába. El kellett hát indulni most is, mint akkor Nápolyban, fel az ismeretlen emeletre. Kényelmetlen út, de nem halogathatom tovább. Nem várhatom meg, amíg a feleségem felébred. Felálltam, a neki címzett levelet magamhoz vettem. A személyi igazolványomról sem feledkeztem meg. Óvatosan, zajt nem ütve sikerült kijutnom a lakásból. A lépcsőházban a falnak dőltem. Lélegezni sem mertem, vártam. A mozgás megárthatott: megint belevágtak a dobhártyámba, egyszer, kétszer, többször. A fejem egynemű lett, mint egy üres öntöttvas golyó. Olyan törékeny is. Csak sokára jutottam le az utcára. Az első telefonfülkéből felhívtam professzor barátomat. Arra kértem, szóljon át a kilinikájára, fogadjanak be. — Mi bajod? — kérdezte. De már nem feleltem, helyére akasztottam a kagylót. Húsz percet kellett várnom egy kocsira a legközelebbi taxiállomáson. A klinikán már tudtak rólam. Kértem, ne vizsgáljanak meg — hadd fekhessek, amíg a professzor megjön, nagyon fáradt vagyok. Ruhástul fektettek le egy üres szobában, lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, a barátom már fogta is a csuklómat, figyelte, amit a lüktető artériám elárulhatott neki. Közben néhány szóval én is elmondtam, amit elmondhattam ... De máris félbeszakított. — Hánytál? Fáj a fejed? Vannak-e látászavaraid? Hát izomgörcsök kényszermozgások, bénulások? Alig tudtam követni őt a feleleteimmel Két kézzel megfogta a fejemet, vigyázva jobbra döntötte. A bal fülem fölé hajolt. — Ez a füled fáj? — Ez. Belenézett a fülembe. — Na, jól van! — mondta, s elengedett. Fecskendőt, langyos vizet és egy tálcát kért. — Ne félj! — biztatott érdesen. A fecskendőt teleszívta vízzel, majd a vizet óvatosan a fülembe nyomta. És a következő pillanatban a tálcában — a kiömlő vízzel — megjelent egy fekete bogár. — Itt a barátod!... Egy csinos, fiatal fülbemászó!... ö kapargat- ta a dobhártyádat. Talán fél centiméternyire sem nőtt meg. Hat vékony lába volt, mind a hat mozgott. — Nézd meg jól! — nyomott a kezembe egy nagyítót a professzor. r már a két csápját is láttam, az ízelt lapos potrohát. s hátul a begörbült fogóját. — Hát ő volt!... — És már mosta is szappannal a kezét. — Hányszor mondtam, vágjátok le azt a vadszőlőt a ház faláról. Minden rusnya féreg odabújik. Majd később, amikor valamilyen itallal is kínált: — Büta játékszereid vannak. Amikor hazaértem, már reggel volt. A 'feleségem aggódva fogadott: hol jártam? Nem mondhattam el neki, amit Shakespeare mondat el a Mac- beth-ben: úgy haltam meg, mint aki begyakorolta. Mezey Katalin: Őszi szél Hogy fúj az őszi szél! Fehéren süt a nap, hevít. Míg hazaér a kisfiú, szakad róla a víz. A táska, mint a puttony, fekszik a gyönge hátra. Édesül a muston a szám, amit kisajtöl könyveiből a gyermek? Megvédi-e a bajtól a tudás, hogyha felmegy utóbb az „Élet” című színjáték függönye? Kérjem tőle? Jószívű, vigasztalna: „— Sose aggódj. Akad néhány jó tervem. Ások egy nagy lyukat, és ha kergetnek engem — az mindig puskaporral lesz félig tele, letakarom papírral, — abba esnek bele. Akkor égő gyufát lövök íjjal oda, robban majd akkorát, hogy igazi csoda.” Nem kérdek tőle semmit, táskáját leveszem. Szalad rajzolni. Nem nyit benne a félelem. Én is csak rámosolygok, ebédet melegítek. Legalább addig boldog lennék, amíg terített asztalt adok eléjük, míg a lélek remél: a holnapot is megéljük. Hogy fúj az őszi szél. Bertók László; Anyámmal járja Lábasok fazekak tálak fényében hazatalálok poharak bugyogós korsók pörgetik vissza a sorsot hízik a rokkafa kontym anyámmal járja a konyha rétesek kocsonyák krumplik illata utcára ugrik kenyerek kalácsok kelnek szívemből dobog az ünnep kanalak kések és villák lebbentik arcotok fodrát húzza a terített asztal barlangi mozdulatokkal szavára keringtek sorban akikkel elbujdokoltam reá a sisakban járók a hittel harmonikázók reá kik utamba aknát s reá kik kezüket adták szerves és szervetlen ropja forog az egyetlen konyha keserű levéből édes édesből keserűvé lesz de anyám teszi a dolgát nem kérdi cirkusz vagy ország földgömb vagy tejút csak sorsom zúgatja körben az orsón lábosban fazékban tálban atomok forgatagában tűzugrást váró porondon de otthon de otthon de otthon. Hable Tibor: Kő vagy kereszt Viszek egy nagy követ, föl a hegytetőre ... Nem rajtam múlik, ha kereszt lesz belőle. Görgetem a követ, felnézek a csúcsra: kereszt lesz belőle — valaki azt súgja. Bárányé Sándor: Zagyva mentén
