Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-25 / 252. szám

1986. OKTÓBER 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Bereoz János könyve az 1956-os ellenforradalomról A tények beszélnek A most megjelent kötet már a harmadik kiadás, s témájának időszerűségét nem koptatta el az idő. Éppen a napokban van harmincadik évfordulója, hogy Magyaror­szágon kirobbantak azok az események, amelyeket az el­lenforradalmárok arra akar­tak felhasználni, hogy meg- döntsék a szocializmust ha­zánkban. Az évforduló alkal­mat kínál, hogy felelevenít­sük a történelmet, hogy meg­mutassuk: mi történt három évtizeddel ezelőtt, hogyan tudtak úrrá lenni a nehézsé­geken a szocializmus erői, miként sikerült leverni az ellenforradalmat. Ebben se­gít Berecz Jánosnak az El­lenforradalom tollal és fegy­verrel című könyve, amely javított és bővített formában jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában. Berecz János nagy felkészültséggel, tények és dokumentumok megmuta­tásával hitelesen és érzékle­tesen rajzolja meg az akkori időket, bizonyítva, hogy az ellenforradalom tollal és fegyverrel — az ő kifejezé­sével élve: a szellemi és fi­zikai harc eszközeivel — próbálta megdönteni hazánk­ban a szocialista rendszert. A szerző könyve bevezető részében elemzi az 1956 előt­ti nemzetközi helyzetet és a magyarországi viszonyokat. Megállapítja, hogy a két el­lentétes tartalmú — szocia­lista és kapitalista — világ- rendszer egyidejű létezése abban az időben, a hideghá­ború éveiben kiszélesítette és fokozta a nemzetközi osztály­harcot. Magyarország hely­zetét viszont az határozta meg, hogy a munkásosztály vezetésével a szocializmus építésének az útján halad, és tagja volt a szocialista világ­közösséghez tartozó népek nagy családjának. A szocia­lista fejlődés azonban nem volt töretlen, s az objektív nehézségeket még tetézték azoknak a vezetőknek a hi- bái, akik politikájukat a mar- xizmus-leninizmustól idegen, azt eltorzító nézeteikre, kü­lönösképpen a személyi kul­tuszra építették. A külső és a belső ellenség igyekezett ki­használni a feszültséggóco­kat, s ahol csak módja volt, ott ártott és kártevést csi­nált. A továbbiakban a szerző azt mutatja meg, hogy azok­ban az években — 1947—1956 — milyen volt a „feltartózta­tás” és a „felszabadítás” doktrínája, a politikai had­viselés, hiszen nyilvánvaló, hogy az 1956-os magyaror­szági események része volt ennek, az imperialisták ál­tal pénzelt és irányított had­járatnak. Erre sok példát idéz, a többi között Eisen­hower Cincinnatiben tartott beszédéből, ami szerint „ezek az elvek (mármint a „felsza­badítás” doktrínája) megkö­vetelik, hogy minden politi­kai, gazdasági és lélektani taktikát felhasználjunk”. Nyilvánvaló volt, hogy a magyarországi ellenforradal­mat külső erők is segítették, s a belső gyengeségek, hibák csak, fokozták az elégedet­lenséget, amelyet jól ki tud­tak használni a szocializmus ellenségei.. Mindezzel kapcsolatban is­merteti azokat a dokumen­tumokat, amelyek ezeket az „elveket” alátámasztják, mi­szerint az imperialisták be­avatkoztak hazánk belügyei- be, lázítottak, mégpedig a Szabad Európa Rádió és más csatornákon keresztül. Létre­hozták az Operation Prospero fedőnevű szervezetet, kam­pányt, s konkrétan rátértek népi demokratikus országok, így hazánk lakóinak .meg­dolgozására” is. A belső hi­bák sőt bűnök csak segítet­ték szándékaikat. A személyi kultusz, amely párosult azzal a hibás elmélettel, hogy a szocializmus építésének idő­szakában az osztályharc ál­landóan és szükségszerűen éleződik — általános bizal­matlansághoz vezetett, sőt a pártban kezdték keresni az ellenséget. Mindezt tetézve, a túlfeszített, a valóságot és a lehetőségeket figyelembe nem vevő gazdaságpolitika, az erőszakos szövetkezetesí­tés, a mezőgazdaságban, a törvénytelenségek elharapó- zása. Nem csoda, ha a külső és a belső reakció aktivizálódott, s 1956 nyarára olyan helyzet állt elő, Magyarországon, amely kedvezett ezeknek az erőknek, mindezt tetőzte, hogy a demokratikus párt­vezetőség nem tudott megsza­badulni a hibáitól, és a Nagy Imre-cső port pártellenzékké szerveződött. Megteremtőd­tek a feltételei az ellenforra­dalom kirobbanásának. Berecz János megmutatja, hogy a szocialista erők ho­gyan harcoltak az ellenfor­radalmi lázadás és árulás ellen 1956. október 23. és no­vember 4-e között, miként ment át a tüntetés fegyveres harccá, hogyan gyilkolták az ellenforradalmárok a szo­cializmushoz hű embereket. Ismerteti a fegyveres cso­portok kialakulását, Nagy Imre és csoportjának átállá­sát az ellenforradalmárok ol­dalára, s megmutatja, hogy Nagy Imréék miként jutottak oda, hogy végül likvidálni akarták a munkáshatalmat, hazánkat pedig ki akarták szakítani a Varsói Szerző­dés politikai és katonai szö­vetségéből. Az Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1956 című könyvből pontosan nyomon követhetjük az eseményeket, megtudja a mai nemzedék, hogy mi történt akkor, ho­gyan akart tort ülni hazánk felett a nemzetközi reakció által támogatott ellenforra­dalom. Tervük azonban nem sikerülhetett, mert a szocializ­mushoz hű hazafiak a Szov­jetunió segítségével leverték az ellenforradalmat. Berecz János elemzi a for­radalmi munkás-paraszt kor­mány közvetlen megalakulá­sa előtti helyzetet. Megmu­tatja, hogy Kádár János ve­zetésével megalakított forra­dalmi központ miként irányí­totta a szocialista erőket, Berecz János könyvében is­merteti az ellenforradalom, leverésének belső körülmé­nyeit, azt, hogy miként szer­veződött meg a karhatalom, a szocializmushoz hű fegyveres erő. A szocialista konszolidá­cióval is foglalkozik, azzal, hogy a megújhodott párt mi­ként szervezte meg a kibon­takozást, hogyan oldotta fel a politikai feszültségeket, ál­lította maga mellé a tömege­ket. Röviden arra is rámutat a szerző, hogy miként jutot­tunk el a máig, s azt is meg­mutatja, hogy a fejlődésnek *fő hajtóereje a párt volt, amely minden fontos kérdés­ben követte a lenini elveket, megvalósította a folyamatos­ságot, a magyar valóság sa­játosságainak megfelelő megoldásokat és módszere­ket dolgozott ki, s érvénye­sült politikájában a megúju­lás igénye. Mindez a mi gya­korlatunkban is igazolta a marxizmus-leninizmus esz­méinek, társadalmi-politikai elveinek eleven voltát — szö­gezi le könyve befejezése­ként Berecz János. Gáli Sándor Tiszaföldváron, a Tisza­zugi Földrajzi Múzeum­ban a múzeumi műemlé- Hek honismeroflfi (hónap keretében az érdeklődök az Őslények a Tiszatá- jon című kiállítást lát­hatják. Az év végéig megtekinthető tárlat igen gazdag anyagot kínál. Fotó: Tarpai A Szigligeti bemutatójáról Szentivánéji álom Amikor Mendelssohn köz­ismert nászindulójának dal­lamára felgördül a függöny — a muzsika a Szentivánéji álom kísérőzenéjéből való — nem a megszokott athéni színkép tárul elénk; előtér­ben gyümölccsel dúsan meg­rakott tálak társaságában bajszos úriember „trónol” (Theseus) talpig mai öltözék­ben. (Akár közülünk is le­hetne, valamilyen módosabb potentát.) S a hölgy, aki a háttérben megjelenik!, úgy fest, mintha valamelyik mai divatszalonból lépne elénk, a legelegánsabb viseletben. E külsőségesnek tűnő változta­tásoknál azonban még fonto­sabb: a lényegi-. A hölgy (akit egyébként Hippolytának ne­veznek) korántsem a nászra készülő arák boldogságával érkezik, ellenkezőleg telve feszültséggel, egész testében remeg, csupa izgalom. S tán félelem is. De nemcsak ő. a meghódított Hippolyta, a le­vegő is tele van vibráló vil- lamosságú feszültséggel. E két embert látván, aligha hisszük, hogy kettejüknek hamarosan egyazon ágy lesz majd szerelmi nyoszolyájuk. Shakespeare talán legtün- déribb játéka nem indul te­hát felhőtlenül, már a kez­detek kezdetén viharfelhők jelennek meg a szerelem „kék egén”. S ha ehhez hoz­závesszük, hogy közben szo­bor alakjában a szerelem is­tennője, Ámor is feltűnik, szemén azonban fekete sza­lag, mely tekintetét elfödi. tovább erősödhet bennünk a „gyanú”: Csizmadia Tibor nemcsak újraolvasta, újra is értelmezi szándéka szerint az angol klasszikust. Érezhető: közelebb akarja hozni mai lelkiségünkhöz. Vagy tán még pontosabban, az ő lelkiségé­hez. Egy olyan ember érzelmi és gondolati világához, aki e modern korban nemigen hisz már holmi tündérmesékben, bármily varázslatosak. de még a boldogító szerelem szépnek tűnő meséjében sem. Így azután úgy igyekszik ábrázolni a szerelmesek shakespeare-i vígjátékát, olyan világot teremt a szín­padon, amelyben a kételyből származó fenntartások adják meg az alaphangot, s amely bizony aligha volna Ámor kedvére való. Ezért aztán jobb is, ha ő nem látja, mi történik ott, ahol az édes sze­relmet „fakasztó” nyilak he­lyett a szerelmi viszálykodás szilánkjai röpködnek. Mert mit is láthatna? Egy férfi zsarnokot, aki erővel tartja oldalán a tőle idegen­kedő hölgyet (alighanem a nászágyba is csak férje pa­rancsára fekszenek, majd); az­tán a varázsszerrel megke­vert fiatal szerelmesek mara­kodását, akik kutya-macska módjára civakodnak egészen a közönségességig; majd egy tündér házaspárt), ahol az összhangot úgy megrontja egy ostoba kis ügy, hogy vé­gül Oberon képes nevetséges­sé tenni Titániát, tündér-fe­leségét, aki elvarázsoltatván egy közönséges szamárral esik boldog szerelembe, s hál vele együtt. A kézművesek „szörnyű víg tragédiája” is jószerivel paródiája az egy­más iránti érzelemnek. Szin­te beleillik ebbe a „deheroi- zált” szerelmi komédiába a tolókocsin érkező és rajta fu­rikázó Puck, aki nem holmi pajkos, víg kobold, csupán Oberon fáradt alkalmazottja, gépiesen hajtja végre tündér­királyi ura újabb és újabb utasításait. Fénylő, önműkö­dő „targoncájával”, mely gombnyomásra illog-villog, s még hangot is ad (jó kis já­tékszer!), szinte egykedvűen végzi dolgát. S amikor pedig hibázik, tévesen varázsolja el az ifjakat — a hűt teszi csal­fává és nem pedig fordítva, hűvé a csalfát, s ebből kala­majka származik, — nem szégyenkezik, nem bánja tet­tét, kocsijából kikelve ordi- bálja bele a szentivánéji éj­szakába: hogyan lehetne ő bűnös egy olyan világban, melyben „míg hű marad egy (mármint a szerelmesek kö­zül), az eskübontó milliókra megy”. Az előadás leghangosabb pontja ez egyébként, a leg­erősebb kiemelés e keserű ki- fakadás, akár „kulcsként” is szolgálhat Csizmadia rende­zői felfogásának megértésé­hez, miszerint mérjük csak a dolgokat végeredményük szerint, nézzük csak visszájá­ról is őket, mindjárt másként festenek. Vessük csak össze, amit a valóság termel, s amit a dús képzelet hoz össze, tiszta szerelem, örök hűség, teljes boldogság — mesékbe valók, oda se igen kellenek; önző érdek, hiú nagyravá- gyás, rideg szokások egyé­niek és társadalmiak és so­rolhatnánk, fosztják meg va­rázsuktól őket. Ebből a Szent­ivánéji álomból nem a győ­zedelmes szerelem szól hoz­zánk, erősebb itt a nagy ér­zelmekbe való kétkedés, a szkepsis hangja. Ezért aztán amikor végül is elülnek a szerelmesek közötti viszályok, még akkor sem repdesnek örömtől itt a párok; fölé­nyesen, arisztokratikusan csevegnek a kézművesek szá- urf(ulCí1a silány produkciójá­ról, különváltan, a férfiak és a nők, távol egymástól. A nászünnep végeztével pedig szinte parancsra indul ki-ki a maga násznyoszolyájába. Mindez nem túl lelkesítő, viszont nem is unalmas, sőt helyenként igen szórakoztató. Jókat mulathatunk az ügy­buzgó mesteremberek, Zu- boly és társainak vaskos hu­morú mókázásain, felderíthet bennünket egy-egy váratlan, játékos ötlet, élvezhetjük a játék pergő ritmusát, szín- változásokkal meg nem tör­delt, sima folyását — amire a célszerűen kialakított játék­tér jó lehetőségekkel szolgál, tervezte Lábas Zoltán: — mosolyt csal az arcokra a „gépesített” Puck különös színpadi szerelésével és sok mulatság forrása Zuboly, elől hordott szamárfarkával és felül, fordított szamártfejé- Ivel. (Remiek ötlet) Persze, akad azért, amin szórakozás közben is el-eltöprenghetünk. Alig érthető például a mes­teremberek frakkbaöltözteté- se az előadási jelenetben. Va­jon honnan szerezték e költ­séges ruhákat a vékonypén­zű kisemberek? Némi kaján- sággal azt mondhatnók, ab­ból, amit a mellesleg elvég­zett színpad-átalakítási mun­káért kapnak a színház pénz­tárából. Ugyanis a Pyramus és Tisbe című tragédia elő­adására készülő kézművesek, ezen az előadáson a díszlete­ző munkások szerepét is be­töltik egyúttal. El lehetne gondolkodni azon is, hogy Shakespeare hozzánk való igazításában mennyire kö­vetkezetes a rendezés, hogy egységes képet mutat-e teljes egészében. A fürkésző tekin­tet e vonatkozásban is ta­lálhat magának megjegyezni valót. De most hagyjuk a részleteket. Egyébként ezt a mo6tani szolnoki bemutatót már megelőzte a Szentivánéji álomnak egy egri premierje, valójában ott esett át Csiz­madia Tibor rendezése a ke- resztségen, a líceum udva­rán, csillagtetős színházban láthatta a közönség. Termé­szetesen ugyanazokkal a szí­nészekkel, akárcsak most itt. A gőgös, öntelt, zsarnok urat, Theseust Derzsi János alakít­ja magabiztosan, kellő ellen­szenvet keltve a férfiúi ön­kénnyel szemben, a szép Hippolyta megformálója pe­dig Bajcsay Mária, aki érett játékával és vonzó szépségé­vel tűnik ki, vonja magára a figyelmet. Lysander szere­pében Mertz Tibort — kissé romantikus — Demetrius- ként Bal Józsefet — ő sokkal mértéktartóbb, de ugyanak­kor színtelen — láthatjuk, összetéveszthető hasonlósá­guk — egyforma szürke öl­tönyt viselnek — nyilván já­tékbeli követelmény. Császár Gyöngyi Helénája sajnos túl­zottan nyafogj, Sztárek And­rea viszont egy rámenős Her- miát hoz a színpadra,, van erő benne; Pécsi Ildikó (Titánia) egyéniségének varázsát köl­csönzi a nem éppen testére szabott szerepnek, Tóth Jó­zsef pedig mindent megtesz, hogy Oberonként méltó part­nere legyen a nála fajsúlyo­sabb Titániának. Vallat Pé­ter megbízható, jó színvona­lon „szállítja” Puck megre­formált figuráját, Robin paj­tásként, kesernyés, fanyar rezignációjával egyik megha­tározója az előadás alap­hangjának. A kézművesek, illetve „díszletmunkások” közül Zu­boly szerepében Phillippo- vich Tamás nyújtja a legtöb­bet — nemcsak mennyiség­ben, minőségben is. Egyéb­ként lelkes kis csapat az övéké: Vackor Mucsi Zoltán, Dudás Kátay Endre, Orrondi Takács Gyula, Gyalu Fekete András, Ösztövér Czakó Je­nó. Szinte minden megmoz­dulásuk, megvillanásuk si­ker. (Hát még ha nem vin­nék olykor túlzásba a komé- diázást, akkor nemcsak ne- vetnivaló lenne, amit csinál­nak, de drámai súlya is le­hetne, sőt emberi mélysége a játéknak). Furcsa öltözékük­ben — nemes szőr és bőr ke­veréke — szemrevaló a négy tündér: Moly Réz Judit, Babvirág Roczkó Zsuzsa, Mustármag Turza Irén, Pók­háló Gombos Judit. Unne- pélynendezőá kiesd szerepé­ben is észreveteti magát Mészáros István, s jól oldja meg feladatát Pusztai Péter. A jelmezeket Nagy Andrea főiskolás tervezte. És ne fe­ledkezzünk meg Arany Já­nosról sem. akinek néhány szava, szójátéka, nyelvi lele­ménye is szereplőjévé válik az előadásnak, bár Márton László is igazított a szöve­gen, érezhetően több-keve­sebb eredménnyel. És ami egyáltalán nem mellékes: ezen az estén gyakran tör fel a nevetés, a kacaj a nézőtéren. A publi­kum jól érzi magát. Shakes­peare nevetteti meg — és ez mindenképpen jó dolog. Még ha nincs is igazán kitalálva ez a hozzánk igazított elő­adás. V. M.

Next

/
Thumbnails
Contents