Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
1986. SZEPTEMBER 27. Irodalom» művészet 9 Hatvani Dániel: Megnőnek a kések E vattával kibélelt éjben sebhelyes álmom felvacog holdfénynél melegszik fel vérem szerelmet habzik és fagyot Tűnődöm mily ködökbe szőjjem sorsom ha csillag megleli gránátját robbantja az őszben sok terrorista tengeri Nagy zöld levelét előrántja s gyilkolni kezd már a remény malomkő-tenyér tapad számra fillér az ég halott szemén Reggelre megnőnek a kések árnyékom egyre távolabb s nézem a föld szívére vésett mind mélyebb keréknyomokat aki a másikat meccsnézés közben zavarja, társadalmilag veszélyesnek és hivatalból üldözendőnek számít. Ezért a síri hangulat. Giziké bénultan figyeli az óramutatót. Giziké egy nappal múlt tizennyolc éves. Giziké olyan frászban van, amilyenre nem is emlékszik. Két és fél perc múlva három óra. Két és fél perc múlva kezdődik a sorsdöntő nagy mérkőzés. Két és fél perc múlva csönget a Bandi. öt perc múlva ki lesz rúgva a Bandi. Most ki. Mert a Bandi mindig akkor jött, amikor a papa meccset nézett. Ebből kifolyólag amennyire imádja Bandit Giziké, annyira utálja a papa. Pedig Bandi roppant rendes fiú. Etnográfus, és folyton úton van, ritkán és rendszerint csak hétvégeken tud átjönni a szomszédos megyeszékhelyről, éppen, akkor, amikor azok a dögséges meccsek vannak, de ő igazán nem tehet róla, hogy ilyenkor ér be a vonatja. A papa szuszog, tölt és iszik. A mama az asztalterítő szélét morzsolgatja, pedig ő nem is tudja, mi lesz itt máma. Ne gyere, Bandikám, csak most ne gyere. Még egy perc. Pedig ő mindent megtett, hogy meglágyítsa a papa szívét. — Igazán nem szép tőled, papa, és igazságtalan is, hogy te utálod Bandit, pedig ő nagyon bír téged — engesztelte a múltkor is. Hogyhogy? És mi az, hogy bír? — Azt mondta, roppant érdekled őt, mert te olyan anakronisztikus vagy és monokultúrás. — Énrólam az ilyen ember ne mondjon semmit, mert hiába vagyok én neki antikrisztus, vagy mi az isten, meg manókultúros, akibe nincs érzék a dolgok iránt attól őrizkedni kell, neked is csak azt ajánlom, punktum. Istenem, miért is nem néztük meg a mai tévéműsort. A csapatok kifutottak a pályára. A stadian olyan, mint a hánykolódó tenger. Beúszik a riporter hangja is. Biztos a Vitray lehet, milyen jókedvű ez a méregkeverő. Szólni kellene a mamának. A magyarok kezdenek. Valaki elfutott a szélen, de milyen szépen futott el — lelkendezik a közvetítő —, ebből lehet valami — csap magasra a hangja. Csengettek. A papa keze a pohár felé nyúl- tában félúton megáll. Giziké hold- kórosan indul az ajtó felé. A mama egyszerűen nincs is. „Egy hosszú szöktetés, éléri? Nem éri el. Eléri! Lövés! És a labda messze elszáll az alapvonalon túlra. Kirúgás következik.” Bandi ott áll az ajtóban. Kirúgás következik. A papa feláll. Giziké akkora kínban van, hogy semmi sem jut az eszébe. Pedig most kellene valamit mondani, valami jót, valami vicceset, mielőtt kitör a botrány. „Nem, nem úgy látszik, ellenfelet is érintett a labda, nem kirúgás lesz. Szöglet.” A papa visszaül. Giziké magához tér. — Hallottad, papa nem lesz kirúgás, nem lesz kirúgás. A papa semmit sem hall. Előredőlve bűvöli a focistát, aki úgy csavarja be a labdát, hogy az érintés nélkül hull a hálóba. Kitör az őrület. A papa odarohan a tanácstalanul állongálló fiúhoz, diadalmasan ráharsog: — Látta? — Láttam — rebegi a fiú, pedig nem is látott semmit. — Milyen volt? — A maga nemében figyelemre méltó, sőt sorsdöntő is lehet. — Akkor meg mi a fenét ácso- rog itt? Üljön le valahova. A mama tisztán hallotta, amikor Giziké kifelé osont a konyhába még egy pohárért, s így fohászkodott: — ó, te szent foci! krösék másfél éve költöztek egy lakótelepi tízemeletes panelházba. A lakásuk második emeleti, két szoba összkomfortos. Az emeleten még négy lakás van, de Ökrösék a köszönésen kívül nem tartanak semmiféle kapcsolatot a szomszédokkal. így hát csak látásból ismerik őket, ahogy ők is Ökröst, ökrösnét meg a kis Ökröst, aki fiú és harmadik általánosba jár. Közvetlen szomszéduk egy öregasszony, akiről azonkívül, hogy öreg és asszony, természetesen semmit sem tudnak. Azt is csak sejtik, hogy özvegy, miután mindig egyedül látják leóvatoskodni a lépcsőkön. A liftet nem használja. Hogy miért...? Ez már különösebben nem érdekli Ökröséket ahogy maga az öregasszony sem. öreg is, özvegy is, mi lenne olyan különös rajta. Néha hangosan rádiózik az öregasszony, ilyenkor Ökrös bosszúsan átdörömböl. A rádiózás erre abbamarad, és ezt Ökrös elégedetten veszi tudomásul. — Biztosan nagyot hall a néni — mondja Ökrösné —, azért rádiózik ilyen hangosan. — Akkor olvasson inkább — mondja Ökrös —, vagy költözzön családi házba. Ezek a falak olyan vékonyak, hogy még a köhögés is áthallatszik. Egyik alkalommal éppen hazafelé ballag Ökrös a hivatalból, és akkor a nagy ABC előtt észreveszi az öregasszonyt. Ebben még nem lenne semmi különös, máskor is észrevette már, de most egyszerűen nem akar hinni a szemének. Az öregasszony ugyanis nem egyedül áll ott, hanem Virágh elvtárs társaságában. Virágh elvtárs pedig egyike a legfontosabb elvtársaknak a városban. ökrös megbabonázottan bámulja őket, közben a kalapja alól hideg verejtékcsöppek szivárognak végig a homlokán. Uramisten, ő énnek az asszonynak dörömbölt át a falon! Hiszen lehet az anyja is Virágh elvtársnak, vagy a nagynénje, de hogy rokona az egészen biztos. Mi beszélnivalójuk lehetne különben ... ? És még mosolyog is Virágh elvtárs, kedélyesen, ahogy csak a közeli hozzátartozókra mosolyoghat egy ilyen elfoglalt, fontos ember. — Rosszul vagy? — Ökrösnének ez az első kérdése, amikor beesik az ajtón Ökrös. A férfi nem válaszol, a hűtőszekrényhez imbolyog, megragad egy üveg sört, valósággal belekapaszkodik, kinyitja, nagy kortyokban engedi le kiszáradt torkán. Aztán csak úgy nagykabátostul leül a fotelbe, és sokáig némán mered maga elé. — Süssél almáspitét — szólal meg később —, te azt nagyon jól csinálod. — Almáspitét? Most? — Igen, most... — mondja Ökrös, és egy nagy sóhajtás után, mint valami titkot árulja el a feleségének, hogy kinek a társaságában látta az öregasszonyt. — Terem tőm! — fohászkodik Ökrösné. — És csakugyan Virágh elvtárs volt az? — Csakugyan ... — módja Ökrös. — Ha mástól hallom, egyszerűen nem hiszem el, de hát a saját szememben nincs okom kételkedni. Csináld már azt az átkozott almáspitét! ökrösné bólint, megy, csinálja, és amikor elkészül vele, úgy érzi, még soha ilyen jól nem sikerült... ízletes, omlós, puha, amit akár fog- nélkül is elmajszolgathat az öregasszony. ökrös is elismerően biccent a meózás után, majd a * díszes, herendi porcelán tányérra rakott süteménnyel elindul a szomszédba. Csöngetés előtt a névtáblára pillant, és csaknem kicsúszik a tányér a kezéből: özv. VIRÁGH ALAJOSNÉ. Semmi kétség, a főember anyja! — A feleségem küldi ezt a kis süteményt... — mondja elfogó- dottan Ökrös, amikor az öregasz- szony kinyitja az ajtót. — Még egészen friss, most vettük ki a sütőből. — Oh igazán kedves... — mondja az öregasszony, és beljebb invitálja Ökröst. Beülteti egy régi fotelbe, likőrt hoz, kínálja. — Nem, nem... — tiltakozik Ökrös —, én úgyszólván absztinens vagyok ... Tessék elhinni, még az arcom sem lötykölöm be szesszel borotválkozás után ... „Ez a jó — gondolja közben —, tudja meg csak Virágh elvtárs, hogy én ellensége vagyok mindenféle szeszes italnak, még a likőrnek is ...” — Ugyan, ez csak amolyan konty alá való... — mondja az öregasszony —, egy nyelintést az én kedvemért... „Ha nem kóstolom meg — töpreng Ökrös —, esetleg megsértődik. Az is baj.” — Nem bánom... — mondja aztán —, de igazán csak egy gyű- szűnyivel. Az öregasszony két pici pohárkába tölt a likőrből, Ökrös felemeli az egyik poharat, feláll, meghajol. — Kedves egészségére! — mondja. — A magáéra is kedves ... kedves ... — Ökrös... — segíti ki Ökrös. — Igen, kedves Ökrös úr... És nagyon örülök, hogy végre megismerhettem közelebbről is . .. Hiszen ugye, szoszédok között ez így dukál... — Már régen szándékomban volt tiszteletemet tenni... — ül vissza a fotelbe Ökrös —, de tetszik tudni, hogy van ez . .. Ha^ha- zakerülök a hivatalból, még itthon vár a különmunka .. . Ügyszólván megszakítás nélkül dolgozom ... De ezt ne tessék panasznak venni a részemről... A mai nehéz gazdasági helyzetben én Tóth-Máthé Miklós: Almáspitizés mindent elkövetek, hogy legalább a magam kis munkaterületén elősegítsem a sikeres kibontakozást ... Az öregasszony megértőén bólogat, ezt Ökrös bátorításnak veszi és tovább beszél. — Ne tessék dicsekvésnek venni, de én ízig-vérig közösségi ember vagyok. Nem léptem be ugyan a pártba, de mint pártonkívüli teljesen egyetértek a párt irányvonalával ... És különösen jó érzéssel tölt el az a tudat, hogy arra érdemes emberek kezében van a város vezetése... Gondolok itt elsősorban Virágh elvtársra ... — Bizony ez így igaz ... — helyesel az öregasszony, és újra tölt a két pohárba. Ökrös felhajtja az émelyítő szirupot, és arra gondol, hogy egyenlőre elég is ennyi. Nem szükséges a további „virágnyelv”, nehogy a vénasszony gyanút fogjon. Az első találkozást aztán naponta követi a többi. Hol Ökrös, hol Ökrösné kopogtat át az öregasz- szonyhoz, hol meg a kis Ökröst szalajtják át valami finomsággal. „Egy kis disznótoros, a sógor küldte Kismogyoródról.” Vagy: „Sikerült egy kis banánt szerezni Virágh néni... Nem, nem tessék csak hagyni azt a pénzt, ajándékba hoztuk...” Vagy: „Anyuka küldi mamikának a madártejet... Becs szavamra, nem ettem bele ...” Vasárnaponként rendszeresen áthívják ebédre. Ilyenkor Ökrösné kitesz magáért, és legalább négy fogásosra kerekíti a menüt. — Jaj, leikecském... — csóválja a fejét az öregasszony az ebéd Dienes Eszter; Dalocska Volt már, hogy nem volt ágyam - emberszívben háltam. Nem volt jó szavam senkihez, beszélgettem mégis, sírást tanulni hozzám gömbölyűit az ég is. Fodor András: Akkor éjjel... Nem erőltetném jelképpé, de olyan volt akkor éjjel, ahogy az állomás peronján búcsúzkodón megálltam két más-másfele induló barátom közt. Felettünk tejszínű, néma fény mered a szaggatott sötétből. Ránduló visszhang szalad ki a nyitott üvegajtón. Indul a vonat. Bent sötét. Az ablaka keretében, riasztott ménesek gyanánt elvágtatnak a dombok. Csillagtorsokkal csak a rét izzik tovább az égen. utáni feketénél —, nem szoktam én ilyen traktához ... Beérem én kevesebbel is ... Hiszen jóformán csak csipegetek, mint, egy madárka... A jó koszt szemlátomást meg is látszik az öregasszonyon. Szépen kigömbölyödik, és arról panaszkodik ökröséknek, hogy lassan már széttpattannak rajta a ruhák. — És a kedves fia... ? — Ökrös nem bírja már tovább, és egyik alkalommal rákérdez. — öt miért nem látjuk itt mostanában ...? Vagy inkább Virágh néni szokta meglátogatni...? — Kit, szomszéd úr? — Hát Virágh elvtársat... Akarom mondani a kedves fiát... Az öregasszony csodálkozva pillog Ökrösre. — Kiről beszél itt szomszéd úr? Miféle Virágh elvtársról? Ökrös úgy érzi, szédül, majd hirtelen mentő gondolata támad. — Jaj, de ostoba vagyok... — mondja. — Hát persze, hogy Virágh néni nem Virágh elvtársnak nevezi a kedves fiát... Hanem Bandinak vagy Bandikának ... Hogy becézték otthon kiskorában? — Kicsodát...? — Hát... Virágh elvtársat? — Azt én nem tudhatom — ingatja a fejét az öregasszony —, mert én azt sem tudom, -hogy ki az a Virágh elvtárs ... Fiam meg nekem sose volt, egy lányom van, az is Svájcban él, merthogy oda ment férjhez egy sajtkereskedőhöz ... Ökrös úgy mered az öregasz- szonyra, minha most látná először. — De hát... — mondja rekedten —, a saját szememmel láttam, hogy maga kedélyesen elbeszélgetett Virágh elvtárssal. Olyan nagy, testes, bajuszos. Az ABC előtt álltak. — Ja igen ... emlékszem már — derül fel az öregasszony —, az egy nagyon kedves ember... ö igazított útba a Kozmosz utca felé... Az unokaöcsémék laknak ott, azokhoz mentem ... Aztán kicsit elbeszélgettünk, mert jól ismeri az unokaöcsémet... Ökrös már nem figyel oda. Hogy lehetett ekkora ökör, ő Ökrös! Hetekig tejbe-vajba fürösztötték, felhizlalták ezt a vén boszorkányt, és mindezt semmiért! — Ne engem hibáztass — mondja - otthon Ökrösné —, egyedül csak magadat... Máskor jobban nézz utána a dolgoknak ... Ökrös nehezen felejti a kudarcot, és ha megszólal odaát a rádió, valóságos tam-tam dobolást végez a falon. És persze a továbbiakban nincs almáspite, banán madártej, és főleg nincs ebéd! Az ökrös házaspár kapcsolata az öregasszonynyal visszavékonyodik a szórakozottan elhadart köszönésre. Az öregasszony azonban egyszer megintcsak febukkan Ökrös házon kívüli életében. A Kozmosz utcai útkereszteződésnél álldogál zöld lámpára várakozva. És ki mással beszélgetne ott, mint Ivaros elvtárssal. Azzal az Ivaros elvtárssal, aki még Virágh elvtársnál is fontosabb ember a városban. „Na nem — gondolja Ökrös —, most már nem ejt át az öreglány. Ügy látszik, ennek mániája, hogy főemberektől kérdezősködik az utcák után.. Azért az eset mégsem hagyja egészen nyugodni, és amikor legközelebb találkoznak a lépcsőházban, vidáman odaszól az öregasz- szonynak. — Milyen közlekedési rendőr az Ivaros elvtárs? Útba tudta igazítani? Láttam, hogy a múltkor tőle kérdezősködött. — Nem kérdezősködtem én semmiről — mondja az öregasszony —, csak beszélgettünk, mert elkísért a buszig ... — Elkísérte...? Miért kísérte el? Honnan kísérte el? _ — Náluk voltam — mondja az öregasszony —, ott ebédeltem a Jenőéknél... Igaz is, maga még nem tudja, szomszéd úr, hogy nekem ez a Jenőke az unokaöcsém... — Unokaöccse? Az Ivaros elvtárs? gy is lehet mondani — mosolyog az öregasszony —, de nekem ő csak a Jenőke... Hiszen még itattam a cuclis üvegből is... Később meg sokat meséltem neki, mert nagyon szerette a meséket... Leginkább a Hüvelyk Matyit, azt mindig el kellett neki mondanom. Ökrös csak biccent erre, és fölvonszolja magát a lakásba. „Elköltözöm — gondolja. — Már holnap feladok egy hirdetést lakáscserére. Képtelenség olyan helyen lakni, ahol ilyen kiismerhetetlen vénasszony az ember szomszédja ..." Összeállította; Kékasy Ildiké Petőfi Sándor: Téli világ
