Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-27 / 228. szám

8

Irodalom» művészet

1986. SZEPTEMBER 27.

Lőrincz László:

a hegyek az én leié rezeinek

— Na, nézzétek, a Papó szökik már megint valahova!

A vékony kis öreg, oldaltarisznyával a nyakában, sietős léptekkel lopakodott keresztül a földeken s vissza-visszapillantgatott, hogy valaki nem eredt-e utána.

Egy ideig, ha látták, hogy szökik, még nyomába szegődtek, s visszahozták, de aztán rájöttek, hogy teljesen hiábavaló. Mihelyt úgy adódik, elszökik úgyis. Aztán egy hétig, néha hetekig elő sem kerül. Az isten tudja, hogy ilyenkor merre kó- dorog — mondták, összegyűjtögetett, összelopkodott otthon egy tarisznyára való kenyeret, meg amit még tudott, aztán egy alkalmas pillanatban egyszer csak eltűnt. Nyakába akasztotta az eldugott tarisznyát, s elindult. Nem is volt érdemes megkérdezni tőle, hogy hol járt: „Hetedhét országon túl, még az Óferenciás (ahogy ő mondta) tengeren is túl, és még azon is túl...” — válaszolta hamiskásan.

Hogy tulajdonképpen milyen messzire ment, azt csak abból lehetett megítélni, hogy mennyire koszosán, szőrösen vagy éppenséggel tetvesen került haza. Egy idő után már nem is szidták. Lehúzták róla a göncöt, hogy kifőzzék megborotválták, és lecsutakolták. Aztán kiült a lépcsőre, s elkezdett dalolni. Egy kicsit recsegő, de azért egészen jó hangja volt. Elég messzire elcsavaroghatott néha, mert olyan nótákat is énekelgetett, amilyeneket otthon nem lehetett hallani. Útközben valamiféle indokkal beállított ide is meg oda is, elfújta énekeit, majd meghúzódott a színben vagy az istállóban. Adtak neki valamit enni is. Különben hogy tudott volna oda lenni néha hetekig.

Egyszer furulyával állított haza, s rettenetesen tetvesen. Valahol pásztorok közt töltötte el az időt — ennyit még hajlandó volt elárulni, amikor rátámadtak nagyon a tet- vek miatt. A juhok között aludt az akolban. Ettől kezdve, üldögélve a lépcsőn, danolászás helyett a furulyáját próbálgatta. Elég kellemesen fújta. De hogy jól fújja-e vagy sem, azt nem’ lehetett megállapítani, mert olyan maga faragta dallamokat fújt rajta. Szemmel láthatóan tetszett neki, hogy szöveg nélkül fújhat valamit, úgy, ahogy éppen kedve tartja, nem köti még a szöveg se a dallamhoz.

Az unokáknak meg a dédunokáknak még csak mondott valamit néha arról, hogy hol járt, mit látott, de a felnőtteknek nem magyarázott. Egyszer állítólag kinevették, attól kezdve nem mesélt semmit. „Voltam egyet járni” — zárta le a maga részéről, hogyha mégis kérdezni kezdték. De a gyermekeknek olyasmikről mesélt, hogy: „A világ ennél sokkal nagyobb — mutogatott körül. — Tán nem is lehetne a végére érni. És úgy van betelepülve, hogy hol fák vannak együtt, hol mezők vannak együtt, hol pedig emberek.” Arra a kérdésre, hogy merre szokott eljárni. Papó? „Lehetőleg mindig valamerre másfelé, fiam — mondta. — Mert sokfélék ám a fák, és sokfélék a mezők is, meg az emberek is. Csak elindulok, aztán eljutok valahova.”

Hetvenéves koráig nem tette ki a lábát a faluból. Ott élte le egész életét. Még az első világháborúról is csak annyit hallott, hogy egyszer elkezdődött, aztán pedig befejeződött. „S azóta állítólag itt vannak a

románok — mondta —, de ő még egyet se látott.” A „muszkákról” hallott valamit, meg a „taliánokról” és a „szerbekről”. Mivel a szerb nevet mindig csak többes számban hallotta úgy, hogy szerbek, ezért ha több szerbről akart fogalmazni, úgy mondta, hogy szerbekek.

— Ha fiatalabb koromban kezdtem volna el nézelődni, s nem kellene örökké visszajöjjek, akkor tán elérkeztem volna még a tengerekig is — keseregte.

— Milyen lehet a tenger, Papó?

— kérdezték tőle a gyerekek, hogy vajon ő milyennek gondolja.

— A tenger... — csóválgatta fejét — azt nem tudom. Hát... mint az ég. Lehet vagy akkora, csak vízből van. Én aztot már nem lelem meg soha.

Legelőször a medvetáncoltatóval csavargóit el. Akkor kapott rá a csavargásra. Járta egy ember a falvakat nagy medvével, amelyik kél lábon járt. Aprócska, barna lábait úgy rakosgatta előre az úton, olyan megfontoltan és olyan óvatosan, mint hogyha jégen járna. Hátulról nézve olyan volt, mintha valamikor embernek készülődött volna megnövekedni, de aztán meggondolta magát. — Pojec! — indította munkába a gazdája, hogy integessen és parolázzon, míg ő a kalapjába összegyűjti a mindennapravalót. Aztán a gazda ütögetni kezdett egy dobot, s a medve, a barátságos tisztelgés után, a hátulsó lábain elkezdett forgolódni, hadd lássák min- denik felét. Amikor elfáradt, hirte- lenül a fenekére ereszkedett, s taposni kezdett, hogy csinálják mások is utána. Ahol csak megfordultak, mindenütt megtapsolták. S mivel inkább tojást, kenyeret, apró- jószágot vagy egyéb holmit adtak a népek, semmint pénzt, s ezekért is el kellett menni a házakhoz, Papó beállt gyűjtögetőnek. Csak akkor vették észre, hogy elszökött, amikor már a harmadik faluban jártak, s valaki hírül hozta. — Majd megjön — nyugodtak bele otthon. — Ha lehull a hó, befagy a feneke abban a vékony nadrágban.

Tényleg nem jött meg, csak télre. Ettől kezdve állandóan gyűjtögetett magának, hogy elmehessen. Először a fejpárnája alá gyűjtötte össze a maradék kenyeret, de ott megpenészesedett, s rájöttek a szagáról. Aztán a szalmazsákba kezdte dugdosni, majd a legkülönbözőbb helyekre rakta. Addig nem csináltak belőle különösebb ügyet, amíg a tojásokat is gyűjtögetni nem kezdte.

Érdekes módon, nem szapulta senki. Még bolondnak se kiáltották ki soha, legfennebb akkor mondtak ilyesmit neki, ha nagyon mocskosán jött haza, s füröszteni kellett. — Maga vén bolond — morogták körül a kádban. Egyébként csak azt mondták róla, hogy: olyan bolondos, szegény. — Papó, maga egészen biztosan valahova lányokhoz jár, azért van olyan nagy mehetnék je

— mondották máskor. — Gyönyörűséges menyecskéi lehetnek, ha ennyi tetvet tud összeszedni náluk. Bár télen is enné el egyszer valahová a fene, hogy fagyna be az a nyugtalan lika — incselkedtek vele.

Papó csak szívta pipáját, szóra sem méltatta a megjegyzéseket. Legfennebb bólogatott, és morgott valamit hozzá. Úgy különben tettvett, tevékenykedett néha a ház körül, különösen a malacokkal meg az aprójószággal szeretett bíbelődni. Csak a tojóhelyekre nem engedték

járni, nehogy „begyűjtse” a tojást, vagy beváltsa pálinkáért a boltban.

Amikor már túl volt a nyolcvanon, nem tudott elszökdösni sehova se. Kiballagott a földek végére, s a patakok partjára telepedett. Azt mondta, nézi: hogy folynak a vizek. Nagy kár, hogy nem követte annak idején a vizek folyását, mert akkor hátha eljutott volna a tengerekig. S nagy kár az is, hogy nem indult neki a hegyeknek, hanem mindig kikerülte őket. Pedig a hegyek az ég felé vezetnek.

— Ha egyszer nekivágok a világnak, hogy megnézzem: mi van ott túl és még azon is túl, ha eltűnök nyomtalanul, hogy még csak hírt sem hallanak felőlem, akkor legalább lesz akire ráfogják az egészet. Hogy ezt a csavargó természetemet kitől örököltem. Most azonban már semmi sem olyan egyszerű. A személyleírásomat közölnék a lapok, a fényképemet leadnák a rendőrőrsöknek, s ha valahova beállítanék teljesen ismeretlenül, és még csak azt se tudnám megmondani, hogy miért mentem, vagy behúznák orrom előtt a kaput, vagy feljelentenének csavargásért. Aztán bedugnának egy „szociális foglalkoztatóba”, ahol fonhatnám a kosarakat reggeltől estig, s kegyelemből elengednének néha járni egyet. Mint azt a nagyléptű férfiút, aki esténként hét és nyolc óra között a dömösi országúton menetel, s teli tüdőből azt fújja mindig:

A jó lovas katonának de jól vagyon dolga. Eszik-iszik a sátorban semmire sincs gondja . . .

Óramű pontossággal kezdi el fújni, amint kiengedik a kapun, s biztosan már a lábaiban érzi, hogy menetelve egy óra alatt hányszor fújja el, mert pontosan nyolc órakor mindig befejezi.

De ott, abban a világban még csak bolondnak sem kiáltották ki Papót. Olyan volt, amilyen volt. Amikor végleg ágynak esett, azzal vigasztalta mindenki: — Ne búsuljon, Papó, lesz még magából világ csavargója. Meglátja, talpra áll.

— De Papó nem állt talpra. — Nem megyek én már, csak ahuvá visznek — nyöszörögte a vigasztalóknak.

Sokáig haldoklott. Néha rá-rá- nyitotta halványkék szemét a világra, s motyogott is, hogyha szóltak hozzá, de már meg se mozdult.

Milyen természetes volt ott még a halál is. Aki arra járt, két dolga között beállított, hogy él-e még Papó. Szerszámaikat odatámasztották a pitvar oldalához, és sárosán, mocskosán, úgy, ahogy voltak, leültek rendszerint egyenesen a Papó prics- csére, a lábánál. Pipára gyújtottak, vagy sodorintottak egyet.

— Hát eső, az volt elég — mondották neki, mintha semmi sem történt volna.

— Még jó, hogy idejében elvetettünk.

— Hallott már ilyet? Harmada helyett negyedibe akarják vágatni a fát.

— Csak nem hótt meg? — hajoltak közelebb hozzá, ha még csak el se mordult a szája.

— Szuszog! — állapították meg tárgyilagosan.

— Megvan még.

— Nem csavarog el már többet, szegény, ezen a világon. Majd a túlvilágon.

— Papó! Maga vén csavargó! — bökdösték az arcát, hogy nem nyi- taná-e ki a szemét.

Közben meg-megittak egy-egy kupica pálinkát, és törtek hozzá kenyeret. Az asszonyok sámlikon ülve, halkan imádkoztak.

Mamó állandóan azt hajtogatta, nem akarja itt eltemettetni magát Papó.

— Hát? — kérdezték minden csodálkozás nélkül.

— Azt mondta, kinézett magának egy helyet, ott szeretné. Ott megígérte egy ember, hogy helyet ad neki a kertben, a körtefa alatt, öt ne temessék ide a temetőbe.

— Hát akkor most kéne vinni — indítványozta valaki.

— Holtan már bajos. Az ember amíg él, ha csak egy cseppet is él, addig oda megy, ahová akar.

Ebben maradtak. A szomszéd odaadta a két tehenét a szekérrel meg a fiát. Szénát terítettek a saroglyába, s ráfektették Papót.

— Aztán valahogy bírja ki, s az ég áldja meg magát — mondották neki búcsúzóul.

A legényke mellé odaült Mamó, és ballagni kezdtek.

— Már csak azon imádkoztam végig — mondotta később Mamó —, hogy meg ne haljék az úton. Hát hogy állítsak oda egy teljesen ismeretlen helyre, ahhoz a vadidegen emberhez, egy hóttal. Hát mit mondjak majd neki akkor? S ha mégsem ad helyet a kertjében, mit csináljak akkor ott vele? Akárhányszor csak megállottunk, örökké azt vizsgálgattam, szuszog-e még? Mert fordítva kellett volna tegyük a saroglyába. Hátul a fejét, hogy lehessen menet közben is jól rálátni. De azt mondták, hogy akkor kirázza a szekér belőle a lelket. Aztán, amikor végre odaértünk — jó messze, ott, ahol már a hegyek kezdődnek —, leállítottuk a teheneket a ház előtt, ahol mondták, hogy lakik az az ember, s én bementem. Mondtam, hogy kik vagyunk. S hogy meghoztuk Papót. Mivelhogy egyszer megígérte neki... Látszott az emberen, hogy gondolkodik nagyon. Még a kalapját is feljebb tolta. Aztán odament a szekérhez, s még mindig nem mondott semmit. Úristen, ha ez most nem fog majd emlékezni rá, akkor mit csinálok — voltam megijedve. Lestem a fejeállását, hogy vajon bólint-e az az ember. Végre bólintott egyet, s azt mondta: — Jó! — Csak amíg még él, maradjak ott vele, mert ekkora dologidőben nem hagyhat otthon senkit. A teheneket a fiú majd hazahajtja.

Bevittük Papót a „tisztaszobába", s lemostam az egész testét. Olyan soványka, olyan vékonyka volt már akkor. És a lélek is éppen csak pilácsolt benne. Mondogattam neki, hogy hol vagyunk. Hogy immár nyugodt lehet. Még felnyílt a szeme, az a huncut nézésű, világoskék szeme, mert az volt neki, olyan huncut, s minthogyha intett is volna.

Az az ember felvitt a körtefához, s megmutatta, hol fogjuk elföldelni szegényt. Kimérte jó bőven a méreteit is. Nem sok kellett neki. Aztán azt mondta, megbeszéli a pappal, de nincsen, csak unitárius, az jó lesz-e? Hát mit mondhattam volna.

Még két napig élt. Aztán beleengedtük a földbe, ott, ahol kívánta. Akkorra már kiásta az az ember a gödrét a fiával. Még meg se halt, mert csak kedden reggelre halt meg, de vasárnap kiásták neki. Most ott nyugszik, ahonnét az utak már felfelé vezetnek.

Bertók László;

Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,

Fölér a lélekig

lopva nézi a villanykapcsolót, parányi csillagokban megakad,

Ha kimerülnek tartalékai,

s magyarázkodik, hogy csak álmodott.

vergődik a test a lélek szerint, '

Példákat keres, s nem leli magát,

szeretne megint hasonlítani, régi tükörbe vigyázva tekint.

hát az se, ez se, egy minta se jó. ha verset ír, a ríme nagykabát, de megijed, mert nem esik a hó.

Titkos utakon furcsán megszalad,

A lendület a kályháig viszi,

árnyékát méri, fölágaskodik,

ott bűntudata lesz, szégyenkezik,

elképzel égig érő falakat,

s mikor megpróbálja, már nem hiszi,

és szomorú, amikor hazudik.

hogy térdelve fölér a lélekig.

Sárándi József;

A lét csodája

De jó hogy létezel és én is lehetek Érted, érettünk tehetek

Lángocska: csoda vagy! e kietlen balekfogó korban Szeretsz - szerettetni tudóan

Makay Ida;

Dísztelenül

Utoljára azt akarom.

A dísztelen verset. A zengéstelen-rímtelent. Szeplőtlen-tisztát.

Fosztott-kendőzetlent.

Meztelen-tártat:

boncasztalon halott. Titokba zárt mégis.

Fölfoghatatlan: Elemek végső, fénylő rendjét. A szót. — Mely az Isten ajkain vacog.

Illusztrációink Borsos Miklós rajzai

Várhelyi József:

Ő, szent foci!

Ha a hangulatot, amely ezen a délutánon öt perccel három óra előtt a Dobbantó családban (felállás: Dobbantó papa, Dobbantó mama és Dobbantó Giziké) uralkodott, egyetlen szóval kellene érzékeltetni, az a szó csak ez lehetne: síri.

A papa a konyhából csoszogott befelé. Az inge \újja csak a jobb karján volt felgyűrve, a nadrágtartójának egyik kantárja lecsúszott. Félő volt, hogy lecsúszik a másik is, de nem tudta visszaigazítani, mert az egyik kezében a szifont, a másikban a borosüveget szorongatta a pohárral együtt. A poharat úgy fogta, hogy a mutatóujjával belenyúlt, és hozzányomta az üveg oldalához. A papát nem lehet ránevelni arra, hogy ne dugja bele az ujját a tiszta pohárba. A mama úgy nyomakodott mögötte, ahogy a buszmegállóban szokott, hogy lehetőleg még az ajtónyílásban elébe furakodjék, mert ha nem lesz elkészítve a hely az üvegnek, a pohárnak meg a papa fenekének a tévé előtt, oda a békesség, "h papával nem lehet bírni. Népeket ölhetnek halomra, az emberi szellem csodálatos alkotásai vonulhatnak fel, a papa számára egyetlen szent dolog létezik a tévében, a foci.

Amióta nem jár meccsre — három évvel ezelőtt egy idegtépő mérkőzésen tévedésből leköpték a vadonatúj kalapját —, a tévéközvetítések valóságos szertartássá léptek elő, amelynek hagyományos tartozéka a liter asztali és a teljes zavartalanság. A foci-analfabéta család csak jelbeszéddel érintkezhet, ha a szomszédasszony ilyenkor jön át, ijedten tuszkolják a konyhába, ha pedig vendéget hoz ide a rossz sors, az ki van nézve, mert a papa előtt az olyan ember,

Babits (Mihály: Erato. Az erotikus világköltészet remekei

Illyés Gyula: Petőfi Sándor